Jézus mindig itthon van

Igehirdetés Vízkereszt utáni 2. vasárnapon Jn 2,1-11 alapján

Lekció: Róm 12,6-16

„Jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk Áááámen!” Félix fiam a jól ismert asztali áldásra egy saját dallamot költött, és így énekeljük el minden közös étkezés előtt. Meghívjuk Jézust, hogy legyen velünk, üljön az asztalunkhoz, érezze magát otthon nálunk minden egyes napon. Hisszük, hogy Jézus azért ment a mennybe, azért ült az Atya jobbjára, hogy közel legyen mindanniunkhoz. Nem került távolabb tőlünk. Éppen ellenkezőleg. Isten Országát hozta el közénk. Ahová Jézust hívják, ő oda szívesen megy. A földi Jézuson is azt látjuk, hogy nem utasítja vissza a meghívásokat. Ő szívesen leült egy asztalhoz a farizeusokkal éppúgy mint a vámszedőkkel. Nem utasította vissza a bűnös asszonyt sem, aki a lábát szerette volna megkenni. És ennek óriási jelentősége van! Mert az ókori keleti társadalom, amelyben Jézus élt, nagyon szigorú szabályok és elvárások mentén szerveződött. A becsület és a szégyen irányították az emberek döntéseit. A közösség szemében vajon becsületet nyerek-e vagy szégyenkeznem kell majd? Ez az ókori keleti társadalmakban mindennapos kérdés volt.

A mai történetünk is egy meghívással kezdődik. Jézus – nem sokkal azután, hogy megkeresztelkedett a Jordán folyóban, és csatlakoztak hozzá első tanítványai – ismét Galilea területére megy. Kánában, egy Názárethez hasonló kis faluban menyegzőt, azaz lakodalmat tartanak. Ez pedig egy örömteli esemény. De azért, ha jobban belegondolunk, aki volt már menyasszony vagy vőlegény vagy örömapa, vagy örömanya vagy akár koszorúslány (a barátnőm már „elkelt”, én meg még nem), akkor ez az esemény nem vegytisztán csak az örömről szól. Vegyes érzések kapcsolódhatnak hozzá. Egy korszak lezárul. A gyermek felnő. Elköltözik, családot alapít. Történik egy leválás a szülőkről. Búcsúzás a fiatalkori barátoktól, barátnőktől. Van benne egy kicsi szomorúság, egy kis gyász, egy kis félelem a jövőtől. Ezek az érzések mind mind kísérhetnek egy esküvőt.

A Szélkiáltó együttes feldolgozásában hallhatjuk a bibliai történet ihlette népdalt

És kísérheti egy olyan érzés is, hogy félek a megszégyenüléstől. Mindenki arra vágyik, hogy szép, nagy, gazdag esküvője legyen. Mert fontos, hogy mások hogyan látnak, hogyan ítélnek meg engem. Még ma is fontos nekünk. Képzeljük el akkor, hogy milyen fontos lehetett mindez Jézus korában! Amikor az emberek a maihoz képest sokkal jobban függtek mások véleményétől, jóindulatától. A szégyen a legnagyobb katasztrófa, ami az embert egy ilyen helyzetben fenyegeti, és igen, még egy menyegzői helyzetben is, ami így nem szólhat a felhőtlen örömről.

Azt olvastuk az evangéliumban, hogy a menyegzőn egyszer csak elfogyott a bor. Ez talán azért lehetett, mert az ókori esküvők több napig tartottak (hajadon menyasszony esetén 7 napig), és talán rosszul számították ki, hogy mennyi bor fog fogyni. Először ez egy ilyen logisztikai problémának tűnik. Igen ám, csakhogy a bor Jézus korában egy meglehetősen drága árucikk volt (persze már akkor is léteztek különböző minőségek és árkategóriák), amelyet elég nehéz és drága volt szállítani is. Nem lehetett csak úgy beugrani a szupermarketbe venni, ha elfogyott. Amit nem rendeltek meg előre, az már nem ért oda. Ez a család tehát egy óriási bajba kerül. Ugyanis, ha a násznagy tudomására jut, hogy elfogyott a bor, és ő ezt kihirdeti a vendégeknek, akkor ez az egész család és az ifjú pár számára egy rettenetes szégyent jelentett volna. Valószínűleg soha nem mosták volna le magukról, és még az unokák is viselték volna ennek a terhét.

