Felnövéstörténet Jézus szerint (avagy Hogyan lett a gyermek Jézusból felnőtt?)

Igehirdetés Vízkereszt utáni első vasárnapon Lk 2, 41-52 alapján

Amikor múlt héten az óriási mennyiségű hó először leesett, reggel kiszökött mindkét macskánk, és elkóborolt a két örökbefogadott macskánk közül az egyik, Füsti. Amikor visszaértem az óvodából, csak Kormi várt az ajtó előtt. Füsti órákig nem került elő, még a kora délutáni etetésre se jött haza, és elkezdtem aggódni érte. Beöltöztem, és elkezdtem kutatni utána az óriási hóban, hátha beleesett a tómederbe vagy be van szorulva a farakásba. Egy órán át kerestem, de nyoma sem volt. Úgy indultam el a vízkereszti istentiszteletre Mezőtúrra, hogy nem tudtam biztosan él-e, hal-e. Amikor visszaértem, csodálatos módon már otthon volt: a férjem beengedte, mert egyszer csak ott állt a teraszon.

Mit érzünk, amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, akihez kötődünk? Talán még nem végleg, egyszerűen csak átmenetileg nem találjuk. Aggódunk miatta? Szomorúak vagyunk? Kétségbe esünk? Reménykedünk? Ezeken az érzelmeken én mind keresztülmentem, pedig csak egy cicáról van szó. Mégis úgy éreztem, hogy Isten ezt a kis jószágot rám bízta, és én elvesztettem.

Vajon mit érezhettek József és Mária, amikor nem találták Jézust? Valószínűleg mindketten azt hitték napközben, hogy a másikkal van, mert a férfiak és a nők hagyományosan külön csoportokban vonultak a zarándokünnepeken, és csak az éjszakai letáborozásra egyesültek újra a családok. Ekkor döbbenhettek rá, hogy egyikük sem látta Jézust egész nap. Nem jött el velük. Egy aggódással teli nap, egy Jeruzsálembe visszasietés és egy keresés. Csak harmadnap találják meg őt a templomban.

A 12 éves zsidó fiúk mindegyike egy olyan szertartásos beavatásban vesz részt, amelyet bar micva-nak is neveznek. Ez a kifejezés azt jelenti: a parancsolat fia. Ezután a beavatás után a zsidó fiatalemberek vallási és kultikus értelemben felnőttek lesznek: felolvashatnak a zsinagógai istentiszteleten, önállóan mutathatnak be áldozatot a jeruzsálemi templomban. És még valami történik velük: ezek után kötelesek lesznek betartani a mózesi törvényeket, vagyis Isten előtt egy önálló erkölcsi felelősségük lesz. Jézus ezen a szertartáson talán éppen ehhez a zarándokünnephez, ehhez a páskához kapcsolódóan esett át. Mivel Jézus embergyermek volt, ezért ezen a felnövéstörténeten ő is keresztülment, ahogyan minden embergyerek. Újszülöttből kisgyermek lett, majd kamasz, végül felnőtt. Emberi értelemben fejlődött, növekedett mindnyájunkhoz hasonlóan. Ez a történet lezárja a gyermek Jézus történetét, és egy új fejezetet nyit: tulajdonképpen már a felnőtt Jézust látjuk itt megnyilvánulni, és ez a történet az evangélium későbbi részeit is elővételezi.

Elvesztettem a gyereket, akit Isten rám bízott – valami ilyesmi járhatott József és Mária fejében. Ezért volt, hogy – ahogy Mária mondja – "kétségbeesve" vagy a régebbi fordítás szerint „nagy bánattal” keresték őt. Ez a bánat már előrevetíti azt a nagyon mély és sötét szomorúságot, ami a tanítványokra telepedett, amikor Jézust látták meghalni a kereszten. Nem csupán annyi történt, hogy meghalt valaki, akit nagyon szerettek. A tanítványok elvesztettek mindent, amiről azt hitték, hogy az övék. A hitüket, a reményeiket. A Messiás dicsőséges uralkodásáról szőtt álmaikat. Sőt, az önmagukról alkotott képüket is. Júdás elárulta. Péter háromszor megtagadta. A többiek szétfutottak. Csak a női tanítványok és János követték őt, tisztes távolból, ahogy hordozza a keresztet. Igen, Jézus, emberi szemszögből teljesen elveszett azon a sötét pénteken.

