Jézus mindig itthon van

Igehirdetés Vízkereszt utáni 2. vasárnapon Jn 2,1-11 alapján

Lekció: Róm 12,6-16

„Jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk Áááámen!” Félix fiam a jól ismert asztali áldásra egy saját dallamot költött, és így énekeljük el minden közös étkezés előtt. Meghívjuk Jézust, hogy legyen velünk, üljön az asztalunkhoz, érezze magát otthon nálunk minden egyes napon. Hisszük, hogy Jézus azért ment a mennybe, azért ült az Atya jobbjára, hogy közel legyen mindanniunkhoz. Nem került távolabb tőlünk. Éppen ellenkezőleg. Isten Országát hozta el közénk. Ahová Jézust hívják, ő oda szívesen megy. A földi Jézuson is azt látjuk, hogy nem utasítja vissza a meghívásokat. Ő szívesen leült egy asztalhoz a farizeusokkal éppúgy mint a vámszedőkkel. Nem utasította vissza a bűnös asszonyt sem, aki a lábát szerette volna megkenni. És ennek óriási jelentősége van! Mert az ókori keleti társadalom, amelyben Jézus élt, nagyon szigorú szabályok és elvárások mentén szerveződött. A becsület és a szégyen irányították az emberek döntéseit. A közösség szemében vajon becsületet nyerek-e vagy szégyenkeznem kell majd? Ez az ókori keleti társadalmakban mindennapos kérdés volt.

A mai történetünk is egy meghívással kezdődik. Jézus – nem sokkal azután, hogy megkeresztelkedett a Jordán folyóban, és csatlakoztak hozzá első tanítványai – ismét Galilea területére megy. Kánában, egy Názárethez hasonló kis faluban menyegzőt, azaz lakodalmat tartanak. Ez pedig egy örömteli esemény. De azért, ha jobban belegondolunk, aki volt már menyasszony vagy vőlegény vagy örömapa, vagy örömanya vagy akár koszorúslány (a barátnőm már „elkelt”, én meg még nem), akkor ez az esemény nem vegytisztán csak az örömről szól. Vegyes érzések kapcsolódhatnak hozzá. Egy korszak lezárul. A gyermek felnő. Elköltözik, családot alapít. Történik egy leválás a szülőkről. Búcsúzás a fiatalkori barátoktól, barátnőktől. Van benne egy kicsi szomorúság, egy kis gyász, egy kis félelem a jövőtől. Ezek az érzések mind mind kísérhetnek egy esküvőt.

A Szélkiáltó együttes feldolgozásában hallhatjuk a bibliai történet ihlette népdalt

És kísérheti egy olyan érzés is, hogy félek a megszégyenüléstől. Mindenki arra vágyik, hogy szép, nagy, gazdag esküvője legyen. Mert fontos, hogy mások hogyan látnak, hogyan ítélnek meg engem. Még ma is fontos nekünk. Képzeljük el akkor, hogy milyen fontos lehetett mindez Jézus korában! Amikor az emberek a maihoz képest sokkal jobban függtek mások véleményétől, jóindulatától. A szégyen a legnagyobb katasztrófa, ami az embert egy ilyen helyzetben fenyegeti, és igen, még egy menyegzői helyzetben is, ami így nem szólhat a felhőtlen örömről.

Azt olvastuk az evangéliumban, hogy a menyegzőn egyszer csak elfogyott a bor. Ez talán azért lehetett, mert az ókori esküvők több napig tartottak (hajadon menyasszony esetén 7 napig), és talán rosszul számították ki, hogy mennyi bor fog fogyni. Először ez egy ilyen logisztikai problémának tűnik. Igen ám, csakhogy a bor Jézus korában egy meglehetősen drága árucikk volt (persze már akkor is léteztek különböző minőségek és árkategóriák), amelyet elég nehéz és drága volt szállítani is. Nem lehetett csak úgy beugrani a szupermarketbe venni, ha elfogyott. Amit nem rendeltek meg előre, az már nem ért oda. Ez a család tehát egy óriási bajba kerül. Ugyanis, ha a násznagy tudomására jut, hogy elfogyott a bor, és ő ezt kihirdeti a vendégeknek, akkor ez az egész család és az ifjú pár számára egy rettenetes szégyent jelentett volna. Valószínűleg soha nem mosták volna le magukról, és még az unokák is viselték volna ennek a terhét.

