Szeret? Nem szeret? De hogyan szeret?!

  Igehirdetés pünkösdhétfőn Mezőtúron Jn 3,16 alapján: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Kedves Testvéreim!

2000 évvel ezelőtt, sőt már 3, 4 vagy akár 10 ezer évvel ezelőtt is történt, hogy a mindenkori ember felnézett az éjszakai égboltra, és lenyűgözve bámulta a csillagokat. Azt kérdezte magától, honnan van mindez? Ki teremtette? Ki hozta létre? Kinek az alkotása? És megszülettek a válaszok. Valaki más hozta létre, valaki, az embernél nagyobb teremtőről tanúskodnak a teremtett világ kincsei. A ragyogó égitestek, a változatos növényvilág, a különleges állatok. Hogy mindez egy rendkívüli képességű művész alkotása, nem volt nehéz elképzelni. Az tehát, hogy valaki nagyobb hatalmú lény van az ember fölött, régi kor vallásaiban is visszaköszön. Viszont ott van a gyötrő kérdés: szeret-e minket ez a bizonyos nagyobb hatalmú lény? És a vallások erre is válaszolnak. A válasz pedig többnyire nem, vagy legfeljebb egy bizonytalan talán. Talán szeretni fog minket az istenség, ha áldozunk neki, ha mi is adunk neki, ha mi is teszünk érte, például betarjuk a parancsait, iránymutatásait.

Kétezer évvel ezelőtt azonban valami egészen rendkívüli dolog történt. Jézus Krisztusban maga Isten, a Szentháromság egy Isten egyik személye, a Fiú lépett az emberek közé. Akárcsak más gyermekek, pici embrióként megfogant az édesanyja, Mária méhében. Megszületett a júdeai Betlehemben. Emberré lett. Isten emberré lett. Felnövekedve járt kelt az emberek között, a porlepte utakon, egyszerű ruhában, és tanította az embereket, beszélt Isten országáról. Arról az országról, ahol mindenkinek jut hely. A szegényeknek, számkivetetteknek, nyomorultaknak. Jézus válasza a kérdésre, vajon szeret-e minket Isten, egyértelmű és határozott IGEN. Egy visszavonhatatlan igen. Ezt az igent Jézus nemcsak szavakkal fejezte ki, hanem a tetteivel is megerősítette. Amerre csak járt, jót tett, tanított, gyógyított, csodákat tett, megetette az éhezőket. Végül pedig, amikor ellenségei érte jöttek, nem menekült el a kereszt elől, hanem önként odaadta, feláldozta az életét a mi bűneinkért. Harmadnapra pedig legyőzte a halált, kisétált a sírból, hogy az Atya mellé térjen vissza. Azóta is esedezik értünk, nekünk pedig másik Pártfogóként a Szentlelket küldte el.

Szív alakú szalvéták a mezőtúri Piros Betűs Ünnepről

Nem kell tehát tépdesnünk a virágszirmokat azon szorongva, vajon Isten szeret vagy nem szeret? Tudjuk, hogy szeret, méghozzá nem is akárhogy. Úgy szeret, hogy a legdrágábbat, egyszülött Fiát adja értünk.

Hiszel ebben, kedves testvérem? Mert Jézus azt mondja ebben a - dióhéjba is beleférő -evangéliumban, hogy ez rád is vonatkozik, ha hiszel. Mindenki, akárki, bárki, aki csak hisz, annak mind örök élete van. Nem kell semmilyen előfeltételnek megfelelni. Nincsenek apróbetűs részek, vagy rejtett záradékok. Jézus a vérével írta meg nekünk Isten szerelmes levelét. Nekünk csak el kell hinnünk, el kell fogadnunk, hogy Istennek ez a szeretete ránk is érvényes.

Talán többen vagyunk itt olyanok, akik egyébként fejből tudjuk ezt az igét, hiszen konfirmációkor meg kell tanulni, mint az evangéliumnak, Jézus Krisztus örömhírének rövid összefoglalását. De Luther Márton szerint ez az ige akkor használ neked igazán, ha a magad nevére tudod érteni: Úgy szerette Isten Luther Mártont… Seben Glóriát vagy bármelyikünket. Ezért most arra biztatlak, hogy a padokon található igés lapokba írd bele, helyettesítsd be a saját nevedet ebbe az igébe. Hogy ne tépelődjünk és kételkedjünk már soha többé. Isten szeret. Így szeret bennünket.

Imádkozzunk!

A teremtő Isten, aki világosságot gyújtott a világban és az élet leheletét adta belénk, áldjon meg minket teljes szeretetével. Megváltónk, Krisztus, aki felénk nyújtotta kezét, áldjon meg minket teljes békéjével. A Szentlélek Isten, aki körülöleli az egész világot, adjon nekünk Istenre sóvárgó szívet, és áldjon meg minket teljes örömével. Ámen (Varga Gyöngyi: Áldáskönyv egyik áldása nyomán)

 

Jó az (anya) Isten, jót akar

Igehirdetés Cantate vasárnapján, Anyák napján Gyomán és Mezőtúron

„Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.  Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.  Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát.  Ezért tehát vessetek el magatoktól minden tisztátalanságot és minden gonoszságot, és szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket.” (Jak 1,16-21)

Kedves Ünneplő Gyülekezet!

Móra Ferenc 101 évvel ezelőtt, 1925-ben írta Zengő Ábécé című versét, amelyet szerintem szinte mindnyájan ismerünk. Móra minden betűhöz írt egy-egy sort. Azonban 1948-ban, az oktatáspolitika nagy változásokon ment keresztül. Az akkoriban kiépülő diktatúra nem tűrte az Isten szót az irodalomban, különösen egy ilyen nagy jelentőségű versben, amellyel minden olvasni tanuló magyar gyermek találkozik, s a J-betűhöz tartozó, „Jó az Isten, jót akar” sort megváltoztatták. Kihúzták az Isten-t, s az anya szót tették a helyébe. Így lett „Jó az anya, jót akar”, ahogyan több kiadás illusztrációja is ehhez igazodik, és még néhány évvel ezelőtt is így szerepelt a tankönyvekben, holott az író dédunokája már kijárta a kiadóknál, hogy az eredeti szöveget állítsák vissza az új kiadásokban.  

Ebben a videóban már az eredeti szöveggel, de az "anyás" illusztrációval hallhatjuk a  verset

Szóval, kedves édesanyák, így kerültetek, így kerültünk az ’50-es években tudtunkon és akaratunkon kívül Isten helyébe. Illetve nagyanyáink, dédanyáink. Talán vannak, akik osztoznak velem abban az érzésben, hogy ez a helycsere, ez bizony néha nagyon nyomasztó tud lenni. Amikor elvárás, hogy az anyának mindenre legyen ereje, mindenre legyen ideje, mindig legyen jelen, mindig a legjobb formáját hozza. Legyen mindenható, oldjon meg minden problémát, gyógyítsa meg a betegeket, hárítson el minden veszélyt. Mindig és minden körülmények között feltétel nélkül szeressen. Mindig legyen erős, soha ne panaszkodjon, bármit bírjon ki.

Mert ha kihagyjuk a mondatainkból, a gondolkodásunkból Istent, és magunkat tesszük a helyébe, akkor bizony mi leszünk a jóság végső forrásai. De vajon tényleg lehet-e egy törékeny, sebezhető emberi lény a tökéletes jóság forrása? Vagy van valami, ami túlmutat rajtunk?

A kereszténység azt vallja, hogy Isten minden jóság és szeretet forrása. Minden jó, amit kapunk, minden jó, amit egymással teszünk, minden szeretet, amellyel egymáshoz kötődünk, az Istentől ered. Akkor is, ha mi sokszor elfelejtjük ezt a forrást, nem törődünk vele, vagy egyszerűen csak nem ismerjük Őt, mert láthatatlan számunkra, mint egy föld mélyéből feltörő víz. Ami jó bennünk van, az Tőle van, aki megálmodott és megalkotott minket, még az édesanyánk méhében. Bizony mindannyiunkat, akik itt ülünk a Tökéletes Jóság és Szeretet formált. Mert Isten már akkor ismert és szeretett minket, még mielőtt a saját anyukánk megtudta, hogy a szíve alatt formálódunk.

Amikor megszületünk, és megtapasztaljuk a körülöttünk élők, rólunk gondoskodók szeretetét és gondviselését, akkor áhítatot élünk át, mert úgy éljük meg, hogy ezeket a dolgokat valaki nagyobb, valaki jobb adja. Ezért olyan szomorú, ha egy gyermek nem kapja meg a szükséges gondoskodást. Mert a szeretetet egymástól tanuljuk. Hiszen Isten képmásaiként szeretetre, kapcsolatra nyitott lények vagyunk. Már annak is születünk.

Jakab apostol azt mondja, minden jó adomány és minden tökéletes ajándék a mennyei Atyától van. Bátorít minket, hogy kérjük és fogadjuk is el ezeket az ajándékokat! Mik ezek az ajándékok? Bölcsesség, hűség, igazság, jóság, egyenesség, őszinteség, megbocsátás. Ezek olyan tulajdonságok és erők, amelyek túlmutatnak az emberen, amelyek felülről származnak, a szeretet titkos világából. És talán ilyen tapasztalatunk is van, emberként, anyaként vagy apaként, testvérként, barátként, hogy úgy érezzük, az erőnk végére értünk, aztán valahogyan mégis van, valahonnan, valami rejtélyes forrásból. Kinyújtjuk a kezünket az ég felé, és valaki megfogja és fölemel a mélységeinkből. Valaki beletesz valamit az üres kezünkbe. Átölel, ha sírunk. Valaki, aki a régi életünkból új életre szült minket.

Most, hogy így jobban belegondoltam, a cenzúra talán valami olyasmire tapintott mégis rá, amire nem is akart. Talán Istennek mégis vannak anyai tulajdonságai (meg apai is), és az anyának is vannak isteni tulajdonságai. Mert valahonnan mégis van ez a jóság, mégis van ez a szeretet. Onnan, fölülről.

A legnagyobb ajándék, aki onnan fölülről származik, maga Jézus Krisztus. Isten a saját gyermekét, egyszülött Fiát küldte el ajándékként az egész emberiségnek. Ezt ünnepeljük karácsonykor, hogy Betlehemben, 2000 évvel ezelőtt maga a nagybetűs Jóság és Szeretet emberré lett. Egy egyszerű családba született, anyává tett egy fiatal lányt, Máriát. Isten egy anyukát választott arra, hogy eljöjjön ebbe a világba. Jézus pedig gyerekből felnőtt lett, köztünk járt, mindenkivel jót tett, és Isten szeretetére tanította az embereket. Amit pedig különösen neki köszönhetünk, az a megbocsátás ereje.

