Bálványgyár és lomtalanítás

Igehirdetés Deák téren Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnapon 2018.július 8-án

Alapige: 1 Sám 7,2-6

Az elveszett frigyláda fosztogatói című filmben Indiana Jones, a kalandokat kedvelő régész egy egészen különleges kincs nyomába ered. Ez a ritka régiség nem más, mint a zsidó nép eltűnt szövetségládája, amelyben egykor a törvény kőtábláit tartották és az Istenjelenlétének a jelképe volt.

Nos, ez a bizonyos frigyláda többször is elveszett. Mai igénk előzménye éppen egy olyan több éves időszak, amikor a láda nincs Izrael birtokában, mert egy korábbi hadjárat során – a győzelem zálogaként – magukkal vitték a filiszteusok elleni csatába, akik azonban nemcsak megverték őket, de el is rabolták tőlük az Úr ládáját. Az 5-6.fejezetben a láda kalandos útját követhetjük végig, és azt, hogy az ember – akár izraelita, akár filiszteus – alapvetően egyfajta babonás félelemmel bánik a szent tárggyal. 

A film angol nyelvű plakátja

Azt is nyugodtan mondhatjuk, hogy az Isten ládája – maga a tárgy – már-már Isten rangjára emelkedett. A teljes történet ismeretében kissé úgy tűnik nekem, mintha az Isten szándékosan hagyta volna, hogy elveszítsék azt a tárgyat, amivel összetévesztették illetve amihez kötötték Isten jelenlétét (ugyanúgy, ahogyan 500 évvel később engedte lerombolni a jeruzsálemi templomot). Már húsz év telt el úgy, hogy a szövetségláda újból a birtokukban volt, amikor a nép elkezdett vágyakozni az Úr után. Sámuel próféta az, aki ebben a kereső időszakban eligazítja az embereket. 

Isten közelsége kettős érzést válthat ki belőlünk: egyrészt vonzást érzünk, szeretnénk közeledni Istenhez, érezni jelenlétét, befogadni áldásait. Másrészt viszont félelem is lehet bennünk, és ez a félelem sokszor nehezen megmagyarázható, már-már rettegéssé is fokozódhat. Egy vallástudós szerint ez a kettősség természetes, és abból fakad, hogy Isten egészen más, mint mi. Ez az ő furcsasága, amit a Biblia a „szent” szóval igyekszik kifejezni. Vágyakozunk Isten után, ugyanakkor tartunk is tőle – Izrael népének helyzetébe mi is könnyen bele tudjuk élni magunkat.

Egészen más lapra tartoznak az idegen istenek, amelyeket addig követtek. A Baalok és Astarték – a Szentírás nagyon sokszor így, többes számban ír róluk, mert nem egy személyes, nagybetűs Istenről van szó, hanem a természeti és társadalmi jelenségek – az eső, a vihar, a termékenység és a háború – megtestesítőiről. Ezeket az istenségeket a kánaániták – és gyakran velük együtt az izraeliták is – általában helyi változatokban tisztelték, ilyenformán tényleg több, szigorúan helyi illetőségű istenről beszélünk. 

Baal és Aséra ábrázolások Kánanánból

Miért annyira problémás ez a bálványimádás? – kérdezhetnénk. Mi baja van ezzel az Istennek? Miért az az első parancsolat a kőtáblán, hogy ne legyenek más isteneid előttem? 