M.S. mester: Kálvária

Harmadnap viszont éppúgy megtalálják őt a  tanítványok, ahogyan József és Mária. De csak harmadnap. Addig marad az aggódás, a félelem, a kétségbeesés. Pontosabban: Jézus talál rájuk, Ő fedi fel magát előttük. Nem maguktól veszik észre, nem a hitük segítségével fantáziálják oda a feltámadt Jézus testét, hanem felismerik őt a szeretet által. Azokból a gesztusokból (ahogyan a nevemen szólít, ahogyan a kenyeret megtöri, ahogyan odakiált a hajóban halászó tanítványoknak), ami annyira jellemző volt Jézusra, és ami összetéveszthetetlen és utánozhatatlan.

Mi történt közben? Ha a két történetet párhuzamba akarom állítani, akkor Jézus közben mindvégig az Atya kezében és szeme előtt volt. Nem került ki az Atya hatalmából, az Atya nem vette le róla a kezét, és nem vette le róla a tekintetét. Jézus csak emberi szemszögből veszett el. A szülei és a tanítványok nem látják őt, nem tudnak vele kapcsolatba lépni. De az Atya mindent tud. Az Atya kontrollban van. És Jézus azt mondja, hogy ha az Atya látja Őt, akkor ő jó helyen van. A helyén van. „Azokban kell lennem, amik az én Atyáméi”. Jézus atyjának nevezi Istent. És ez egy olyan szó, amely egy bizalmi kapcsolatra utal. Az Atya mindenható, mindennél erősebb, még a halálnál, még a gonosz hatalmánál is. És Jézus teljesen rábízza magát az Atya kezére. Azt szoktuk mondani: „alászállt a poklokra”. No de a 139. zsoltár szavai szerint Isten még a pokolban, még a holtak hazájában is jelen van!

Jézus számára a felnőttség azt jelenti, hogy Ő kizárólag az Atyának engedelmes, csakis az ő hatalmát ismeri el önmaga fölött. A szüleinek is azért engedelmes, mert az Atyának engedelmes. Világos, hogy Názáretbe visszamenni, az ácsműhelyben inaskodni nem felel meg 100%-ban Jézus szellemi képességeinek, sem az elhívásának. Ő mégis alázattal vállalja ezeket a „csendes éveket”, amikor elrejtetten, inkognitóban élt. S egyben teljesen felkészült küldetésére.

Pál azt mondja, hogy a keresztségünk által mi is Krisztusba kereszteltettünk(Gal 3,27). Az ő életének, halálának és feltámadásának részesei lettünk. És a mi kis egyéni életünk el van rejtve Krisztusban. Lehet, hogy nem világraszóló, nem óriási hatású. De Krisztusban elrejtett élet. Ez nem azt jelenti, hogy nem eshet bajunk. Azt sem jelenti, hogy nem érezhetjük néha elveszettnek magunkat, vagy hogy mások nem veszíthetnek el bennünket emberi szempontból. Amit viszont jelent, az az, hogy az Atya mindig lát minket. MINDIG. Ha az orosz télben éppen fagyhalált szenvedünk a fronton, ha éhenhalunk, ha betegséggel küzdünk, ha a halál révén állunk, ha senki emberfia már nem törődik velünk és nem gondol ránk. Olyan dolog nem történhet, hogy az Atya levegye rólunk a tekintetét.

Jézus felnövéstörténete arról szólt, hogy deklarálta, kihez tartozik: az Atyához. Neki az Atya dolgaival kell foglalatoskodnia. És ez neki elég, hogy az Atyánál van, őbenne van elrejtve az élete.

Vajon te, kedves Testvérem, és én felnőttünk-e már? Tudjuk-e, hogy az Atyához tartozunk, mint az Ő szeretett gyermekei? Mert ha tudom, kihez tartozom, akkor nem az lesz számomra fontos, hogy az emberek elismernek-e, hogy éppen a világ ámuldozik-e a képességeimen vagy a teljesítményemen. Hanem akkor tudni fogom, hogy a helyemen vagyok. Názáretben éppúgy mint Jeruzsálemben. Mezőtúron, Gyomán éppúgy mint Budapesten. Itt és most. Bármiben vagy, bárhogyan érzed magad. Az Atya lát téged, az Atya kezében tartja az életedet. És ez elég.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Atyánk! Számodra nincsen elveszett ember. Te mindenkit számon tartasz, mindnyájunkra figyelsz. A hajunk szála sem eshet le a fejünkről a te tudtod nélkül. Köszönjük, hogy vagy, hogy szeretett gyermekeidként gondolsz ránk! Köszönjük, hogy a keresztség által elrejtetted a mi életünket Fiadban, Jézus Krisztusban. Add, hogy az életünket minden pillanatban tudjuk a Te kezedbe tenni, és megnyugodni a Te szeretetedben. Ámen

