Egység és békesség

 

Igehirdetés Gyomán szeptember 27-én Ef 4,1-6 alapján

„Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett és mindenek által és mindenekben.”

Kedves testvéreim, kicsik és nagyok!

Több ünnep apropóján vagyunk ma együtt. Mai istentiszteletünkön szeretnénk hálát adni a teremtésért, különösen azért, hogy Isten táplálékul ad nekünk ma is zöldségeket, gyümölcsöket, a földnek mindenféle termését. A tanévet vagy nevelési évet is többen közülünk elkezdték nemrég. Van, aki már középső csoportos, van, aki a bölcsődét kezdi, van, aki az iskolát. És vagyunk itt néhányan, akik tanítóként, óvodapedagógusként vagy tanárként vagyunk az iskola kötelékében.

Szeretnénk köszönteni azokat is, akik szeptemberben születtek. De akik szeptemberben születtek, azoknak az élete már jóval korábban, az előző év decemberében kezdődött, amikor Isten megteremtett benneteket édesanyátok pocakjában. Talán még nem is tudtak rólatok, de már a családotokkal karácsonyoztatok abban az évben, elrejtve a sötét melegben. Csak Isten látott titeket. De Isten, mindannyiunk mennyei Édesapja, látott titeket.

A gyomai evangélikus templom oltára szüreti hálaadás alkalmából feldíszítve

Múlt héten már említettem, hogy ez a levél, amelyből a mai igénk van – az efezusi levél – börtönben íródott. Pál apostol fogságban, szenvedések közepette fogalmazza ezeket a sorokat. Mégsem düh vagy elégedetlenség árad a soraiból, hanem a hála. Hálás, hogy még megvan az élete, hogy Isten gondot visel róla, de leginkább azért, hogy a Lélek által megvan a szabadsága – még a rácsok között is. Ezért arra buzdítja a levele olvasóit is, hogy legyenek hálásak. Tekintsenek ajándékként mindarra, amit kaptak. És fogadják el – fogadjuk el ajándékként egymást is.

Ebből a sok buzdításból most egyet szeretnék kiemelni: „igyekezzetek megtartani a Lélek egységét, a békesség kötelékével.” Nem tudom, nektek mi jut eszetekbe a kötelék szóról, de nekem olyan szavak ugranak be, mint: kötelesség, iskolaköteles, óvodaköteles. Pedig a kötelék az is, ami a szeretteinkkel összeköt. A kötődés is kötelék. Áldott kötelék. Kötelék az is, amelyben a katonák vonulnak az ellenség ellen – például a római legionáriusok, Pál apostol korában, mintegy 2000 évvel ezelőtt, teknősalakzatban vonultak, ami egy nagyon szoros, egyben biztonságot adó alakzat volt. Pál viszont a békesség kötelékéről beszél. Ne a háborúskodás, ne a konfliktus, a harc tartson össze, hanem a béke. Nem kell magunkra fegyelmezett egységet parancsolnunk, de őriznünk kell azt az egységet, amelyet Isten Lelke teremt közöttünk.

Minket is sok minden összeköt most. Egységben vagyunk, leginkább azért, mert egy a mennyei Atyánk. Mi pedig mindannyian az Ő gyermekei vagyunk, az Ő gyermekei lehetünk. Ezért amikor nem vagyunk együtt testileg, például amikor apa és anya dolgozni megy, és te ott maradsz nélkülük az iskolában vagy az óvodában, a Lélek által akkor is egyek vagyunk. A szeretet és a békesség, amely Isten ajándéka, akkor is összeköt bennünket. Amikor pedig elérkezik az ünnep, például a vasárnap vagy a karácsony vagy a húsvét, akkor boldogan vagyunk együtt többet testben is.

Ez azt is jelenti, hogy ha valami hiányzik nekem, vagy szeretnék valamit kérni, akkor is elmondhatom ezt a másiknak. Ő pedig meghallgat. És én is meghallgatom őt. Ezt is jelenti az egység és a békesség őrzése.