Jézus azt mondta, nincs olyan vétek, hiba, rossz döntés vagy emberi zsákutca, amelyet Isten ne tudna és akarna megbocsátani. És azt kérte azoktól az emberektől, akik őt követik, hogy maguk is bocsássanak meg minden rosszat, amit mások ellenük vétettek. Mi, emberek, csak töredékesen, sebzetten, tökéletlenül tudjuk szeretni egymást. De a megbocsátás összekapcsol minket a Tökéletes Szeretettel. Ő áldjon meg mindnyájunkat, hogy ne haraggal, sértődéssel, hanem türelemmel, békességgel, szeretettel és megbocsátással tudjunk egymás felé fordulni minden élethelyzetben. Ámen

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, köszönjük minden ajándékodat. Köszönjük édesanyánkat, gyermekeinket. Add, hogy minden ajándékodat bizalommal és hálával fogadjuk! Ámen

 

Szolgák és urak – első rész

 

Igehirdetés Húsvét utáni 3. (Jubilate) vasárnapján 1Pt 2,11-20 alapján

Kedves Testvérek!

Ahogyan múlt vasárnap már beharangoztam, a mai alapige adja meg az előzménysztorit a múlt heti szakaszunkhoz. Innen látható, hogy Péter apostol a rabszolgák felszólítását, jelesül, hogy a jótettekben és tűrésben kövessék Jézus Krisztust, aki az Úr szolgájaként mindannyiunkért szenvedett és halt meg, milyen keretbe is ágyazza.

Nemcsak a szolgákat szólítja fel Péter, hogy szolgáljanak, hanem az urakat is. Tulajdonképpen mindenkit, aki Jézus Krisztust követőjeként akar élni. És felszólításában van egy különös paradoxon, amely szerint ezt a szolgálatot „mint szabadok” kell hogy végezzük.

Luther Márton egyik korai írásában, A keresztyén ember szabadságában két tételt fektet le, melyeket aztán bibliai példákkal igazol. Az első: a keresztény mindenkitől szabad, és nincs alávetve senkinek. A második: a keresztény mindenkinek készséges szolgája, és alá van vetve mindenkinek. Bár a két tétel ellentmondani látszik egymásnak, ha követjük Luther gondolatmenetét, láthatjuk, hogy csak az ősi apostoli tanítást követi. A Krisztusba vetett HIT ÁLTAL ugyanis a keresztény mindentől és mindenkitől szabad. Nincs alávetve bűnnek, halálnak, gonosz hatalmaknak, de még a földi hatalomnak és törvénynek sem. A hit szabaddá tesz mindezektől. Viszont a Krisztusból áradó, és a keresztény ember életét átformáló, valamint az embertársakra is hatást gyakorló SZERETET ÁLTAL a keresztény ember önmagát önként és szabadon felajánlja Isten és ember szolgálatára. Nem azért, hogy elnyerje az örök életet, hiszen az hit által valósul meg, hanem hogy már itt és most ÉLJE azt.

Ez a két alaptétel nagyon fontos, ha jól akarjuk érteni Péter apostol szavait. A kérdés az, hogy miért engedelmeskedjünk földi hatalmaknak? Hiszen hitünk szerint ők is alá vannak vetve Istennek. Ha mi közvetlenül Isten szolgái vagyunk, miért kéne adót fizetni vagy katonáskodni vagy alávetni magunkat egy földi igazságszolgáltatásnak? Péter válasza egyértelmű: „az Úrért” illetve „Istenrre néző lelkiismerettel” kell eltűrni még azt is, ami bánt, amivel nem értünk egyet, amit igazságtalannak illetve károsnak tartunk. Péter szerint a földi hatalomnak engedelmeskedni kell, amíg az betartja az alapvető emberi normákat, de félni, rettegni nem kell tőle. Sőt, félni egyedül Istent szabad. Ami azt jelenti, hogy Őt tartjuk a legnagyobbnak. Péter szerint a földi hatalom mögött maga Isten áll: Ő küldi azért, hogy az emberek közti együttélés lehetséges legyen, valamiféle jogrend megvalósuljon. Végső soron ezért Isten ítéli meg ezeket a hatalmakat.

Péter szerint, aki Krisztust akarja követni, tegyen jót mindig, mindenkivel. Akkor is, ha bántják, még az ellenséggel is. Az erőszakmentes ellenállás történelmi példáiból tudjuk, hogy ez a hozzáállás lefegyverző lehet, és hosszú távon komoly társadalmi fordulatokat is előkészíthet. Ha a gondolataidat a hit, tetteidet pedig a szeretet irányítja, akkor egyszerre vagy szabad és szolga. Szabad vagy, nem arra, hogy gonoszul viselkedj, és aztán a szabadság eszméjével takarózz, hanem arra, hogy szolgálj. Ne kényszerből, hanem önként. Minden keresztény ember közvetlenül Isten szolgája, nem pedig embereké.  Az egyházban lévő látszólagos hierarchia valójában egy fordított piramis (vagy legalábbis így lenne jó megélni), ahol a magasabb szintű vezetők a szolgák szolgái. Fun fact: a római pápa egyik címe is ez – Isten szolgáinak szolgája.

A Be thou my vision (Légy az álmom) című keresztény himnuszt is Patriknak tulajdonítjuk

Oké, de hogyan? – kérdezhetnénk. Hogyan tehetnénk jót azokkal, akik bántanak, hogyan engedelmeskedhetnénk olyan földi hatalmaknak, akik láthatóan igazságtalanok? Írországi Patrik egy olyan ókori szent, az írek apostola, akit gyermekként elraboltak és a szigetországban rabszolgaként dolgoztattak. Később sikerült megszöknie, azonban visszatért a szigetre mint misszionárius, és az írek között hirdette az evangéliumot. Egykori rabszolgatartói között. Nevéhez fűződik számos költemény, vallásos himnusz és a három levelű lóhere jelképe is: Patrik ugyanis ezzel a kis növénykével magyarázta az íreknek a Szentháromság titkát.

Weöres Sándor írja a Rongyszőnyeg 13. darabjában:

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Az emberré lett Isten, Jézus Krisztus egyszerre a legnagyobb úr és a legnagyobb szolga. Ő megmutatta azt az utat, hogyan lehet valaki naggyá Isten országában. Amikor megmosta a tanítványok lábát az utolsó vacsorán, rabszolgamunkát végzett, de nem kényszerből, hanem önként. Ezzel megmutatta azt, hogy a tanítványai között nincsen kis és nagy szolgálat. Aki kivasalja az oltárterítőt, meggyújtja a gyertyát, bevásárol az idős szüleinek, meglátogat egy beteget, átöleli a sírót, vagy bármilyen, akár a legapróbbnak tűnő szolgálatot is végzi Jézus nevében, azt megbecsüli az Atya. Mert nem az a lényeg, mit teszünk, hanem hogy kinek, kiért, kire nézve tesszük.

Teréz anya azt mondja, „nem tehetünk nagy dolgokat, csak kis dolgokat, nagy szeretettel”. Kezdjük el ezt ma. Nem kell gigaprojekt. Egyetlen apróság, de a Jézus Krisztustól kapott szeretettel és erővel átitatva.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te vagy az egyetlen igaz Szolga, mi pedig a haszontalan szolgákra hasonlítunk. Köszönjük, hogy mégis barátaidnak hívsz, nem magad alá akarsz gyűrni, hanem magad mellé akarsz emelni minket. Add, hogy méltóképpen nevezzenek minket a te nevedről keresztényeknek! Ne lehessen ez szitokszó, hanem a te nevedet dicsőítsék az emberek, látva azt a jót, amit teszünk. Ámen

„Amikor férfivá lettem…”

  Igehirdetés hitoktatói továbbképzésen, március 8-án, Böjt 3. vasárnapján

Talán többünk gyerekkorának vagy felnőttkorának volt filmélménye az Ötvös Csöpi (Bujtor István és Kern András főszereplésével készült) filmek világa. A Pogány Madonnában, a Hamis a babában és az Elvarázsolt dollárban is egy-egy (szinte kötelező) gyerekszereplő segít a főhősnek megoldani a bűnügyi rejtélyeket. Tudjuk jól, hogy a filmekben a gyerekek szerepeltetése gyakran eszközjellegű: a gyermek személyével ugyanis jobban eladhatóvá válik egy-egy termék, ez tulajdonképpen nem több mint egy marketingfogás.

A Pogány Madonna előzetese

Az Apostolok Cselekedeteiből talán egy kevésbé ismert igeszakasz a mai, ahol  elképesztően izgalmas, krimiszerű leírásban találkozhatunk a Pál apostol ellen szőtt összeesküvéssel és annak leleplezőjével, Pál unokaöccsével. Ahogyan néha a filmekben, úgy itt is egy fiatalember válik kulcsszereplőjévé a történetnek. Keveset tudunk erről az ifjúról. Lukács nem közli a nevét, azt sem tudjuk biztosan, vajon Jézus Krisztus követői közé tartozott-e vagy egyszerűen csak rokoni szálak fűzték Pálhoz. Az újszövetségi kéziratok még az életkori kategória kapcsán is picit bizonytalanok, egyes kéziratok a „neanian”, mások a „neaniszkosz” szavakat használják rá. Utóbbi ugye egy kicsinyítőképzős alak. Kiskamasznál talán nagyobb, de érett férfinál még fiatalabb emberről van szó. Valahol a gyermekkor és a férfikor között vezető úton. Egyszerre kicsi és nagy. A gyermek láthatatlansága és figyelme egyesül benne a felnőtt felelősségvállalásával.

