Örök ÉLET - ingyen sör?

"Jézus ekkor megkérdezte a tizenkettőtől: Vajon ti is el akartok menni?Simon Péter így felelt: Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje." (János evangéliuma 6,67-69) Kevés szó van, amely jobban le lenne járatva, mint a beszéd szó. Az ember a beszélés képességével emelkedik ki az állatok közül, de annyiszor visszaél ezzel a képességével. Tudjuk, hogy a politikusaink gyakran életükben akkor látják először a nemzeti ünnepre előre megírt beszédjüket, amikor már felolvassák. Pedig egy-egy beszéddel lesújtani vagy éppen fölemelni is lehet egy nemzetet vagy népcsoportot, ahogyan Martin Luther King felemelte az övéit, vagy ahogy Adolf Hitler tönkretette. A beszéd életet és halált is hordozhat, gyűlöletet és szeretetet is szíthat. És nemcsak az számít, hogy MIT mondunk és HOGYAN mondjuk, hanem az is, amit nem mondunk ki. Apai nagyanyám, aki nagyon kemény asszony volt, akit a korai árvaság és az élet viharai igencsak megpróbáltak, nem igazán mutatta ki a szeretetét, sőt szavakkal sem mondta ki soha. A fiai így nőttek fel. Édesanyám mesélte, hogy amikor apámmal bementek hozzá a kórházba pár nappal a halála előtt - az agyvérzése miatt akkor már nem tudott beszélni- a tekintetével és a kezüket szorongatva fejezte ki, mennyire hálás, hogy láthatja őket. Sokat gondolkoztam, hogy vajon ha tudott volna még beszélni, mondta volna azt a bizonyos "szeretlek"-et vagy sem. Jó lenne tudni - Péterrel együtt - hogy pontosan hol is található az örök élet beszéde. Az a beszéd, amely képes a bűn szolgaságából Istenhez, a halálból az életre vinni. Tény, hogy amit Jézus mond azt nem mindenki tudja elfogadni. Épp e sorok előtt az evangéliumban a csalódott tömeg éppen elfordul Jézustól - sőt, azok is, akik elkötelezett tanítványainak hitték magukat - mert Jézus szavai nem fértek bele a vallásos kliséikbe, nem egyeztek elképzeléseikkel. "Kemény beszéd ez" - mondják. Pedig korábban azt mondták, fellelkesülve az 5000 ember között szétosztott ingyen kenyéren, hogy akár királyként is elfogadnák. Aki az ingyen kenyeret (vagy sört) adja, legyen az a vezető. De az örök élet beszédét nem tudják befogadni, mert túl kemény. És valóban: az evangéliumok nyüzsögnek Jézus "kemény mondásaitól". Olyan mondatok ezek, melyeket nem könnyű értelmezni, de nemcsak az agyunknak jelent kihívást, hanem az egész életünknek, hiszen tettekre váltani még nehezebb. A kemény beszéd nem azonos a kis kártyákra írható vagy a Facebook-on megosztható cukiságokkal és kellemes, mindenki számára könnyen elfogadható bölcsességekkel. Mindenki szereti azt hallani: "A szeretet mindent legyőz". Ez egy kellemes kis hiedelem, azt sugallja, hogy hátradőlhetünk, és minden oké lesz. Jézus ehelyett azt mondja: "Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket" (Jn 15,12) No, ezzel már több gondunk van. Mert bár ez is egy egyszerű mondatnak tűnik, mégis a legmélyebb kérdéseket veti fel: Képes vagyok-e egyáltalán szeretni? És én magam szerethető vagyok-e? Elhiszem-e, hogy Jézus TÉNYLEG annyira szeret engem, hogy az életét adta értem? Ezt a mondatot egy életen át forgathatjuk magunkban és gyakorolhatjuk, hogyan is váltsuk életre. Éppen a kemény mondások bizonyítják, hogy Jézus nem egy kitalált, mitikus figura, nem pusztán retusált szuperhős, akinek halálát a tanítványok ne bírták volna feldolgozni. Ha így történt volna, Jézus szájából nagyon is ember-szagú puhamondások, letompított élű közhely-bölcsességek lógnának. Az, hogy megörökítették a legkeményebb mondatokat bizonyítja, hogy Élő Úrként tekintettek Jézusra, akinek nemcsak szavai, de tettei, egész lénye, az emberekhez való viszonyulása, kereszthalála és feltámadása összességében az ÖRÖK ÉLET beszéde. Ahogy Péter kimondja: "te vagy az Isten Szentje", Jézus teljes személyéhez köti az életet. Óriási a kísértés, hogy Jézusból csak azt fogadjuk el, ami nekünk tetszik, ami kellemes és megnyugtató számunkra. Ugyanakkor elhanyagoljuk, ami kihívást jelent vagy provokálja a lelkiismeretünket. Péter viszont megérezte, hogy ez a nyugtalanító vibrálás, ami Jézusból árad, ez az igazi ÉLET. Jézus nem tömegtoborzó kampánybeszédet tart, nem hazugságot prédikál, amivel az a célja, hogy elaltassa az embereket. Ma is keresztények ezreit üldözik a világban amiatt, hogy Jézusra bízták az életüket. Az Independent című folyóirat szerint a keresztények a világ legüldözöttebb vallási csoportja, a vallásos diszkrimináció 80%-át ők szenvedik el. (A keresztények a legüldözöttebb emberek a világon). És ez így van már 2000 éve. Jézus és az örök élet beszéde olyan erős, hogy sokan még meghalni is készek érte. Ha pedig meghalni érdemes érte, akkor még inkább érdemes érte élni is.

Újratervezés - 30 év tanulságai

18 évesen azt képzeltem, hogy majd 30 évesen itt és itt fogok tartani. Elvégzem az egyetemet, aztán pszichológusként fogok dolgozni - persze a volt iskolámban. Közben férjhez megyek. Pár év munka után megszületnek a gyerekeim. Közben a férjem is dolgozik, házat veszünk, stb.