Mária, aki valószínűleg jól ismerte a szégyent, tudta, milyen az, ha az ember lányát megszégyenítik, az emberek a szájukra veszik, pedig nem látnak a dolgok mögé, és nem látnak az ember szívébe, úgy érzi, hogy itt közbe kell lépni. Amikor viszont a fiához fordul, akkor nem mondja meg neki, hogy szerinte mit kéne csinálni. Csak annyit mond: ”Nincs boruk”. No pressure. Semmi elvárás. Mária csak vázolja a helyzetet. És Jézus először látszólag nemet is mond: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.” Vagyis még nincs itt az ideje annak, hogy Jézus leleplezze a nyilvánosság előtt, hogy mekkora hatalma van. Mária mégis bízik Jézusban, és azt mondja a szolgáknak „Bármit mond nektek, tegyétek meg.” (Fun fact: ezek Mária utolsó szavai a Bibliában, többet nem beszél. Ezt a mondatot vehetjük úgy is, mint a minden szolgának, minden tanítványnak szóló utolsó üzenetetet.)

És ezután jön a csoda. De milyen csoda ez? Nem nagy csinnadrattával hajtja Jézus végre, hanem kizárólag néhány embert avat be. A násznép nem szerez róla tudomást (Pedig mekkora kultusza lehetne itt Jézusnak, ha kiderülne, hogy vízből bort tud csinálni, gondoljunk bele!), még a násznagy sem szerez róla tudomást. Ő azt hiszi, hogy a vőlegény későbbre tartogatta az igazán finom bort. Csak a szolgák és a tanítványok veszik észre, hogy mi történt.

Mi a csoda? Jézus a vizet borrá teszi, de „csak” annyi történik, ami a normális folyamatban is történik. A szőlőtő felszívja a vizet a gyökerein keresztül, megérleli a szőlőfürtöket, az ember leszedi, a bogyókat egy kádban megtapossa, és a szőlőlevet megérleli, míg alkoholtartalma nem lesz. Csak éppen egy pillanat leforgása alatt. Hókuszpókusz és abrakadabra nélkül.

Ez a család itt megmenekült a szégyentől. De talán nem is sejtették, hogy Isten Fia vendégeskedett a házukban. Talán meg is botránkoztak volna, ha Jézus teljesen leleplezi magát. Miközben a násznép tovább ünnepel, egy olyan úton indul el Jézus, amely számára a dicsőség útja és a kereszt útja egyben. 15 évvel ezelőtt, amikor harmadéves voltam a teológián, akkor a Békés megyei gyülekezeteket jártuk a magunk írta passiójátékkal, Mezőtúron is eljátszottuk. A mi passiónk pedig egy kánai menyegzős jelenettel kezdődött. A kánai menyegző egy igazi farsangi történet az örömről, a felszabadultságról, és arról, hogy Jézus osztozik az örömben, és kész arra, hogy megmentsen a szégyentől.  Ugyanakkor Jézus mindig ott van a hétköznapokban is (a terítő zöld színe is erre utal az ünnepközi időszakokban). Jézus mindig veled van. Amikor küzdesz, amikor szenvedsz, amikor stressz ér, amikor beteg vagy, amikor szükségleteid vannak. Amikor úgy érzed, hogy a bűntudat vagy a szégyen elborít és megbénít. Amikor tehetetlennek érzed magad. Jézus mindenben ott van. Amikor a passiónkat előadtuk, akkor én éppen a november végén elhunyt édesapámat gyászoltam. Iszonyú erősen hatott rám is az a darab, aki Mária szerepét kaptam. Akkor tanultam meg azt, hogy Jézus mindenben jelen van. Könnyű vagy nehéz. Egyszerű vagy bonyolult. Jó vagy rossz. Nász és gyász. Tánc és böjt.