Testvérszeretet

Igehirdetés az ökumenikus imahéten 1Móz 50,15-20 alapján

Nagyon szeretem a magyar testvér szót. Az egyik, ami tetszik benne, hogy mindkét nemű testvérekre lehet vele utalni, nem kell mindenáron megkülönböztetni a fivéreket a nővérektől. A másik, hogy utal a testre és a vérre, arra a mély életközösségre, összetartozásra, ami ezt a kapcsolatot jellemzi. Egy vérből valók vagyunk, egy családot alkotunk, ugyanaz a származásunk. Ugyanakkor tudjuk, hogy ez nem mindig ilyen egyszerű. A testvérkapcsolat elindulhat az irigység, rivalizálás útján éppúgy, mint a tudatos szövetségalkotás útján.

A Biblia is tud erről a kettősségről, és Mózes első könyve különös figyelmet szentel a testvérkonfliktusok témájának. Káin és Ábel történetében halálos kimenetele lesz a rivalizálásnak, aztán fokozatosan enyhül: Izsák és Izmael öröklési kérdése az idősebb fiú és édesanyja, Hágár száműzésével "oldódik meg" (elvetve a magját két nemzetség közti további harcoknak). Ézsau végül megbocsát az őt és apját becsapó öccsének, Jákóbnak. A teljes megbékélés megkapó története József és bátyjai regényében bontakozik ki.

A testvér szónak azért is van nagyon pozitív csengése számomra, mert szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy ki nekem és mindnyájunknak Jézus. Szólítjuk őt Úrnak, Mesternek, Megváltónknak, Üdvözítőnknek, és ezek a címek mind igazak rá. De a konfirmációi káténkban van egy kérdés, a "Kicsoda Jézus Krisztus?", amelyre a következőképpen hangzik a Felelet: "Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ő az én Megváltóm, Uram és Testvérem." A Zsidókhoz írt levél úgy fogalmaz, hogy Jézus, az Isten Fia "nem szégyell minket testvéreinek nevezni". Általa kapcsolódhatunk mi is Istenhez, mint az ő gyermekei. Jézus az igazi testvér.

Ferenczy Károly: Józsefet eladják testvérei

József az egyik legfontosabb előképe Jézus Krisztusnak a Teremtés könyvében. A bántalmazott, ruháitól megfosztott fiatalember, akit szinte látunk a kútból kihúzva, ruhátlanul remegni a rabszolgakereskedők vizsla szemei előtt. Bátyjai kecskevérbe mártott köpenyével keltik József halálhírét apja előtt - a holtteste nyilván nincs meg. Apja, Jákób számára mindenesetre meghal a szeretett fiú, sokáig gyászolja kedvenc gyermekét. József a legnagyobb mélységeket tapasztalja meg, az emberi lét legmélyebb pontjára jut. Megfosztva személyes szabadságától, emberi méltóságától. Hamis vádakkal elítélve. Egy különös fordulat nyomán azonban magas rangra emelkedik, egész Egyiptom kormányzója lesz, és végül ő menti meg az éhínségtől, nemcsak az egyiptomiakat, hanem a szomszédos népeket, köztük saját családját is. A testvérek azonban először nem ismerik fel - az eltelt évek, az, hogy halottnak hihették, és az, hogy képtelenségnek tartották volna, hogy Egyiptom második embere éppen az ő öccsük legyen - egyszóval: a körülmények eltakarják előlük, kicsoda valójában József.

József ebben a helyzetben egy izgalmas próbatételre szánja el magát. Kockázatos módon újrajátszatja velük a testvérük elárulását. Az egyik testvért ott tartva, követeli, hogy legközelebb, amikor jönnek élelemért, hozzák magukkal legkisebb testvérüket, József édesöccsét, Benjámint is. Jákób nagy nehezen elengedi a nagy útra a legkisebbet. József azonban belecsempészi Benjámin zsákjába az egyik kincsét, és visszahozatja azzal, hogy a tolvajt Egyiptomban tartja rabszolgának. A testvérek azonban ezt nem engedik, inkább Júda maga ajánlkozik, hogy ott marad Benjámin helyett. József ekkor sírva leleplezi magát a testvérei előtt, és egymás nyakába borulva kibékülnek.