Szóval elképzeltem magamnak egy dögunalmas, kocka életet. Kockaház, kockaférj, kockagyerekek, kockakutya,kockaszomszédok. Minden a terv szerint.

Csakhogy 10 évvel ezelőtt a Mindenhatónak úgy tetszett, hogy homokszemet dob a gépezetbe. Egy forró és zilált nyarat töltöttünk együtt: Isten és én. Szeptemberre győzött, és az életem Ura lett. És többé semmi sem ment a terv szerint.

Először azt kellett megtanulnom, hogy elengedjek dolgokat. Aztán elengedtem még más dolgokat is. Gyászoltam, sírtam, vesztettem, féltem, kiabáltam. Közben pedig növekedtem. Ő végig megtartott. Időnként éles kanyarokat iktatott be a közös utunkba: ilyen volt a szakdoga-elcsúszás, a teológia, a szerelem, a csalódás és apám halála. Ma már tudom: megtanított kockáztatni, felvállalni a sebezhetőségemet, szembenézni a félelmeimmel, lemondani mindenről, ami nem Ő. Végső soron szeretni tanított, és még most is tanít.

Most, hogy már több mint egy éve semmi extra nem történik a személyes életemben : kivételesen nem költözöm, nem váltok iskolát, nem halt meg senkim, nem is diplomázom, nem váltok munkahelyet, nem megyek férjhez, eljegyzést sem bontok fel, nem szülök gyereket - csak kiröptetek 3 felnőttet, hirtelen nem is tudom: hogyan kell viselni azt a helyzetet, ami nem válság???

Most pontosan azt a munkát csinálom, amit a legjobban szeretek, azokkal élek, akiket szeretek, és akikkel jól kijövök, körülvesz sok barát, kezdem megtalálni a helyem, kipróbálhatok sok mindent. Sokkal boldogabb vagyok, mint amilyennek reméltem magam érettségikor. Már csak meg kell tanulnom élvezni. Köszönöm, Istenem. Tetszik az ajándék. De TE még jobban tetszel.

Az ártatlanság félelme 1. - Testben lenni

Templomkert. Gyerekkorom meghitt helyszíne, ahol sokkal közelebb éreztem magamat Istenhez, mint bent a templomban. Tarlóégetés, ahol végiggyalogoltam, megégetve a talpamat. Sosem éreztem annyira világosan a határaimat, mint akkor.

Az ötéves Glóri bizalomteli volt. Mindenre kíváncsi, fantáziadús, nyitott kislány. Éltem és beszélgettem Istennel. Már akkor éltem egy olyan titkos életet, bent a lelkem legmélyén, ahová csak az Atyának volt bejárása.

Aztán törés. Illetve törések sorozata. Nem tudom, mikor lett a testem számomra olyanná, mint a hajléktalannak a nappali melegedő. Nem tudom, mikor vált a láthatatlan égi Apa titokzatos zsarnokká, akinek kifürkészhetetlen akaratát kell teljesítenem - vagy jaj nekem!

Aztán a testem templommá lett. Beköltözött Isten. Így lettem én is újra otthon benne. Nem tulajdonosként, hanem mint aki ajándékba kapta, használatra. Ideiglenes persze, de mégiscsak jó és törődni kell vele.

Pár hete a munkatársi napokon lehetőségem volt 3 órát újra egy templomkertben tölteni. Csodadolog feküdni a földön és érezni a szél és a fűszálak lágy simogatását. Lélegezni és Istennel lenni. Akkor, ott minden korábbinál világosabban éreztem: a testem nem az enyém. Sőt: semmim sincs. Semmi nem az enyém. Hiszen lehorzsolódnak rólam a hámsejtek, és soha többé nem térnek vissza hozzám. Leesnek a fejemről a hajszálak, vagy megfehérednek, és nincs hatalmam fölöttük. Nem tudom magamat egyetlen nappal sem megfiatalítani. Nem tudom a múltamnak egyetlen napját sem kitörölni vagy megváltoztatni.

Nem tudom, mikor és hol, de egy bizonyos: vissza fogok térni a porba, amelyből formáltattam. A drága föld, amelyen fekszem: anyag, és én magam is anyagból vagyok, de ez nem ijesztő. Nem hízelgek magamnak az egóm halhatatlanságának illúziójával. Inkább hiszem a test feltámadását, mint a lélek halhatatlanságát. Ahogy egy barátom szokta mondani: "Egyedül Isten hatalmán és szeretetén fog múlni, hogy lesz-e bármi folytatás a halál után egyáltalán." Ez a tudat bizalmat szül bennem és átadottságot. Igazi szabadságot. Nem kell kapaszkodnom a testembe, mert elrohad. De nem is kell utálnom, mert Istené. Templom és templomkert egyben. Otthon vagyok benne.

Isten és a férfi

Férfi. Igen, férfi, aki utál gyülekezetbe menni. Aki valahol máshol van. Rejtőzködik. Valami hangnak engedelmeskedve magába fojtja érzéseit. Zavarják a rózsaszín falak, a csipketerítők, a két karos ölelések és a szerelmes Jézus-énekek. Úgy érzi, mintha a fogát húznák. Pedig keresi Istent.

Isten. Igen, Isten, aki utál gyülekezetbe menni. Aki valahol máshol van. Rejtőzködik. Valami hangot hallat, nyilvánvalóvá teszi érzéseit. Zavarja az önzés, a képmutatás és a felszínesség. A szíve keresztre feszíti. Keresi az embert. Férfit és nőt egyaránt.