Hiszen talán éppen a kicsinysége, jelentéktelensége tette lehetővé, hogy tudomást szerezzen arról az összeesküvésről, amelynek keretében több mint negyven zsidó férfi egy súlyos tettre szánja el magát. A legszigorúbb böjttel kötelezik és átokkal átkozzák meg önmagukat, amíg meg nem ölik Pált. A görög szöveg itt az anathema szót használja, amely gyakran felbukkan hitvallásainkban is azokkal az állításokkal kapcsolatban, amelyektől a hívő közösség elhatárolódik. Csakhogy itt nem valaki másra, nem is az általuk eretneknek vélt tanításra mondják ki az átkot. Ezek a férfiak önmagukat vonják átok alá, amennyiben nem sikerülne kiontaniuk egy ember vérét. Nemcsak az átok és a radikális böjt erejével készülnek erre a terrorcselekményre, hanem a főpapi tanácsot is bevonják. A legmagasabb szintű vallási vezetők is tudnak tehát a dologról, sőt, maguk is cinkossá válnak, hiszen az ezredesnek küldött üzenettel ők teszik lehetővé a merénylet végrehajtását. Micsoda összeesküvés! Micsoda előre megfontolt szándék, miközben Pál ellen valós ítélet nincsen, a nagytanács meg sem hallgatta őt.

„Ne vegyetek részt a sötétség […] cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket.”(Ef 5,11) Mintha Pál unokaöccse ismerné az apostol tanítását. Leleplezi az összeesküvést először Pál előtt majd – minden bátorságát és határozottságát összeszedve – az ezredes előtt. Nemcsak megszerezte az információt, de azt is tudta, hogy mit kezdjen vele. Tudta, kinek fogja elmondani, és jól választ, hogy kinek mondja el. Nem fél attól, hogy a nagyhatalmú római katona elé kell állnia, és elismételnie azokat a bizonyos mondatokat. Vagy ha fél is, mert ki ne tartana egy ilyen helyzettől – hazugnak, rágalmazónak nevezhetik - , ő legyőzi ezt a félelmét. És emiatt a fiatalember miatt megváltozik a történet vége. Pált nem gyilkolhatják meg azok, akik az úton lesnek rá. Sőt, Cézáreába, a helytartó udvarába is lovas és katonai kísérettel utazhat, garantálva a biztonságát. A fiú ezzel a döntésével megmentette a nagybátyja életét. Micsoda kompetenciaélmény lehetett ez! Kicsiként, jelentéktelenként lépek bele egy szituációba, és hősként lépek ki belőle.

Mindannyian sokat dolgozunk gyerekekkel, fiatalokkal. Talán többen vannak köztük, akik a kamaszkorba lépve depresszióval, szorongásos zavarokkal küzdenek. Még többeknél jellemző az önbizalomhiány, céltalanság érzése. Talán ki is alakul bennük egy tanult tehetetlenség. Mintha mindegy volna, mit teszek, hogyan döntök. Úgy érzem, nincs befolyásom az eseményekre. Csak sodródom.

Ez a történet azért is nagyon bátorító számomra, mert azt mutatja meg, hogy egy fiatal is kerülhet bármikor olyan helyzetbe, amikor nemhogy számít a véleménye, a hite és a döntése, de kifejezetten élet-halál kérdéssé válik. Igenis van befolyásom az eseményekre. Igenis változtathatok. Igenis tanú lehetek. Igenis leleplezhetem a gonoszságot. Igenis megmenthetem a szeretteimet, de még azoknak is kiutat mutathatok, akik az átok kötelékeiben vergődnek, pedig arra hívja őket is Isten, hogy áldássá legyenek.

Ez a fiú, akárhány éves is volt, talán ebben a folyamatban vált férfivá. Vannak, akik sosem nőnek fel, sosem jutnak el odáig, hogy felelősséget vállaljanak önmagukért és másokért. Ez a fiú eljutott idáig.

Nem tudjuk azt sem biztosan, hogy keresztény volt-e. Lehet, hogy a jeruzsálemi keresztények nem ismerték őt jól, ezért nem írja le Lukács a nevét. Az viszont biztos, hogy itt Isten eszközévé válik Pál megmentésében.

 Sokáig nem értettem a szeretethimnusz végén azt a passzust, amikor Pál arról ír, hogy „amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek, úgy értettem mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” (1Kor 13,11). Mert ugye, hogy jön ide ez az egész felnövéstörténet, mi köze ennek a szeretethez, amiről eddig beszélt. Pál azt írja, a gyermekek egyszer felnőnek. Ahogyan a gyermekkor után természetes módon következik a felnőttkor, úgy következik a mostani életünk után az örök élet. Ami ugyanúgy a mi életünk lesz, mégis valahogyan más. Akkor úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten. Ami viszont összeköti a két szakaszt, az a szeretet. Az agapé, amelyet megismertünk Jézus Krisztusban, kitart a felnőttkorig. Nem az a férfiasság, nem az a felnőttség, hogy elhagyjuk a szeretetet, sőt, éppen ellenkezőleg, ez az, amiben növekednünk kell és lehet. Ez az, ami megerősödik bennünk. A gyermekségből sok mindent elhagyunk, de van, amit megőrzünk, ez pedig a szeretet.

Az Apcsel kamerája továbbra is Pált követi, a lovasokkal és a legionáriusokkal együtt Antpatriszba, majd pedig Cézáreába, végül kalandos hajóúton egészen Rómáig. A mi kameránk viszont kicsit még elidőzhet ezen a fiatalemberen. Felismerhetjük rajta a saját ifjúkori vonásainkat vagy a tanítványaink vonásait. Mit látunk rajta?

Imádkozzunk! 

Helyes dicsekvés

 Textus: Jer 9,22-23

Lekció: Mt 20,1-16

Pénteken az egyik hittanos tanítványommal szkandereztem. Erős kisfiúról van szó, akinek azonban még sokat kell tanulnia arról, hogyan kell jól használni az erőt. Biztos vagyok benne, hogy az előtte álló évek során még rengeteget fog ebben fejlődni. Mert az nagyon fontos, hogy megtanítsuk a gyerekeknek és a fiataloknak: önmagában a tudás/bölcsesség, az erő vagy a gazdagság, vagy bármilyen erőforrás még nem párosul automatikusan erénnyel. Az erőforrások megszerzése és a velük való jó gazdálkodás fontos, de még talán ennél is fontosabb a szemléletünk, amivel ezekre az erőforrásokra tekintünk. Kitől jön? Honnan származik? Mi a célja? Mire fogom használni? Hogyan fogok élni az erőforrásommal?

Jeremiás próféta könyvéből származik a mai igénk, aki 2500 évvel ezelőtt élt, de szavai ma is aktuálisak. A próféta egy súlyos társadalmi válság kellős közepén mondja el a figyelmeztetést arról, hogy létezik helyes és helytelen dicsekvés is, és a kettő között képesnek kell lennünk különbséget tenni.

Először a helytelen dicsekvést veszi sorra. A bölcsesség, az erő, a gazdagság fontos pozíciókba juttathatnak embereket. De ha ezek a – sok szempontból illékony – tulajdonságok a dicsekvés, a gőg, az Istennel szembeni lázadás vagy az embertársak méltóságának sárba tiprásának alapjává válnak, akkor az egyén elbukik. Bármilyen fontosnak is hitte magát. A felsorolt személyek, a bölcs, az erős és a gazdag, valóban rendelkeznek ezekkel az erőforrásokkal. Fontos azonban a szemlélet is, ahogyan ezekkel élünk. Tudjuk-e, hogy honnan származnak, kitől kaptuk? „A bölcsesség kezdete az Úr félelme…” Két hét múlva ez lesz majd az igehirdetési alapigénk. A Szentírás szerint ugyanis nem létezik egy hittől/istenfélelemtől mentes, attól 100%-ban független emberi bölcsesség, amely valóban megérdemelné a bölcsesség nevet. Enélkül pedig üres okoskodássá fajul az emberi bölcselkedés.

Delila levágja Sámson haját id, Lucas Cranach festményén

Hasonló a helyzet az erővel is. A Bibliában vannak nagyon erős emberek is, az egyik leghíresebb Sámson, aki szinte a Marvel-szuperhősök univerzumához is tartozhatna. Mégis elveszíti az erejét, amikor elfelejti Istennek tett fogadalmát, azt hogy ő Istenhez tartozik, az Ő számára lett szentelve (a názírfogadalom által, amelynek a jele a hosszú haj). Vagy ott van a gazdagság is ,amit az ókorban Isten áldása jelének tartottak. A kérdés azonban az, hogyan reagál az ember, amikor elveszíti a vagyonát, akár egyik pillanatról a másikra, ahogyan pl. Jób történetéből látjuk.

Aki ezekkel dicsekszik, mintha önmagától, érdemei szerint örökre birtokolná mindezt, az nem helyesen dicsekszik.

De akkor mi a helyes dicsekvés? Egyáltalán létezhet-e ilyen, hogy helyes dicsekvés?

Jeremiás szerint a válasz igen. Aki dicsekedni akar, mondja, az dicsekedjék az ÚR-ral. Az Úr maga mondja, hogy azzal, amit ő tesz, és amit ebből az ember képes megérteni, azzal igenis lehet dicsekedni. Mert ez valós. Az Úr szeretetet, jogot és igazságot teremt a földön. Látjuk, hogy ez sokszor éppen az ellentéte annak az őskáosznak, ami az emberi tevékenység nyomán fakad.

Két ellentétes erő dolgozik a földön. Amit az Úr létrehoz, az meg is lesz. Közben azonban a kísértésbe esett és a bűn rabságában vergődő ember is megalkotja a maga helyzeteit. Nem kétséges azonban, hogy ki az erősebb. Amikor azt érzékeljük, hogy mi is képesek vagyunk – Isten munkatársaiként a szeretet, a jog és az igazság szolgálatába állni, ezeknek a cselekedeteit végrehajtani, akkor nem a magunkét tesszük csupán, hanem azt a jót, amelyet Isten eleve elkészített. Amikor tehát jót teszünk, az igazság szolgálatában állunk, akkor sem önmagunkat képviseljük vagy hirdetjük, hanem az Urat, aki munkatársaivá fogadott bennünket.

J.I. Packer mondta: „Hogy szolgának lenni szégyen-e vagy dicsőség, az attól függ, kinek a szolgája az ember.” Kit szolgálsz? Mit szolgálsz? Ha bölcsként, erősként vagy gazdagként csak a saját érdekeidet vagy a hozzád közel álló érdekcsoport érdekeit vagy képes szolgálni, az bizony igen kétes alap a dicsekvésre. Aki viszont az Urat szolgálja, az dicsekedjék bátran, de ne azzal, hogy ő maga mit tesz, hanem hogy az Isten kegyelme mit tesz vele és általa.

