Isten haragja (és bánata)

 Lekció: 2 Móz 19,1-8

Alapige: Lk 19,41-48

⁴¹Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, ⁴²és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. ⁴³Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, ⁴⁴földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.

⁴⁵Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ⁴⁶ezt mondva nekik: Meg van írva: „Az én házam imádság háza lesz”, ti pedig rablók barlangjává tettétek.
⁴⁷Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt, ⁴⁸de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta őt.

Jézus és az érzelmek

Vannak érzések, amelyeket lehet érezni, és vannak, amelyekről úgy érezzük, hogy valamiképpen nincs jogunk hozzájuk. Van olyan érzés, amiről nyíltan lehet beszélni, és van olyan, ami tabu. A nemünktől is függhet, hogy mely érzéseinket vállalhatjuk fel, és melyeket nem. A férfiaknál általában le van tiltva a szomorúság, a fájdalom és különösen a sírás. Már kisfiúkat is hajlamosak vagyunk letorkollni, ha sírással adnak hangot fájdalmuknak, mert elestek. Így tanítjuk meg őket szépen lassan, hogy a mi nyugati kultúránkban a férfikönny nem elfogadható. A lányokat meg arra szocializáljuk, hogy a haragjukat fojtsák el, de legalábbis ne merjék nyíltan kimutatni, így miközben arra törekszenek, hogy jókislányok legyenek, a harag mindenféle kerülő utakon tör rájuk: önpusztító agresszió, rejtett áskálódó, pletykálkodó erőszak vagy szorongás és depresszió formájában.

A kereszténység is hajlamos arra, hogy bizonyos érzelmeket – az ún. NEGATÍV érzéseket, mint a harag, a szomorúság vagy a félelem – ne engedjen felszínre jutni. Erre persze vannak mindenféle jó igeversek. Csakhogy van ennek egy olyan szintje, amit a szakirodalom mérgező pozitivitásnak nevez. Akkor toxikus a pozitivitás, ha a negatívnak címkézett érzelmeknek semmiféle teret nem enged, ha azok semmilyen csatornán nem szabadulhatnak fel, és azonnal a megvigasztalódott vagy bátor vagy nyugodt, békés állapotra akar ugrani.

A Bibliában általában, és a mai igénkben Jézusnál is azt látjuk, hogy ez egy másik irány. A Bibliában a legkeményebb férfiak, törzsfők és államfők, mint József, Jákob és Ézsau, Dávid király mind sírnak. Jézust is sírni látjuk, mert ő már látja, amit még a jövő rejtett abban a pillanatban: Jeruzsálem közelgő pusztulását. Amikor pedig a templomból kihajtja az árusokat, a haragját látjuk megnyilvánulni. Ez a kép különösen zavarba ejtő keresztényként. Doktori kutatásomban az istenképekkel foglalkozom, és ez a történet (pontosabban a Máté-féle verzió, mert ezt a történetet mind a négy evangélista megörökítette) is szerepelt a vizsgálat során. A gyermekek és fiatalok, akik olvasták, gyakran kifejtik, hogy nem felel meg ez a kép a magukban őrzött Jézus képnek. Egyikük még azt is írja „számomra félelmetes egy dühös Istent látni”. Jézus azonban nem törődik azzal, hogy a viselkedése mennyiben felel meg az emberek elvárásainak, egyszerűen csak bedühödik, amikor látja a visszaélést a templomtérrel, amikor azt tapasztalja, hogy a hely, ahol a pogányok is kaphattak némi teret, hogy Izrael Istenéhez imádkozzanak – hiszen ez volt a jeruzsálemi templom eredeti, nagyon fontos missziói feladata – a kapzsiság és a haszonlesés áldozatául esik. Jézus haragja jogos és kifejezhető.

Isten haragja – érted, nem ellened

De vajon miért riaszt meg minket annyira, hogy Jézus – aki Isten Fia, haragszik? Ősi félelem  ez, ami az első emberpárt is rejtőzködésre biztatta az Éden kertjében. Isten haragja félelmet kelt, mert az jut róla eszembe, hogy Ő nagy én meg kicsi vagyok, és hogy elpusztíthat engem. És bizalmatlanságomban feltételezem is, hogy valami ilyesmi a célja. Isten azonban másképp haragszik.