Férfi, akinek kötelességei vannak. Dolgozik arca verejtékével. Szerez. Vadászik. Harcol. Lemossa a vért a kezéről. Elesik. Megsérül. Meghal. A bankszámlát a feleség örökli. A Führer öngyilkos lesz a bunkerben, miközben Berlint szarrá bombázzák. Az '56-osok ledöntik a Sztálin-szobrot.

Isten, akinek szabadsága van. Vért verejtékezik a kertben. Elfogadja az árulója csókját. Parancsol, mint egy úr, és lábat mos, mint egy rabszolga. Megvert. Elhagyott. Elárult. Elesett. Meghalt. Mirhával bekent, gyolcsba göngyölt, eltemetett.

Férfi, aki fél. Aki bezárkózik az ajtók mögé. Aki letagadja a barátját. Fut. Hitetlenkedik.

Isten, aki győz. Kisétál a halál torkából. Szájon vágja a kígyót. Bemegy a bezárt ajtókon. Hív és küld. Mindig mindenütt velünk van.

Férfi. Férfi, aki győz. Elismeri, ha hibázik, és nem emlegetik többé neki az esetet SOHA.
Nem kell senki másnál jobbnak lennie, csakis a tegnapi önmagánál, és már ma is ELÉG jónak érezheti magát.
Férfi, aki felel, ha kérdezik, nem hárít és nem igazolja magát, mert már IGAZ.
Férfi, aki SZABAD, és a szeretet elég kötelék neki, hogy hűséges legyen. Nyitott ajtónál is bent tud maradni. Elhívatott és küldetése van. Ha kell, szájon vágja a kígyót. Ha kell, besétál a halál torkába.

Otthonunk: a MEGHALLGAT-LAK

Csütörtök. Déli 12 óra. 2 kislány a hittanórán. A JÓ PLETYKA nevű játékot játsszuk. Egyvalaki hátat fordít, a másik kettő pedig "kibeszéli" a háta mögött, de csakis jó dolgokat lehet mondani az illetőről. A gyanútlan hitoktató néni is sorra kerül. "Én azt szeretem Glória néniben, hogy bármit el lehet neki mondani."

Bármit. Ami a szívedet nyomja. Akár órákon át. Meghallgatlak. Nem oldom meg helyetted a problémádat, nem adok tanácsot, legfeljebb szempontokat. Volt idő, amikor ezt olyan nagyüzemben gyakoroltam, hogy már-már a kiégés szélére kerültem. Közben persze kiderült, hogy nem mindenkin segít, ha meghallgatom. Van, aki éveken át folyamatosan ontja magából ugyanazt a panaszáradatot, és nincs elmozdulás. Mert a változás nehéz. És fájdalmas is.

"Doktornő, a maga szíve sose fáj?" kérdezhetné valaki. De igen, szokott, legalább olyan gyakran, mint bárkié. Nekem sincs kevésbé szükségem arra, hogy meghallgassanak, mint neked. Nem is tartok számon "barátság" vagy "párkapcsolat" címszó alatt olyan kapcsolatokat, amelyek igazából aszimmetrikus, esetleg segítő kapcsolatok. Az a kölcsönösség színtere a számomra. És van lelki vezetőm, aki engem tart meg feltétel nélkül.

Megtisztelő a részesévé válni mások életének, akár egy-egy diákkörösömről vagy mentoráltamról van szó, akár más módon van rám bízva. Jó érzés menedékévé lenni annak, aki úgy éli meg, hogy éppen üldözi az élet. De aki ilyen módon kapcsolatba került velem, nem szerzett ezzel jogosultságot arra, hogy bármikor a rendelkezésére álljak. Csak akkor tudok másokat tartani, ha a határaimat is tartom.

Miért is olyan fontos a MEGHALLGAT-LAK? Óvodás koromban dadogtam, és hihetetlen hosszúra nyúlt, ha el akartam mondani valamit anyukámnak. Folyton azt éreztem, hogy türelmetlenek a felnőttek, és féltem, hogy nem fogják hagyni, hogy végigmondjam azt az egy nagyon is fontos és jelentős dolgot, amire én ott és akkor minden idegszálammal koncentráltam. A meg-nem-hallgatottság élménye összefüggött a szememben az otthon elvesztésével.

Úgy látom, hogy Istennel is így vagyunk. Elveszítettük az otthonunkat, a Paradicsomot. Nincs közösségünk Istennel, és azt feltételezzük, hogy nem is hallgat meg bennünket. Egy végtelenül transzcendens lényt képzelünk el, aki nem foglalkozhat csipp-csupp ügyeinkkel, akinek nem lehet megrángatni a ruháját, és kérni, hogy vegyen az ölébe.

Akkor most kisebbtől a nagyobbig jussunk el a következtetésben: ha a két hittanos kislánynak az az élménye a bukott pszichológus, gyakran oda nem figyelő, "ha bal lábbal kelt föl, cseppet sem empatikus" hitoktatóról, Seben Glóriáról, hogy nem kisebb dolgot, mint bármit el lehet neki mondani, akkor az Istennek...?

Nemi(s) kérdés - Örülj, hogy lány!

Engem a szüleim fiúnak akartak. Főleg anyám. Ő három fiúgyereket akart. Merthogy nagyon szeretett volna jó apákat nevelni. Aztán lány lettem. Meg a húgom is. Richárd lett volna a nevem.

Persze mindezt csak örököltem tőle, mert már őt is fiúnak akarták a szülei. Pontosabban egyáltalán nem akarták, de "ha már megszülettél, legalább fiú lettél volna". Így aztán anyámnak már kettős bűne volt: a létezés és a nőiség. Talán ennek köszönhetjük zengő, érces alt hangját és keménységét..