Ehhez fantasztikus illusztráció az oltár előtti olvasmányunk a szőlőmunkások példázatával. Akik már kora reggeltől dolgoztak a szőlőben, bár a gazda a korban egyébként elvárható 1 dénáros napszámban egyezett meg velük, amikor látták, hogy a késő délután munkába állók is ennyit kaptak, felháborodnak, mintha valami igazságtalanság érte volna őket. Pedig a gazda jóságában, szeretetében nem csak az időt és a teljesítményt veszi figyelembe a bér kifizetésekor. A kora reggeltől a szőlőben munkálkodókban az az illúzió alakulhat ki, hogy az, hogy itt dolgozhatunk, a mi érdemünk, nekünk több jár, mint másoknak, hiszen sokkal jobbak vagyunk náluk. Pedig az, hogy ki mennyit dolgozhat az Úr szőlőjében, elsősorban kegyelem. Olyasmi, amit azért kapunk meg mint lehetőséget, mert Ő felfogadott bennünket.

Hogyan dicsekszel? Kivel dicsekszel? Az erőddel, a pénzeddel, a bölcsességeddel? Bármilyen erőforrásoddal?

Pál apostol az Úr Jézus Krisztussal dicsekszik. Azzal, akinek a keresztje a bölcsek szemében bolondságnak látszik. Azzal, aki gazdag létére szegénnyé lett értünk, emberekért. Azzal aki erőtlenné lett, hordozta a mi erőtlenségeinket.

Most az úrvacsorában ezzel a Jézus Krisztussal találkozhatunk. Rádöbbenhetünk, hogy nincs mivel dicsekednünk előtte. De nincs is szükség dicsekvésre. Ha késztetést érzünk dicsekedni, dicsekedjünk azokkal a javakkal, amelyeket ingyen kaptunk például az úrvacsora által is. Bűnbocsánat, békesség, hit, új erő, vigasztalás, megnyugvás, állhatatosság.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te gazdag létedre szegénnyé, erős létedre erőtlenné és bölcs létedre az emberek szemében bolonddá lettél értünk. Add, hogy ne legyünk gőgösek, ne dicsekedjünk a fölülről adatott javakkal, mintha a mi érdemünk volna, hanem éljünk velük helyesen embertársaink javára! Add nekünk meg a helyes dicsekvés képességét, hogy arra legyünk büszkék, amit Te cselekszel általunk! Ámen

 

Tökéletesre szeretni

 Igehirdetés Vízkereszt utáni utolsó vasárnapon Mt 17,1-9 alapján Lekció: 2Pt 1,16-21

Szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mindannyian áhítozunk a tökéletesség után. Tökéletes egészség, tökéletes szépség, tökéletes rend, tökéletes boldogság. Még ha tudjuk is a józan eszünkkel, hogy a tökéletesség nem érhető el ebben a földi életben, vágyakozunk megállítani és kimerevíteni, a jövő vagy legalább az emlékezet számára megőrizni a „tökéletes pillanatokat”. Amikor boldognak, kiegyensúlyozottnak éreztük magunkat, amikor átéltük a teljességet szeretteink körében.

Péter apostol is szerette volna megállítani az időt, amikor fent voltak a hegyen Jézussal, és ez a különös dolog történt vele. Arca és ruhája elváltozott, úgy ragyogott, mint a tiszta fény. Egy pillanatra meglátják a kiválasztott tanítványok, hogy milyen lehet Jézus a tökéletes isteni dicsőségben, amelyből jött, és amelyben alighanem minden hegyre elvonulós, magányos imádsága során megfürdőzött. Talán mi is őrzünk az életünkből ilyen pillanatokat. Olyan highlight-okat, különleges ünnepi eseményeket, istenélményeket, amelyek során egyértelműen azt éreztük: itt és most JÓ nekem. Biztonságban és szeretve érzem magam. Tudom és érzem is, hogy Isten van jelen, aki szeretetével, jóságával, áldásával közelít felém.

A Deák téri evangélikus templom oltárképe Raffaelo Santi festményének reprodukciója a Megdicsőülés történetének kettősségét ábrázolja

Lent a völgyben valami egészen más zajlik éppen. A maradék 9 tanítvány tehetetlenül vergődik, hogy egy súlyosan beteg fiút meggyógyítson, akit az aggódó apa hozott el hozzájuk. Jézus nincs ott, és Jézus nélkül a tanítványok tehetetlenek. Bár korábban már hatalmat kaptak Jézustól a gonosz lelkek felett, amikor kettesével kiküldte őket, ez most mintha mégsem működne. A néma lélek nem felel nekik, mert csak maga a Messiás tudja kiűzni. Hatalmas a kontraszt. Jézussal fent a hegyen az Atya dicsőségében, az Atya szeretetében lubickolva, és lent a völgyben, az ördög hatalmában kínlódva, esélytelenül, megkötözve.

Ez a két jelenet szerintem nem kevesebbet ábrázol, mint Jézus valóságos útját. Jézus útja föntről lefelé vezet. Az ember mindig lentről fölfelé szeretne haladni. Valamilyen módon fölkapaszkodni, elérni az isteni teljességet, az örök életet. Jézus azonban világossá teszi, hogy a tanítványok nem maradhatnak fönt a hegyen örökre. Ahogyan ő sem maradt a mennyben. Jézus útja lefelé, a mélységbe vezet. Hat nappal a megdicsőülés története előtt zajlik a híres jelenet Cézárea Filippinél, amikor Jézus megkérdezi a tanítványokat, hogy kinek mondják őt az emberek. Majd megkérdezi őket magukat: „Hát ti, kinek mondotok engem?” Péter válasza: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Amikor viszont Jézus arról kezd el beszélni, hogy neki szenvednie kell, hogy halálra fogják ítélni és keresztre fogják feszíteni, de a harmadik napon feltámad, akkor Péter ezt nem érti meg, és tiltakozni kezd. Tele van óvó, féltő szeretettel Jézus iránt – ő legalábbis így éli meg. Jézus azonban a kísértés hangját hallja ki mindebből. Péternek még meg kell tanulnia az Atya szemével látni a dolgokat.

Talán ezért is viszi fel a hegyre őt is Jézus. Hogy Jánossal és Jakabbal együtt meglássák, hogy Jézus valóban Isten Fia. Hogy az Atya egyedül Őbenne gyönyörködik, és minden embert arra biztat, hogy Őrá hallgasson. Mózes és Illés is ott állnak. Az Ószövetség két emblematikus személyisége, akiknek alakja kiemelkedik. Mózes és Illés a törvényt illetve a prófétai tanítást képviselik. Különleges az életútjuk, és különleges az életük vége is: egyiküknek sincs meg ugyanis a holtteste. Mózest maga az ÚR temeti el a Nébó hegyén, Móáb földjén, miután a 40 év pusztai vándorlás után Mózes megláthatja föntről az Ígéret Földjét, de a népet már nem ő vezeti be oda. Illésnek hasonló módon nem adatik meg, hogy teljes mértékben élvezhesse a kitartó, hűséges és kompromisszumoktól mentes prófétai szolgálatának a gyümölcsét. Az ÚR tüzes szekéren elragadja őt Elizeustól és a többi prófétatanítványtól és mások veszik át a szerepét. Viszont sem Mózes, sem Illés nem tökéletesek, hanem töredékesek. Mózes és Illés kezét egyaránt vér szennyezi, s bár ez a vér nem 100%-ig ártatlan, de önbíráskodó indulatuk vezette őket abban, ahogyan kiontották.

Igénk világossá teszi, hogy Mózes és Illés nem egyenrangúak Jézussal. Bármilyen kedélyesen is beszélgessenek – Lukács szerint egyáltalán nem egyszerű témáról: Jézus életének kioltásáról, amely Jeruzsálemben fog bekövetkezni – a sátorépítés a prominens ószövetségi személyek számára nem garantálja Isten jelenlétét. Sőt, amikor a felhő beárnyékolja őket, és újra elhangzik a szózat, amely Jézus megkeresztelkedésekor is elhangzott, világossá válik, hogy Isten Jézusban akar együtt lenni az emberekkel.

Mi a tökéletesre áhítozunk, Isten pedig belép a mi törött, töredékes, sebzett világunkba. Belülről gyógyítva meg bennünket. Jézus útja lefelé vezet, a mélység felé, a kereszt felé vezet. Az Atya gyönyörködő tekintete pedig végigkíséri őt ezen az úton.

A mai vasárnapon újra fehér az oltárterítő, hogy arra emlékeztessen, Jézusban maga Isten jelent meg, hogy végleg legyőzze az embert fogva tartó erőket. A hétköznapok kínjai, a minket behavazó problémák és gondok sűrűjében csodálatos dolog megállni, és ünnepelni azt, hogy Krisztusban isteni dicsőség részesei lettünk, hiszen az Ő nevébe keresztelkedtünk. Az oltárterítő azonban hamarosan újra zöld lesz, majd lila és aztán fekete. Az ünnepeink segítségével végigkísérjük Jézust az úton, de nem öncélúan, hanem azért, hogy Őt követve, Őrá hallgatva egyre jobban hasonlítsunk rá. Vállaljunk vele közösséget, ahogyan Ő is közösséget vállalt velünk. Nem szégyellt minket, mi se szégyelljük Őt.

Amikor feltettem Gyomán az oltárterítőt, azt láttam, hogy nem ártana neki egy vasalás, de aztán úgy döntöttem, hogy ez jó illusztráció lesz: milyen töredékesek, ráncosak vagyunk. Nem vagyunk a tökéletességben, de a tökéletesség felé tartunk. Nem a magunk erejéből, hanem Jézus Krisztus által, az Ő útján járva.

Mi eltaszítanánk magunktól a töredékességet, Jézus viszont magához öleli azt és megszenteli. A töredékes, esendő tanítványokat, az ördög által megszállt fiút, a hitetlenséggel küszködő, de abból meggyógyulni vágyó apát. Mindenkit, aki a völgyben ragadt. Jézus szereti a töredékest, addig szereti, amíg tökéletessé nem teszi a szeretet által.

Pál apostol a szeretethimnuszban (1Kor 13) szintén beszél a töredékesről és a tökéletesről. Megmutatja, hogy a gyülekezetben átélt istenélmények, a Szentlélek által kapott csodálatos kegyelmi ajándékok bár fantasztikusak és kiemelhetnek minket a hétköznapok szürkeségéből, még mindig ehhez a töredékes világhoz tartoznak. És mint ilyenek, el is fognak múlni. Egyedül a szeretet marad meg, mert a szeretet a tökéletes világból származik, és a töredékest a szeretet teszi tökéletessé. Ha nem engedjük, hogy az Atya, Jézus által tökéletesre szeressen bennünket, nincs más út, amelyen elérhetnénk ezt. Ha viszont a szeretet útját választjuk, akkor a legkiválóbb, sőt, egyetlen lehetséges utat választottuk.