Nos, ha azt gondoljuk, hogy a bálványimádás bűne minket nem fenyeget, mert nem szoktunk istenszobrokat faragni vagy azok előtt leborulni, jó protestánsokként alig van kép a templomunkban, akkor sajnos van egy rossz hírem: egyáltalán nem szükséges a bálványimádáshoz a szó szoros értelmében vett faragott képmás. Kálvin János azt mondja: „az emberi szív egy bálványgyártó műhely”. Mit jelent ez? A szívünk napról napra termeli ki a legkülönbözőbb dolgokat, amelyekhez aztán úgy ragaszkodunk, ahogyan Istenhez kéne ragaszkodnunk. Bálvány lehet bármi és bárki, amitől vagy akitől azt várom, amit csak Istentől várhatok. Feltétel nélküli szeretetet, csodálatos gondviselést, minden értelmet meghaladó békességet, megbocsátást és jó lelkiismeretet, teljes és örök életet. Bálvány lehet nyereményjáték, alkohol vagy gyógyszer, a munkám, a családom, a politikai erők, az egyházi vezetők, és természetesen lehetnek tárgyak és formák, amelyekhez olyan babonás hittel kötődöm, ahogyan korábban Izrael a frigyládához. Luther azt mondja: „amitől félsz, amitől minden jót vársz, amihez bajodban menekülsz, az a te istened”. Ezek azok a halott, néma bálványok, amelyeket el kell távolítanunk magunktól, ahogyan Izraelnek az istenszobrokat. 

Mostanában sokat vagyok olyan helyzetben, hogy lomtalanítanom kell. Költözések, öröklés és élethelyzetek megváltozása miatt a szemétbe kell dobnom olyan dolgokat, amelyeket korábban valamiért megőriztem. Idősebb testvérek bizonyára be tudnak számolni arról, hogy a kor előrehaladtával egyre nehezebb megválni a tárgyaktól, még ha az egy látszólag értéktelen papírfecni is – pl. mert olyan ember írása van rajta, akit szerettünk, és aki már nincs köztünk, így érzelmileg kötődünk hozzá. De ha őrizgetjük ezeket a régi dolgokat, akkor nem marad hely az életünkben annak az újnak, amit Isten akar adni. Miközben mi, hamis biztonságérzetre törekedve kapaszkodunk megszokott, megrögzött tárgyainkhoz és szokásainkhoz, Isten valódi és gazdagító jelenlétét nem tudjuk befogadni. Isten üres kezeket tölt meg. 

Időről időre el kell végeznünk egy alapos lelki lomtalanítást is, hogy megszabaduljunk attól, ami terhel, ami gúzsba köt, ami elrabolja az időnket és az erőnket, végül viszont nem ad cserébe semmit. Elhagyni rossz szokásokat és felvenni újakat, amelyek már segítik Istennel a kapcsolatot.

Hogyan lehet elvégezni egy ilyen lelki lomtalanítást? Mai alapigénk egy lehetséges mintát mutat: Sámuel próféta segítségével istentiszteleti keretek között vallja meg a nép a bűneit. Az egyház ezt a mintát magáévá tette és gyakoroljuk is minden vasárnap, minden ünnepnap. A gyónás, a bűnvallás kitűnő lehetőség a lelki szeméthegyek kitakarítására. A történet szerint vizet öntenek ki áldozatként az Úr előtt: a vízkiöntés szertartása nemcsak a bűnök megvallására utal, hanem a sátoros ünnepen emlékeztetett arra, hogy Isten a nép zúgolódása, hibái és bűnei ellenére gondot visel az övéiről. Enni és inni adott nekik a pusztai vándorlás során. 

A bűnvallás azért nagyon fontos nekünk, evangélikusoknak, azért nincs enélkül istentisztelet, mert valóban fontosnak tartjuk, hogy legyen egy biztonságos tér és idő, ahol és amikor megszabadulhatunk a ballaszttól. Luther azt mondja, legyen valódi a bűnvallás, ne képzelt vétkeket soroljunk fel, ahogyan arra korábban a kötelező fülbegyónás során volt sok példa. Gondoljuk végig Isten előtt, hogy mi az, ami tényleg elválaszt tőle és embertársainktól, és ha ilyenre bukkanunk, azt dobjuk ki, mert minket se fog boldoggá tenni. 

Készítettem a magam számára egy gyónótükröt a tízparancsolat alapján, ami segít végiggondolni, a mindennapok során hol, hogyan, milyen banánhéjakon csúszom el. Most felolvasom, és kérem a testvéreket, ki-ki a saját életére gondolva hasznosítsa a maga számára ebből azt, ami éppen neki aktuális. 

1.       parancsolathoz: Mihez ragaszkodom? Mi az, ami nélkül nem tudom elképzelni az életem? Miből merítem a biztonságérzetemet? Mitől várom a boldogságot?