Ezért fontos ez az imádság, amivel az étkezést kezdjük: Jövel, Jézus, légy vendégünk. Amikor ezt mondjuk, Jézust hívjuk meg, hogy lépjen be abba a helyzetbe, amiben éppen vagyunk. És Jézust nem érdekli, hogy rendet raktunk-e, mennyire tiszta a szobánk, mennyire tiszta az életünk, mennyire voltunk jó kislányok/ jó kisfiúk. Jézust nem érdekli, hogy egy komplett esküvői menü van-e az asztalunkon vagy egy tányér tökfőzelék. Ha hívod, Ő jön. Nem utasít vissza, nem lök el magától. Csak közeledj felé! Hívd be az életedbe, legyen az bármilyen romos és vállalhatatlan állapotban! Mutasd meg neki, amiben vagy, amivel küzdesz. Aminek örülsz, amiben reménykedsz. Meglátod, hogy eljön.

Imádkozzunk!

Uram, Jézus Krisztus. Talán még sosem hívtalak így, ilyen egyszerűen, hogy gyere, és legyél a vendégem. Legszívesebben azt mondanám, hogy ne nézz nagyon körül, mert olyan kaotikus az életem. Zaklatott vagyok, keszekusza érzelmekkel, vágyakkal, reményekkel. Te még soha senkinek a közeledését nem utasítottad el. Kérlek, lépj be hozzám is, és áldj meg engem! Ámen

 

A TE szavadra mégis...

Igehirdetés Gyomán és Mezőtúron 2017.július 16-án Lukács 5,1-11 alapján

Örömmel vettem észre, hogy a mai alapigénk ugyanaz a bibliai szakasz, amelyből a jövő nyári Szélrózsa Evangélikus Ifjúsági Találkozó mottóját is vettük. A kulcsszó, amit kiemeltünk: MÉGIS. A Károli-fordításban ez egy régies szó: mindazáltal. Ez egy ellentétes kötőszó, amelyben azonban nagyon sok remény és elszántság sűrűsödik össze. A mai napon Simon Péter, a halász példáján keresztül szeretnénk meglátni, hogyan változtathatja meg életünket a MÉGIS-hozzáállás.

Ebben a jelenetben a felszínes szemlélő egy sikersztorit lát: a sikerember, Jézus, akit tömegek hallgatnak, Simon segítségét veszi igénybe, hogy a Galileai tó vize messzebbre vigye a hangját. Emberileg nagyon megragadó ez a kép: szívesen elidőzünk az emberek által rajongásig szeretett Jézusnál, amint a sokaság hozzá tódul, hogy hallgassa az Isten igéjét. Magunkat azonban sokkal inkább az egész éjszaka gürizett és mégis sikertelen, fogás nélkül maradt halászok szerepében látjuk.

"Milyen rettenetes is az, hogy ma már az emberek nem kíváncsiak Isten igéjére!" - fanyalgunk, az üresedő templompadok, a zsugorodó gyülekezetek, vagy a teológiára jelentkezők csökkenő száma miatt. Szívesen átélnénk mi is egy olyan csodát, amilyet Simon Péter átélt. Nemcsak akkor, amikor láthatta, hogy Jézus szavaira tömegek kíváncsiak, hanem akkor is, amikor a nyilvánvalóan reménytelen helyzetben olyan hatalmas fogásra tesz szert, hogy a hálók majd' szétszakadnak, a hajók kis híján elsüllyednek, és minden halászt elfog a mélységes döbbenet.

Szerintem nagyon emberi, hogy mi is szeretnénk egy ilyen csodát. Hozzászoktattuk magunkat, hogy számokban mérjük az Isten igéjének a hatását. Minden egyházi rendezvény kiértékelésénél az egyik legfőbb kérdés: Hányan voltak jelen? Pedig szerintem Jézus fütyült a számokra. Őt mindig az egyén érdekelte. Ebben a történetben tömegekhez beszél, de csak néhány embert: Pétert és társait választja ki, hogy kövessék őt. 