Miközben a tökéletes felé vágyakozunk, szeressük meg bátran azt a töredékes önmagunkat, akit Jézusban szeret és magához ölel az Atya. Szeressük meg másokban is ezt a töredékes valakit. Mostanra úgy érzem, hogy megszerettem az új kis gyülekezeteimet. Olyan, mintha már évek óta volnék itt. Hiszem, hogy ez a szeretet fölülről származik, nem tudnék szeretni, ha nem szeretett volna már előbb az Atya Jézus Krisztusban. Ez a szeretet bátorít és motivál az imádságra, a szolgálatra. Ez a szeretet köt össze bennünket itt, a gyülekezetben.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te világosság vagy a világosságból, valóságos Isten a valóságos Istenből. Mégis letetted az isteni dicsőséget, beléptél a mi töredékes világunkba, vállaltál minden fájdalmat, gyengeséget és gyalázatot. Könyörgünk hozzád önmagunkért: szánj meg minket és szereteted által formálj át a magad képére, hogy mi is ugyanezzel a szeretettel tudjunk fordulni töredékes, sebzett világunk felé! Hadd hallgassunk rád, légy a mi egyedüli Mesterünk! Á

A velünk szenvedő Isten

 

 Igehirdetés az új esztendő első vasárnapján, Gyomán megemlékezés 'málenkij robot'-ra elhurcolt embertársainkról

Textus: 1Pt 4,12-19

Szeretett testvéreim, kedves egybegyűltek!

Pilinszky János: Zsoltár

Aki több napos éhezés után kenyérre gondol,
valódi kenyérre gondol.

Aki egy kínzókamra mélyén gyengédségre áhítozik,
valódi gyengédségre vágyik.

És aki egy vánkosra borulva nem érzi magát egyedül,
valóban nincsen egyedül.

Miért van a földön szenvedés? Talán ez az emberiség egyik legnagyobb kérdése. Amióta az ember tudatában van az élete végességének, és a saját fájdalmának, sőt, azzal is tisztában van, hogy fájdalmat tud okozni másoknak és önmagának is, ez a kérdés is foglalkoztat minket. Miért? Ezt a kérdést pedig legalább kétféleképpen lehet föltenni.

Az egyik típusú Miért? az okokra kérdez rá. Mi okból történt mindez? Mi okozta, mi előzte meg? Minek a következménye a szenvedés? Mi, emberek, általában ezt a típusú miért kérdést tesszük föl. Mert a gondolkodásunk keresi az okokat az okozat mögött. Szeretnénk tudni, hogy minek következtében áll elő a szenvedés, hogy aztán ezeket az okokat, előzményeket megszüntethessük, kontroll alatt tarthassuk, és ezáltal megszűnjön maga a szenvedés.

Csakhogy ennek az okokra rákérdező miért-nek van egy mellékhatása. Gyakran az a vége, hogy mi, emberek egymást hibáztatjuk a szenvedésért. Már nem az a kérdés: mi miatt történt, hanem az: KI miatt történt a rossz? Ki a felelős? Ki a hibás? Ki lehetne a bűnbak, aki elviszi a balhét? Kin lehetne revansot venni? Kin lehetne bosszút állni? Kin lehetne megtorolni a minket ért sérelmet, azt a szenvedést, amit nekünk mások okoztak?

A huszadik század bővelkedik azokban a történelmi eseményekben, amelyeket ez a bizonyos hibáztató, bűnbakkereső MIÉRT? vezérelt. Ki tehet az elnyomásról, a szegénységről, a betegségekről, a háborúról? Ki a bűnbak? A zsidók, a németek, a szlovákok, a cigányok, a magyarok? A keresztények? A kulákok? A kommunisták? Az ilyenek? Az olyanok?  És ez a fajta gondolkodás oda vezethet, hogy azt gondoljuk, a bűnbak-csoport kollektív megbüntetése vagy az XY egyéni büntetése majd megnyugvást hoz. De ez a gondolkodás nagyon könnyen beleránt bennünket a gyűlölet és az erőszak spiráljába, ahol a nyers erő és a hatalom diktál az igazságosság helyett.

Van egy másik típusú MIÉRT? is. Ez nem arra kérdez rá, mi miatt, hanem hogy mi célból? Ez a gondolkodás azonban feltételezi, hogy az események mögött többet sejtsünk, mint pusztán az emberi tényezőt. Ha azt gondolom, hogy a szenvedésnek lehet CÉLJA, lehet ÉRTELME, akkor azt is gondolnom kell, hogy van valami (vagy Valaki), ami/aki az embernél több. A keresztények abban hisznek, hogy a szenvedésnek lehetséges értelmet adni, méghozzá maga Isten ad neki értelmet. A kereszténység nem egy olyan istenségben hisz, aki a felhők fölött ücsörög, és közömbösen nézi, ahogyan az emberiség szenved és szenvedést okoz, hanem olyan Istenben hiszünk, aki maga is belép a szenvedő emberiségbe Jézus Krisztusban.

Jézus, amikor belépett ebbe a világba, mint Isten Fia, nem palotába érkezett, nem bíborban született, nem bársonyba pólyálták. Egy kis falu kis kulipintyójában jött a világra. Az éhező, fázó, menekülni kényszerülő, üldözött emberek közül lett egy. Egy kisgyermek, aki rászorul mások gondoskodására. Ez azt jelenti, hogy Isten, amikor emberré lett, vállalta ennek az emberlétnek minden fájdalmát, minden gyengeségét. Együtt szenved velünk.

De Jézus nemcsak mindannyiunk szenvedését vállalta magára, hanem azt a szenvedést is, amit a legkevésbé ő érdemelt volna meg. Kínhalált szenvedett a kereszten, amikor ártatlanul – irigységből, félelemből – halálra ítélték. Ő azonban ezt a szenvedést értelmessé változtatta, amikor önmagát az Atya Isten kezébe ajánlotta a kereszten. És Ő nem azt kérdezte, hogy ki tehet erről, tanítványait sem arra biztatta, hogy vegyenek revansot, hanem a saját fájdalmát annak célja, az emberiség megváltása felől értelmezte.

https://www.facebook.com/photo/?fbid=10208816916753879&set=a.3784324800298

Péter apostol azt mondja, hogy aki hisz Jézusban, aki Őrá tekint, annak szintén lehetséges, hogy értelmet találjon a szenvedésben. Ez nem azt jelenti, hogy Isten okozza a szenvedést, vagy hogy Ő rendelné el. Mégis azt látjuk, hogy megengedi, és ezt nehezen értjük. Ha ő jó, akkor hogyan engedheti, hogyan nézheti? Az biztos, hogy nem nézi részvét nélkül. Isten Jézusban együtt érez minden szenvedővel, sőt, egyszer s mindenkorra a szenvedők mellé állt. Amikor viszont megérzem ezt a mellém állást, akkor azt is megláthatom, hogy nincs olyan nagy különbség az engem bántó embertársam és saját magam között, amikor én bántok másokat. A szenvedés közös tapasztalat. A szenvedés okozása is közös tapasztalat. A mértékben és szándékosságban komoly különbségek lehetnek, de az emberi igazságszolgáltatás talán soha nem lesz képes ezt 100%-osan tisztába tenni. Tettesek és áldozatok közösen fognak egy napon ugyanazon ítélőszék előtt állni, és az egyetlen valaki, aki biztosan nem elfogult, aki nem korrumpálható, aki belelát a szívekbe, és pontosan tudja, hogy ki, mit, miért tett, maga Jézus Krisztus fog ítélni. Számunkra ma még fölfoghatatlan módon, de igazságot fog szolgáltatni minden áldozatnak, miközben kegyelmet is fog adni azoknak a bűnösöknek, akik Benne bíznak.

Anyai nagyapám, Gróth Henrik 1945-ben sokakkal együtt fölkerült egy vonatra, amellyel a Szovjetunióba vitték, bár sem katonaként, sem más módon nem támogatta a háborút, de német volt. Egyik társa, amikor a román határon voltak, megpróbálta rávenni, hogy szökjenek meg, de nagyapám azt mondta, hogy "nem, mert azzal beismernénk, hogy bűnösök vagyunk". Ő akkor, ott úgy érezte, hogy a becsülete ezt kívánja. De az emberi igazság olyan töredékes, könnyen elveszíti az i-betűt az elejéről, s egy pillanat alatt gazsággá változik. Ezért nagyon fontos, hogy a saját kisbetűs igazságunkra jól ügyeljünk, el ne veszítsük a kezdőbetűjét. Ez pedig úgy lehetséges, ha a csupa nagybetűs IGAZSÁG-ot, Jézus Krisztust keressük. Jézus Krisztust, akiben a kegyelem és az igazság együtt jelent meg (Jn 1,14).

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te nem bátorítasz minket, hogy szándékosan keressük a szenvedést, de amikor bajban vagyunk, te mindig velünk vagy, és bátorítasz minket a szenvedésben. Köszönjük, hogy tudhatjuk, hogy sosem vagyunk egyedül. Kérünk, segíts nekünk értelmet találni a káoszban. Segíts sebeket gyógyítani, ahelyett, hogy kölcsönösen újra és újra megsebeznénk egymást. Segíts, hogy egyek lehessünk abban, hogy a valódi megbékélés útjait keressük! Ámen

Az igehirdetésben hallható témához további olvasásra ajánlom Jürgen Moltmann műveit.

Fiú által szóló Isten

 “Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, 2ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit mindennek örökösévé tett, aki által a világot teremtette. 3Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült. 4Annyival feljebb való az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. 5Mert az angyalok közül kinek mondta valaha Isten: „Fiam vagy te, ma nemzettelek téged”, majd pedig: „Atyja leszek, és ő az én Fiam lesz”? 6Amikor pedig bevezeti az elsőszülöttet a világba, ismét így szól: „Imádja őt Isten minden angyala!” (Zsid 1,1-6)

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Több mint egy évtizede a református egyház készített egy karácsonyi kisfilmet, amelynek címe A Fiú. Egy fiatal férfi és nő stoppolnak, egy román kamionsofőr felveszi őket, de mivel a nő vajúdni kezd, hamarosan megáll egy pihenőhelyen, ahol, jobb híján a mosdóban születik meg a kisbaba. A másik kamionsofőr és a „bűnös nő” együtt ünneplik a kisgyermek világra jövetelét, majd egy szirénázó rendőrautó áll meg mellettük, akiknek a kamionsofőr büszkén mutatja a mobiljával készített képet: „Fiú” – így kiált fel. Felnőttként, ha jól ismerjük Jézus születésének történetét, annak több elemét is fölfedezhetjük ebben a képsorban, a saját korunkra ültetve.