Lányként én mindig botladoztam. Nem láttam magam szépnek vagy bájosnak. Mások sem mondtak annak. Nem hordtam rózsaszínt. Sőt: szoknyát sem nagyon. A fülemet hétéves koromban lőtték ki. De a fülbevalókat vagy nem bírta a fülem, vagy elvesztettem őket. A hajamat praktikus okokból anyám folyton rövidre nyírta. Apám igencsak fukarkodott a gyengédségével. Ez persze jó alap volt arra, hogy szétzúzódjak a gyerekkor szikláján.

Aztán jött a kamaszkor. A vér és a változás időszaka. Amikor senki sem tudta, ki ő és mit akar, de az intenzitása mindennek erős volt. Én csak a mélységbe és az önmagamról való hazudozásba mentem bele. Utáltam a tükröket. Persze már próbálkoztam a hosszú hajjal, a rövidnadrággal és a sminkkel.

Aztán láttam A fiúk nem sírnak című filmet. Ebben szó van egy lányról, aki nem is lány, hanem fiú. És persze azért sír a filmben. Én is sírtam, mikor megerőszakolták. Vele és nem ellene. Egy fiú lelke lánytestbe zárva. Valaki, aki a bukott természet fekete humorának áldozata.

Végül egy cellában tértem magamhoz  26 évesen. Egy tükör előtt álltam ruhátlanul, ahogy Isten mindig lát engem. Életemben először engedtem magamat annak lenni, aki vagyok. Néztem a testemet, amely tökéletlenül, halálraítélten vacogott az Édenkert kapujának  innenső oldalán, de nem védekezett a Teremtő tekintete előtt holmi fügefalevéllel. Sebzetten, töredezetten, mégis titokzatos módon: Istenre hasonlítva. Akkor bizonyossá vált, hogy engem nem viccelt meg abszurditásával a megváltás után üvöltő természet. Nem is temetett maga alá a minden eredetiséget kioltó mesterségesség. Nem sodort el semmiféle mainstream.
Megkövezett, de nem ölt meg az idegenek bántása.

Életemben először, egységben és békében önmagammal és az egész világgal: örömmel éltem meg, hogy NŐ vagyok.

Esküdni mernék

Ez kb. a mai napon Csepelen elhangzott prédikációm szövege (János 21,15-19 http://www.parokia.hu/ujkiadas/):

„Én, Seben Glória, esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy igaz Isten, hogy a mellettem álló férfit igazán szeretem, hűséges házastársa leszek Isten rendje és igéje szerint, holtomig, holtáig el nem hagyom, sem egészségében, sem betegségében, sem örömében, sem bánatában. Isten engem úgy segéljen!”

Nagy  bátorságra vall – vagy inkább vakmerőségre, hogy mi, evangélikusok a házasságkötéskor megesküszünk Isten színe előtt, hogy szeretjük azt az embert. Sőt, nemcsak arra, hogy az eskütétel pillanatában éppen szeretjük, hanem arra is, hogy szeretni fogjuk mindhalálig. Még önátkot is mondunk magunkra: Isten engem úgy segéljen – vagyis, ha megszegem az esküt, hagyjon el, ne segítsen többé. Ismerem egy másik felekezet fogadalomtételét, abban ez így hangzik: Isten segítsen erre. Vagyis inkább megvallja a tehetetlenségét és gyengeségét, és Isten erejét hívja segítségül ígérete betartásához. Az én szememben az egyházi esküvő nem valamiféle biztosíték, hanem inkább egy bizalomjáték. Meghívás arra, hogy bízzunk egymás – nagyon is törékeny – szeretetében, és még inkább Isten szeretetében.

Simon Péter is letett egy esküt, hogy haláláig szeretni fogja Jézust. Az utolsó vacsorán elbizakodottan fogadkozik – ő, a Kőszikla, az egyes számú tanítvány – hogy ha mások el is hagyják Jézust megbotránkozva, ő mindvégig kitart majd mellette. A börtönbe, sőt a halálba is követlek téged – hangoztatja. Dehogy tagadlak meg, az életemet adom érted!

Húsvét előtt volt szerencsém részt venni a messiáshívő zsidók páskavacsoráján. Rendkívüli erővel hatott rám az este szimbolikája, felfokozott ünnepi hangulata. Péter is egy ilyen felfokozott páska-hangulatban, a négy pohár húsvéti bor alkoholtartalmával a vérkeringésében fogadkozik ilyen hevesen. Ismerjük a történet folytatását: még kakasszóig sem tartott ki a tanítvány az elhatározásában, a főpap udvarán fagyoskodva háromszor is letagadta, hogy ismerné a Názáretit. Máté evangélista hozzáteszi, hogy tagadását esküvel is megerősítette.  Így lesznek az elsőkből utolsók – ahogyan a Mester előre megmondta. Ennyit az esküdözésről.

Ordass Lajos böjti elmélkedéseiben azt írja, hogy szerinte Péter ebben a pillanatban, amikor kimondja: „Nem ismerem azt az embert” a szó legmélyebb értelmét tekintve nem hazudik. Valóban nem ismerte Jézust. Csak kivetítette Jézusra annak a Messiásnak a képét, akit elképzelt magának. A saját messiási elvárásait látta Jézusban, és ennek megfelelően is viselkedett. Nem számított a szenvedő Krisztusra, ezért nem is tudta követni őt. Egy meghamisított Krisztust szeretett.

A mai igeszakasz egy megrendítő beszélgetésbe enged belehallgatni. Jézus feltámadása után már harmadszor jelenik meg a tanítványoknak, és ezúttal azért is jön, hogy helyreállítsa a kapcsolatát Péterrel. Kihívja a halászbárkából, megeteti és elhívja beszélgetni. Még sosem voltam részese férfi-férfi beszélgetésnek, de úgy képzelem, ha ennyire komoly a téma, akkor a férfiak keveset beszélnek és sokat hallgatnak.

