Aprószentek

"Miután elmentek [a bölcsek], íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket.Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba.Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az, amit az Úr mondott a próféta által: "Egyiptomból hívtam el a fiamat."Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek túljártak az eszén, nagy haragra lobbant, elküldte embereit, és megöletett Betlehemben és annak egész környékén minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket ahhoz az időhöz mérten, melyet a bölcsektől megtudott.Ekkor teljesedett be az, amit Jeremiás prófétált:"Hang hallatszott Rámában, nagy sírás és jajgatás. Ráhel siratta gyermekeit, és nem akart megvigasztalódni, hogy már nincsenek."Heródes halála után, íme, az Úr angyala álomban megjelent Józsefnek Egyiptomban,és ezt mondta: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izráel földjére, mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek.Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját, és Izráel földjére ment.Amikor azonban meghallotta, hogy Júdeában Arkhelaosz uralkodik apja, Heródes után, félt oda visszatérni. Miután pedig kijelentést kapott álmában, Galilea vidékére ment;és amikor odaért, egy Názáret nevű városban telepedett le, hogy beteljesedjék, amit a próféták mondtak: "Názáretinek fogják őt nevezni."" (Máté evangéliuma 2, 13-23)

Szeretett Testvéreim!

Aki szokta használni az evangélikus Útmutatót a napi bibliaolvasáshoz, biztosan örömmel vette tudomásul, hogy a 2016-os naptári évre választott igevers Ézsaiás könyvéből ez: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket” (Ézs 66,13). Ezek után az év első vasárnapján az igehirdetés alapigéjeként is egy bátorító, vigasztaló, az örömhírt elmélyítő igeszakaszt várnánk. De a mai történet, ami elénk kerül Máté evangéliumából, nem ilyen. Sőt, inkább az az érzésünk támad, mintha nem is a Szentírást nyitottuk volna ki, hanem a rádiót vagy a TV-t, vagy valamilyen internetes hírportált látogattunk volna meg, olyan meghökkentően véres és gonosz ez a tett, amelyet a Nagy Heródesnek nevezett király végrehajt. Persze itt hiányoznak az elborzasztó részletek, nincs szó az áldozatok számáról, sem a kegyetlen parancs végrehajtásának módjáról. Csak annyit tudunk meg, hogy Betlehemben és környékén minden két éves és ennél fiatalabb fiúgyermeket érintett a mészárlás.

Nagy Heródesről azt írják a történészek, hogy „úgy került a trónra mint egy róka, úgy uralkodott, mint egy tigris, és úgy halt meg, mint egy kutya”. Ez a király hízelgéssel szerezte meg az uralmat, a rómaiak vazallusaként erőszakosan uralkodott a népre komoly adókat kivetve. Építkezései sorában a saját palotáin és erődjein kívül azért szerepelt a jeruzsálemi templom is, mert szerette volna, ha a zsidók nagyon vallásosnak látják. Valójában azonban rettegett attól, hogy fölkelhet ellene valaki, aki vagy a Hasmoneus pap-királyok leszármazottja, vagy pedig Dávid király ősi családjából származik. Emiatt kivégeztette egyik feleségét, és a tőle született két felnőtt fiát is. Amikor Augustus császár meghallotta ezt a hírt, így fakadt ki: „Inkább lennék Heródes disznaja, mint a fia.” A király lélektani profiljába tökéletesen illeszkedik tehát ez az epizód, amelyet egyébként csak Máté örökített meg. A paranoid félelmektől gyötört uralkodó inkább ártatlanokat gyilkoltat halomra, csak biztos lehessen benne, hogy a nemrég született, potenciális Messiás is elpusztult.

Ami azonban szíven üthet minket, amikor mindezt olvassuk-halljuk, az talán az, hogy feltör belőlünk a kérdés: Isten hogyan engedheti mindezt? Miért tűri, hogy ártatlanok szenvedjenek és haljanak meg? Miért nem fogja le a zsarnok kezét? Hiszen láthatjuk, hogy Isten előre tudott Heródes tervéről, miért csak Józsefnek szólt, hogy időben meneküljön? És az sem kielégítő válasz, hogy Heródesnek azt kellett hinnie, hogy terve sikerrel járt. Jézus és családja is éppen hogy megússzák a vérzivatart, de az éjszaka közepén kell menekülniük, és meg sem állnak Egyiptomig. Onnan csak a király halála után térnek vissza, hogy végül Galileában telepedjenek le.