2.       parancsolathoz: Hogyan használom Isten nevét? Áldok vele vagy átkozok és fenyegetőzök? Segítségül hívom Isten nevét, ha bajban vagyok? Őszinték az imáim? Használom-e arra Isten nevét, hogy a saját életemet igazoljam vele? Istennek adom a dicsőséget mindenért?

3.       parancsolathoz: Milyen módon szentelem meg az ünnepnapot? Hogyan osztom be az időmet? A hét hét napján dolgozom? Minőségi időt töltök Istennel és a közösségemmel?

4.       parancsolathoz: Tisztelettel beszélek a szüleimhez a jelenlétükben, és tisztelettel beszélek róluk a hátuk mögött? Tisztelettel beszélek egyházi és világi vezetőimhez szemtől szemben, és róluk a hátuk mögött? Gondoskodom a kiszolgáltatott, beteg felmenőimről? Elősegítem a nemzedékek közti megbékélést és kölcsönös tiszteletet?

5.       parancsolathoz: Haragot táplálok valaki iránt? Fenntartok és továbbgerjesztek konfliktusokat? Törekszem a kiengesztelődésre és a megbocsátásra? Alkalmazok erőszakot szavaimban vagy tetteimben? Fenyegetőztem? Próbáltam érzelmi zsarolással elérni, amit akarok?

6.       parancsolathoz: Hűséges és egyenes vagyok kapcsolataimban? Tiszteletben tartom mások házassági és kapcsolati szövetségének határait? Tiszteletben tartom saját testem határait? Házastársamat szeretem és megbecsülöm?

7.       parancsolathoz: Tiszta kézzel bánok-e a rám bízott pénzzel? Megelégszem-e a javaimmal? Becsületes úton jutok-e hozzá a javaimhoz? Szolgálok-e másoknak a vagyonomból? Megkárosítok valakit hanyagsággal vagy ártó szándékkal?

8.       parancsolathoz: Elferdítem az igazságot mások kárára? Elhagyta-e mostanában a számat vagy a billentyűzetemet hamis vagy ellenőrizetlen információ? Beismerem-e tévedéseimet? Használok-e varázsszavakat, mint kérem, köszönöm, bocsánat? Amit továbbadtam, ahogyan szóltam, az hasznos és építő volt mások számára?

9.       és 10. parancsolathoz: Irigykedem mások tulajdonára, mások társára vagy családjára? Irigykedem mások örökségére vagy származására? Milyen hiány van a szívemben? Isten előtt fedem-e fel a szükségleteimet?

Bálványok helyett csak Istentől kaphatok teljességet. Mennyire vágyom rá?

ÖRÖMLÉT

Istentisztelet a Máriaremete-Pesthidegkúti Ökumenikus Általános Iskola diákjainak
Budapest-Fasori evangélikus templomban

Ézsaiás 44,21-24: „Gondold meg, Jákób mindezeket, mert te, Izráel az én szolgám vagy! Én formáltalak, az én szolgám vagy te, Izráel, nem feledkezem meg rólad! Eltörlöm hűtlenségedet, mint a felleget, vétkeidet, mint a felhőt. Térj meg hozzám, mert megváltottalak! Ujjongjatok, egek, mert ezt tette az Úr, harsogjatok, földnek mélységei! Ujjongásba törjetek ki, hegyek, az erdő és minden fája, mert megváltotta az Úr Jákóbot, megmutatja dicsőségét Izráelen! Ezt mondja megváltód, az Úr, aki az anyaméhben formált: Én, az Úr alkottam mindent: egyedül feszítettem ki az eget, magam tettem szilárddá a földet.”

 

Kié vagy? A faluban, ahol 14 éven át éltem, gyakran megállítottak a felnőttek az úton, az arcomba néztek, és megpróbálták kitalálni, kire hasonlítok, kinek a gyereke vagyok. Ez a kérdés, egészen röviden így hangzott: Kié vagy? És el kellett mondanom, kik a szüleim, nagyszüleim, hogy el tudjanak helyezni a kapcsolatok szövevényes hálójában.

