2014. április 23., szerda

Csodára éhesen

Mennyi kenyér kell egy éhezőnek, hogy azt higgye, azt már nem érdemli meg?

A Nagyhét első felét a horvátországi Kutinában töltöttem egy evangélikus gyülekezetben (kb. 1 tucat lehet belőlük az egész országban).

A gyülekezetet Elina vezeti, aki egy finn származású lelkészNŐ.
A férje, Thiago, Brazíliából jött, és egy olyan missziót vezet Európa országaiban, ahol önkéntes brazil fiatalok hip-hop és break táncot tanítanak tiniknek.

Velük mozogtam hétfőtől csütörtökig, miközben a felséges Kroácia hol zivataros, hol napos arcát mutatta. A pályaudvaron kedvem támadt hirtelen szociofotókat készíteni, ahogy a kukákat turkálták a - vietnámi háborús veteránokra emlékeztető külsejű - otthontalanok. Talán ők maguk a balkáni háború veteránjai. Midlife crisis.

Láttam vakolatlan házakat - lövedéknyomoknak már nincs nyoma. Otthon, ahol sparhelttel fűtenek. Pici lyuk, ahol az egész életét éli egy idős, beteg asszony, akinek nyugdíja sincs, mert egész életében háztartásbeli volt. Egy kislány, akinek ragyog az arca. Egy fiú, aki nyáron minden este meglocsolja a gyülekezetben a virágokat, és nekem is teát főz a zuhogó esőben. Egy néni, akivel együtt esszük meg azt a darab kenyeret, azt a kortynyi bort. Együtt éhezünk, és együtt kapunk enni. És nem beszélünk közös nyelvet, mégis érzem, hogy szeretve vagyok. Eléneklem horvátul a dalt: "Hadd menjek, Istenem, mindig feléd..."



És Nagycsütörtök. Együtt vagyunk egy fehéren terített asztal körül. Alig ismerek valakit, mégis egy család vagyunk, és benne vagyunk a Drámában. "Azon az éjszakán, amelyen értünk adta önmagát, kezébe vette a kenyeret, hálát adott, megtörte...". Egy falat kenyér. Egy korty bor.

És Nagypéntek. A kereszt durva fájának tapintása és balzsamos illata.

És Nagyszombat. Vacsora a zsidókkal, akik úgy nevezik a Messiást: Jesua. Mi Jézusként szoktuk emlegetni. Egy darabka macesz keserű tormába mártva. Egy darabka macesz a harmadik pohár borba mártva. Megváltás a keserű rabszolgaságból.

És Húsvétvasárnap. Vacsora ebédidő előtt. A születési családommal. Egy falat kenyér. Egy kortynyi bor. Templombelső.

És Húsvéthétfő. Prédikálok és hármas keresztelőt látok. Mindkét gyülekezettel egy falat kenyér. Egy korty bor.

Aztán este beszéltem azzal az éhezővel, akit a legjobban szeretek a világon: az anyámmal. Miért nem tudom neki elmondani: Én is csak egy éhező vagyok? Miért nem tudom rávenni, hogy jöjjön velem oda, ahol én is kapom a "könyör"-kenyeret? Mert szerinte ő azt nem érdemli meg. Ez a csoda még várat magára...


2014. április 9., szerda

TE kit választanál? - Április 6. margójára

Ki az én szívem választottja? Remegő lábakkal léptem be a szavazófülkébe felnőtt választópolgár életem első budapesti lakcím szerinti szavazásán április 6-án. Egy pillanatra azokra gondoltam, akik az életüket adták azért, hogy szabad választások lehessenek, és én most itt állhassak, és titkosan, egyenlően, félelem és akadályok nélkül szavazhassak. Lelkiismeretem szerint ikszeltem, majd kijöttem.

Azután prédikáltam a templomban egy másik választásról. Arról, ami 2000 éve zajlott Jeruzsálemben. Ahol Isten népének akkori vezetői, a Nagytanács tagjai elhatározták, hogy halálra ítélik a Názáreti Jézust. Egy embert halálra ítélni anélkül, hogy jelen lenne és megvédhetné magát - nem vagyok jogász, de ez józan ésszel mérve is minimum igazságtalan. János az evangéliumában mégis úgy írja le ezt a jelenetet, ezt az emberi szempontból katasztrofális választást - a valódi Messiás elvetését - mint egy olyan eseményt, amely titokzatos módon mégis a Nagy Tervbe illeszkedik. Kajafás főpap ugyanis "megprófétálta, hogy Jézus meg fog halni a népért, sőt, nem is csak a népért, hanem azért, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse".