Talán az itt ülő férfitestvérek között még van olyan, akinek születésekor a bábaasszony így kiáltott fel: Fiú. Régen ugyanis nem volt még ultrahang, nem lehetett leskelődni a születendő gyermek neme után tudakozódva. Persze ma sem minden magzat mutatja meg magát ebből a szempontból, és van, ahol a szülők tudatosan titkolják a születendő gyermek nemét, hiszen ma már mindegy, fiú születik-e vagy lány. Amikor Jézus született, akkor nem volt mindegy, neki, ahhoz, hogy az ő kora őt királyként fogadja el, fiúként kellett megszületnie.

A hangsúly azonban itt nem azon van, hogy a megszületett baba egy fiúgyermek a sok közül. Itt a csupa nagybetűs FIÚ-ról van szó, akit az ATYA Isten a fiának nevez. Ő az egyetlen fiú. Hogy is énekli Pintér Béla a Gyere el a jászolhoz című dalában? „Találkoznod kell Isten szeme fényével”. Jézus nem csak egy gyermek a sok közül, hanem Ő Isten egyetlen Fia, az ő szeme fénye, akiben kezdettől fogva gyönyörködik. Nem csak egy teremtmény. Még az angyalok fölött is Ő áll. Ezért látjuk sokszor festményeken a jászol előtt térdelő angyalfigurákat.

Például idősebb Lukas Cranach festményén is

„Próféták által szólt rígen néked az Isten, 
Az kit ígírt imé vigre meg adta fiát.” (Sylvester János: Az magyar nípnek) Sylversternek az első magyar nyelven nyomtatott Újszövetség fordítójának ajánló verssorai a Zsidókhoz írt levél első sorainak parafrázisa. Csaknem 500 éve már, hogy magyar nyelven is olvashatunk a Fiúról, akiben Isten kijelenti önmagát.

A magyar nyelvtan szabályai szerint a kijelentés és az állítás szinte rokon fogalmak. Isten állít magáról valamit. Én magam jobban kedvelem a kinyilatkoztatás szót, de mivel ez is kissé nehézkes, mondjuk azt, hogy Isten Jézus Krisztusban feltárja önmagát. Kicsivé, gyermekké, sebezhetővé lesz, hogy mi megértsük azt, amit mondani akar nekünk. Hogyan kommunikál egy újszülött? Eleinte szinte kizárólag sírással. A szülők meg kapkodják a fejüket, hogy megpróbálják megérteni, milyen szükségletet próbál kifejezni éppen a gyermek. Amikor Isten újszülötté lett, ő is a sírás nyelvét választotta, hogy érezzük, együtt sír velünk. Ő nem a magasból néz ránk lefelé, hanem egy szintre kerül velünk.

Hogyan szól Isten? Ugyanazon a nyelven, amit mi is megértünk. Sír a sírókkal, örül az örülőkkel. Egy növekvő gyermekben mutatja meg szeretetének mélységét. Egy olyan gyermekben, aki felnőve testvéreivé tesz minket, életét adja értünk, és feltámadása után elfoglalja méltó helyét az Atya jobbján, ahogyan hitvallásainkban mondjuk. Jézus világrajövetele után semmi sem maradt már ugyanolyan. Az emberek mindenütt megismerhetik Isten szeretetének mélységét. Mi pedig ünnepeljük és imádjuk ezt a Szeretetet, ezt a legnagyobb Ajándékot! Ámen

Imádkozzunk!

Szerető Mennyei Atyánk! Hálás a szívünk, amiért elküldted szeretett Fiadat, a te szemed fényét, hogy a világot megmentse. Kérünk, adj a mi szívünkbe is bőségesen a Te szeretetedből, hogy adni tudjunk belőle mindenkinek, aki rászorul. Ámen

Legelső érzésem legyen a hála

(Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap)

Textus: 1Kor 1,4-9; Lekció: Mt 22, 34-46 

„Legelső érzésem legyen ma reggel is a hála” – énekeltük kezdő énekünkben. Nos, Pál apostolnak ez nem csupán egy szófordulat volt: valóban hálaadással kezdi minden levelét. Azokat is, amelyeket börtönből írt. Azokat is, amelyeket valamilyen súlyos nehézség vagy üldöztetés közepette fogalmazott. És – mint a két Korinthusba szóló levelet – azokat is, amelyeket valamilyen konfliktushelyzet kapcsán kellett megírnia. A korinthusi gyülekezetről gyakran mondom, hogy kicsit olyanok mint az a bizonyos állatorvosi ló: ami baj, bűn, probléma előfordulhatott az ókorban keresztény közösségben, az úgy tűnik, hogy mind előfordult náluk. Mégsem kritikával, intéssel vagy helyreigazítással kezdi az apostol, hanem hálaadással.

Pál először is azt veszi sorra, hogy mi mindenért ad hálát Istennek a korinthusi gyülekezettel kapcsolatban. Így, amikor rájuk gondol, tudatosítja, hogy testvéreinek ír, akikkel egy szövetség köti össze Jézus Krisztusban. Noha a korinthusi testvéreket éppen a pártoskodás, a „mi és ők” felosztás fekete-fehér látásmódja, a széthúzás jellemezte. Pál hangsúlyozza, hogy nincsenek mi és ők, csak mi vagyunk Krisztusban. Lényegtelen, hogy ki hogyan tért meg, kinek a szolgálata nyomán, és az illető vajon mennyire apostol egy tízes skálán. Mi mindannyian Krisztusban vagyunk testvérek, összetartozunk.

Adódik a kérdés: vajon mi, mai keresztények tudunk-e így kezdeni egy konfliktusrendezést? Nem arra gondolok, hogy szőnyeg alá kéne söpörnünk a problémákat, sőt, az ige arra biztat minket, hogy mondjuk ki őszintén, ha valami baj van, de nem mindegy, hogy hogyan tesszük ezt. Tudok-e én így nekikezdeni egy konfliktusrendezésnek, amelynek során óhatatlanul nehéz érzések is előjönnek: Miért vagyok hálás Istennek veled kapcsolatban? Mi jót látok benned? Mielőtt rátérnék arra, hogy mi bajom van veled, vagy mi nem tetszik abban, amit csinálsz. Tudok-e úgy nézni a másikra, mint aki Krisztusban van? Mármint mindkettőnket: őt is és magamat is úgy látni, ezen a Krisztus-szemüvegen keresztül? Krisztusban lenni ugyanis azt is jelenti, hogy megváltozik a látásunk. Mintha valóban egy szemüveget tennénk föl, egy Krisztus-színű vagy Krisztus-mintájú szemüveget, és mindent és mindenkit ezen keresztül nézhetünk. (Nekem nagyon rossz a szemem, én a szemüvegem nélkül rendkívül homályosan látok, úgyhogy pontosan tudom miről beszélek.) Sőt, Írországi Szent Patrik a reggeli imájában azt kéri Krisztustól, hogy segítsen neki Őt (mármint Krisztust) meglátni mindenkiben, akivel aznap találkozik, legyen az barát vagy idegen. Segítsen neki Krisztus szavát meghallani mások ajkáról, legyen az barát vagy idegen.

A Sínai-hegyi Szent Katalin monostor Pantokrátor Krisztusa jó példája az Istenember ábrázolásoknak: a néző bal keze felől egy szenvtelen "isteni", a jobb keze felől egy szenvedő, betegséget hordozó "emberi" arcfél látható 

A mai oltár előtti evangélium is a segítségünkre siet: hallottuk belőle egyrészt a jól ismert kettős szeretetparancsot: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből… és felebarátodat mint magadat. Másrészt ezt a titokzatos részt, ahol Jézus arról vitatkozik a farizeusokkal, hogy miképpen lehet a Krisztus egyszerre fia, azaz utóda, leszármazottja a nagy Dávid királynak, és hogyan lehet ugyanakkor, hogy a zsoltáros király urának is szólítja őt? Sehogy máshogy, mint hogy a Messiásnak, a Krisztusnak egyszerre kell Istennek és embernek is lennie. Jézus Krisztus személye az, aki 100% Isten és 100% ember. Benne a két természet elválaszthatatlanul összetartozik, elegyedés nélkül. Tehát őbenne tudjuk betölteni a kettős szeretetparancsolatot. Ha Jézust szeretem, akkor benne Istent és embertársamat is szeretem. Sőt: önmagamat is szerethetem végre, felhagyhatok az öngyűlölettel, önostorozással és önmagam szabotálásával, mert Jézus azonosult velem is, amikor emberré lett. Felvette sorsomat, életemet és halálomat. Szoktuk mondani Ézsaiás próféta 53. fejezete meg Keresztelő János mondata alapján, hogy Jézus magára vette a mi bűneinket – és velük együtt mindent, ami terhel. Ha viszont minden rosszat átvett Jézus, akkor nekem nincs többé miért utálnom magam. Krisztusban én is szerethető vagyok, és Isten is szerethetővé válik számomra. Nem utolsó sorban pedig szerethetővé válik számomra az embertársam.

Pál hálát ad azért, mert a korinthusi gyülekezet meggazdagodott kegyelmi ajándékokban – noha éppen a karizmák körüli viták, felfuvalkodottság és méricskélések okoztak sok bajt a közösségben. Pál hálaadása viszont egy fókuszváltást is jelent: az ajándékok helyett az Ajándékozóra irányítják a figyelmet. Pál példát mutat abban, hogy ha Istentől kaptunk valamit, akkor neki köszönjük meg, és ne önmagunknak tulajdonítsuk. Így gőg és felfuvalkodottság helyett a hálás szív lesz a második természetünk.

Az apostol felhívja a figyelmet arra is, hogy a reménységünk Isten hűségén alapszik, nem azon, amit mi teszünk vagy nem teszünk. 2Tim 2,11-13-ban is azt mondja: „Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.”