Duccio: Péter és András elhívása (siénai dóm, 1300 körül)

Simon Péter azért élte át a csodát, mert félre tudta tenni az emberi elgondolásokat, nem arra tekintett, hogy a déli hőségben, a mélyvízben lehetetlen halat fogni, hanem egyszerűen engedelmeskedett Jézus szavának. "A te szavadra mégis kivetem a hálókat" - mondja, és meg is teszi. A lényeg ott van, hogy Péter Jézus parancsára tette, amit tett. Ezt nagyon sokszor elfelejtjük. Mi nem szoktuk megkérdezni Jézust, hogy mit akar tőlünk, általában csak úgy megyünk a magunk feje után. És még meg is ideologizáljuk a Bibliából a nagyon is emberi ötleteinket. Pedig a hangsúly sohasem azon van, hogy mi kivetjük a hálót, vagy hogy mi dolgozunk, hanem azon, hogy ez Jézus szavára történik-e vagy sem.

Az igazi csoda nem is az a rengeteg hal: az csak illusztráció ahhoz a változáshoz, amely Péterben és társaiban zajlik. Máté és Márk a saját evangéliumuk párhuzamos részében nem is írnak a halfogásról: számukra fontosabb, hogy Jézus hívására a halászok mindenüket otthagyva, azonnal, radikális módon követik őt. Lukács csak azért írja le a csodát, hogy megmagyarázza azt a döbbenetet, ami a halászokon úrrá lett. Péter egyenesen elküldi Jézust: "Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram". Eluralkodik rajta a méltatlanság érzése, mert rádöbben, hogy nem akárkivel áll szemben.

Simon még nem ismerhette azt a keresztény szállóigét, amely két évezred általános tapasztalatából fakad: Isten általában nem az alkalmasokat választja ki, hanem a kiválasztottakat teszi alkalmassá. És valóban: Isten emberei egyáltalán nem bűntelen vagy tökéletes, hanem állandóan bűnbocsánatból élő, kegyelemre szoruló emberek. Jaj nekik, ha ezt elfelejtik, és makulátlan képet akarnak mutatni önmagukról a világnak. Erre a legjobb példa maga Péter, aki háromszor is megtagadja Jézust, de aki újrakezdheti és az apostolok egyik legfőbb vezetője lesz.

Azt látjuk Péter példáján, hogy Jézus követése kezdődhet az ember életében nagyon látványosan, nagy csodával, nagy gyógyulással, nagy megtéréssel, életet megrázó fordulattal, de ez nem feltétel. A követés lényege a régi dolgok elhagyása, eltávolodás mindattól, ami Isten és közém állt. A halászok elhagyták mindenüket és követték Jézust. Így kell nekünk is naponta otthagynunk, elengednünk a saját akaratunkat, kívánságainkat, megkötözöttségeinket. A hálókat, amelyek ránk fonódnak, és akadályoznak a szabad mozgásban. Keresztény életünk lényege egyáltalán nem a csodák átélése, nem tömegrendezvények látogatása, vagy ilyenek generálása, hanem a mindennapi Krisztus-követés.

A mai vasárnap a tanúságtétel vasárnapja. Mindnyájunknak szól ugyanis a meghívás és az ígéret: "embereket fogsz halászni". Nem nekünk kell embereket fognunk, és nem is magunk számára. Minden Jézus műve. Ő vonzza magához és Ő ragadja meg az embereket, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy átengedjük magunkon Jézus erejét. Isten missziója világméretű és a föld végső határáig szól minden embernek. De nekünk nem kell elkeserednünk, ha nem hív minket az Úr Indiába, mint a ma Budán kiküldésre kerülő Jó családot. Az evangéliumra itthon is szükség van.
Néri Fülöp állítólag egyszer megkérdezte Loyolai Ignácot, a jezsuita rend alapítóját, hogy "Rendben van, hogy elmentek más földrészekre hirdetni az evangéliumot, de ki fogja az evangéliumot hirdetni a rómaiaknak?" Higgyük el, hogy a közvetlen környezetünkben épp elég ember van, akinek szüksége van arra, hogy megismerje Jézus szeretetét, és akinek talán mi vagyunk azok, akiken keresztül ez megtörténhet. Engedjünk Jézus szavának, és tegyük azt, amit valóban Ő bíz ránk, és át fogjuk élni a valódi növekedést. Mégis megvalósul az, amit ma még lehetetlennek hiszünk.