Az UNICEF nevű gyermekvédelmi szervezetnek van egy videója, amely a 2015-ös év utolsó napjaiban terjedt. Egy szemmel láthatóan várandós anyuka beszól a férjének: „Itt az idő”, majd összeszedik a cókmókot, beülnek az autóba. Csakhogy nem a kórházba érkeznek meg, ahogyan azt várnánk, hanem egyszer csak otthagyják az autót az út szélén, átmásznak egy drótkerítésen, végiggyalogolnak egy aknamezőn, egy ócska tutajjal átkelnek valami vízen, majd egy hegyre mennek föl, közben körülöttük lövések, robbantások zaja hallatszik. A videó elején jól szituáltnak tűnő, fehér bőrű házaspár ruházata közben megritkul, összekoszolódik, egyre kevésbé tesznek jó benyomást. És egyszer csak megindul a szülés. Ezután csak egy kérdést látunk: „El tudod képzelni, hogy a gyereked konfliktuszónában jöjjön a világra?” Majd egy válasz: „2015-ben ez volt a sorsa több mint 16 millió újszülöttnek.”

Nem tudok nem párhuzamot vonni a Jézus születése körüli események és a mai helyzet között. Ahogyan Máriának és Józsefnek el kellett hagyni a biztonságos otthonukat, hogy részt vegyenek a népszámlálásban, majd egy másik országba menekülniük, úgy hagyják el ma is milliók az otthonukat, sokan kisgyermekként, hogy elszökjenek a háború, az éhség vagy valamilyen üldöztetés elől. A világ nem lett jobb, igaz, rosszabb sem. Az emberi gőg, hatalomvágy és az anyagiak iránti sóvárgás ma is rengeteg fájdalmat okoz. Még az úgynevezett természeti katasztrófák  mögött is gyakran az embert találjuk mint végső felelőst. Azt kérdezgetjük: hol az Isten? Lehet, hogy inkább azt kéne kérdezni, hol az ember? Hol vagyok én ebben a történetben? Csak akkor érint meg a szenvedés, ha közvetlenül velem, az én gyerekemmel, unokámmal történik? Vagy képes vagyok irgalommal viszonyulni az embertársaimhoz?

Az egyház Aprószenteknek nevezi a betlehemi gyerekgyilkosság áldozatait, és december 28-án, röviddel karácsony után emlékezik meg róluk. Ugyanez a nap az abortuszban meghalt, meg nem született gyermekek napja is. Az emberi szenvedés igenis közel áll Isten szívéhez. Ő Jézusban nem egy steril, jámbor és jóságos világba érkezett meg, hanem a mi földszagú valóságunkba. Bár mi nem tudjuk a meggyilkolt gyermekeknek még a számát sem, de Isten név szerint ismerte őket, akárcsak a szüleiket. Nem arról van szó, hogy Isten névtelenül „felhasználta” ezeket a gyerekeket, mint fogaskerekeket az Ő nagyszabású tervében, hanem hisszük, hogy személy szerint törődött velük. Számunkra névtelenek ezek a gyerekek, Isten a tenyerébe véste a nevüket.

Máté evangélistára jellemző szerkesztési mód, hogy miután beavat minket Jézus történetének egy-egy újabb részletébe, hozzáfűz egy odaillő ószövetségi írásrészletet is. Ezzel az a szándéka, hogy megmutassa: Jézus életének történései nem a véletlenen múlnak, hanem beleilleszkednek Isten üdvözítő tervébe, amely a teremtéstől az újjáteremtésig tart. Ezekről az eseményekről Izrael prófétái több száz évvel Jézus születése előtt már elárulnak bizonyos mozzanatokat. A több mint négyszáz prófécia, amely Jézus életében, halálában és föltámadásában beteljesedik olyan, mint egy ujjlenyomat: elárulja, hogy Jézus valóban a megígért Messiás.