Nem tudom, mennyit meséltek nektek a szüleitek arról, hogyan vártak titeket? Milyen volt számukra az a 9 hónap, amíg anyukátok méhében növekedtetek? Tudták-e, hogy fiú vagy lány leszel? Milyen nevet akartak adni neked? Miért választották végül azt a nevet, amit kaptál? Hogyan várt rád a család többi tagja? Nagyszülők, nagybácsik és -nénik, unokatesók és nagytesók? 

Én például szinte véletlenül lettem Glória. Édesanyám a saját nagymamájáról Katalinnak akart nevezni, de ugyanaznap, ugyanabban a kórházban már született egy Katalin. Ezért a szülőszoba felé tartva anyukám még utoljára megkérdezte apámat, valami ritkább név kéne neki, mi legyen hát? Apám akkor felelte: Glória, ami azt jelenti: dicsőség.

Izrael népét maga Isten választotta ki. Ő adott nevet nekik, amely hordozza Isten dicsőségét. Az Úr úgy bánt népével, ahogyan a szülő a gyerekével: gondoskodik róla, terelgeti, vezeti, tanítja járni, kereteket és életfeltételeket ad neki. Ha pedig elrontott valamit, Ő újra és újra visszavárja és visszafogadja. Megváltja a rabszolgasorból, megszabadítja a fogságból, és emberhez méltó, szabad életet ajándékoz.

Sőt, ha belegondolunk, Isten még több nekünk mint édesanyánk vagy édesapánk. Apu és anyu, bármennyire is szeretnek, bármennyire is terveztek és akartak, hordoztak és gondoztak, végső soron az életünket nem ők teremtették. Az Úr az, aki az egész világot, az univerzumot létrehozta a semmiből. A semmiből valamit, az elemi részecskéből összetettséget, a szervetlenből szerveset, az élettelenből életet hozott létre. Az ókori ember világképéhez alkalmazkodva a Biblia ezt így írja: az Úr megszilárdította a földet, és mint egy sátorponyvát, kifeszítette az eget. 

Isten az, aki mindnyájunkat egyenként megformált az édesanyánk méhében. Talán még ő maga sem tudta, hogy várandós, de a Teremtő már ott volt, szeretetből megalkotott, egyedivé tette a szemünket, az ujjlenyomatunkat, és megálmodta senki máséval össze nem téveszthető személyiségünket. Ő tudja, hogy ki vagy. Szeretett gyermeke vagy, Hozzá tartozol.

A teremtmények között fájdalmas kiváltsága az embernek a szabadság. Szabadok vagyunk arra, hogy önként szeressük és dicsérjük Istent, és szolgáljuk embertársainkat, de ezt a szabadságot használhatjuk arra is, hogy eltávolodjunk tőle. Ahogyan Jézus példázatában a kisebbik fiú távoli vidékre  költözik, és ott elpazarolja, elszórja örökségét, ezt az utat, Istentől távolodva, mi is bejárhatjuk. Visszaélhetünk szabadságunkkal, és megpróbálhatjuk mások kárára és nem a javára élni az életünket.

Ez az út viszont előbb-utóbb olyan távolságba sodorhat bennünket az igazi önmagunktól, attól a Valakitől, akinek Isten megálmodott, hogy már talán én sem ismerek magamra. Csak annyit érzékelek: nem vagyok boldog, ezt nem így akartam. Isten azt üzeni nekünk a próféta szavai által: van visszaút. Istenhez bármikor haza lehet menni. Nincs késő. Nincs az a bűn, vád, elrontott dolog, ami alól Ő ne tudna feloldozni. 

Ha pedig megtapasztalom a megváltás, a szabadítás örömét, akkor én is énekelni kezdek. Először talán nem hangosan, csak a szívem telik meg hálával és örömmel. A próféta még az erdők fáit és a hegyeket is arra hívja, hogy ujjongjanak Teremtőjük, az Úr előtt. 