Telnek-múlnak az évek, de az elkövetett bűn mégis valahogyan ott feszülhetett a családban, mert az apa halálakor újra fölmerül a testvérekben, hogy József talán mégis bosszút akar állni rajtuk. Ilyen mély a bűn rombolása annak a lelkében, aki elköveti: bizalmatlanná tesz annak a jóindulatával szemben, aki ellen vétettem. Nem hiszem el a bűnbocsánatot. Haragot, ítéletet, vádat, kárhoztatást és bosszúszomjat vélek felfedezni ott, ahol réges-régen felém nyújtott békejobb van.

Olvasok egy könyvet, a címe: A megbocsájtás könyve. Desmond Tutu, dél-afrikai érsek írta a lányával közösen, hogy utat mutassanak azoknak, akik személyes vagy társadalmi traumákból szeretnének gyógyulást találni. Akik nem akarnak a harag és bosszúállás ördögi körében vergődni. Négy állomásról beszélnek a megbocsátás útján. Szerintük a megbocsátás nem függ attól, hogy a vétkes kér-e bocsánatot az áldozattól vagy sem. A megbocsátás azon múlik, aki a sérelmet elszenvedte.  Tehát lehet egészen egyoldalú is.

József történetéből azonban látjuk, hogy a megbékélés teljességéhez mindkét fél kell. Nemcsak arra volt szükség, hogy József megbocsássa az ellene elkövetett árulást, hanem arra is, hogy a testvérek elhiggyék, elfogadják ezt a megbocsátást. A mai igénk kezdetén még bizalmatlanok. Üzenetet küldenek, és amikor személyesen megjelennek öccsük előtt, leborulnak. József sírva fakad, hogy a bátyjai nem bíztak teljesen a jóindulatában. Azt olvassuk, hogy "szívhez szólóan beszélt velük", bátorította, vigasztalta őket, "Ne féljetek"- mondja nekik.

A megbékélés kulcsa a testvér-fogalomban van. A testvérek éppen azért tudják olyan mélyen bántani egymást, mert az egymás iránt szeretet és bizalom sebezhetővé, kiszolgáltatottá tesz minket egymás előtt. Vajon képesek vagyunk-e a legmélyebb megbántottságban is testvérekként tekinteni egymásra? Képesek vagyunk-e felismerni egymásban a testvért, akiért Jézus meghalt? Képesek vagyunk-e, ahogyan József tette, túllátni az emberi gonoszság következményein, az elszenvedett megaláztatásokon? Képes vagyok-e meglátni az egész történet mögött Isten jó tervét, anélkül, hogy letagadnám a fájdalmamat? Lelkészek, gyülekezeti tagok és elöljárók, egyházi vezetők - emberek, akik vétkeznek. Testvérek-e? Testvérek-e akkor is, ha nem bánják meg a vétküket és nem kérnek bocsánatot? Testvérek-e azok is, akik semmi hajlandóságot nem mutatnak a változásra vagy a közeledésre? Tudom-e őket a kereszt alatt látni? Tudok-e szívhez szólóan beszélni ahhoz, aki szerintem súlyosan téved, és aki rólam legalább akkora rosszindulatot feltételez, amekkorát ő tanúsított korábban irántam?

Van egy paródiája az ökumenikus törekvéseknek, amely egy olyan "ál-köszöntés", amit a három történelmi felekezet hagyományos köszönéséből gyúrtak össze. Így hangzik: "Erőltessék a békesség." Ez a gúny-mondat nagyon jól illusztrálja azt, hogy a megbékélést nem lehet erőltetni. Pál apostol maga is azt írja a korinthusiaknak: "Krisztusért KÉRÜNK, béküljetek meg az Istennel". És ha Istennel kibékültem, akkor az embertársammal is ki tudok békülni. Az erdélyi reformátusok így köszönnek: "Békesség Istentől". A valódi békesség sehonnan máshonnan nem jöhet. Ahogyan Jézus imádkozik a tanítványokért a főpapi imádságban: hogy az Atya és Fiú közötti szeretet legyen teljessé bennünk és közöttünk. Vagy ahogyan a katolikus liturgiában az eukharisztia előtt köszöntjük egymást: "Legyen békesség köztünk mindenkor!" Ez Krisztus békéje. Ezt a békét ajánljuk fel egymásnak és a világnak. Ezt a békét tudjuk megteremteni az emberek között, hogy méltán hívhassanak minket Isten gyermekeinek. Jézus nem szégyell minket testvérnek nevezni. Kérlek, testvérem, te se szégyellj engem, én se akarlak szégyellni téged! Ámen