Ha megvizsgáljuk annak a próféciának az eredeti szövegkörnyezetét, amelyet a gyermekek meggyilkolása után idéz az evangélista, a következőket találjuk: "Ezt mondja az Úr: Hangos jajgatás hallatszik Rámában és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, mert nincsenek többé fiai.Ezt mondja az Úr: Hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma - így szól az Úr -, visszatérnek fiaid az ellenség földjéről.Reménykedhetsz a jövőben - így szól az Úr -, mert visszatérnek hazájukba fiaid." (Jeremiás 31,15-17)
 Ez valójában egy vigasztaló próféciából származik, amelyben egy másik kor gyászolóit bátorítja Isten. Ugyanígy bátorít minket is ennek a történetnek a keretével, amelyben József kétszer is találkozik Isten küldöttével álomban. Figyel Istenre, készen áll meghallani, amit kér tőle, és készen áll engedelmeskedni. Nem okvetetlenkedik, hogy mi miért történik, nem száll vitába a Mindenhatóval, nem panaszkodik a kényelmetlenségek miatt, nem keres kibúvókat, hogy miért ne kelljen megtennie, amit Isten mond. Meg is érkezik a várt útmutatás.

Úgy látom, hogy túlságosan gyakran forgunk önmagunk körül. Csalódunk Istenben, mert azt gondoljuk, hogy a minimum, amit megtehetne értünk, hogy megkíméljen minket a szenvedéstől. Amikor azt tapasztaljuk, hogy akkor is szenvednünk kell, amikor Isten útján járunk, felháborodunk, és úgy érezzük, hogy ez az egész így „nem éri meg”. Péter apostol más véleményen van, ahogyan az oltár előtti igében olvastuk (1Péter 4,12-19). Ő azt mondja, egyenesen örülhetünk a szenvedésnek, különösen annak, ami azért ér minket, mert Krisztus nevét viseljük. Felhasználhatjuk a szenvedésünket, hogy Istent dicsőítsük vele. Nem mintha a szenvedés önmagában dicsőség volna, az kell hozzá, hogy az ember hitből értelemmel tudja megtölteni a szenvedését. Éppen Viktor Frankl könyvét olvasom, aki egy zsidó pszichiáter-orvos volt, megjárta a koncentrációs tábort, erről ír ebben a könyvben. Ő arról számol be, hogy amikor az ember mindent elveszít, a puszta létért is napi szinten küzdenie kell, amikor körülötte minden arra irányul, hogy elveszítse emberi méltóságát, akkor is találhat és talál is magának az ember valamit, ami értelemmel tölti meg az életét, a temérdek szenvedés dacára is. Ő idézi Dosztojevszkij orosz írót, aki azt írja: „Csak egytől félek, nehogy méltatlan legyek a rám mért szenvedésre.”

Hogyan válhatunk méltatlanná a szenvedésre? Például úgy, ha bármi áron megpróbáljuk kikerülni. Ha a szenvedésünkért másokra próbáljuk hárítani a felelősséget, vagy éppen mi is sokasítjuk a szenvedést azáltal, hogy szándékosan fájdalmat okozunk másoknak. Ha viszont megkérdezzük Istent: „Uram, mit üzensz nekem ezzel a fájdalommal?” „Uram, hogyan dicsőülhetsz meg az én szenvedésem által?” „Uram, hogyan hasonlíthatnék rád minél inkább, miközben ezt a keresztet hordozom?” – akkor Ő – talán halkan, talán egészen szelíden, talán álmainkon keresztül, talán egy szeretett személy szavaiban – válaszolni fog.

Jézus, Heródes király valódi üldözöttje csak átmenetileg menekült meg a vérengzés elől. Felnőtt férfiként Ő is felveszi majd a keresztet, amit egyedül az Atyára tekintve, neki engedelmeskedve akar hordozni. Részt vállal az emberi terhekből és szenvedésből, pedig ártatlan és bűntelen. Ha Ő így jár előttünk, akkor mi is bizalommal hordozhatjuk a saját keresztünket, Jézust követve, hiszen a kereszt Jézushoz köt bennünket. Ő velünk van a legkeményebb helyzetekben is. Ámen