Úgy tudom, hogy az istentisztelet után az Állatkertbe fogtok menni. Ősszel én is voltam a vőlegényemmel, mert nagy állatbarát. Ha ott lesztek, nézzétek meg a teremtményeket azzal a szemmel is, hogy milyen sokszínű a teremtés. Az egyik állat vicces, a másik gyönyörű, a harmadik találékony, a negyedik különleges módon alkalmazkodott a környezetéhez. Isten kreatív. Ezzel a kreativitással ajándékozta meg az embert is, a képmását. Ezzel a kreativitással, ötletességgel és szeretettel alkotott engem és téged is. 

Az egész teremtett világ létével dicséri Alkotóját. Bízd rá magadat az Ő gondviselő szeretetére, kérd, hogy mutassa meg, mit álmodott rólad, mire szán, mire választott ki, mire tett képessé téged. Meglátod majd, hogyan válik a Te életed is Isten dicséretévé. Ámen

MÉGIS-emberek

Áhítat Fasori Gimiben 2018. február 12-én Lk5,1-11 alapján

Ebben a történetben két kötőszó feszül egymásnak. Két ellentétes értelmű kötőszó: a mégis és a mégsem. „Egész éjszaka fáradoztunk, mégsem fogtunk semmit” –panaszolja Simon Jézusnak. Ismerős érzés, ismerős tapasztalat. Egész hétvégén tanultam a témazáróra, mégsem lett ötös, sőt, egyest kaptam. Egész délután magoltam a verset, mégsem tudtam elmondani. Mindent megpróbáltam, hogy összeszedjem magam tesiórán, mégsem sikerült felmásznom a kötélen. Bíztam benne, hogy bekerülhetek a focicsapatba, mégsem engem választottak. Nagy nehezen összekapartam a bátorságomat, hogy odamenjek ahhoz a lányhoz/fiúhoz, mégsem jöttünk össze.  Annyiszor előfordul velünk, hogy fáradozunk, mindent beleadunk, megpróbáljuk a lehetetlent is, és MÉGSEM jönnek össze a dolgok. Mintha a körülmények összeesküdtek volna ellenem, tehetetlennek érzem magam. A kudarc rám talál, és lenyomja a béka feneke alá az önbizalmamat.

Jézus első tanítványai nagyon hasonlítanak ránk ebben. Ők is próbálkoztak – és gyakran kudarcot vallottak. Azt hitték, már jól megy valami, például a halászat, aztán rájuk köszöntött egy zsákmánymentes éjszaka. Szembe kellett nézniük a ténnyel, hogy van, ami nem megy. Van olyan helyzet, amit nem tudnak egyedül megoldani. Segítség kell. Még akkor is, ha már felnőtt emberek vagyunk.

Péter és András elhívása

Jézus ebben az elkeseredett, fáradt állapotban talál rájuk a parton. A kimerítő éjszakázás, eredménytelen gürcölés után éppen a hálóikat mossák: a felszerelést próbálják rendbetenni. Jézus pedig odalép, és kér valamit: vigyél kissé beljebb a parttól, mert a hajódból akarok tanítani. Jézus sokszor úgy kerül bele az életünkbe, hogy rögtön kér valamit. Kér egy kis helyet, egy lehetőséget, hogy bebizonyítsa, hogy érdemes rá figyelni.

Amikor az aszódi gimnáziumba jártam, az első osztályt (ami nekem a hetediknek felelt meg a hatosztályosban) azzal kezdtük hittanon, hogy elolvastunk a teljes Máté evangéliumát. Soha nem felejtem el az első találkozást Jézussal. Elég hamar eljutottunk a születéstörténeten, Jézus megkeresztelésén és megkísértésén át a Hegyi Beszédig, ami három fejezeten keresztül Jézus parancsait tartalmazta. Én is olyan voltam, mint minden normális kamasz: ki nem állhattam a szabályokat, utáltam, ha mások akarták megmondani, hogy mit csináljak. De a Hegyi Beszéd más volt. Éreztem, hogy Jézus szavai felette állnak az iskolai házirendnek, sőt, minden emberi törvénynek. Ezek a parancsok egyáltalán nem tűntek értelmetlennek. Sőt! Bár sokszor lehetetlent kívántak: például bocsássak meg az ellenem vétőknek, az ellenségeimet is szeressem, legyek mindenkinél igazságosabb, adakozóbb, mélyebben imádkozó: de erről az egészről közben ne tudjon senki, és én alázatosan a legutolsó ember akarjak lenni. Ezek a jézusi parancsok teljesen magukkal ragadtak, és minden porcikámban azt éreztem: követni akarom.