A mennyei Atya nemcsak az én apukám, hanem a MI Atyánk. Testvéreim vannak. Isten nagy családjában senki sem egyke. És tágabb értelemben nem csak az embertársaim a testvéreim, hanem – ahogy egy indián mondás tartja – „mitakuje ojasin”, azaz minden a rokonom. Vannak növényi és állati teremtménytársaink, akik az élet nagy kalandjának meghívottai itt, a Földön velünk együtt. Őket is őriznünk kell, gondviselő, jó gazdái kell, hogy legyünk a közös otthonunknak. Isten ugyanis ránk bízta, az emberek kapták azt a különleges megbízatást, hogy Isten képmásaiként őrizzük és műveljük a földet, ezt a csodálatos kertet. Vigyázzunk rá, felelős döntésekkel, mértékletes fogyasztással, tudatos jelenléttel. Pusztítás helyett az életet szolgáljuk. Az életet, amely a legnagyobb ajándék. Adjunk hálát érte, és kérjük az Élet Urát, hogy őt szolgáljuk és imádjuk egész életünkben.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Édesatyánk! Köszönjük, hogy életet adtál nekünk. Köszönjük, hogy a családunkra bíztál. Köszönjük, hogy gondunkat viseled, ahogyan az egész teremtett világ rendjét őrzöd. Kérünk, segíts nekünk, hogy méltó módon viseljük a te képmásodat! Add, hogy azzal a gondviselő szeretettel forduljunk teremtménytársainkhoz, amivel te fordulsz hozzánk. Köszönjük, hogy Jézus által mi is gyermekeid, egymásnak pedig testvérei lehetünk. Add közénk a Lélek egységét, a békesség kötelékét! Ámen

Ember a kertben!

Textus: 1Móz 2,4b-15

A kert harmóniája

Első hallásra a mai igeszakaszunk egy megbonthatatlan idillt ábrázol. „Hol lennétek ti, férfiak, ha mi nők nem lennénk?” – kérdezi a zsidóviccben Kohnné a férjét. Mire a férj: „Hogyhogy hol? Hát még mindig a paradicsomban!” Gyakran a mi képünk is ez az Édenről: volt valaha valamikor nagyon régen, az ősidőkben egy aranykor, egy idilli, harmonikus állapot, ahol mindenünk megvolt, ahol boldogok lennénk, és ez most nincs. És ki miatt nincs? Hát erre igen könnyen találunk bűnbakot: a férjem, feleségem, anyám, apám, anyósom, apósom, gyerekem, a szomszédom, vagy akár maga az Isten. Erci Berne még egy saját nevet is adott ennek az emberi játszámának, annyira gyakori: ez a „Ha te nem lennél…” játszma.

Ez a mai igénk nemcsak arról szól, hogy egykor régen volt egy nagyon szép kert, amit ősszüleink elherdáltak, és most okkal haragszunk rájuk. Ez az ige arról szól elsősorban, ami a jelenben történik itt és most. Ahogyan két hete Káin és Ábel történetében láttuk, hogy mennyire aktuális, ugyanúgy a mai történetünkben is lássuk meg, hogy ez az ige itt és most szól, nekünk és rólunk.

Jankovich Marcell Az ember tragédiája c. animációs filmjének kísértés-részlete. Figyelemreméltó különbségek vannak a bibliai szöveghez képest: pl. itt két fa tiltott, nem pedig csak 1 mint a Szenírásban

Ő alkotott minket, az övéi vagyunk

„Hiszem, hogy Isten teremtett engem minden teremtménnyel együtt…” – valljuk Luther Kis Kátéja alapján az Apostoli Hitvallás első hitágazatához fűzött magyarázatban. Isten nemcsak az egykori ősszülőket alkotta, hanem ma is ő a Teremtő Isten. A történet úgy ábrázolja Istent, mint aki a föld anyagából hozza létre az embert. A héber szöveg játszik is ezzel a két szóval: adamah (föld) és adam (ember). Itt még nem az ember férfi és női neme a hangsúlyos, hanem az általános, egész emberiséget képviselő ember. Isten ebben a történetben gondoskodik is az emberről: létrehozza számára a növényeket, beülteti a kertet, megöntözi a folyókkal, megalkotja az állatokat, hogy társai legyenek az embernek. De nemcsak megteremti, hanem be is vonja a feladatba: művelje és őrizze a kertet.

Milyen csodálatos ez a feladat! Aki kertészkedett már, tudja, hogy mennyire be tudja az embert szippantani a földdel és a növényekkel való foglalatoskodás. Vagy az állatokkal töltött idő. Ilyenkor a természettel való egységünket éljük meg. A héber szót nemcsak művelésként, hanem szolgálatként, akár istenszolgálatként és istentiszteletként is lehet fordítani. Tehát a földdel való munka nem lehet alantas sem az ember, sem az Isten szemében. A paraszti ősök még sokkal egyszerűbben, természetközelibb módon éltek, az emberi biológiának megfelelőbb életritmusban. Nekünk ez már nehéz, alig találjuk az utat vissza a gyökerekhez, az éltető vízhez, földhöz. És érdekes módon minél jobban elszakadunk a természettől, annál kevésbé találjuk a kapcsolatot a Teremtővel. Azzal, aki alkotott minket minden más teremtménnyel együtt, és aki gondunkat viseli.

