„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok
a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok azt, ami a törvényben
fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket
kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni. Vak vezetők, kiszűritek a
szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.
Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert
megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vannak
rablásvággyal és féktelenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg először a
pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen!Jaj nektek,
képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz,
amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival
és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az
emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel.
Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket
emeltek a prófétáknak, és felékesítitek az igazak sírköveit, és ezt
mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem vettünk volna részt velük a
próféták vérének kiontásában. Ezzel csak azt bizonyítjátok magatokról,
hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak. Cselekedjetek csak ti is atyáitok
mértéke szerint! Kígyók, viperafajzatok! Hogyan menekülhetnétek meg a
gyehennával sújtó ítélettől? Ezért íme, én prófétákat, bölcseket és
írástudókat küldök hozzátok: egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek
majd, másokat pedig megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról városra
üldöztök, hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a
földön, az igaz Ábel vérétől Zekarjának, Barakjá fiának véréig, akit
meggyilkoltatok a templom és az áldozati oltár között. Bizony mondom
nektek: mindez megtörténik ezzel a nemzedékkel.” (Máté evangéliuma 23,23-36)
Nemrég újra megnéztem a Veszedelmes viszonyok című filmet, amely
Choderlos de Laclos azonos című levélregénye alapján készült: megrázó korrajz a
18. század végi francia arisztokrácia romlottságáról. Feltűnő a történetben,
hogy a sok kegyetlenség, hazugság, szexuális bűnök részletezése ellenére nem
azoktól a szereplőktől undorodunk leginkább, akik mindezeket a nyilvános
bűnöket elkövetik. Sőt, szinte szánjuk a prostituáltat, a szerelemből
házasságtörésre vetemedő asszonyt, a kíváncsi, naiv lányt, az idealista ifjút,
de még a kéjsóvár, manipulatív férfi főhős is elnyerheti szimpátiánkat. Akire
viszont a szerző egyértelműen a főgonosz szerepét ruházta, az az erkölcsös
látszat fenntartására kínosan ügyelő női főhős. Az ő bűne ugyanis minden
bűnök legveszedelmesebbike. Ez a bűn a képmutatás.
 |
| John Malkovich és Glenn Close párosa a filmből Valmont vikomt és De Merteuille márkiné szerepében |
Mai igénk talán első hallásra félelmet kelthet. Szokatlan,
indulatos szavakat hallunk Jézustól. Ráadásul most csak egy részlet hangzott el
Máté evangéliuma 23.fejezetéből, amely egy részletes vádbeszéd a farizeusok és
írástudók ellen. Jézus nem boldognak mondja őket, hanem fenyegető
„jaj”-mondások hangzanak feléjük. Miért ez az indulat? Mi oka van Jézusnak
erre a felháborodott ítélethirdetésre? Mi is az a nagy bűn, amit a farizeusok
elkövettek?
Ahhoz, hogy a válaszhoz közelebb jussunk, meg kell vizsgálnunk
azt, hogy kik is voltak a farizeusok? Ez egy lelkiségi irányzat volt a Jézus
korabeli Izraelben, amelynek tagjai különösen törekedtek az Istennek tetsző
életre. Igyekeztek a mózesi törvényt minden apró részletre kiterjedően
megtartani, sőt, kerítéseket is építettek az egyes szabályok köré, nehogy
véletlenségből is megszegjék azokat. Úgy gondolták, hogy feladataik közé
tartozik, hogy az egyszerű, szegény népnek példát mutassanak, ezért
jótetteiket, kegyes cselekedeteiket a nyilvánosság előtt vitték véghez. Ahogyan
Jézus a Hegyi Beszédben is említi, „kürtöltettek maguk előtt”, vagyis
igyekeztek felhívni az emberek figyelmét önnön életmódjuk helyességére, és
ezzel mintát adni számukra. Szeretném hangsúlyozni, hogy a farizeusok életmódja
sok tekintetben valóban példaértékűen erkölcsös volt. Általában véve a
jószándék irányította a tetteiket. Sok kortörténész kiemeli, hogy Jézus
életmódjához a külsőségeket tekintve egyértelműen a legközelebb álló emberek
éppen a farizeusok voltak. Talán ezért sem értették, hogy Jézus miért a
vámszedők, prostituáltak és egyéb nyilvánvalóan bűnben élő emberek társaságában
található. Bár Jézust gyakran látjuk a farizeusok körében, velük szemben mindig
intően, figyelmeztetően, sőt már-már fenyegetően lép fel, ahelyett, hogy –
ahogyan ezek a jó emberek valószínűleg számítottak volna rá – hátba veregetné
és megdicsérné őket.