Amíg a halál el nem választ

Igehirdetés Jn 2,1-11 alapján Mezőberény II.kerületi gyülekezetben

2015 szeptemberében én prédikálhattam kisebbik húgom esküvőjén. Szerény összejövetel volt, de a szertartás után mi is tartottunk egy kis szeretetvendégséget, hogy a távolról utazókat elláthassuk, és együtt ünnepelhessünk. Minden testvér odatette magát, mindenkinek megvolt a feladata. És igen, mi is izgultunk, mint mindenki, aki hasonló rendezvényt szervez: minden elég lesz? Jól becsültük meg az étel-ital mennyiségét? Ugye minden a legnagyobb rendben lesz, semmiféle fennakadás nem fogja elrontani a fiatalok örömét?

Lina húgom és Beni sógorom eskütétele. Fotó: Karancsi Rudolf

Jézus és tanítványai a kánai lakodalmon ilyen helyzetbe csöppennek. Nincs szerepük, ők meghívott vendégek. Talán Jézus anyja, Mária rendelkezett valamilyen feladattal, de még ez sem biztos: csak annyit tudunk meg, hogy ő vette észre, hogy elfogyott a bor, és jelezte Jézusnak a hiányt. Nekem nagyon tetszik Jézus és Mária párbeszéde. Talán már félszavakból is értették egymást. Nem tudom, hogy Mária csodát várt-e a fiától, hiszen, ha ez volt Jézus első jele, akkor nem hivatkozhatott arra, hogy "emlékszel, a múltkor is milyen jól megoldottad a helyzetet". Mária nem követel semmit, nem akar mindenáron csodát, nem akar villogni a Messiás fiával a rokonok előtt, hogy "mutasd meg szépen Ezékiel bácsinak, hogy milyen ügyes vagy, kisfiam. " Egyszerűen csak jelzi a problémát. Ez számomra minta abban, hogy hogyan kell Jézus elé tárnom a kéréseimet, vagy mások problémáit.
A gimnáziumban még karácsony előtt kaptam néhány cédulát a tanárkollégáktól, amelyekre imatémák vannak fölírva. megígértem nekik, hogy imádkozom ezekért. És valóban: kiterítettem a cédulákat az imazsámolyom elé, hogy rájuk lássak, amikor imádkozom. És nem az a lényeg, hogy "üresre imádkozzam a padlót", ahogyan Luther a szerzetesi cellájában, hanem, hogy ott legyenek a kérések kiterítve, Jézus hatalmára és kegyelmére bízva. Az a bizalom is példaértékű, ahogyan Mária odafordul a szolgákhoz Jézus - látszólag elutasító - válasza után: "Bármit mond nektek, tegyétek meg!" Úgy tűnik, gyakorlata volt a ráhagyatkozásban.

Imacéduláim a kis Jézus-ikonom körül kiterítve

Vízkereszt ünnepe és az azt követő időszak Jézus isteni dicsősége körül forog. Azok a csodák és misztériumok vannak a középpontban, amikor a tanítványok és talán mások előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy Jézus nem akárki. Nem egyszerűen egy rabbi a sok közül, aki helyesen tanítja Isten igéjét, annál jóval több: ő a Messiás, az élő Isten Fia. Ez az első jel, ahol Jézus már a működése kezdetén kijelenti a dicsőségét. Mégsem maga a csoda áll a középpontban. Nem túl látványos az egész. Csak megtöltik a kőedényeket vízzel, merítenek, és visznek a násznagynak. Látszólag semmi különös nem történik. Jézus jelenléte és szava miatt mégis EGÉSZEN más lesz minden. Többről van itt szó, mint hogy egy folyadék minőségében megváltozik. A jel sohasem önmagáért való csodatétel. Önmagán túlra mutat.

Víz és bor. Számunkra rendkívüli jelentőségű elemek. Ezeket a jegyeket, látható jeleket használjuk, amikor a két szentségünket gyakoroljuk. A víz a keresztség jele. Sűrítetten tartalmazza mindazt az ajándékot, amelyet Isten ingyen, feltétel nélkül nekünk ad: tisztaság, új élet, bűnbocsánat, Szentlélek ereje. A bor pedig az úrvacsora látható jele a kenyér mellett. Utal a bűnbocsánat vérére, de arra a gazdag örömre is, ami a Királyi Menyegzőn, Isten Országában vár ránk. Az új bor az új szövetség jele. Isten Országának meghívott vendégei vagyunk - ezt a képet gyakran használja a Biblia. Isten Országát úgy képzelhetjük el, mint egy lakodalmat, az élet ünnepét, ahol a vidámság áthat mindent.