Talán egyesek felszisszennek: férfi a férfival hogyan beszélgethet szeretetről? Hiszen ez az a téma, amit a férfiak kerülnek, mint a pestist. Nem gondolom, hogy egy férfi jobban félne a szeretettől, mint egy nő. De a szeretésnek az a fajtája, amelyre itt Jézus utal, nem is azonos azzal az érzelmi túlfűtöttséggel vagy rajongó ragaszkodással, amit mi általában szeretetnek szoktunk tekinteni, és amelytől sokan okkal irtózunk.

Jézus az ’agapaó’ igét használja, amikor megkérdezi Simon Pétert: „Jobban szeretsz engem, mint ezek?” Azt a mindent feláldozni kész, feltétel nélküli szeretetet kéri számon, amelyet Péter csütörtök este olyan gőgösen megígért – ha mások elhagynak is, én kitartok melletted. Péternek el kell ismernie a felelősségét – hogy felelőtlenül beszélt, hogy ok nélkül lenézte a többi tanítványt.

Péter válaszában viszont a ’fileó’ igét használja, amely inkább az érzelemteli, kölcsönös baráti szeretetre, szimpátiára utal. De van egy másik jelentése is a szónak: ’csókolni’. A szinoptikus evangéliumok – Máté, Márk és Lukács – egyaránt ezt a szót használják annak a jelenetnek a leírásánál, amikor Júdás csókkal árulja el Jézust. Péter megvallja, hogy szeretete nem több, mint emberi ragaszkodás, amelyből a tagadás és az árulás is következhet. Nem jobb ez a szeretet Júdásénál.

Itt viszont fordulat következik. Jézus szidalmak és büntetés helyett új megbízást ad Péternek: Tápláld bárányaimat! Az a Jézus, aki a Jó Pásztornak mondja magát, aki az életét adja a juhaiért, akik hozzá tartoznak, most megbízza ezzel a pásztori feladattal azt a tanítványt, aki ilyen csúnyán elbukott! Így lesznek az utolsókból elsők. Péter ebben a pillanatban eléggé megszeppenhetett. De mi is megszeppenünk, amikor arra gondolunk, hogy Jézus emberi lényeket bíz ránk. A családunkat, barátainkat, munkatársainkat, szomszédainkat, a rászorultakat. Miért dolgozik ilyen béna és tökéletlen bojtárokkal az, aki a Jó Pásztornak mondja magát? A paradoxon az, hogy éppen akkor, amikor megvalljuk a tehetetlenségünket, siet a segítségünkre Jézus, és ruház föl olyan erővel és bölcsességgel, amelyről nem is gondoltuk volna, hogy bennünk lehet. És ÍGY már el tudjuk látni a tőle kapott feladatot.

Igen ám, de Jézus még nem végzett. Újra megkérdezi Pétert, egy picit módosítva a kérdést: „Szeretsz engem?” Itt ismét az ’agapaó’ ige van, én úgy képzelem, itt nem is ezen van a hangsúly, hanem inkább az ’engem’ szón. Jézus arra kíváncsi: Szeretsz-e ENGEM, az igazi Jézust, a valódi Messiást? Azt, aki szenved és meghal és harmadnapra feltámad? Ezt a ciki és kényelmetlen Messiást? Most, hogy tudod, ki vagyok valójában, a rózsaszín szemüveged nélkül is szeretsz engem?

Péter válasza viszont ugyanaz. „Kedvellek, Uram, te tudod”. Tulajdonképpen szimpatikus ez az értünk feláldozott élet. Igaz, nem egészen ezt vártuk, de a nagypénteki Krisztust kellő mértékben lehet sajnálni – és benne a szenvedő önmagunkat, a húsvéti Krisztusban pedig kiválóan lehet reménykedni. Ez az átlag keresztény válasz, amikor Jézus a szeretetünk felől érdeklődik. Ez a válasz már felfogta valamennyire Jézus szeretetét. Már nem politikai megváltást akar. Ez a válasz már spirituális. Igen Jézus, én téged választalak spirituális utamnak vagy tanítómnak.

Jézus megerősíti a megbízást: pásztorold juhaimat.

A harmadik kérdés viszont egészen más. Jézus itt szaván fogja Pétert, és kölcsönveszi tőle a ’fileó’ igét. „Simon, te kedvelsz engem?” Megcsókolsz? Elárulsz? Eladsz a megfelelő pillanatban? Egy barátom olvasta egy mexikói pap könyvében, hogy egy prostituáltnak mesélte Jézus szenvedéstörténetét, aki egy konkrét mozzanattal tudott azonosulni: Engem is megcsókolt az anyám, amikor eladott.

Péter erre szomorodik el. Nincs más lehetősége, mint hogy Jézus mindentudására hivatkozik. „Uram, te mindent tudsz, te ismersz engem, te tudod, mennyire és hogyan szeretlek téged.” Jézus ismét rábízza a juhokat, hogy táplálja őket.

És ahogyan az utolsó vacsorán Jézus megprófétálta, hogy hajnal előtt háromszor is megtagadja őt ez a tanítvány, úgy prófétálja meg most azt, hogy amikor eljön az idő, élete végén, valóban követni fogja őt a halálba, valóban az életét adja majd érte, valóban a vérével fog tanúskodni Jézus mellett.

Nemcsak az igaz, hogy Péter nagycsütörtök éjszaka túlbecsülte Jézus iránt odaadását, hanem az is, hogy most pedig alábecsülte. Sigmund Freud egyszer azt mondta, hogy az ember nemcsak rosszabb, mint gondolja, hanem jobb is. Ez a Krisztus-követőkre mindenképpen igaz. Sokkal kevésbé szeretjük Jézust, meg az embertársainkat és magunkat, mint gondoljuk. Ugyanakkor jobban is szeretjük Jézust – meg az embertársainkat és magunkat, mint gondoljuk.