Jézus tökéletesen tisztában volt a bűn természetével, azzal,
hogyan képes rabul ejteni, és Istentől távol sodorni az embert. Mégis van egy
bűn, amit kiemelten ostoroz, mert veszélyesnek és tanítványaira nézve is
fenyegető kísértésnek tartja. Ez pedig a képmutatás bűne. Jézus előszeretettel
használja a „hüpokritész” kifejezést azokra, akik a képmutatás vétkébe estek.
Ez a szó a görög színházi nyelvből származik, és azt a színészt jelenti, aki
színházi álarcot magára öltve lép ki a színpadra, hogy a közönség előtt egy
drámai szerepet megformáljon. A hüpokritész tehát játszik. Olyannak adja ki
magát, aki valójában nem ő maga. Jézust megragadta ez a kép, és a lelki életre
is alkalmazza. Ha képmutató vagyok, lelki értelemben becsapom embertársaimat,
mivel jobbnak mutatom magam, mint amilyen valójában vagyok, sőt, olyan jónak,
amilyenné ember a maga erejéből nem is képes válni. Továbbá becsapom önmagamat,
mert egy idő után már magam is elhiszem, hogy jobb vagyok, mint mások, sőt,
tökéletes. Mi több, Istent is be akarom csapni, mert önmagamat teszem a
jóság forrásává és mércéjévé, pedig egyedül az Isten jó. Ezáltal a
képmutatás minden más bűnnél jobban képes eltávolítani engem Istentől. Mert
amikor képmutató vagyok, akkor képtelen vagyok őszintén és reálisan látni
magamat, gyengeségeimet, bukásaimat. Mivel vak vagyok, és nem látom ezeket,
ezért nem is akarok előlük Istenhez menekülni, nem akarok tőlük megszabadulni,
mivel erényeknek hiszem őket. Megsebzem embertársaimat, önmagamat és megsebzem
Isten nekem feltáruló szívét is.
Ahogyan már említettem, a farizeusok jó emberek voltak. Nemcsak
sok jót tettek, de a jóakarat is buzgott bennük. Mikor mondtad ki utoljára
ezeket a veszélyes szavakat: „én csak jót akarok”? Vagy utólag, mikor rosszul
sült el egy vállalkozásod: „pedig én csak jót akartam”. Az emberi jóakarat
az egyik legveszélyesebb dolog, amikor nem köti magát szorosan az Isten
akaratához. Figyelem! Nem az „Isten akaratát” láncolja a saját
jóakaratához! Mert olyan gyakran összetévesztjük ezt a kettőt: én tudom, hogy
mi a jó, és hát akkor biztosan ezt akarja az Isten is. A dicsőségben olyan szépen
mondjuk az angyali karral együtt: „békesség a földön és az emberekhez
jóakarat”. Aki volt már katolikus misén, biztosan tudja, hogy a katolikus
testvérek picit máshogy fordítják ezt a részt: „békesség a jóakaratú
embereknek”. A helyzet az, hogy itt az eredeti kifejezést kétféleképpen is
lehet fordítani. Vagy az emberek jóakaratáról beszélünk, vagy pedig az Isten
jóakaratáról, és ebben az esetben az emberek nem a forrásai, nem a birtokosai
ennek a jóakaratnak, hanem a kedvezményezettjei. Nem belőlünk jön elő,
tőlünk származik a jóakarat, hanem mi vagyunk azok, akik az Isten jóakaratát
elfogadhatjuk. Ebből a jóságból, az Ő kegyelméből élhetünk. Az evangélikus
teológia az utóbbi értelmezést részesíti előnyben.