Mezőberényben évekkel ezelőtt a 9-es tanítványaimmal a tékozló fiú története kapcsán felírtam a táblára egy mondatot, és azt mondtam nekik, hogy ha az öt év hittanból csak egyetlen mondatra fognak emlékezni, akkor ez legyen az: Istenhez bármikor haza lehet jönni. Ő nem osztogat „atyai” pofonokat, nem tesz szemrehányást, hogy „hol voltál eddig?”. Ahogyan Pekka Simojoki dalában, az Atyám, két kezedben címűben énekeljük: „hűtlenségem nem hánytorgatod”. A kegyelem azt is jelenti, hogy minden előzetes teljesítmény és érdem nélkül fogad be és halmoz el ajándékaival a Mindenható. Hűsége pedig sziklaszilárd, és életünk minden napján vár ránk, hogy visszatérjünk Őhozzá. Ha pedig ezt megértjük, hogy nem azon múlik az életünk, amit mi kiizzadunk magunkból, akkor felszabadulunk arra, hogy hálás gyermekekként éljünk: mindenért és mindenkiért hálát adjunk még mielőtt a kritikára rátérnénk.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Atyánk, te Jézus Krisztusban magadhoz öleltél minket, hogy végre megszeressük magunkat és egymást. Hogy megszeressünk mindenekelőtt Téged, és Tebenned önmagunkat és egymást! Kérünk, hadd vegyük észre minden nap, hogy a Te kegyelmedből élhetünk, hogy minden jó ajándék tőled származik, és hálás szívvel éljünk! Ámen

Isten szíve szerint

  Szentháromság ünnepe utáni 16. hálaadó vasárnap

Lekció: Lk 7,11-17

Textus: JerSir 3,22-33

A héten olvastam egy brit eredetű kezdeményezésről, az XCC-ről a Parókia Portálon. A rövidítés mögött az Extreme Character Challenge (vagyis szélsőséges jellemformáló kihívás) kifejezés rejtőzik. Az XCC-t különböző korú férfiak közössége hozza létre, ahol a résztvevők maguk sem tudják előre, pontosan hol, milyen körülmények között, kell majd teljesíteniük három napot a szabadban. A nehezen járható terep, az időjárási körülmények és a teljesítendő feladatok, amelyeket a vezetők adnak mind mind kihívás elé állítja a férfijellemet: szembesülnek a férfiak önmagukkal, felfedezik erejüket és gyengeségüket, megtanulnak önmagukon felülemelkedni és segítséget kérni, elfogadni és adni egymástól és egymásnak. A résztvevőknek gyakran radikálisan megváltozik a viszonyuk önmagukhoz, férfitársaikhoz, a nőkhöz, a gyerekekhez és nem utolsó sorban Istenhez.

 Ez a példa van előttem nagyon erősen, amikor Jeremiás Siralmainak szerzőjét magam elé képzelem. Ez a rövid, mindössze 5 fejezetből álló költői könyv a Biblia közepén, a ritkábban idézett szentírási részek közé tartozik. Lényegében egy alfabetikus költeményről van szó, amelyben a legfontosabb költői eszköz, hogy a sorok hármasával állnak, és mindegyik ilyen kis „versszakban” a sorok azonos betűvel kezdődnek, és versszakonként váltanak a héber ABC következő betűjére. Először alef, majd bét, majd gimel és így tovább. A 3. fejezet elején újrakezdődik az ABC, és a sorok egyenletesebb hosszúságba rendeződnek, ezzel ritmikusabb hatást keltve. Ez is egy tudatos költői eszköz, ugyanis a 3. fejezetben alapvetően megváltozik a könyv hangulata: míg az első két fejezetben a női alakként megszemélyesített Jeruzsálem siratóénekét halljuk saját sora felett, amelyben számos, Istennek címzett vád hangzik el, addig a 3. fejezetben egy férfi – talán maga a költő vagy egy lírai én – veszi át a szót, és egy sokkal reménytelibb, alázatosabb hangot üt meg. (A könyv feliratában egyébként eredetileg nem szerepel Jeremiás próféta neve, de a könyv témája: Jeruzsálem pusztulása a babiloniak ostroma után, és a könyv hangvétele az ő prófétai hangvételét idézi.)

Előttünk van tehát egy férfi, aki az ostrom utáni állapot szenvedései közepette is a remény hangján képes megszólalni. Azt mondja: „Jó, ha a férfi már ifjúkorában igát hordoz”. A nehézségekben, fájdalmakban nem azt látja, hogy Isten magára hagyta őt, hanem inkább azt, hogy Isten felnőttnek tekinti és tiszteli őt. Képesnek tartja arra, hogy szembenézzen saját felelősségével. És népe felelősségével. És hívja őket önmagával együtt a megtérésre. Az egész babiloni fogság nemcsak egy történelmi büntetés, hanem egy óriási lehetőség, hogy a nép újra Istenhez forduljon, hogy betölthesse küldetését.

A költő mondatait át- meg áthatja Isten szeretete felől egy sziklaszilárd meggyőződés. Számára a sok rossz, ami a néppel történik nem Isten létezése vagy gondviselése vagy ereje elleni bizonyíték, hanem épp ellenkezőleg, a megmaradás és az élet újrakezdésének lehetősége az, ami minden egyes reggelen bizonyítja Isten kegyelmét, szeretetét és hűségét. Ahogyan az apa nem szíve szerint okoz szomorúságot vagy frusztrációt a gyermekének, ugyanúgy vagy még inkább az Úr is csak azért engedi a szomorú és nehéz dolgokat, hogy neveljen, elvezessen egy még mélyebb közösségre önmagaddal, Vele és embertársaiddal.

Hogy engedheti meg ezt Isten, ha szeret? – ez egy nagyon gyakori kérdésünk, mert a szeretetet összetévesztjük a rajongással. A szeretetben viszont van határhúzás (Eddig, és ne tovább!) van felelősségre hívás (Mit tettél?), a szeretetben benne van, hogy engedem, hogy megtapasztald a saját határaidat és egyúttal ki is tágítsd azokat. Kihívás nélkül nincsen férfijellem, de azt gondolom, női jellem sem. Mi nem egy olyan Istenben hiszünk, aki minden nehézséget, akadályt automatikusan eltávolít az utunkból még mielőtt szembe kellene néznünk vele, hanem olyanban, aki a hit által átvezet bennünket a szenvedéseken , nehézségeken és akadályokon. Aki erőt ad, bölcsességet, leleményességet és társakat, akikkel segíthetjük egymást.

A magyarokban van egy nagyon erős ösztön a túlélésre. Mi a történelmünket is ilyen túlélési történetként szoktuk elmesélni olykor. Ennek viszont az a nehézsége, hogy óhatatlanul is azt tanítjuk meg a gyerekeinknek, hogy a túlélés a legfőbb jó, sőt önmagában véve érték. Aztán csodálkozunk, ha azt látjuk rajtuk, hogy mindig túlélő üzemmódban vannak és nem tudják MEGÉLNI az életet. Pedig az élet nem a túlélésről szól, nem szólhat mindig csak a túlélésről. Az életet nem élhetjük meg összeszorított fogakkal. Az élet ott kezdődik, amikor kinyílik a szemünk arra, hogy Isten szeretete és hűsége minden reggelre megújul. Amikor felébredve hálát tudunk adni mindazért, amit kaptunk, és nem azt számolgatjuk, hogy mi hiányzik.

A mai vasárnap hálaadó vasárnap, sok gyülekezetben ilyenkor pazarul feldíszítik az oltárt vagy a keresztelőkutat a betakarított termésekkel, gyümölcsökkel. Ilyenkor végiggondoljuk, mi mindent köszönhetünk Istennek, hogy ebben az évben is megtapasztaltuk megtartó szeretetét abban is, ahogy a föld megadta termését. De nemcsak a testi, földi életünkért vagyunk ilyenkor hálásak. Hálásak vagyunk elsősorban és mindenekfelett azért, hogy Jézus Krisztusban örök életet ajándékozott nekünk. A halál, legnagyobb ellenségünk, aki véget vet minden földi jónak, nem kacaghat többé rajtunk és nem gúnyolhat minket. Nem árthat többé nekünk, mert Krisztusban miénk az örök élet. Amikor októberben sokunk kimegy a temetőkbe, és szeretteink sírját rendezgetjük, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen reménnyel tesszük ezt. Azt gondoljuk, hogy a sír a végállomás, vagy reménykedünk, hogy az örök életben mind együtt leszünk? Ahogyan az elhangzott evangéliumban az özvegyasszony visszakapta elveszített fiát, nekünk is az a reménységünk, hogy a feltámadásban visszakapjuk szeretteinket.

A szeretet összeköt, és ezen még a halál sem változtathat. A szeretet Istentől jön, mert Isten szívének közepe és lényege a szeretet. Azt olvastuk, hogy Isten nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket. Ő nem olyan mint egy kiképző őrmester a katonaságnál, akinek kedve telik az újoncok megalázásában. Isten szíve nyitva áll előttünk, és Jézusban pontosan láthatjuk, hogy Ő milyen.

Vegyük észre a mai napon is az Ő szeretetének megannyi apró jelét, és emlékezzünk meg az egészen nagy ajándékokról is. Vegyük a nehézségeinket is ajándékoknak, vagy legalábbis kihívásoknak, amelyeken keresztül Isten a jellemünket edzi. Kérjük Őt, hogy adjon meg nekünk mindent ami szükséges ahhoz, hogy ne csak túléljünk, de éljük is ezt az életet, amelynek végső horizontja az örök élet.

Imádkozzunk!