"Véletlenül ökumenikus" nagycsütörtöki úrvacsora Hetesen,
egy Kaposvár melletti kis faluban

A kánai menyegzőn lezajló csoda tehát nem egyszerűen Jézus belépője a nyilvános tanítás megkezdésekor, hanem előre utal egészen nagycsütörtökig, az utolsó pohár borig, amit Jézus a földön iszik, sőt még tovább, addig az új borig, amelyet velünk akar inni a mennyek országában. Az élet és a halál összeérnek Jézus szolgálatában, a menyegzőn Jézus már a halálára gondol "nem jött még el az én órám", amiért jött. De a halála előtti estén az új és örök életre gondol, a nagy menyegzőre, amelyre hivatalosak vagyunk.

Az esküvőn az ifjú pár azt fogadja meg, hogy addig kitartanak hűségben egymás mellett, amíg a halál el nem választja őket. A boldogság intenzitását éppen az adja, hogy a kapcsolat elveszíthető. Jézus ugyanígy folyton mondogatja a tanítványoknak, hogy készüljenek fel, hogy nélküle kell majd boldogulniuk "elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak", "nem leszek mindig veletek". Jézus halála, és paradox módon feltámadása és mennybemenetele bizonyos értelemben "elválaszt" minket tőle. Ő már átment valamin, aminek mi még előtte vagyunk. Amikor megkeresztelkedünk, éppen ezt előlegezi meg nekünk a szentség: egész életünket átadjuk Jézusnak, hogy az Ő életét éljük feltámadva.

Ő a vőlegény, az egyház pedig, az elhívottak közössége, a menyasszony. Mostanában kezdem kapizsgálni ennek a képnek a jelentőségét. Hiszen Jézus maga NAGYON sokat használja. A különbség az, hogy ezen az esküvőn már nem lesz halál, ami elválasszon, hiszen a halál addigra legyőzötten hever Jézus lábai alatt mint végső ellenség. A lakodalmi bor, ami olyan jó, hogy a násznagy csodálkozva hívja oda a vőlegényt, hogy miért nem adta fel korábban, előíze annak a felülmúlhatatlan örömnek, ami ránk vár az örök életben. Jézus sem mennyiségben, sem minőségben nem spórolt  a borral. Bőségesen (kb. 5-600 liter) és kiváló minőségben adott a násznépnek. Mi miért hisszük azt, hogy a mi kéréseinket majd szűkmarkúan fogja teljesíteni - ha egyáltalán teljesíti? Nem arról beszélek, hogy tekintsük Urunkat problémamegoldó-automatának, de ha valamire tényleg szükségünk van nekünk vagy szeretteinknek, ha valamiben tényleg hiányt szenvedünk, azt bátran tárjuk föl előtte! Ő meghallgat, mert fontos neki a szükségünk és az örömünk. Jézus teljességre hív, éljük meg Vele!

Halló süket-beszélő néma

„Jézus ismét elhagyta Tírusz határát, és Szidónon át a Galileai-tengerhez ment a Tízváros vidékén keresztül. Ekkor egy süketnémát vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét. 

Jézus félrevonta őt a sokaságtól, ujját a süket fülébe dugta, majd ujjára köpve megérintette a nyelvét; azután az égre tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: Effata, azaz: Nyílj meg!

És megnyílt a füle, nyelvének bilincse is azonnal megoldódott, úgyhogy rendesen tudott beszélni. Jézus megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el; de minél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték, és szerfölött álmélkodtak, és ezt mondták: Milyen jó mindaz, amit tesz! Képes azt is megtenni, hogy a süketek halljanak, és a némák beszéljenek!” (Márk evangéliuma 7,31-37)

Családunkban különös hagyománya van a hallásnak és a meghallgatásnak. Nem mindegy ugyanis, hogy egy családban miről beszélnek, mi az, amit nem lehet kimondani. Mi az, amit nem lehet meghallani, ha valaki szóba hozza. Ki az, akire nem figyel senki, bármit is mond.

