Alabástromtörmelék

"Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk? Isa, pur es homou vogymuk." Egy évezred távolából szólnak felénk az ősi magyar szavak, az első fennmaradt összefüggő magyar szövegből, a Halotti Beszédből. A böjt kezdetén, Hamvazószerdán a római katolikus testvérek (és az amerikai evangélikusok is) gyakorolják azt a szertartást, amelynek során az előző évben megszentelt barkát elégetik, annak hamujával egy keresztet rajzolnak a hívő homlokára, a következő ige kíséretében: "Emlékezz, hogy porból lettél és porrá leszel."

A böjt nyitánya az ember halandóságának, sebezhetőségének tudatosítása. Egy olyan tény megállapítása, amely félelmet kelt, hiszen nem tudjuk kontrollálni, hogy mikor, hol, hogyan lesz vége az életünknek. A legkülönbözőbb elhárító mechanizmusokkal védekezünk, hogy ne kelljen ezzel szembenéznünk.

Böjt első hetében egy különleges történet van a szemem előtt. Jézus, mielőtt Jeruzsálemben elfogják és kivégzik, mielőtt Júdás árulására sor kerül, Betániában vendégeskedik. A négyből három evangélium (Máté, Márk és János) is megőrizte ezt a mozzanatot, apró eltérésekkel. Jézus az asztalnál eszik a többiekkel, amikor egy nő - János meg is nevezi: Mária, Lázár és Márta testvére - egy alabástromtartót feltör, és a tartalmát, drága és valódi nárdusolajat Jézus fejére (ismét János szerint a lábára) önti. 

Alabasztron a Rodoszi Archeológiai Múzeumban

A tanítványok felháborodnak, hiszen sok pénzért (Márknál és Jánosnál a 300 dénár kerül említésre) el lehetett volna adni az illatszert, és az árából a szegényeket támogatni. János evangéliumában Júdás alakja emelkedik ki, az evangélista szerint nem a szegények iránti aggodalma, inkább pénzéhsége motiválja őt a bírálatban. Ekkor mondja el Jézus híres szavait: "A szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek." Ezt gyakran hallom idézni. De várjunk csak! Mit mond a híres szállóige után? "Megtette, ami tőle telt: előre megkente testemet a temetésemre. Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére." (Márk 14,8-9)

Amit ez a nő tett, az azért olyan értékes, mert tőle ez telt (szeretetből adta), Jézus élő teste most még minden érzékszervével felfoghatta ezt a gyengédséget. Pár nap múlva, az összetört, megsebzett, megvert és halott testet már nem lesz lehetőségük az asszonyoknak ebben a tisztességben részesíteni: a szombati hajnalcsillag arra kényszeríti majd őket, hogy csak vasárnap hajnalban szaladjanak a sírhoz a kenetekkel. Most Jézus teste ELŐRE megkapta a végtisztességet.

 Talán Mária megérzett valamit, amit a tanítványok nem fogtak fel, hiába mondta el előre több alkalommal is Jézus. Elvakítja őket valami, az aktuális gondolataik, az ideológiák, a messiás-képek. A nárduskenet - talán a hozományát tartogatta ebben az értékes áruban otthon. Arra mindenesetre nem szánta rá magát, hogy a saját testvérének, Lázárnak a holttestére öntse. Most Jézusra pazarolja. Kettejük között létrejön egy mély, intim közösség, szavak nélkül, a gyengéd érintés nyelvén. Talán ezzel a pillanattal sem tudnak mit kezdeni a tanítványok, és főleg Júdás. Az ő szemükben az Erős és Hatalmas Krisztus aligha vágyik ilyen szeretetkifejezésre. Zavarja őket Jézus sebezhetősége, ami az ajándék elfogadásával jár. 

Jézus pedig azt mondja, hogy ez az esemény annyira jelentős, hogy semmiképpen sem merülhet feledésbe, az evangélium elmaradhatatlan része! Az egész világon, bárhol beszéltek majd az örömhírről, Uruguaytól Azerbajdzsánig erről is meg kell emlékezni, ennek a nőnek erről a mozdulatáról! "Fiúk, most figyeljetek, mert ami itt történik, az az én történetemnek a szíve." - Jézus felkiáltójelet tesz a földön szétszóródó alabástromdarabkák és a házat betöltő nárdusillat mellé.

  

"Az ő emlékezetére" - mintha Jézus rímelne a saját szavaira, amiket az utolsó vacsorán mond: "ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". A kiömlő olaj drága áldozat. Háromszáz dénár. Egész kis vagyon. Egy napszámosnak csaknem egyévi munkája. Jézus testére kerül, amely hamarosan szintén áldozat lesz. Jézus tudatosítja a saját halálát, azt az árat, amelyet hamarosan ő fizet majd a világ életéért. Jézus itt végtelenül sebezhető. Vágya, hogy szeressék, valódi, és a képesség, hogy elfogadja a szeretetet, isteni eredetű. Az intimitás és sebezhetőség merész nyitányával veti bele magát a szenvedésbe. De valaki más már megkeményítette magát. Eldöntötte, hogy ezt a gyenge, sebezhető, kiszolgáltatott Messiást eladja. Júdás az árulás szándékával a szívében rúgja félre az alabástromtörmeléket a leprás Simon házának padlóján. 