Drága mennyei Atyánk! Szeretnénk megismerni téged, a te szívedet minél mélyebben. Kérünk, add, hogy minden reggel és minden este belemerüljünk a te szeretetedbe, hogy hálát tudjunk adni mindazért, amit adtál és még azokért a dolgokért is, amelyek most nehezek vagy fájnak. Add, hogy tudatosítsuk, semmi nem választhat el a te szeretetedtől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi urunkban! Ámen

Hálacédulák megírása és összegyűjtése

Jajszótól a himnuszig

„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok azt, ami a törvényben fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni. Vak vezetők, kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vannak rablásvággyal és féktelenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen!Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket emeltek a prófétáknak, és felékesítitek az igazak sírköveit, és ezt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem vettünk volna részt velük a próféták vérének kiontásában. Ezzel csak azt bizonyítjátok magatokról, hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak. Cselekedjetek csak ti is atyáitok mértéke szerint! Kígyók, viperafajzatok! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehennával sújtó ítélettől? Ezért íme, én prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok: egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek majd, másokat pedig megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról városra üldöztök, hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől Zekarjának, Barakjá fiának véréig, akit meggyilkoltatok a templom és az áldozati oltár között.  Bizony mondom nektek: mindez megtörténik ezzel a nemzedékkel.” (Máté evangéliuma 23,23-36)

Nemrég újra megnéztem a Veszedelmes viszonyok című filmet, amely Choderlos de Laclos azonos című levélregénye alapján készült: megrázó korrajz a 18. század végi francia arisztokrácia romlottságáról. Feltűnő a történetben, hogy a sok kegyetlenség, hazugság, szexuális bűnök részletezése ellenére nem azoktól a szereplőktől undorodunk leginkább, akik mindezeket a nyilvános bűnöket elkövetik. Sőt, szinte szánjuk a prostituáltat, a szerelemből házasságtörésre vetemedő asszonyt, a kíváncsi, naiv lányt, az idealista ifjút, de még a kéjsóvár, manipulatív férfi főhős is elnyerheti szimpátiánkat. Akire viszont a szerző egyértelműen a főgonosz szerepét ruházta, az az erkölcsös látszat fenntartására kínosan ügyelő női főhős. Az ő bűne ugyanis minden bűnök legveszedelmesebbike. Ez a bűn a képmutatás.

John Malkovich és Glenn Close párosa a filmből Valmont vikomt és De Merteuille márkiné szerepében

Mai igénk talán első hallásra félelmet kelthet. Szokatlan, indulatos szavakat hallunk Jézustól. Ráadásul most csak egy részlet hangzott el Máté evangéliuma 23.fejezetéből, amely egy részletes vádbeszéd a farizeusok és írástudók ellen. Jézus nem boldognak mondja őket, hanem fenyegető „jaj”-mondások hangzanak feléjük. Miért ez az indulat? Mi oka van Jézusnak erre a felháborodott ítélethirdetésre? Mi is az a nagy bűn, amit a farizeusok elkövettek?

Ahhoz, hogy a válaszhoz közelebb jussunk, meg kell vizsgálnunk azt, hogy kik is voltak a farizeusok? Ez egy lelkiségi irányzat volt a Jézus korabeli Izraelben, amelynek tagjai különösen törekedtek az Istennek tetsző életre. Igyekeztek a mózesi törvényt minden apró részletre kiterjedően megtartani, sőt, kerítéseket is építettek az egyes szabályok köré, nehogy véletlenségből is megszegjék azokat. Úgy gondolták, hogy feladataik közé tartozik, hogy az egyszerű, szegény népnek példát mutassanak, ezért jótetteiket, kegyes cselekedeteiket a nyilvánosság előtt vitték véghez. Ahogyan Jézus a Hegyi Beszédben is említi, „kürtöltettek maguk előtt”, vagyis igyekeztek felhívni az emberek figyelmét önnön életmódjuk helyességére, és ezzel mintát adni számukra. Szeretném hangsúlyozni, hogy a farizeusok életmódja sok tekintetben valóban példaértékűen erkölcsös volt. Általában véve a jószándék irányította a tetteiket. Sok kortörténész kiemeli, hogy Jézus életmódjához a külsőségeket tekintve egyértelműen a legközelebb álló emberek éppen a farizeusok voltak. Talán ezért sem értették, hogy Jézus miért a vámszedők, prostituáltak és egyéb nyilvánvalóan bűnben élő emberek társaságában található. Bár Jézust gyakran látjuk a farizeusok körében, velük szemben mindig intően, figyelmeztetően, sőt már-már fenyegetően lép fel, ahelyett, hogy – ahogyan ezek a jó emberek valószínűleg számítottak volna rá – hátba veregetné és megdicsérné őket.

Jézus tökéletesen tisztában volt a bűn természetével, azzal, hogyan képes rabul ejteni, és Istentől távol sodorni az embert. Mégis van egy bűn, amit kiemelten ostoroz, mert veszélyesnek és tanítványaira nézve is fenyegető kísértésnek tartja. Ez pedig a képmutatás bűne. Jézus előszeretettel használja a „hüpokritész” kifejezést azokra, akik a képmutatás vétkébe estek. Ez a szó a görög színházi nyelvből származik, és azt a színészt jelenti, aki színházi álarcot magára öltve lép ki a színpadra, hogy a közönség előtt egy drámai szerepet megformáljon. A hüpokritész tehát játszik. Olyannak adja ki magát, aki valójában nem ő maga. Jézust megragadta ez a kép, és a lelki életre is alkalmazza. Ha képmutató vagyok, lelki értelemben becsapom embertársaimat, mivel jobbnak mutatom magam, mint amilyen valójában vagyok, sőt, olyan jónak, amilyenné ember a maga erejéből nem is képes válni. Továbbá becsapom önmagamat, mert egy idő után már magam is elhiszem, hogy jobb vagyok, mint mások, sőt, tökéletes. Mi több, Istent is be akarom csapni, mert önmagamat teszem a jóság forrásává és mércéjévé, pedig egyedül az Isten jó. Ezáltal a képmutatás minden más bűnnél jobban képes eltávolítani engem Istentől. Mert amikor képmutató vagyok, akkor képtelen vagyok őszintén és reálisan látni magamat, gyengeségeimet, bukásaimat. Mivel vak vagyok, és nem látom ezeket, ezért nem is akarok előlük Istenhez menekülni, nem akarok tőlük megszabadulni, mivel erényeknek hiszem őket. Megsebzem embertársaimat, önmagamat és megsebzem Isten nekem feltáruló szívét is.

Ahogyan már említettem, a farizeusok jó emberek voltak. Nemcsak sok jót tettek, de a jóakarat is buzgott bennük. Mikor mondtad ki utoljára ezeket a veszélyes szavakat: „én csak jót akarok”? Vagy utólag, mikor rosszul sült el egy vállalkozásod: „pedig én csak jót akartam”. Az emberi jóakarat az egyik legveszélyesebb dolog, amikor nem köti magát szorosan az Isten akaratához. Figyelem! Nem az „Isten akaratát” láncolja a saját jóakaratához! Mert olyan gyakran összetévesztjük ezt a kettőt: én tudom, hogy mi a jó, és hát akkor biztosan ezt akarja az Isten is. A dicsőségben olyan szépen mondjuk az angyali karral együtt: „békesség a földön és az emberekhez jóakarat”. Aki volt már katolikus misén, biztosan tudja, hogy a katolikus testvérek picit máshogy fordítják ezt a részt: „békesség a jóakaratú embereknek”. A helyzet az, hogy itt az eredeti kifejezést kétféleképpen is lehet fordítani. Vagy az emberek jóakaratáról beszélünk, vagy pedig az Isten jóakaratáról, és ebben az esetben az emberek nem a forrásai, nem a birtokosai ennek a jóakaratnak, hanem a kedvezményezettjei. Nem belőlünk jön elő, tőlünk származik a jóakarat, hanem mi vagyunk azok, akik az Isten jóakaratát elfogadhatjuk. Ebből a jóságból, az Ő kegyelméből élhetünk. Az evangélikus teológia az utóbbi értelmezést részesíti előnyben.

„Amikor begerjed a jóindulat, az ember visszakézből megint árva marad” – énekli Cseh Tamás. Az énekeshez hasonlóan a mai igénk alapján úgy tűnik, Jézusnak sincsenek illúziói az emberi jóakarattal kapcsolatban. Aki túlbuzgó módon akarja a saját jóságát érvényesíteni, vigyázzon, nehogy a gyehennán találja magát!

Akkor hát mit tegyünk? – kérdezhetnénk. Honnan tudjuk, hogy vajon az Isten jóakarata vezet-e minket a döntéseinkben? Jézus szavaiból leszűrhetünk néhány fontos elvet:

1.      Lényeglátás: a törvény szellemét igyekezzünk mindinkább megérteni és a magunkévá tenni a betűje helyett. Az igazságosságra, irgalmasságra, hűségre törekedjünk, vagy, ahogyan Pál apostol megrendítően írja a szeretethimnuszban: szeretet itassa át a tetteinket. Mert anélkül a legjobb cselekedet is semmi.

2.     Belső élet: a külsőségek és a látszat helyett a belső lelki életünkre figyeljünk! A böjtnek, imának, templomba járásnak, adakozásnak semmi értelme, ha emberi elvárás mozgat benne. Azt keressük, hogy Isten vajon hogyan lát minket! Tanuljuk meg önmagunkat az Ő szerető, irgalmas szemével nézni!

3.     Önismeret: lássuk át azokat az örökségeket, amelyeket akár korábbi nemzedékek hagytak ránk! Nézzük meg, hogy mivel tudunk azonosulni és mivel nem. Ne vegyünk át tőlük valamit kritika nélkül csak azért, mert az „hagyomány”, de ne is tartsuk magunkat különbnek náluk! Egyik nemzedék sem jobb vagy rosszabb a többinél. Ha Jézus ma itt lenne köztünk, talán mi is úgy járnánk, mint a farizeusok és írástudók: magunkat akarnánk igaznak látni és láttatni, és ezért mi is elveszejtenénk az egyetlen nagybetűs IGAZ EMBERT.

Pál apostol, aki maga is farizeus volt, és aki azt írja magáról „ a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam” (Filippi 3,6), őt az a buzgóság, amelyről azt hitte, az Isten akarata, egészen a damaszkuszi útig vitte. Itt találkozott Jézussal, és rájött, hogy az a „jó” ami őbenne van, semmi. Nem emberi szempontból, hanem az Isten előtt és az Istenhez képest. A lekcióként felolvasott igénk, a szeretethimnusz arról a szeretetről beszél, amelyben az Isten részesít bennünket, és amelyet továbbadhatunk. Erre van szüksége a világnak, ez tudja megváltoztatni az emberi kapcsolatainkat és önmagunkhoz való viszonyunkat is. Csak úgy lehet békesség bennünk, a kapcsolatainkban és az emberek csoportjai között, ha Isten jóakaratára hagyatkozunk, engedjük, hogy ez megragadjon és megváltoztasson bennünket. Ezért imádkozzunk!

Istenünk, te tudod, hogy milyen gyakran becsapjuk önmagunkat és egymást, milyen könnyen belesétálunk a képmutatás csapdájába. Kérünk, józaníts ki minket, engedd, hogy megismerjük a saját szívünket és a Te szívedet! Add, hogy a Tőled kapott szeretettel szeressük magunkat, Téged és minden embertársunkat! Ámen