Haszontalan szolga?

Lukács evangéliuma 17, 7-10: Jézus mondja: "Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor az szántás vagy legeltetés után megjön a mezőről: Jöjj ide hamar, és ülj az asztalhoz! Nem azt mondja-e inkább neki: Készíts nekem valami vacsorára valót, övezd fel magadat, és szolgálj fel nekem, míg eszem és iszom, te majd azután egyél és igyál! Vajon megköszöni annak a szolgának, hogy teljesítette, amit parancsolt neki? Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt."

Haszontalan – félelmek és torz istenképek

„Már megint, mit csináltál, te haszontalan?” „Aki nem dolgozik, az haszontalan, csak élősködik a társadalom hasznos tagjain.” „Ha nem gürizek, senki sem fog megbecsülni.” „Haszontalan dolgokkal foglalkoztok, ha nem olyasmit csináltok, amivel sok pénzt/hírnevet/sikert lehet elérni”. Csak néhány mondat, amely a fülünkbe csenghet, ha meghalljuk azt a szót, hogy „haszontalan”. Mégis, talán azt a legfélelmetesebb elképzelni, hogy maga Isten, aki teremtett, aki gondoskodik rólunk, aki szeret minket, talán az ő szájából is elhangozhat felénk: „haszontalan szolga vagy”. Sok embert ismerek, aki retteg egy ilyen ítélet lehetőségétől, és úgy érzi, mindent meg kell tennie, hogy elkerülje.

Attól való félelmünkben, hogy nem leszünk hasznosak, nem leszünk elég jók, és nem leszünk szerethetőek, belehajszoljuk magunkat egy olyan rabszolgamunkába, amiről azt képzeljük: a családunk, a szeretteink, a társadalom, a gyülekezet, sőt akár maga Isten is elvárja tőlünk. Közben előfordulhat, hogy olyan dolgokat teszünk, amelyekre soha senki nem is kért meg, soha senki nem utasított. Magunk szabta könyörtelen parancs alapján örömtelen életet élünk, mert a képzeletünkben felnagyított Rabszolgahajcsár-istenképnek engedelmeskedünk az egy igaz Isten helyett. Ezeket az eltorzított istenképeket az embervilág könyörtelen elvárásai alakítják ki bennünk. Hiszen az emberi szeretet és elfogadás szinte mindig feltételekhez kötött. Még a családban, a szüleinktől is sokszor csak ilyen feltételes szeretetet kaptunk. Szeretlek, ha… teljesíted az elvárásaimat. Ezeket a tapasztalatokat aztán óhatatlanul, szinte automatikusan Istenre vetítjük, és neki is meg akarunk felelni.

Úr és szolga – az érdemteológia kitekert logikája

Isten azonban – ahogy Karl Barth, a református teológus mondja – egészen más. Ő meghaladja a mi emberi elképzelésünket és tapasztalásunkat. A kisbetűs istenképekkel szemben ott van a nagybetűs Isten, akit Jézus Krisztus mutat be számunkra. Jézus gyakran példázatokban beszél az Isten dolgairól. A példázatok olyan képes beszédek vagy rövid történetek, amelyek Istennek vagy Isten Országának egy-egy jellegzetességét mutatják be. Nem érthetjük ezeket szó szerint, és nem is vetíthetjük a kép minden egyes elemét egy az egyben Istenre. Mai igénk is egy ilyen példázat – bár kevésbé ismert, hiszen egyedül Lukács evangéliumában találkozunk vele.

Jézusnak a tanítványaihoz szóló beszédének, mondásgyűjteményeinek a végén olvashatjuk ezt a kis példázatot, amely egy ókorban jól ismert képet: az úr és a szolga viszonyát hívja segítségül. Jézus kérdések segítségével fejti ki a mondanivalóját. „Ki az közületek, aki a munkából hazatérő szolgát előbb ülteti az asztalhoz mint saját magát?” A válasz: természetesen senki, mert a szolgákkal szemben elvárás volt, hogy a külső és belső munkákat is elvégezzék, kiszolgálják az urukat, mielőtt maguk az asztalhoz ülnének. És ki az, aki az egyszerű kötelességteljesítésért elkezd hálálkodni a szolgának? Természetesen senki, mert a szolga csak a dolgát végezte. Akkor hát te se legyél büszke magadra, ne hord fenn az orrodat, ha úgy véled, hogy már teljesítettél mindent, amit Isten parancsolt, hanem légy szerény, és lásd be, hogy csak annyit tettél, amivel tartoztál.

Jézus ezzel azt is állítja, amit mindannyian érzünk is, amikor rabszolgahajcsár-istenképünkkel küzdünk: lehetetlen az Isten akaratának tökéletesen eleget tenni. De még ha becsülettel el is végeznénk a dolgunkat, nem várhatnánk érte külön jutalmat, extra dicséretet vagy egyéni bánásmódot, hiszen Istennek az egész életünkkel tartozunk. Ezen az úton soha nem leszünk elég jók. Soha nem válunk szerethetővé. Jézus szerint az emberi jótettekre és érdemekre hivatkozó teológiának súlyosan kitekert a logikája: hiszen olyasmit vár el Istentől, amit egyetlen földi úr sem adna meg a szolgájának.