Anyai nagyanyám nagyot halló, gyerekkorától kezdve szájról olvasással, később hallókészülékkel próbálta kompenzálni a kiesett funkciót. Mivel sosem hallott jól, nem mozgott ügyesen egyedül a felnőttek világában, másokat, például az akkor még gyermek anyámat használta arra, hogy a „füle” legyen, vagyis otthon elmondja neki mindazt, amit esetleg ő nem fogott fel a körülötte zajló eseményekből.

Bár én magam nem szenvedtem halláskárosodást, a fogyatékosság másik oldala, a nehéz nyelvűség rám is érvényes. Óvodáskoromban dadogtam, és minél türelmetlenebbek voltak velem a körülöttem lévők, minél inkább tartanom kellett attól, hogy rövid időn belül elveszíthetem a figyelmüket, paradox módon annál hosszabban sikerült csak előadnom a mondandómat. Talán ennek ellensúlyozására lett belőlem később versmondó, versenyszerűen vitázó és végül igehirdető.

Akit Jézushoz visznek, abban az emberben a két funkciókiesés egyesül. Se hallani, se beszélni nem képes megfelelően. Talán a két fogyatékosság egymást is erősíthette. A beteget mások viszik oda Jézushoz, olyanok, akik támogatják őt rászorultságában, segítenek neki a világban eligazodni. Jézus pedig egy hosszabb „külföldi” útról tér vissza a Galileai-tengerhez, hiszen pogány vidéken tartózkodott, Máté evangéliumából megtudhatjuk, hogy nem sokkal Keresztelő János halála után elvonult a tanítványokkal, hogy kiheverje a sokkot: hiszen János halála saját halálát is előre jelezte számára. Jézus óriási kerülővel tér vissza Galileába, átgondolva és magában forgatva mindazt, mit is jelent a küldetése, amiről hamarosan már nyíltan kezd beszélni a tizenkettőnek.

A tömeg, akik most hosszú idő után újra látják Jézust, talán arra számítanak, hogy valami látványos kézrátételes csodatételben lesz részük: újabb jelet kapnak arra, hogy Jézus a várva várt Messiás, és királyt kiálthatnak, hogy aztán problémáik megoldását követeljék rajta. Jézus azonban félrevonja a süketnémát a sokaságból. Kiemeli az egyént a tömegből és egy intim szférába vonja, ahol egészen szorosan és egyedülálló módon találkozhat Vele.

Milyen érzésünk támad, amikor olvassuk vagy halljuk ezt a szent igét, hogy Jézus „beledugta az ujját a siket fülébe”, meg azt, hogy „az ujjára köpve megérintette a nyelvét”? Nem undorító ez? Vagy legalábbis furcsa? Hiszen Jézus valóságos Isten, aki egyetlen szavával képes világokat alkotni, nem probléma neki egyetlen szóval gyógyítani. Mi köze van neki a nyálhoz? A porhoz? A testhez? Húshoz és vérhez? És mi ez, hogy „az égre tekintve fohászkodik”? Hát nincs neki saját hatalma? Miért KÉR mégis?

Effata-ikon: Jézus és a siketnéma közötti határon egy élő fán függő Jézus-alak, akinek oldalából vér és víz ömlik (Jn 19,34), a víz utalás Ezékiel jövendölésére a gyógyító vízről (Ez 47.fej.) a vér pedig a sziklahasadékban látható koponyára csorog (a halál rabságában levő emberiség jelképe); a siketnéma mögött megnyíló sírból a halottaiból feltámadó gyolcsokba tekert Lázár (Jn 11.fejezet) látható.

Amikor kimondja a szót: „Effata”, vagyis „nyílj meg”, a beteg test és lélek egyaránt megnyílik Isten gyógyító erejének, és helyreáll. A közösség már egy teljesen más embert kap vissza, és Jézus határozott tiltása ellenére továbbadja a hírt, csodálkozva a különleges gyógyító tetteken. Márk evangéliumának két motívumára is felfigyelhetünk itt: az egyik az arám szavak használata, amit az evangélista néha megenged magának, hiszen az evangéliumok görög nyelven íródtak, de Jézus anyanyelvén, arámiul mondta szavait. A másik az, amit a bibliatudósok „messiási titok”-nak kereszteltek el. Márkra ugyanis jellemző, hogy nála Jézus kifejezetten titkolózik csodáit és Messiás-voltát illetően. Jézus itt is megtiltja, hogy beszéljenek a csodáról, de annál inkább terjed.