„Amikor begerjed a jóindulat, az ember visszakézből megint árva
marad” – énekli Cseh Tamás. Az énekeshez hasonlóan a mai igénk alapján úgy
tűnik, Jézusnak sincsenek illúziói az emberi jóakarattal kapcsolatban. Aki
túlbuzgó módon akarja a saját jóságát érvényesíteni, vigyázzon, nehogy a
gyehennán találja magát!
Akkor hát mit tegyünk? – kérdezhetnénk. Honnan tudjuk, hogy vajon
az Isten jóakarata vezet-e minket a döntéseinkben? Jézus szavaiból leszűrhetünk
néhány fontos elvet:
1. Lényeglátás: a törvény szellemét igyekezzünk mindinkább megérteni
és a magunkévá tenni a betűje helyett. Az igazságosságra, irgalmasságra,
hűségre törekedjünk, vagy, ahogyan Pál apostol megrendítően írja a
szeretethimnuszban: szeretet itassa át a tetteinket. Mert anélkül a legjobb
cselekedet is semmi.
2. Belső élet: a külsőségek és a látszat helyett a belső lelki
életünkre figyeljünk! A böjtnek, imának, templomba járásnak, adakozásnak semmi
értelme, ha emberi elvárás mozgat benne. Azt keressük, hogy Isten vajon hogyan
lát minket! Tanuljuk meg önmagunkat az Ő szerető, irgalmas szemével nézni!
3. Önismeret: lássuk át azokat az örökségeket, amelyeket akár korábbi
nemzedékek hagytak ránk! Nézzük meg, hogy mivel tudunk azonosulni és mivel nem.
Ne vegyünk át tőlük valamit kritika nélkül csak azért, mert az „hagyomány”, de
ne is tartsuk magunkat különbnek náluk! Egyik nemzedék sem jobb vagy rosszabb a
többinél. Ha Jézus ma itt lenne köztünk, talán mi is úgy járnánk, mint a
farizeusok és írástudók: magunkat akarnánk igaznak látni és láttatni, és ezért
mi is elveszejtenénk az egyetlen nagybetűs IGAZ EMBERT.
Pál apostol, aki maga is farizeus volt, és aki azt írja magáról „
a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam” (Filippi 3,6),
őt az a buzgóság, amelyről azt hitte, az Isten akarata, egészen a
damaszkuszi útig vitte. Itt találkozott Jézussal, és rájött, hogy az a „jó”
ami őbenne van, semmi. Nem emberi szempontból, hanem az Isten előtt és az
Istenhez képest. A lekcióként felolvasott igénk, a szeretethimnusz arról a
szeretetről beszél, amelyben az Isten részesít bennünket, és amelyet
továbbadhatunk. Erre van szüksége a világnak, ez tudja megváltoztatni az emberi
kapcsolatainkat és önmagunkhoz való viszonyunkat is. Csak úgy lehet békesség
bennünk, a kapcsolatainkban és az emberek csoportjai között, ha Isten
jóakaratára hagyatkozunk, engedjük, hogy ez megragadjon és megváltoztasson
bennünket. Ezért imádkozzunk!
Istenünk, te tudod, hogy milyen gyakran becsapjuk önmagunkat és
egymást, milyen könnyen belesétálunk a képmutatás csapdájába. Kérünk, józaníts
ki minket, engedd, hogy megismerjük a saját szívünket és a Te szívedet! Add,
hogy a Tőled kapott szeretettel szeressük magunkat, Téged és minden
embertársunkat! Ámen