Hogyan lehetséges ez a szeretés, amit itt Péter nem mer feltételezni magáról? A kulcs Jézus hívása: Kövess engem! Így is lehetne fordítani: Legyél velem! Nem lehet megtanulni szeretni másképp, csak ha Jézussal vagyok, őt követem, őt utánzom, őt tanulom. Ha tanulom elfogadni az ő szeretését. Van egy kis kék könyv, amit nagyon szeretek, Kempis Tamás írta, a címe: Krisztus követése. Az eredeti latin cím: Imitatio Christi, vagyis Krisztus utánzása. A legelemibb tanulási módszer. Apánkkal, anyánkkal azonosulunk így kisgyerekkorban. A könyv központi gondolata, hogy csak úgy lehet Jézust követni, ha sokat vagyok vele. Sokat olvasok, még többet imádkozom, veszem az Úrvacsorát. Közben viselkedésemben is átalakulok.

Persze van egy fontos különbség Jézus iskolája és a többi iskola között. Itt nem lesz a végén egy diploma vagy érettségi bizonyítvány, hogy minden vizsgán megfeleltem, és most már kész vagyok. Most már elég krisztusi vagyok. Jézus szeretés-iskolája egy életen át tart. És ebben az iskolában a bukás nem jelent sem meglepetést, sem végső elvetettséget. A kérdés az, hogy a bukásommal Jézushoz menekülök-e, hogy segítsen. Ha így teszek, ő kész arra, hogy engem is helyreállítson és újra megbízzon bennem.

Csodára éhesen

Mennyi kenyér kell egy éhezőnek, hogy azt higgye, azt már nem érdemli meg?

A Nagyhét első felét a horvátországi Kutinában töltöttem egy evangélikus gyülekezetben (kb. 1 tucat lehet belőlük az egész országban).

A gyülekezetet Elina vezeti, aki egy finn származású lelkészNŐ.
A férje, Thiago, Brazíliából jött, és egy olyan missziót vezet Európa országaiban, ahol önkéntes brazil fiatalok hip-hop és break táncot tanítanak tiniknek.

Velük mozogtam hétfőtől csütörtökig, miközben a felséges Kroácia hol zivataros, hol napos arcát mutatta. A pályaudvaron kedvem támadt hirtelen szociofotókat készíteni, ahogy a kukákat turkálták a - vietnámi háborús veteránokra emlékeztető külsejű - otthontalanok. Talán ők maguk a balkáni háború veteránjai. Midlife crisis.

Láttam vakolatlan házakat - lövedéknyomoknak már nincs nyoma. Otthon, ahol sparhelttel fűtenek. Pici lyuk, ahol az egész életét éli egy idős, beteg asszony, akinek nyugdíja sincs, mert egész életében háztartásbeli volt. Egy kislány, akinek ragyog az arca. Egy fiú, aki nyáron minden este meglocsolja a gyülekezetben a virágokat, és nekem is teát főz a zuhogó esőben. Egy néni, akivel együtt esszük meg azt a darab kenyeret, azt a kortynyi bort. Együtt éhezünk, és együtt kapunk enni. És nem beszélünk közös nyelvet, mégis érzem, hogy szeretve vagyok. Eléneklem horvátul a dalt: "Hadd menjek, Istenem, mindig feléd..."

És Nagycsütörtök. Együtt vagyunk egy fehéren terített asztal körül. Alig ismerek valakit, mégis egy család vagyunk, és benne vagyunk a Drámában. "Azon az éjszakán, amelyen értünk adta önmagát, kezébe vette a kenyeret, hálát adott, megtörte...". Egy falat kenyér. Egy korty bor.

És Nagypéntek. A kereszt durva fájának tapintása és balzsamos illata.

És Nagyszombat. Vacsora a zsidókkal, akik úgy nevezik a Messiást: Jesua. Mi Jézusként szoktuk emlegetni. Egy darabka macesz keserű tormába mártva. Egy darabka macesz a harmadik pohár borba mártva. Megváltás a keserű rabszolgaságból.

És Húsvétvasárnap. Vacsora ebédidő előtt. A születési családommal. Egy falat kenyér. Egy kortynyi bor. Templombelső.

És Húsvéthétfő. Prédikálok és hármas keresztelőt látok. Mindkét gyülekezettel egy falat kenyér. Egy korty bor.

Aztán este beszéltem azzal az éhezővel, akit a legjobban szeretek a világon: az anyámmal. Miért nem tudom neki elmondani: Én is csak egy éhező vagyok? Miért nem tudom rávenni, hogy jöjjön velem oda, ahol én is kapom a "könyör"-kenyeret? Mert szerinte ő azt nem érdemli meg. Ez a csoda még várat magára...

TE kit választanál? - Április 6. margójára

Ki az én szívem választottja? Remegő lábakkal léptem be a szavazófülkébe felnőtt választópolgár életem első budapesti lakcím szerinti szavazásán április 6-án. Egy pillanatra azokra gondoltam, akik az életüket adták azért, hogy szabad választások lehessenek, és én most itt állhassak, és titkosan, egyenlően, félelem és akadályok nélkül szavazhassak. Lelkiismeretem szerint ikszeltem, majd kijöttem.

Azután prédikáltam a templomban egy másik választásról. Arról, ami 2000 éve zajlott Jeruzsálemben. Ahol Isten népének akkori vezetői, a Nagytanács tagjai elhatározták, hogy halálra ítélik a Názáreti Jézust. Egy embert halálra ítélni anélkül, hogy jelen lenne és megvédhetné magát - nem vagyok jogász, de ez józan ésszel mérve is minimum igazságtalan. János az evangéliumában mégis úgy írja le ezt a jelenetet, ezt az emberi szempontból katasztrofális választást - a valódi Messiás elvetését - mint egy olyan eseményt, amely titokzatos módon mégis a Nagy Tervbe illeszkedik. Kajafás főpap ugyanis "megprófétálta, hogy Jézus meg fog halni a népért, sőt, nem is csak a népért, hanem azért, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse".