Aprószentek

"Miután elmentek [a bölcsek], íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket.Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba.Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az, amit az Úr mondott a próféta által: "Egyiptomból hívtam el a fiamat."Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek túljártak az eszén, nagy haragra lobbant, elküldte embereit, és megöletett Betlehemben és annak egész környékén minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket ahhoz az időhöz mérten, melyet a bölcsektől megtudott.Ekkor teljesedett be az, amit Jeremiás prófétált:"Hang hallatszott Rámában, nagy sírás és jajgatás. Ráhel siratta gyermekeit, és nem akart megvigasztalódni, hogy már nincsenek."Heródes halála után, íme, az Úr angyala álomban megjelent Józsefnek Egyiptomban,és ezt mondta: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izráel földjére, mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek.Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját, és Izráel földjére ment.Amikor azonban meghallotta, hogy Júdeában Arkhelaosz uralkodik apja, Heródes után, félt oda visszatérni. Miután pedig kijelentést kapott álmában, Galilea vidékére ment;és amikor odaért, egy Názáret nevű városban telepedett le, hogy beteljesedjék, amit a próféták mondtak: "Názáretinek fogják őt nevezni."" (Máté evangéliuma 2, 13-23)

Szeretett Testvéreim!

Aki szokta használni az evangélikus Útmutatót a napi bibliaolvasáshoz, biztosan örömmel vette tudomásul, hogy a 2016-os naptári évre választott igevers Ézsaiás könyvéből ez: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket” (Ézs 66,13). Ezek után az év első vasárnapján az igehirdetés alapigéjeként is egy bátorító, vigasztaló, az örömhírt elmélyítő igeszakaszt várnánk. De a mai történet, ami elénk kerül Máté evangéliumából, nem ilyen. Sőt, inkább az az érzésünk támad, mintha nem is a Szentírást nyitottuk volna ki, hanem a rádiót vagy a TV-t, vagy valamilyen internetes hírportált látogattunk volna meg, olyan meghökkentően véres és gonosz ez a tett, amelyet a Nagy Heródesnek nevezett király végrehajt. Persze itt hiányoznak az elborzasztó részletek, nincs szó az áldozatok számáról, sem a kegyetlen parancs végrehajtásának módjáról. Csak annyit tudunk meg, hogy Betlehemben és környékén minden két éves és ennél fiatalabb fiúgyermeket érintett a mészárlás.

Nagy Heródesről azt írják a történészek, hogy „úgy került a trónra mint egy róka, úgy uralkodott, mint egy tigris, és úgy halt meg, mint egy kutya”. Ez a király hízelgéssel szerezte meg az uralmat, a rómaiak vazallusaként erőszakosan uralkodott a népre komoly adókat kivetve. Építkezései sorában a saját palotáin és erődjein kívül azért szerepelt a jeruzsálemi templom is, mert szerette volna, ha a zsidók nagyon vallásosnak látják. Valójában azonban rettegett attól, hogy fölkelhet ellene valaki, aki vagy a Hasmoneus pap-királyok leszármazottja, vagy pedig Dávid király ősi családjából származik. Emiatt kivégeztette egyik feleségét, és a tőle született két felnőtt fiát is. Amikor Augustus császár meghallotta ezt a hírt, így fakadt ki: „Inkább lennék Heródes disznaja, mint a fia.” A király lélektani profiljába tökéletesen illeszkedik tehát ez az epizód, amelyet egyébként csak Máté örökített meg. A paranoid félelmektől gyötört uralkodó inkább ártatlanokat gyilkoltat halomra, csak biztos lehessen benne, hogy a nemrég született, potenciális Messiás is elpusztult.