Mi a jó hír? – "semmit sem tehetsz érte"

De hát akkor mit tegyünk? Hogyan nyerhetjük el az örök életet? Mit kell tennünk, hogy az Isten szeressen minket? Antony de Mello egyik kis történetében a Mester így szól a tanítványhoz: „Ezzel kapcsolatban van egy rossz és egy jó hírem” „Mester, mondd előbb a rossz hírt!” kéri a tanítvány. „Semmit sem tehetsz érte”. Mire a tanítvány kétségbeesetten: „Akkor mi a jó hír?” A Mester válasza: „Semmit sem tehetsz érte.”

Mit mond ez most nekünk? Hogyan halljuk meg ma ezt a mondatot: Semmit sem tehetsz érte, hogy az Isten szeressen vagy jobban szeressen? De azért sem tudsz tenni semmit, hogy kevésbé szeressen. Meghökkenünk, kétségbeesünk, vagy csak lemondóan legyintünk, hogy már nem is érdekel, mit gondol az Isten? Jó hír ez ma nekünk?

Mi nem tehetünk a szolgálatunkkal vagy a jó cselekedeteinkkel eleget magunkért. De nem is kell, mert Jézus Krisztus már eleget tett értünk. Ismerjük a 216-os húsvéti énekünket? „Dicsőség néked, Istenünk, Fiaddal együtt dicsérünk. Eleget Ő tett miértünk.” Emlékszem, kamaszkoromban, mikor tanultam ezt az éneket olyan furcsa volt ez a szó: mit jelent az, hogy Jézus „eleget” tett. Már elég sokat tett értünk? Évekkel később állt össze a kép, hogy az ének Jézus kereszthalálára és feltámadására céloz. Az ami akkor történt, Isten részéről ELÉG volt. Ő maga tette meg azt az eleget, amit mi egész életünkben hiába hajszolnánk. Magunk erejéből nem lehetnénk elég jók, de nem is kell, mert az, amit Jézusban az Atya nekünk ajándékozott ELÉG.

Miért tegyük a jót? – Mrs. Hemingway bankszámlája

Erre a jó hírre aztán félve azt mondhatjuk: de hát akkor miért tegyük a jót, ha nem az Istentől várt jutalomért vagy dicséretért és elismerésért? Erre a kérdésre hadd feleljek egy kis történettel: Ernest Hemingway édesanyja egy igazi bántalmazó anya volt, képtelen volt elfogadni, hogy a fia – fiú. Lányruhákban járatta és Ernestine-nek szólította, úgy fésülte a haját, hogy az 1 évvel idősebb nővérével össze lehessen keverni. Tetteinek nem tulajdonított bántó jelentőséget, sőt, amikor úgy érezte felnőtt fia elhanyagolja őt, akkor érzelmi zsarolásba fogott, mondván: „egy anyának a gyerekeibe fektetett érzelmi tőkéje olyan, mint egy bankszámla, amikor a gyerek felnő, onnantól kezdve az anyának joga van onnan kivenni”. Talán érezzük, hogy az érdemteológia kitekert logikájával állunk szemben. Egy gyermek soha sem fog bankügyleti értelemben tartozni a szüleinek, ha mégoly jók voltak is hozzá. Legfeljebb hálás lehet nekik. A hála viszont csak szeretetkapcsolatban értelmezhető érzelem.

Mi sem olyan értelemben tartozunk Istennek, ahogy egy banknak tartozik az ember, vagy pláne egy uzsorásnak. Ha Isten szeretetét megérezzük és elfogadjuk, akkor a szeretetben és a szeretet által tartozunk hozzá. Nem kell számonkérésétől rettegnünk, mert ez a szeretet minket is át tud formálni, és arra tud ösztönözni, hogy bátran és örömmel tegyük Isten akaratát.

Jézus ígérete: az asztalnál fogunk ülni 

Bár a példázat hallgatói előtt nyilvánvaló volt, hogy egyetlen földi úr sem ültetné le az asztalhoz maga előtt a szolgáit, Jézus nem hagy kétséget afelől, hogy Isten ebben a kérdésben is egészen más.

Egy másik példázatba fűzve, a Lk 12,37-ben ezt mondja azokról a szolgákról, akiket a hazatérő úr (vagyis maga az idők végén visszatérő Jézus) ébren őrködve talál: „Bizony mondom nektek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy és felszolgál nekik.” Ha pedig kételkednénk benne, hogy Jézusnak nem derogál tanítványainak, azaz nekünk szolgálni, akkor lapozzuk fel János evangéliuma 13-dik fejezetét, és olvassuk el, az utolsó vacsora éjszakáján hogyan mossa meg Jézus tanítványai lábát. Még Júdásét is. Nem azért, mert a tanítványok olyan nagyszerű emberek, annyi mindent tettek, amivel ezt kiérdemelték. Hanem azért, mert Jézus ezzel a szeretettel szereti őket.

Ezzel a szeretettel szeret minket is. Minket is napról napra odaültet az asztalához, elhalmoz minket mindennel, amire csak szükségünk van. Testi és lelki javakkal. Embereket állít mellénk, közösséggé formál minket. Az is kegyelem, hogy ma itt lehetünk. Amikor otthonunkban az asztalhoz ülünk, adjunk hálát és ne csak azért az asztalért, amelyet látunk, hanem azért a végső asztalért is, amelyet még nem látunk, de reménységünk van rá, hogy mindannyian ott fogunk ülni, és maga Jézus szeretetből szolgál nekünk – mi pedig egymásnak és Őneki. Ámen