Mi ez a titokzatos, isteni Terv? Valami óriási bábjáték, amelyben minket, embereket dróton rángat az ősz, öreg Mindenható? Vagy az Isten őrült, szenvedélyes szerelmének története az emberrel? Egy olyan sztori, ahol minden apró, fölöslegesnek tűnő epizód, minden elrontott élet, minden emberi zsákutca megtalálja a helyét, és beleilleszkedik a Hatalmas Kirakójátékba?

Vannak, akik leegyszerűsítik ezt egy képletre: "Jézus már döntött melletted, amikor meghalt érted, most dönts te is mellette". "Válaszd Jézust!" Mintha Jézust követni nem lenne több, mint ez az ikszelős játék, amit a politikai szereplőkkel játszunk, négyévenként ismétlődő viselkedési láncban. Pedig Jézust követni nem azt jelenti, hogy életemben egyszer a neve mellé rajzolok egy keresztet, és ezzel be vagyok biztosítva egy életre. Jézust követni inkább azt jelenti, minden egyes napon magamra veszem a saját keresztemet (amit tőle kaptam), és folyamatosan az Ő keresztjére, az Ő értem adott életére nézve élem az életem.

Úgy hiszem, hogy ennek az alapja nem is az, hogy én választom Jézust, sokkal inkább az, hogy Ő választott engem. Elég nehéz egy ilyen szenvedélyes szerető karjaiból kisétálni. Mert hűséges és kitartó!

Új ló farkánál

Mintha még nem volna elege Istennek a meglepetésekből! "Mindjárt vége a márciusnak, elküldöm ezt a szegény kis Glórit Pécsre, az ottani bibliakörbe, a városba, ahol tanult, hadd tanuljon még egy kicsit!"

Miután Kelenföldön épphogyosan elértem az IC-t (nem, nem volt még 4-es metró!), belefeledkeztem a könyvembe, ami régi jó szokásom Pécsre utazván. Így aztán csak Bicsérd után vettem észre teológustársamat, aki szintén az Öttornyú Városba igyekezett, és velem egy vagonban ült.

A következő meglepetés a Széchenyi téren várt rám, ahol Zsófi, a pécsi bibliakör szilásza az "új ló farkánál" beszélt meg velem találkozót. Nos, megvallom, ennél undorítóbb dolgot keveset láttam életemben, mint a Da Vinci kiállítás reklámállatkáját (állatka? egy monstrum!). Ráadásul útban van, miközben a mediterrán egyetemi város hangulatába oly módon rondít bele, ahogyan arra korábban csak kommunista és egyéb -ista vezetők gigászi méretű szobrai voltak képesek.

Zsófival egy-egy kávéköltemény mellett nosztalgiáztunk, egyben gondolkodtunk és reménykedtünk a várost és főleg az egyetemet a szemünk előtt tartva. Szegény sebzett szívek, bezárkózó keresztények, szakadozó gyülekezetek, elhanyagolt fiatal felnőttek és a felelősségvállalás borotvaélén balettozni próbáló egyetemisták!

És mégis...! Úgy mentem én Pécsre 2002-ben, 18 éves fejjel, mint aki végleg és eldöntötten nem foglalkozik soha többé a Jézus-üggyel. Arra nem számítottam, hogy Jézus viszont foglalkozni akar az én ügyemmel. Vajon hányan vannak ott a PTE-n ugyanebben a hangulatban? Az egyház hagyjon engem békén! Eléggé meggyötört! Úgysem tud vagy akar válaszolni a kérdéseimre. Vajon hányan vannak, akik sohasem találkoztak igazi szeretettel? Akik csak keresgélik a békét? Én így mentem el. És Isten megszólított, egy kellemesen hűvös szeptemberi éjszakán, ami ugyanolyannak látszott, mint bármelyik másik.

Amikor látom a diákokat, akik MOST tanulnak az egyetemen, MOST gyűlnek össze keddenként, MOST szeretik egymást, MOST tartanak össze, MOST sütnek szalonnát (és mályvacukrot!), MOST mennek sörözni (vagy forrócsokizni!), MOST imádkoznak, MOST olvassák a Bibliát, MOST énekelnek, MOST fogadják be az újakat, MOST látnak meg valamit Jézusból, MOST hisznek és MOST élnek, akkor tudom, hogy Isten nem mondott le Pécsről, és hogy neki fontosak az emberek, akik éppen MOST járnak arra az egyetemre.

Minden változik, és én sem találkozhatok kétszer ugyanannak a lónak a farkánál ugyanazzal az emberrel. Megváltozott a diákkör, igen, mióta én voltam pécsi egyetemista. De az a Valaki, aki gondot visel, aki ennek az egész projektnek a Gazdája, az az Isten nem változott meg. Ő ugyanúgy szeret, ugyanúgy vár, ugyanúgy adja az életet és a növekedést. Ugyanúgy vágyik utánad.

Nem szabad félni

 Ezzel a dallal kezdődik és végződik a Valahol Európában című musical. A MEKDSZ március 20 és 23. között tartotta a BeVezető hétvégét, ahol jelenlegi és leendő diákkörvezetőknek, vagy a diákkörükben aktív, elkötelezett tagoknak akartunk egy testi-lelki formálódást és kikapcsolódást nyújtani.

A hétvégén nagyon sokszor előkerült a FÉLELEM kérdése. Vajon szabad-e félni a vezetéstől? Akkor vagyok-e Istennek jó embere, ha az "erőtlenségeimmel dicsekszem"? Vagy ellenkezőleg, az aggodalmakra és alkalmatlanság-érzésre legyintve, bátran, hittel ki kell lépnem, és akkor tudom tenni azt, amit Isten kér tőlem?