Ma mintha egy fordított logikával élnénk a keresztény életünket. Nem számolunk be senkinek arról, hogy Isten mit tett vagy tesz az életünkben. Most nincs megtiltva, hogy beszéljünk, senki sem üldöz, ha nyíltan tanúskodunk Jézusról. Talán nincs kinek beszámolnunk. Lehet, hogy nem is nagyon érintkezünk olyanokkal, akik a jó hírt még nem hallották. Vagy csak olyanoknak és csak akkor beszélünk róla, akik már unalomig ismerik, olyan közegben, ahol ez nem ciki vagy kényelmetlen, ahol jól ismerik a keresztény szakzsargont.

De az is előfordulhat, hogy nincs MIRŐL beszélnünk. Talán egyáltalán nem történt vagy történik olyan csoda az életünkben, amit Jézus és az Atya erejének tulajdonítanánk. Persze szép dolgok ezek a csodák a Bibliában, de ma már ilyesmi nem történik, legalábbis velem biztosan nem. Ami az én életemben jó, azt tulajdonképpen magamnak köszönhetem, én dolgoztam meg érte. Vagy szerencsés voltam. De hogy Isten cselekedne velem, bennem és értem – na azt nem igazán hiszem.

Nem lehet, hogy túlságosan is be akarjuk határolni Isten munkáját? Mi akarjuk megszabni neki, mit és hogyan tegyen vagy mikor. Valójában mi nem engedjük Jézust cselekedni az életünkben, mert nagyon is konkrét és pontos elképzeléseink vannak arról, mit is kéne tennie. Látványos gyógyulást és sikereket kéne adnia nekem. Látványos bukásokat és csapásokat kéne bocsátania az ellenségeimre. Na, ezzel szívesen kiegyeznénk. De ne zargasson minket Jézus ilyen furcsa, undorító, kényelmetlen dolgokkal. Ne vegyen ki a megszokott közegünkből. Ne vegye el a játszmáinkat. Ne döntse le a bálványainkat.

Számomra ma az a kérdés, hogy mi az, amit Jézus valóban helyre akar állítani az életemben? Mi a valódi probléma?

Jean-Paul Sartre francia filozófus azt mondja, hogy „a pokol a másik ember”. Mind így gondolkodunk a lelkünk mélyén: ha a másik ember megváltozna, ne lenne ilyen vagy olyan, mennyivel boldogabb életem lehetne. Mi csak annyiban szeretnénk változni, hogy a kényelmetlenségeinktől és fájdalmainktól meg akarunk szabadulni. De alapvetően a MÁSIK megváltoztatását kérjük Jézustól, a másikat tekintjük a saját problémáink forrásának, és ennek megfelelően a boldogságunkat is sokszor a másik embertől várjuk.

Csakhogy valójában „mi magunk vagyunk a probléma”, ahogy egy együttes énekli. A problémám forrása bennem van, és én vagyok az is, aki megnyílhat Isten gyógyító hatalma számára. Mi az én igazi problémám? Nem a többi ember. Oda kell mennem Jézushoz, és nekem személyesen kell találkoznom vele, még akkor is, ha furcsa és szokatlan számomra ez a találkozás. Persze sokat jelenthet, hogy mások kísérnek, támogatnak, imádkoznak értem – nem ennek a közösségnek az erejét akarom lebecsülni. De az igazi helyreállító találkozásnak köztem és Jézus között kell megtörténnie, ezt nem úszhatom meg.

Mit üzen ma nekem a siketnéma meggyógyításának története? Mit kell meghallanom? Miről kell beszélnem? Mire kell megnyílnia a fülemnek és a szívemnek? Mire kell megoldódnia a nyelvemnek? Biztosan nem pletykák és rosszindulatú hírek terjesztésére. Na de akkor mire? Mire akar nyitottá tenni Jézus? És a legnehezebb kérdés: vajon nagyon taszító, kényelmetlen, fura lesz, amire Jézus hív?