Ami azonban szíven üthet minket, amikor mindezt olvassuk-halljuk, az talán az, hogy feltör belőlünk a kérdés: Isten hogyan engedheti mindezt? Miért tűri, hogy ártatlanok szenvedjenek és haljanak meg? Miért nem fogja le a zsarnok kezét? Hiszen láthatjuk, hogy Isten előre tudott Heródes tervéről, miért csak Józsefnek szólt, hogy időben meneküljön? És az sem kielégítő válasz, hogy Heródesnek azt kellett hinnie, hogy terve sikerrel járt. Jézus és családja is éppen hogy megússzák a vérzivatart, de az éjszaka közepén kell menekülniük, és meg sem állnak Egyiptomig. Onnan csak a király halála után térnek vissza, hogy végül Galileában telepedjenek le.

Az UNICEF nevű gyermekvédelmi szervezetnek van egy videója, amely a 2015-ös év utolsó napjaiban terjedt. Egy szemmel láthatóan várandós anyuka beszól a férjének: „Itt az idő”, majd összeszedik a cókmókot, beülnek az autóba. Csakhogy nem a kórházba érkeznek meg, ahogyan azt várnánk, hanem egyszer csak otthagyják az autót az út szélén, átmásznak egy drótkerítésen, végiggyalogolnak egy aknamezőn, egy ócska tutajjal átkelnek valami vízen, majd egy hegyre mennek föl, közben körülöttük lövések, robbantások zaja hallatszik. A videó elején jól szituáltnak tűnő, fehér bőrű házaspár ruházata közben megritkul, összekoszolódik, egyre kevésbé tesznek jó benyomást. És egyszer csak megindul a szülés. Ezután csak egy kérdést látunk: „El tudod képzelni, hogy a gyereked konfliktuszónában jöjjön a világra?” Majd egy válasz: „2015-ben ez volt a sorsa több mint 16 millió újszülöttnek.”

Nem tudok nem párhuzamot vonni a Jézus születése körüli események és a mai helyzet között. Ahogyan Máriának és Józsefnek el kellett hagyni a biztonságos otthonukat, hogy részt vegyenek a népszámlálásban, majd egy másik országba menekülniük, úgy hagyják el ma is milliók az otthonukat, sokan kisgyermekként, hogy elszökjenek a háború, az éhség vagy valamilyen üldöztetés elől. A világ nem lett jobb, igaz, rosszabb sem. Az emberi gőg, hatalomvágy és az anyagiak iránti sóvárgás ma is rengeteg fájdalmat okoz. Még az úgynevezett természeti katasztrófák  mögött is gyakran az embert találjuk mint végső felelőst. Azt kérdezgetjük: hol az Isten? Lehet, hogy inkább azt kéne kérdezni, hol az ember? Hol vagyok én ebben a történetben? Csak akkor érint meg a szenvedés, ha közvetlenül velem, az én gyerekemmel, unokámmal történik? Vagy képes vagyok irgalommal viszonyulni az embertársaimhoz?

Az egyház Aprószenteknek nevezi a betlehemi gyerekgyilkosság áldozatait, és december 28-án, röviddel karácsony után emlékezik meg róluk. Ugyanez a nap az abortuszban meghalt, meg nem született gyermekek napja is. Az emberi szenvedés igenis közel áll Isten szívéhez. Ő Jézusban nem egy steril, jámbor és jóságos világba érkezett meg, hanem a mi földszagú valóságunkba. Bár mi nem tudjuk a meggyilkolt gyermekeknek még a számát sem, de Isten név szerint ismerte őket, akárcsak a szüleiket. Nem arról van szó, hogy Isten névtelenül „felhasználta” ezeket a gyerekeket, mint fogaskerekeket az Ő nagyszabású tervében, hanem hisszük, hogy személy szerint törődött velük. Számunkra névtelenek ezek a gyerekek, Isten a tenyerébe véste a nevüket.

Máté evangélistára jellemző szerkesztési mód, hogy miután beavat minket Jézus történetének egy-egy újabb részletébe, hozzáfűz egy odaillő ószövetségi írásrészletet is. Ezzel az a szándéka, hogy megmutassa: Jézus életének történései nem a véletlenen múlnak, hanem beleilleszkednek Isten üdvözítő tervébe, amely a teremtéstől az újjáteremtésig tart. Ezekről az eseményekről Izrael prófétái több száz évvel Jézus születése előtt már elárulnak bizonyos mozzanatokat. A több mint négyszáz prófécia, amely Jézus életében, halálában és föltámadásában beteljesedik olyan, mint egy ujjlenyomat: elárulja, hogy Jézus valóban a megígért Messiás.

