2014. június 26., csütörtök

Az ártatlanság félelme 1. - Testben lenni

Templomkert. Gyerekkorom meghitt helyszíne, ahol sokkal közelebb éreztem magamat Istenhez, mint bent a templomban. Tarlóégetés, ahol végiggyalogoltam, megégetve a talpamat. Sosem éreztem annyira világosan a határaimat, mint akkor.

Az ötéves Glóri bizalomteli volt. Mindenre kíváncsi, fantáziadús, nyitott kislány. Éltem és beszélgettem Istennel. Már akkor éltem egy olyan titkos életet, bent a lelkem legmélyén, ahová csak az Atyának volt bejárása.

Aztán törés. Illetve törések sorozata. Nem tudom, mikor lett a testem számomra olyanná, mint a hajléktalannak a nappali melegedő. Nem tudom, mikor vált a láthatatlan égi Apa titokzatos zsarnokká, akinek kifürkészhetetlen akaratát kell teljesítenem - vagy jaj nekem!

Aztán a testem templommá lett. Beköltözött Isten. Így lettem én is újra otthon benne. Nem tulajdonosként, hanem mint aki ajándékba kapta, használatra. Ideiglenes persze, de mégiscsak jó és törődni kell vele.

Pár hete a munkatársi napokon lehetőségem volt 3 órát újra egy templomkertben tölteni. Csodadolog feküdni a földön és érezni a szél és a fűszálak lágy simogatását. Lélegezni és Istennel lenni. Akkor, ott minden korábbinál világosabban éreztem: a testem nem az enyém. Sőt: semmim sincs. Semmi nem az enyém. Hiszen lehorzsolódnak rólam a hámsejtek, és soha többé nem térnek vissza hozzám. Leesnek a fejemről a hajszálak, vagy megfehérednek, és nincs hatalmam fölöttük. Nem tudom magamat egyetlen nappal sem megfiatalítani. Nem tudom a múltamnak egyetlen napját sem kitörölni vagy megváltoztatni.

Nem tudom, mikor és hol, de egy bizonyos: vissza fogok térni a porba, amelyből formáltattam. A drága föld, amelyen fekszem: anyag, és én magam is anyagból vagyok, de ez nem ijesztő. Nem hízelgek magamnak az egóm halhatatlanságának illúziójával. Inkább hiszem a test feltámadását, mint a lélek halhatatlanságát. Ahogy egy barátom szokta mondani: "Egyedül Isten hatalmán és szeretetén fog múlni, hogy lesz-e bármi folytatás a halál után egyáltalán." Ez a tudat bizalmat szül bennem és átadottságot. Igazi szabadságot. Nem kell kapaszkodnom a testembe, mert elrohad. De nem is kell utálnom, mert Istené. Templom és templomkert egyben. Otthon vagyok benne.