Jézus és Akhilleusz

Kamaszkoromban odavoltam a görög mitológiáért. Talán mind hallottatok már Akhilleuszról, az Íliász hőséről, aki a görög sereg bajnoka volt Trója ostrománál. Bátorságát az is táplálta, hogy sebezhetetlen volt, mivel anyja még csecsemőkorában a Sztüksz folyó vízébe mártotta. Azonban a sarkánál, ahol fogta, mégis sebezhető maradt (ezért nevezzük a sérülékeny kis inat Achilles-ínnak ma is).

Az idei böjti időszakra, és különösen a gimnáziumi csendes hétre ki kellett találnom egy fő témát. Már szeptemberben az első munkaközösségi értekezleten bemondtam a szót: Sebezhetőség. Isten pedig mostanában kezdte megmutatni, miért is olyan iszonyú fontos nekem most ezzel foglalkozni. Az idei MEKDSz Téli Táborban erősödött meg bennem ez a szó. Sikerült sebezhető emberekkel kapcsolatban lennem, méghozzá úgy, hogy nem voltam velük szemben segítő szerepben (mint mikor lelkigondozni próbálok), inkább úgy lehettem mellettük, mint kísérő, mint egyenrangú társ. Mint valaki, aki válaszol, de nem kell tudnia a végső, nagy válaszokat. Mint valaki, aki reflektál, de nem oktat ki. Mint valaki, aki a megosztásra megosztással képes reagálni - de nem puszta szavakat oszt meg, hanem önmagát. És közben tökéletes világossággal érzékeli a határokat. Meg is döbbentem. Ez lenne az intimitás, amitől annyira rettegek? 

Úgy tűnik, Jézus nem félt sem a saját, sem mások sebezhetőségétől. Ezért tudott olyan helyzetekben is benne maradni, amikor azok, akiknek a személyisége összeolvadt a szerepükkel, kimenekültek volna. Például amikor a farizeus, Simon házában ebédel, és egyszer csak belép a bűnös nő, elkezdi sírva a lábát kenni, csókolni, a hajával megtörölni. Simon azonnal arra gondol, hogy ha Jézusé lenne "ama Próféta" szerepe, nem engedné, hogy egy rossz hírű nő ilyen intim módon megérintse. Jézus viszont elfogadja, sőt értékeli a nő sebezhetőségét, tettét a valódi szeretet rangjára emeli.

A sebezhetőségben iszonyú kockázat van. Nem csoda, hogy félünk tőle, nem tudunk vele mit kezdeni. Benne van a nevében is: ebben az állapotban sérülékenyek, kiszolgáltatottak vagyunk. Ha a másik nem szeretettel bánik velünk, a rombolás rettenetes is lehet. Ha megalázás, megszégyenítés, bántalmazás, amit kapunk, vagy  kioktatás, gúnyolódás, megbélyegzés vagy az érzelmeink bagatellizálása, sőt akár semmissé tétele, akkor mintha egy nagy kést vágtak volna a testünkbe. És ez rendkívül félelmetes, minél többször tapasztaltuk már meg a visszaélést a gyengeségünkkel, annál hajlamosabbak leszünk bármely helyzetben és bármi áron védeni magunkat.

Én próbálom felvértezni magamat a sebezhetőség ellen, beöltözöm a szerepeimbe, a képességeimbe, elmenekülök az Intellektus várába, ahol minden olyan, mint egy erődítmény: a biztos igazság talaján áll  minden, mindennek megvan a helye. De bármilyen sziklaszilárdnak is tűnik mindez, akár a mitikus folyóban is megfürödhetek, a hatás akkor sem lesz tökéletes. Mindig marad egy gyenge pontom, egy Achilles-sarkam, ahol árthatnak nekem. Előbb-utóbb kiderül, hogy nem vagyok olyan erős, és legyőzhetetlen, mint amilyennek mutattam magam.

Meg aztán...mióta Jézust követem, folyamatosan látom, hogy ezzel az erődítős játékkal mi mindenről maradok le. Valódi találkozások lehetőségeiről, arról, hogy a saját szememmel lássam, amit Isten a halottaiból újjáteremt egy embert. Úgy tűnik, fel kell vállalnom a gyengeségemet, a fájdalmakat, amiket átéltem, és mindezzel együtt találkoznom Jézussal, akinek a sebei a legfőbb ismertetőjegyei lettek.

Merthogy Jézus nem félt sebezhetővé válni. Akhilleusz lemaradt az isteni pozícióról, a halhatatlanságról: Jézusnak mindene megvolt, mégis emberré lett. Meztelenül, sírva, éhesen jött a világra, testnedvektől maszatosan. Felnőve szintén sebezhető maradt. Fáradt, szomjas és éhes volt. Szeretetre és befogadásra vágyott. Gyűlöletet és elutasítást kapott. És akkor jött az utolsó hét. Jézus egy hét alatt elszenvedi a bántalmazás szinte minden formáját, lényeges elemét. Vajon miért? És most nem arra vagyok kíváncsi, hogy "a nagy terv" miatt, meg hogy "meg van írva", mert azt gondolom, hogy inkább azért volt megírva, mert így kellett történnie, vagyis Jézus pontosan EZT akarta végigcsinálni értünk. És attól, hogy számított a szenvedésre, attól az még valódi szenvedés volt. Mit nyert Jézus a sebezhetőség vállalásával, és mit nyerhetek vele én?