A kertben van egy kijárat. Érdekes módon nem a szélén, hanem a közepén. Van egy fa, az élet fája, amelyről éppúgy nem tilos enni, ahogyan a többi fáról sem. Mellette viszont áll egy fa, amely a jó és a rossz tudásának fája. Nem egyszerűen a tudásé, hanem az erkölcsi ítéletalkotás és döntés fája. A tiltott fa az Isten iránti bizalom próbájának szimbóluma: rábízzuk-e Istenre, hogy ő tudja, mi a jó nekünk, vagy a magunk kezébe vesszük a sorsunkat. Istentől kapott mandátumunknak akarunk-e megfelelni, vagy eldobva a felelősséget, magunk akarunk isteni rangra emelkedni, hogy ne kelljen felelősnek lennünk senkiért és semmiért? A felolvasott igeszakasznak ez már nem része, de tudjuk, hogy az ember kilépett ezen a kijáraton.

A teremtés nem pusztult el azonnal, de kifordult önmagából. Mintha a visszájáról néznénk mindent. A harmonikus kert fenyegetővé válik, a természetes meztelen emberi test szégyenletessé, Isten közelsége riasztóvá. Érzékletesen ábrázolja ez a kép a mi látásmódunkat.

Halálfából az élet fája

A fa különösen erős szimbólum ebben a történetben. A fák és a gyümölcseik az egész Szentírásban gyakran a tetteket és annak következményeit jelenítik meg.  Ha elfordulunk Isten gondviselésétől, akkor könnyen egyedül találjuk magunkat. Viszont Isten nélkül nem tudjuk az életünket megtartani, pláne nem meghosszabbítani. Nincs az az egészségmegőrzési trükk, amivel örök életet szerezhetnénk magunknak.

Isten viszont ígér egy másik fát. A Jelenések könyve utolsó fejezetében, az új Jeruzsálemben újra találkozunk az ágakra szakadó folyóval és a két ág között az élet fájával. Azzal az életfával, amelynek levelei a népek gyógyítására szolgálnak. Itt már nemcsak egy emberről van szó, hanem az egész elveszett emberiségről. Új élet, gyógyulás és az Istennel és egymással megbékélt harmónia lehetőségéről.

Ki teszi ezt lehetővé? Paradox módon egy halálfa. A kivégzés keresztfája, amelyen Jézus Krisztus az életét adta értünk. Az ókorban gyakran ábrázolták úgy a keresztfát, mint amelyből növények sarjadnak, úgy, ahogyan egykor az Éden kertjében. „Krisztus halála a halált elnyelte, megcsúfolta” -énekeljük a 215-ös énekünkben. Érvényes ez ránk? Természetesen. A kereszténység 1700 éves hitvallása, a niceai hitvallás hangsúlyozza, hogy a teremtő, a megváltó és a megszentelő/újjáteremtő Isten egy és ugyanaz. Nem kell a félelmetes istenségtől a szerető istenséghez menekülnünk. Aki a kertbe helyez minket minden nap, aki gondoskodik rólunk, aki feladattal lát el, aki annyira szeret, hogy a legdrágábbat adta, és akivel újat lehet kezdeni minden egyes napon, akkor is, ha ez már az utolsó nap, az ugyanaz az Isten.

Itt és most

Ha pedig így van, akkor minden egyes napunk már az új, örök életünkhöz tartozik. Ne a pusztítás és kihasználás vezessen bennünket, amikor teremtménytársainkhoz viszonyulunk – legyenek emberek, állatok vagy növények, hanem a gondoskodás, őrzés vágya. Kérjünk hozzá erőt és bölcsességet Istentől minden nap. Az Édenkert valósága itt van velünk, ha Isten akaratával összhangban élünk, ha a bizalom, a szeretet és a kölcsönös gondviselés határozza meg a viselkedésünket.

Imádkozzunk!

