Apa és Fia

Ez a mai igehirdetésem Józsefvárosban hangzott el. 1 Mózes 22,1-14

„Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig így felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!

Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok.

 Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. Egyszer csak Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő ezt felelte: Itt vagyok, fiam. Izsák megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van a bárány az áldozathoz? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.

Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az Úr angyala az égből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.”

Be kell vallanom, hogy amikor ezt a történetet olvasom, úgy érzem, a bibliai szentíró egyenesen énbelém vágja azt a bizonyos kést, amelyet a történetben Ábrahám olyan gondosan magával visz Mórijjá földjére, és maga viszi föl a hegyre, hogy aztán kinyújtsa a kezét, és lesújtson a fiára. Ez a történet, mint egy kés, a szívem és a vesém mélyére hatol, és könyörtelenül megkérdezi tőlem: Kicsoda az Isten? Milyen Istenben hiszel, és miért hiszel benne?

Luther Márton azt mondja, a teológiai munkának része az imádság, az elmélkedés, az Isten titkai láttán átélt imádat, de van egy különös része is a teológiának, az Istenről való beszédnek, ez pedig a kísértés. Az a kísértés, amiről azt kérjük a Miatyánkban, hogy Isten ne vigyen minket bele. Luther szerint viszont kikerülhetetlen a kísértés. Ha igaz a magyar népdal, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, akkor annak, aki Istenről akar beszélni, az ne gondolja, hogy megúszhatja kényelmes, selyempapírba csomagolható kész válaszokkal.

Azt szokás mondani, hogy az istenhit csak kapaszkodó, a gyengék mankója, a tömegek ópiuma, de Ábrahám és Izsák története megmutatja nekünk, hogy egészen más a hit.

Adott egy fiú. Az ígéret gyermeke. Régóta várták, teljes szívből vágytak rá. Isten sokáig várakoztatta őket, de végül megszületett, amikor már nem is merték remélni. Csoda volt a születése. Egyedül az Úr hatalmának tulajdoníthatták a létezését. Igen, ez volt ő: Isten ajándéka. Bizonyíték, hogy Isten velük van. A két lábon járó áldás. A család jövője. Az egyetlen fiú. Akit szerettek.

Egy reggel az Apa fölkel, hogy elmenjen a Fiával arra a bizonyos helyre. Csendben felnyergel egy szamarat, fát hasogat, tüzet gyújt. Némán mennek három napon át. Aztán az Apa hazudik. Egy nagyot. Azt hazudja a szolgáknak, hogy ő és a Fia hamarosan visszatérnek. Kettesben mennek föl a hegyre. A csöndet szinte tapintani lehet közöttük. A Fiú végül megkérdezi: itt a fa és itt a tűz, de hol a bárány, amelyet feláldozunk? És az Apa – nem tudjuk, mi zajlik ekkor benne, mit gondol, mit érez, mit hisz, mit remél – csak annyit mond: Isten majd gondoskodik. Ő majd kiválasztja a bárányt. Végig csendben van, amíg oltárt épít, megkötözi a Fiát, felteszi a farakás tetejére, és fölemeli a kést.

Emlékszem, amikor nekem kellett így kést emelnem dolgokra: bálványokra, amelyek fontosabbak lettek nekem Istennél. Amikor ki kellett nyújtanom a kezem arra a képre, amit magamban Istenről őriztem: ahogyan elképzeltem Őt. Egy olyan istenséget, aki mézesmázos jóság, aki mindig támogat. Egy olyan istenséget, aki kiszolgál, aki mindig olyan, amilyennek szeretném. Egy olyan istenséget, aki soha nem kér semmi nehezet. Aki jobban emlékeztet egy bőkezű amerikai nagybácsira mint Apára.

A másodikosoknak úgy tanítottam meg ezt a történetet, hogy levittem őket az iskola alagsorába, bekötöttem a szemüket, és egyesével, teljes csendben vezettem fel őket az emeleti terembe, ahol a hittanórákat tartjuk. Majd otthagytam őket, amíg újra lementem. Féltek. Ugyanakkor mégis velem jöttek. Amit éreztek, az a bizalom. Nem értették, hogy mi történik, nem látták pontosan, hová viszem őket. Kiszolgáltatottak voltak. E nélkül a sötétség nélkül nincs hit. Vannak dolgok, amelyeket tudhatunk Istenről, vannak saját megtapasztalásaink, imameghallgatásaink. De azt, hogy néha akkor és úgy is el tudjunk indulni, hogy töksötét van, nem értjük és nem tudjuk, mi miért történik, nem lehet megspórolni. Ez a hitben járás legnehezebb, egyben legszebb része. Lehet, hogy van bennünk félelem és kételkedés, mégis elindulunk.

Milyen Isten? Talán ez a legnehezebb kérdés. Következetlen? Megbízhatatlan? Ad valamit, aztán röhögve elveszi? Könyörtelen? Vérszomjas? Vagy épp ellenkezőleg: az emberáldozatot követelő pogány istenek ellentéte, aki úgy mutatkozik be, mint akinek eszébe sem jut ilyen véres áldozatot kérni?