Egyik lakótársam mindig azt mondta, hogy ő annyira számonkérőnek hallja azt a mondatot a kegyes hívők szájából, amikor beszámol a félelmeiről, hogy "a teljes szeretet kiűzi a félelmet". Mintha az ige arra való lenne, hogy vádolni lehessen a félelmekkel küzdőt, hogy nincs benne elég szeretet.
Valójában leginkább a szeretet az, amitől félünk. Legalábbis én biztosan. Leginkább a teljes szerettettől félek, ami Istenből árad, mert felébreszti bennem azt a szomjúságot, amelyet már kisgyerekként mélyen el kellett fojtanom magamban. Én nagyon is gyakran ismételgettem magamban ugyanezt a mondatot, amit Kuksi és Éva a musicalben: "nem szabad félni". Nagyon hamar megtanultam, hogy a szeretettől bizonyos mértékig védenem kell magam. Ezzel a fájdalom ellen is oltalmat kapok.

A keménység azonban az életet is megfojtja. Kőszívvel nem tudok élni. Ha viszont engedem, hogy a negatív érzelmek elborítsanak, azzal reménytelenül sebezhetővé válok.

Csodálatos tapasztalat nekem a MEKDSZ-ben (ami nekem olyan, mint a család), hogy itt megélhetővé és felvállalhatóvá vált sok negatív érzés, amely bennem tombol(t). Nem kell közben a szeretet vagy mások megbecsülésének elvesztésétől rettegnem. De ezen túl még egy másik nagyszerű ajándékot is kapok ebben a közegben. Azt az érzést, hogy SZABAD vagyok a félelemtől.

Szerintem fontos megkülönböztetnünk a félelem érzését attól, hogy alá vagyunk vetve a félelemnek. A félelem mint érzés gyakran nagyon is reális veszélyt jelez, ezért elfogadható, sőt, szembe is kell néznünk vele, mert végzetes lépésektől menthet meg. Viszont, ha azt érzem, hogy a félelem uralkodik rajtam, szinte megbénít és teljesen tehetetlenné tesz, akkor jó, ha látom, hogy nem muszáj engedelmeskednem annak, amit a félelmem diktál.

Az lenne furcsa, ha nem félnénk, miközben Isten országát építjük egy olyan világban, ahol ellenséges erők diktálnak. Aki sohasem fél, az nem tanul új dolgokat, nem néz szembe a kihívásokkal. Aki nem fél, nem tanul meg szeretni. De akit a félelem odalök a szeretethez, az Isten által megtanulhat a félelemtől szabadon cselekedni. Ezt szeretném magamnak, és nektek is, BeVezetősök!

Pá-pá komfortzóna (Meglepik az East Side-on)

Azért indultam el, hogy bebizonyítsam: jobb vagyok, mint mások. Meg tudom csinálni. Aztán jöttek a meglepetések.

De lássuk a hetet számokban:

6 napot és 5 éjszakát töltöttem Kelet-Magyarországon, Nyíregyháza és Debrecen térségében.

Az 5 éjszakából 1 éjszakát töltöttem azon a szálláshelyen, ahol eredetileg is terveztem. (Megelőzőleg 2 hétig szerveztem, hogy mikor hol leszek).

Meglátogattam 1,5 MEKDSZ-bibliakört (3-at szándékoztam).

 3 diákkörvezetővel beszélgettem.

1 NASA-nál dolgozó  meteorológus-professzort hallgattam a debreceni Kémia-épületben.

Találkoztam 1 volt Mekdsz-munkatárssal, 2 lelkésszel (ebből 1 olyannal, akivel terveztem is), 1 szilásszal (Mekdsz-diákkör mellé rendelt diplomás kísérő) és tucatnyi diákkal.

3 egyetemi campuson sétáltam.

10 különböző helyszínen használtam wifi-t (beleértve a debreceni Nagytemplom kertjét is).

Megittam 5 hosszú kávét, 1 teát és 1 kapucínert.

1 teológiai órán vettem részt.

2 református teológus HÖK-össel kávéztam.

Imádkoztam Egymillió-százharmincegyezer-nyolcszáznegyvenhat emberért (a 2 megye össznépessége a 2012-es népszámlálás adatai szerint), ebből személyesen 13-ért.

2 alkalommal kaptam váratlan telefonhívást, melyben lemondtak egy találkozót velem.
Utaztam a debreceni 2-es villamossal (éljen a Combino).
2 idős református bácsi szólított meg teljesen ismeretlenül 1 óra leforgása alatt. (Egyikük megjegyzése az új villamosra: "Milyen csendesen megyen!")
1 ismeretlen görög katolikus bácsi imakérését hallottam véletlenül.

Eközben Isten tanított ezeken az embereken keresztül, akikkel találkoztam. Próbáltam JELEN lenni, és ezáltal meg is tapasztaltam Istent ezekben a napokban. Az Ő munkáját. Kezdem érteni, mennyire és hogyan szereti Isten az embereket. Egyszerűen ott van mindenütt, még akkor is, ha mi ügyet sem vetünk Őrá, arra, hogy mit akar tőlünk. És arra is megtanított, hogy becsüljem többre az Ő tervét mint a sajátomat.

Csodálatos megérezni azt, hogy idegenként érkezem, és befogadnak. Vendégül látnak, teljesen érdemtelenül, megbíznak bennem, bár alig ismernek. Amikor az emberek jóindulatára vagyok szorulva, tanulom azt is, hogy micsoda szabadság Istennek kiszolgáltatva lenni.

Különösen szép ez a térség és kihívásokkal teli. A saját szívemet is arra gyakorlatoztatom, hogy emlékezzek arra, Istennek terve van Kelet-Magyarországgal.