Urunk, bocsásd meg, hogy pusztítjuk a kertedet, bántjuk azokat a teremtményeket, amelyeket te alkottál! Bocsásd meg azt is, amikor önmagunkat bántjuk, mert minket is te alkottál! Adj erőt, bizalmat, szeretetet és felelősségérzetet, hogy a teremtett világ javaival hálásan, mértékletesen, megelégedéssel és kölcsönös osztozással, gondviseléssel éljünk! Köszönjük, hogy te halálból életet hozol elő, és minket is bevonsz a világ újjáteremtéséről szóló tervedbe! Ámen

ÖRÖMLÉT

Istentisztelet a Máriaremete-Pesthidegkúti Ökumenikus Általános Iskola diákjainak
Budapest-Fasori evangélikus templomban

Ézsaiás 44,21-24: „Gondold meg, Jákób mindezeket, mert te, Izráel az én szolgám vagy! Én formáltalak, az én szolgám vagy te, Izráel, nem feledkezem meg rólad! Eltörlöm hűtlenségedet, mint a felleget, vétkeidet, mint a felhőt. Térj meg hozzám, mert megváltottalak! Ujjongjatok, egek, mert ezt tette az Úr, harsogjatok, földnek mélységei! Ujjongásba törjetek ki, hegyek, az erdő és minden fája, mert megváltotta az Úr Jákóbot, megmutatja dicsőségét Izráelen! Ezt mondja megváltód, az Úr, aki az anyaméhben formált: Én, az Úr alkottam mindent: egyedül feszítettem ki az eget, magam tettem szilárddá a földet.”

 

Kié vagy? A faluban, ahol 14 éven át éltem, gyakran megállítottak a felnőttek az úton, az arcomba néztek, és megpróbálták kitalálni, kire hasonlítok, kinek a gyereke vagyok. Ez a kérdés, egészen röviden így hangzott: Kié vagy? És el kellett mondanom, kik a szüleim, nagyszüleim, hogy el tudjanak helyezni a kapcsolatok szövevényes hálójában.

Nem tudom, mennyit meséltek nektek a szüleitek arról, hogyan vártak titeket? Milyen volt számukra az a 9 hónap, amíg anyukátok méhében növekedtetek? Tudták-e, hogy fiú vagy lány leszel? Milyen nevet akartak adni neked? Miért választották végül azt a nevet, amit kaptál? Hogyan várt rád a család többi tagja? Nagyszülők, nagybácsik és -nénik, unokatesók és nagytesók? 

Én például szinte véletlenül lettem Glória. Édesanyám a saját nagymamájáról Katalinnak akart nevezni, de ugyanaznap, ugyanabban a kórházban már született egy Katalin. Ezért a szülőszoba felé tartva anyukám még utoljára megkérdezte apámat, valami ritkább név kéne neki, mi legyen hát? Apám akkor felelte: Glória, ami azt jelenti: dicsőség.

Izrael népét maga Isten választotta ki. Ő adott nevet nekik, amely hordozza Isten dicsőségét. Az Úr úgy bánt népével, ahogyan a szülő a gyerekével: gondoskodik róla, terelgeti, vezeti, tanítja járni, kereteket és életfeltételeket ad neki. Ha pedig elrontott valamit, Ő újra és újra visszavárja és visszafogadja. Megváltja a rabszolgasorból, megszabadítja a fogságból, és emberhez méltó, szabad életet ajándékoz.

Sőt, ha belegondolunk, Isten még több nekünk mint édesanyánk vagy édesapánk. Apu és anyu, bármennyire is szeretnek, bármennyire is terveztek és akartak, hordoztak és gondoztak, végső soron az életünket nem ők teremtették. Az Úr az, aki az egész világot, az univerzumot létrehozta a semmiből. A semmiből valamit, az elemi részecskéből összetettséget, a szervetlenből szerveset, az élettelenből életet hozott létre. Az ókori ember világképéhez alkalmazkodva a Biblia ezt így írja: az Úr megszilárdította a földet, és mint egy sátorponyvát, kifeszítette az eget. 

Isten az, aki mindnyájunkat egyenként megformált az édesanyánk méhében. Talán még ő maga sem tudta, hogy várandós, de a Teremtő már ott volt, szeretetből megalkotott, egyedivé tette a szemünket, az ujjlenyomatunkat, és megálmodta senki máséval össze nem téveszthető személyiségünket. Ő tudja, hogy ki vagy. Szeretett gyermeke vagy, Hozzá tartozol.

A teremtmények között fájdalmas kiváltsága az embernek a szabadság. Szabadok vagyunk arra, hogy önként szeressük és dicsérjük Istent, és szolgáljuk embertársainkat, de ezt a szabadságot használhatjuk arra is, hogy eltávolodjunk tőle. Ahogyan Jézus példázatában a kisebbik fiú távoli vidékre  költözik, és ott elpazarolja, elszórja örökségét, ezt az utat, Istentől távolodva, mi is bejárhatjuk. Visszaélhetünk szabadságunkkal, és megpróbálhatjuk mások kárára és nem a javára élni az életünket.