Mi ez a titokzatos, isteni Terv? Valami óriási bábjáték, amelyben minket, embereket dróton rángat az ősz, öreg Mindenható? Vagy az Isten őrült, szenvedélyes szerelmének története az emberrel? Egy olyan sztori, ahol minden apró, fölöslegesnek tűnő epizód, minden elrontott élet, minden emberi zsákutca megtalálja a helyét, és beleilleszkedik a Hatalmas Kirakójátékba?

Vannak, akik leegyszerűsítik ezt egy képletre: "Jézus már döntött melletted, amikor meghalt érted, most dönts te is mellette". "Válaszd Jézust!" Mintha Jézust követni nem lenne több, mint ez az ikszelős játék, amit a politikai szereplőkkel játszunk, négyévenként ismétlődő viselkedési láncban. Pedig Jézust követni nem azt jelenti, hogy életemben egyszer a neve mellé rajzolok egy keresztet, és ezzel be vagyok biztosítva egy életre. Jézust követni inkább azt jelenti, minden egyes napon magamra veszem a saját keresztemet (amit tőle kaptam), és folyamatosan az Ő keresztjére, az Ő értem adott életére nézve élem az életem.

Úgy hiszem, hogy ennek az alapja nem is az, hogy én választom Jézust, sokkal inkább az, hogy Ő választott engem. Elég nehéz egy ilyen szenvedélyes szerető karjaiból kisétálni. Mert hűséges és kitartó!

2014. április 1., kedd

Új ló farkánál

Mintha még nem volna elege Istennek a meglepetésekből! "Mindjárt vége a márciusnak, elküldöm ezt a szegény kis Glórit Pécsre, az ottani bibliakörbe, a városba, ahol tanult, hadd tanuljon még egy kicsit!"

Miután Kelenföldön épphogyosan elértem az IC-t (nem, nem volt még 4-es metró!), belefeledkeztem a könyvembe, ami régi jó szokásom Pécsre utazván. Így aztán csak Bicsérd után vettem észre teológustársamat, aki szintén az Öttornyú Városba igyekezett, és velem egy vagonban ült.

A következő meglepetés a Széchenyi téren várt rám, ahol Zsófi, a pécsi bibliakör szilásza az "új ló farkánál" beszélt meg velem találkozót. Nos, megvallom, ennél undorítóbb dolgot keveset láttam életemben, mint a Da Vinci kiállítás reklámállatkáját (állatka? egy monstrum!). Ráadásul útban van, miközben a mediterrán egyetemi város hangulatába oly módon rondít bele, ahogyan arra korábban csak kommunista és egyéb -ista vezetők gigászi méretű szobrai voltak képesek.

Zsófival egy-egy kávéköltemény mellett nosztalgiáztunk, egyben gondolkodtunk és reménykedtünk a várost és főleg az egyetemet a szemünk előtt tartva. Szegény sebzett szívek, bezárkózó keresztények, szakadozó gyülekezetek, elhanyagolt fiatal felnőttek és a felelősségvállalás borotvaélén balettozni próbáló egyetemisták!

És mégis...! Úgy mentem én Pécsre 2002-ben, 18 éves fejjel, mint aki végleg és eldöntötten nem foglalkozik soha többé a Jézus-üggyel. Arra nem számítottam, hogy Jézus viszont foglalkozni akar az én ügyemmel. Vajon hányan vannak ott a PTE-n ugyanebben a hangulatban? Az egyház hagyjon engem békén! Eléggé meggyötört! Úgysem tud vagy akar válaszolni a kérdéseimre. Vajon hányan vannak, akik sohasem találkoztak igazi szeretettel? Akik csak keresgélik a békét? Én így mentem el. És Isten megszólított, egy kellemesen hűvös szeptemberi éjszakán, ami ugyanolyannak látszott, mint bármelyik másik.

Amikor látom a diákokat, akik MOST tanulnak az egyetemen, MOST gyűlnek össze keddenként, MOST szeretik egymást, MOST tartanak össze, MOST sütnek szalonnát (és mályvacukrot!), MOST mennek sörözni (vagy forrócsokizni!), MOST imádkoznak, MOST olvassák a Bibliát, MOST énekelnek, MOST fogadják be az újakat, MOST látnak meg valamit Jézusból, MOST hisznek és MOST élnek, akkor tudom, hogy Isten nem mondott le Pécsről, és hogy neki fontosak az emberek, akik éppen MOST járnak arra az egyetemre.

Minden változik, és én sem találkozhatok kétszer ugyanannak a lónak a farkánál ugyanazzal az emberrel. Megváltozott a diákkör, igen, mióta én voltam pécsi egyetemista. De az a Valaki, aki gondot visel, aki ennek az egész projektnek a Gazdája, az az Isten nem változott meg. Ő ugyanúgy szeret, ugyanúgy vár, ugyanúgy adja az életet és a növekedést. Ugyanúgy vágyik utánad.