Amikor szülők lettünk a férjemmel, elkezdtünk szép lassan másképp gondolni Isten haragjára mint azelőtt. Elkezdtük megérezni, hogy a harag a szeretet része. Ha bármi miatt mérgesek lettünk a fiainkra, azért közben még nem szerettük őket kevésbé. Sőt, a dühünknek sokszor az volt az oka, hogy szerettük volna őket megóvni valamitől, pl. valamilyen fájdalomtól, és amikor nem hallgattak ránk, a baj mégis bekövetkezett. Ekkor kavargott bennünk a „na ugye megmondtam” kezdetű önigazolás, a szánalommal és együttérzéssel. Közben örültünk is, hogy nem lett nagyobb bajuk. És ez a nagyon furcsa, ambivalens érzés maga a szeretet. Harag is van benne, de mindig győz az együttérzés.

Isten haragja is ilyen – érted haragszik, nem ellened. Nem forral bosszút, nem kárhoztat, nem hagy el. Irgalommal, szánalommal és a vigasztalás szándékával közeledik hozzád.

Az együttérző Isten – és az ő népe

A mai vasárnap Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap egyházunkban  hagyományosan Jeruzsálem lerombolásának emlékünnepe. Ekkor emlékezünk arra a szomorú eseményre, amit Jézus is előre megsiratott. Kr. u. 70-ben ugyanis Titus seregével lerombolta a várost és a Heródes által újjáépített templom is elpusztult – egyetlen fal, a nyugati maradt meg belőle, amit Siratófalnak is szoktak hívni a tragikus eseményre emlékezve. Eltelt kétezer év, de a Szentföldön még mindig nincsen békesség. A 21. századi eszközökkel, de az évezredes haraggal és gyűlölettel mérgezik magukat most is az emberek. Nők, gyermekek és idősek is áldozatai az erőszaknak – az emberi tettek ilyen gyümölcsöt hoznak.

Hiszem, hogy ez nem Isten haragja. Isten akaratával megpróbálni igazolni az emberi erőszakot bármely oldalon – tévút. Isten nem akarhatja, hogy a gyermekei egymást bántsák, ahogyan én sem akarom, hogy az egyik fiam bántsa a másikat. Viszont Isten együttérez velünk – érti a dühünket, felháborodásunkat, amikor igazságtalanság ér minket. Ilyenkor arra kér, hogy legyünk türelmesek és ne álljunk bosszút önmagunkért. Adjunk helyet Isten igazságának, amely hatalmasabb és teljesebb, mint amit mi emberként ki tudnánk harcolni.

És érti a fájdalmunkat, gyászunkat, szomorúságunkat is. Isten maga is gyászol. Az özönvíz történetében azt olvassuk, hogy „megbánta az Úr, hogy embert teremtett”. A bánat elhatalmasodott rajta, mert az ember visszaél az Istentől kapott szabadsággal, miközben ezt az ember ültetésre, építésre és szeretetre kapta. Jézusban pedig azt látjuk, hogy Isten a végsőkig elmegy ebben az együttérzésben. Jézus megtapasztalja a gyászt, a haragot és a félelmet, még a halálfélelmet is. A kereszten pedig a testi és lelki fájdalom minden mélységét.

Ezért amikor megrohannak bennünket az ún. negatív érzéseink, gondoljunk arra, hogy nem vagyunk egyedül. Semmi olyan nincs ebben a mélységben, amit Isten Jézus Krisztusban ne járt volna meg már előttünk. Együtt tud érezni velünk, és együtt is akar érezni. Haragja mögött ott a bánata: szomorú vagyok, hogy ezt teszed magaddal és másokkal. És ott az együttérzése: nézd, veled szenvedek. És minden fájdalom mögött ott a remény: a szeretet ereje legyőzi a rosszat. Egy nap vége lesz a szenvedésnek. Az egész világon. Nemcsak a Szentföldön. Még Magyarországon is. Még az én családomban is. Még az én életemben is. Ami emberileg reménytelenül igazságtalannak tűnik, ott Isten mindent fölülmúló igazsága és irgalma fog győzelmet aratni.

Ezért küzdjünk a magunk Istentől kapott eszközeivel és ezért imádkozzunk!