Az első tanítványokra is így hatott Jézus megjelenése az életükben. Ez a Jézus nem akárki- ezt azonnal bebizonyította. Az első szavaiból kiderült. Ahogyan az emberekkel bánt, ahogyan kicsusszantak a csodák a kezéből: Jézus személyében maga Isten munkálkodik közöttünk. Ezt mindenki megérezte. És nem csak az érdekes Jézusban, hogy Ő maga különleges. Hanem az, hogy az átlagos, béna, esetlen, alkalmatlan embereket, akikkel találkozott, szintén különlegessé tette. Elhívta őket egy egészen új, merész, kezdeményező életre. Egy MÉGIS-életre.

A 2018-as Szélrózsa-találkozó logója

„A te szavadra MÉGIS kivetem a hálókat”- ez a mondat a halász Simon életét egyszer s mindenkorra megváltoztatta. Sőt, nemcsak az övét, de a testvéréét, Andrásét, és a társaiét, Jakabét és Jánosét is. Simon nem az éjszakai kudarcra tekintett, nem az emberi számításra, nem arra, hogy nappal értelmetlen dolog kivetni a hálókat, pláne a mélyvízben. Magával ragadta őt Jézus szava, és azt érezte, hogy erre a szóra MÉGIS újra cselekednie kell. Akkor is, ha emberileg nézve lehetetlennek tűnik, hogy történni fog valami.

Hatalmas a kísértés arra, hogy MÉGSE-emberek legyünk. Még a számítógépünkön is választhatjuk mindig a MÉGSE-gombot, amivel egyszerűen visszaléphetünk. Ott a kezünkben a mobil, aminek a segítségével akár utolsó pillanatban is lemondhatunk egy találkozót. Még a párkapcsolatban is olyan nehezen köteleződünk el. Tetszel nekem, de bocs, mégse – mondjuk egymásnak. Ha a barátunk segítséget kér tőlünk, olyan könnyen csúszik ki a szánkon, hogy mégse érek rá veled együtt tanulni, bár megígértem. Jézus arra hív, amire annak idején Péteréket is, hogy MÉGIS-emberek legyünk.

Eddig sokszor pofára esetem, de mégis talpra állok. Nem nagyon megy a matek, de mégis nekigyürkőzöm az érettséginek. Félek a kieséstől, mégis elindulok a versenyen. Áldozattal jár a másik segítése, én mégis kiállok azok mellett, akiknek kevesebb jutott. Van valaki az osztályban, akivel senki nem barátkozik, én mégis szóba állok vele. A szüleim nem értenek meg, én mégis megpróbálom szeretni őket. Sosem voltam még Szélrózsán, idén mégis elmegyek.

Sokat dolgoztam gyerekekkel, fiatalokkal és felnőttekkel is, és mindenhol azt tapasztaltam, hogy Isten elképesztő áldásokat tud adni, ha belemész ebbe a MÉGIS-életbe. Ha az ellenkező látszat ellenére mégis hiszel, mégis bízol, mégis engedelmeskedsz. Ha nem adod fel, akkor hatalmas távlatok nyílnak előtted, és Jézus csodákat tesz a te életedben is. Talán nem egyik pillanatról a másikra, de valódi, értelmes célokkal és gyümölcsöző tevékenységekkel teli életet tud adni. Már ma elkezdheted. Adj helyet neki a csónakban!

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te nem adtad fel, amikor az ember eltávolodott Istentől, hanem mégis utánunk jöttél, hogy mi hazatalálhassunk! Kérlek, adj erőt és hitet, hogy teljes szívvel bízzunk benned, és képesek legyünk a kudarcok ellenére, a félelmetes jövő és minden bizonytalanság dacára mégis téged követni. Adj értelmes, hiteles életet mindannyiunknak! Ámen