Mária, aki valószínűleg jól ismerte a szégyent, tudta, milyen az, ha az ember lányát megszégyenítik, az emberek a szájukra veszik, pedig nem látnak a dolgok mögé, és nem látnak az ember szívébe, úgy érzi, hogy itt közbe kell lépni. Amikor viszont a fiához fordul, akkor nem mondja meg neki, hogy szerinte mit kéne csinálni. Csak annyit mond: ”Nincs boruk”. No pressure. Semmi elvárás. Mária csak vázolja a helyzetet. És Jézus először látszólag nemet is mond: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.” Vagyis még nincs itt az ideje annak, hogy Jézus leleplezze a nyilvánosság előtt, hogy mekkora hatalma van. Mária mégis bízik Jézusban, és azt mondja a szolgáknak „Bármit mond nektek, tegyétek meg.” (Fun fact: ezek Mária utolsó szavai a Bibliában, többet nem beszél. Ezt a mondatot vehetjük úgy is, mint a minden szolgának, minden tanítványnak szóló utolsó üzenetetet.)

És ezután jön a csoda. De milyen csoda ez? Nem nagy csinnadrattával hajtja Jézus végre, hanem kizárólag néhány embert avat be. A násznép nem szerez róla tudomást (Pedig mekkora kultusza lehetne itt Jézusnak, ha kiderülne, hogy vízből bort tud csinálni, gondoljunk bele!), még a násznagy sem szerez róla tudomást. Ő azt hiszi, hogy a vőlegény későbbre tartogatta az igazán finom bort. Csak a szolgák és a tanítványok veszik észre, hogy mi történt.

Mi a csoda? Jézus a vizet borrá teszi, de „csak” annyi történik, ami a normális folyamatban is történik. A szőlőtő felszívja a vizet a gyökerein keresztül, megérleli a szőlőfürtöket, az ember leszedi, a bogyókat egy kádban megtapossa, és a szőlőlevet megérleli, míg alkoholtartalma nem lesz. Csak éppen egy pillanat leforgása alatt. Hókuszpókusz és abrakadabra nélkül.

Ez a család itt megmenekült a szégyentől. De talán nem is sejtették, hogy Isten Fia vendégeskedett a házukban. Talán meg is botránkoztak volna, ha Jézus teljesen leleplezi magát. Miközben a násznép tovább ünnepel, egy olyan úton indul el Jézus, amely számára a dicsőség útja és a kereszt útja egyben. 15 évvel ezelőtt, amikor harmadéves voltam a teológián, akkor a Békés megyei gyülekezeteket jártuk a magunk írta passiójátékkal, Mezőtúron is eljátszottuk. A mi passiónk pedig egy kánai menyegzős jelenettel kezdődött. A kánai menyegző egy igazi farsangi történet az örömről, a felszabadultságról, és arról, hogy Jézus osztozik az örömben, és kész arra, hogy megmentsen a szégyentől.  Ugyanakkor Jézus mindig ott van a hétköznapokban is (a terítő zöld színe is erre utal az ünnepközi időszakokban). Jézus mindig veled van. Amikor küzdesz, amikor szenvedsz, amikor stressz ér, amikor beteg vagy, amikor szükségleteid vannak. Amikor úgy érzed, hogy a bűntudat vagy a szégyen elborít és megbénít. Amikor tehetetlennek érzed magad. Jézus mindenben ott van. Amikor a passiónkat előadtuk, akkor én éppen a november végén elhunyt édesapámat gyászoltam. Iszonyú erősen hatott rám is az a darab, aki Mária szerepét kaptam. Akkor tanultam meg azt, hogy Jézus mindenben jelen van. Könnyű vagy nehéz. Egyszerű vagy bonyolult. Jó vagy rossz. Nász és gyász. Tánc és böjt.

Ezért fontos ez az imádság, amivel az étkezést kezdjük: Jövel, Jézus, légy vendégünk. Amikor ezt mondjuk, Jézust hívjuk meg, hogy lépjen be abba a helyzetbe, amiben éppen vagyunk. És Jézust nem érdekli, hogy rendet raktunk-e, mennyire tiszta a szobánk, mennyire tiszta az életünk, mennyire voltunk jó kislányok/ jó kisfiúk. Jézust nem érdekli, hogy egy komplett esküvői menü van-e az asztalunkon vagy egy tányér tökfőzelék. Ha hívod, Ő jön. Nem utasít vissza, nem lök el magától. Csak közeledj felé! Hívd be az életedbe, legyen az bármilyen romos és vállalhatatlan állapotban! Mutasd meg neki, amiben vagy, amivel küzdesz. Aminek örülsz, amiben reménykedsz. Meglátod, hogy eljön.

Imádkozzunk!

Uram, Jézus Krisztus. Talán még sosem hívtalak így, ilyen egyszerűen, hogy gyere, és legyél a vendégem. Legszívesebben azt mondanám, hogy ne nézz nagyon körül, mert olyan kaotikus az életem. Zaklatott vagyok, keszekusza érzelmekkel, vágyakkal, reményekkel. Te még soha senkinek a közeledését nem utasítottad el. Kérlek, lépj be hozzám is, és áldj meg engem! Ámen