Ha megvizsgáljuk annak a próféciának az eredeti szövegkörnyezetét, amelyet a gyermekek meggyilkolása után idéz az evangélista, a következőket találjuk: "Ezt mondja az Úr: Hangos jajgatás hallatszik Rámában és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, mert nincsenek többé fiai.Ezt mondja az Úr: Hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma - így szól az Úr -, visszatérnek fiaid az ellenség földjéről.Reménykedhetsz a jövőben - így szól az Úr -, mert visszatérnek hazájukba fiaid." (Jeremiás 31,15-17)
 Ez valójában egy vigasztaló próféciából származik, amelyben egy másik kor gyászolóit bátorítja Isten. Ugyanígy bátorít minket is ennek a történetnek a keretével, amelyben József kétszer is találkozik Isten küldöttével álomban. Figyel Istenre, készen áll meghallani, amit kér tőle, és készen áll engedelmeskedni. Nem okvetetlenkedik, hogy mi miért történik, nem száll vitába a Mindenhatóval, nem panaszkodik a kényelmetlenségek miatt, nem keres kibúvókat, hogy miért ne kelljen megtennie, amit Isten mond. Meg is érkezik a várt útmutatás.

Úgy látom, hogy túlságosan gyakran forgunk önmagunk körül. Csalódunk Istenben, mert azt gondoljuk, hogy a minimum, amit megtehetne értünk, hogy megkíméljen minket a szenvedéstől. Amikor azt tapasztaljuk, hogy akkor is szenvednünk kell, amikor Isten útján járunk, felháborodunk, és úgy érezzük, hogy ez az egész így „nem éri meg”. Péter apostol más véleményen van, ahogyan az oltár előtti igében olvastuk (1Péter 4,12-19). Ő azt mondja, egyenesen örülhetünk a szenvedésnek, különösen annak, ami azért ér minket, mert Krisztus nevét viseljük. Felhasználhatjuk a szenvedésünket, hogy Istent dicsőítsük vele. Nem mintha a szenvedés önmagában dicsőség volna, az kell hozzá, hogy az ember hitből értelemmel tudja megtölteni a szenvedését. Éppen Viktor Frankl könyvét olvasom, aki egy zsidó pszichiáter-orvos volt, megjárta a koncentrációs tábort, erről ír ebben a könyvben. Ő arról számol be, hogy amikor az ember mindent elveszít, a puszta létért is napi szinten küzdenie kell, amikor körülötte minden arra irányul, hogy elveszítse emberi méltóságát, akkor is találhat és talál is magának az ember valamit, ami értelemmel tölti meg az életét, a temérdek szenvedés dacára is. Ő idézi Dosztojevszkij orosz írót, aki azt írja: „Csak egytől félek, nehogy méltatlan legyek a rám mért szenvedésre.”

Hogyan válhatunk méltatlanná a szenvedésre? Például úgy, ha bármi áron megpróbáljuk kikerülni. Ha a szenvedésünkért másokra próbáljuk hárítani a felelősséget, vagy éppen mi is sokasítjuk a szenvedést azáltal, hogy szándékosan fájdalmat okozunk másoknak. Ha viszont megkérdezzük Istent: „Uram, mit üzensz nekem ezzel a fájdalommal?” „Uram, hogyan dicsőülhetsz meg az én szenvedésem által?” „Uram, hogyan hasonlíthatnék rád minél inkább, miközben ezt a keresztet hordozom?” – akkor Ő – talán halkan, talán egészen szelíden, talán álmainkon keresztül, talán egy szeretett személy szavaiban – válaszolni fog.

Jézus, Heródes király valódi üldözöttje csak átmenetileg menekült meg a vérengzés elől. Felnőtt férfiként Ő is felveszi majd a keresztet, amit egyedül az Atyára tekintve, neki engedelmeskedve akar hordozni. Részt vállal az emberi terhekből és szenvedésből, pedig ártatlan és bűntelen. Ha Ő így jár előttünk, akkor mi is bizalommal hordozhatjuk a saját keresztünket, Jézust követve, hiszen a kereszt Jézushoz köt bennünket. Ő velünk van a legkeményebb helyzetekben is. Ámen