Van egy másik Fiú. Egyszülött Fiú. Szeretett Fiú.  Az ígéret gyermeke. Hosszú időn át vártak rá, de végül megszületett. Csoda volt a születése. Isten ajándéka volt, nemcsak a családjának, de minden embernek, akivel találkozott. Ő volt a jövő, a remény. Két lábon járó áldás volt, akármerre ment. A bizonyíték arra, hogy „velünk az Isten”.

Egy éjszaka ez a Fiú nem aludt, bár mindenki aludt körülötte. Beszélgetett az Apjával, vagy talán Apa ugyanúgy hallgatott, akárcsak Ábrahám? A Fiú azt kérte: bár venné el tőle az Apja a keserű poharat. De újra és újra arra lyukadt ki: „legyen meg a Te akaratod”. És a Fiú másnap reggel maga vitte a fát az áldozathoz. Az Apa: nem tudjuk, mit gondolt, mit érzett, mi zajlott le benne. De látta, ahogyan a Fiát ráteszik a fára. És hallgatott. Nem kiáltott: „Álljatok le!”, nem küldött angyalt, hogy lefogja a gyilkolásra kinyújtott kezeket. A Fiú utolsó szavaival teljes bizalommal Apja kezébe tette életét. Mind ismerjük ezt a Fiút. Ő tanított minket, hogy nagy bátran Apának szólítsuk az Ő apját.

„Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az Úr gondoskodik. Ma ezt mondják: Az Úr hegyén a gondviselés.” Ámen

Szőke Glóri balladája

Igen, a hajszínem igenis sötétszőke (néhány ezüst szállal megbolondítva). A címet az Illés zenekar egyik énekéből vettem, amelyet az Ezek a fiatalok című filmben énekelnek Koncz Zsuzsával.

A dal egy vidéki lányról szól, aki megérkezik Budapestre, arról a mély csalódásról, amelyben része lehet valakinek, aki nagy reményekkel költözik egy nagyvárosba.

Az én apám nem áldott meg, amikor eljöttem a fővárosba. Akkor sem, amikor korábban egy vidéki városba, Pécsre költöztem, hogy tanuljak. Világéletemben falun éltem. Mégis, nekem az egyetemi és városi lét nem volt idegen vagy félelmetes. Nem gyűlöltem egyik helyet sem. Alkalmazkodtam az új helyzethez. Élveztem a kulturális lehetőségeket, megszerettem mindkét várost. 

Nem vagyok hajlandó hőzöngeni sem a főváros ellen, sem a vidék ellen. Abból a helyből próbálom kihozni a maximumot, ahol éppen élek. Amikor Debrecenbe vagy Nyíregyházára, esetleg Pécsre szólít a munkám, bárhol találok olyan szépséget, amibe belekapaszkodhat a képzeletem. Az emberek nem feltétlenül "bunkóbbak" itt vagy ott, egyszerűen mások. Más háborítja fel őket, miközben más dolgokat tűrnek jó szívvel.

A magány pedig bárhol, bármikor belém marhat. A falusi parókia templomkerti csendjében ezerszer is a lelkem mélyébe vájta a fogait. A szürke nagyvárosban több barát és ismerős lehet (főleg, ha keresztény vagy, ki sem tudod kerülni az embereket), ugyanakkor százszor kevésbé vannak minőségi módon jelen az emberek egymás számára. 

Van ebben a magányban és idegenség-érzésben valami, ami nagyon én vagyok. Amikor megtalál, mindig emlékeztet arra, hogy van valahol valami egészen más. Egy igazi otthon. Az Ország, ahonnan nem zárnak ki, ahová nem kell útlevél. Az Ország, amely olyan kicsi, hogy elfér bennem, és bárhová magammal vihetem. Az Ország, amely olyan nagy, hogy képes lenne befogadni az egész emberiséget.

C.S. Lewis  A nagy válás című kisregényében, a poklot egy óriási szürke városnak ábrázolja, ahol az emberek folyton összevesznek a szomszédjukkal, és egyre távolabb költöznek egymástól. Emiatt egész utcák elnéptelenednek. Mégis, az Örökkévalóság szempontjából nevetségesen kicsiny. Azt hiszem, mi, emberek, nem a szűkös élettér,a kevés lehetőség vagy a többi ember zavaró jelenléte miatt vagyunk boldogtalanok, hanem azért, mert megpróbálunk egyre távolabb költözni mindettől, és ezzel kizárjuk magunkat az örök Otthonból. Ragyogásra vágyunk, arra, hogy a világ heverjen a lábaink előtt. Közben pedig nevetségesen jelentéktelenek vagyunk, elveszítve valódi méltóságunkat.

Szőke Glóri balladájában a vidéki lány nem gondolja, hogy mindörökre költözött a nagyvárosba. Tudja nagyon jól, hogy ez a hely is csak átmeneti, mint minden a Földön. Szabadságában áll elköltözni, és élni az ÉLETET bárhol. Szépséges hangja miatt hallgassátok meg a dalt Palya Bea feldolgozásában is.