Ez az út viszont előbb-utóbb olyan távolságba sodorhat bennünket az igazi önmagunktól, attól a Valakitől, akinek Isten megálmodott, hogy már talán én sem ismerek magamra. Csak annyit érzékelek: nem vagyok boldog, ezt nem így akartam. Isten azt üzeni nekünk a próféta szavai által: van visszaút. Istenhez bármikor haza lehet menni. Nincs késő. Nincs az a bűn, vád, elrontott dolog, ami alól Ő ne tudna feloldozni. 

Ha pedig megtapasztalom a megváltás, a szabadítás örömét, akkor én is énekelni kezdek. Először talán nem hangosan, csak a szívem telik meg hálával és örömmel. A próféta még az erdők fáit és a hegyeket is arra hívja, hogy ujjongjanak Teremtőjük, az Úr előtt. 

Úgy tudom, hogy az istentisztelet után az Állatkertbe fogtok menni. Ősszel én is voltam a vőlegényemmel, mert nagy állatbarát. Ha ott lesztek, nézzétek meg a teremtményeket azzal a szemmel is, hogy milyen sokszínű a teremtés. Az egyik állat vicces, a másik gyönyörű, a harmadik találékony, a negyedik különleges módon alkalmazkodott a környezetéhez. Isten kreatív. Ezzel a kreativitással ajándékozta meg az embert is, a képmását. Ezzel a kreativitással, ötletességgel és szeretettel alkotott engem és téged is. 

Az egész teremtett világ létével dicséri Alkotóját. Bízd rá magadat az Ő gondviselő szeretetére, kérd, hogy mutassa meg, mit álmodott rólad, mire szán, mire választott ki, mire tett képessé téged. Meglátod majd, hogyan válik a Te életed is Isten dicséretévé. Ámen

Isten fiainak apokalipszise

Alapige: Pál levele a rómaikahoz 8,16-23

 „A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” – ez a sokat idézett igevers Fabiny Tamás püspök úr iktatási igéje, püspöki szolgálatának hitvallása. Mit jelent ez a mondat valójában? Kik és mik tartoznak a teremtett világhoz, és mit jelent az a türelmetlen, szorongó várakozás, sőt: vágyakozás Isten gyermekei után? Kik Isten gyermekei és hogyan jelennek meg?

Kézenfekvőnek tűnik a válasz: Isten gyermekei természetesen mi vagyunk, keresztények. Akik hiszünk, akik Krisztust követjük, akik itt ülünk most ezen az istentiszteleten. De ha magunkat helyettesítjük be ebbe a mondatba, máris elbizonytalanodunk: a mi megjelenésünkre várna a teremtett világ? Hiszen a világ fütyül ránk, nem számít a hívő közösségre és nem is számít neki a hívő közösség. Egy maroknyi csapat, akit a világ inkább üldöz, nem ért meg – és mi sokszor tetszelgünk is ebben a szerepben, és nem vállalunk közösséget, szolidaritást a világgal, inkább a magunk sebeit nyalogatjuk, hiszen mi csupán áldozatok vagyunk.

Fiókáit tápláló fecskeanya

Van egy rossz hírem: ki kell lépnünk az áldozatszerepből. Ugyanis a teremtett világgal szemben valamennyien a bántalmazók oldalán állunk. Mindenki jól tudja, hogy a fecske egy védett madár. A fecskefészkeket pénzbüntetés terhe mellett nem szabad leverni. Barátnőm mégis azt tapasztalta, hogy a fölötte lakó szomszéd bizony elpusztított egy fészket, az anyamadár és az egyik fióka azonnal szörnyethaltak. A másik fióka a párkányára esett, és a törött szárnyú, törött lábú kismadarat ő próbálta megmenteni. Vajon miért nem látta ez az ember azt a csodálatos rendszert, amelyet Isten teremtett, és amelyben neki semmivel sincs inkább joga élni, mint a madárnak? Csak a pillanatra tekintett, hogy itt és most zavarják a madarak, és nem vette tudomásul, hogy a teremtmények fölötti uralkodásunk ilyesmire nem jogosít fel.

A teremtett világot senki mástól nem kell védeni, csakis az embertől. „Az ember fáj a földnek” – ahogyan Vörösmarty Mihály fogalmaz. Miért tapasztaljuk ezt a fájdalmas hasítottságot ember és ember valamint ember és teremtmények között? A nyomok az Éden kertjébe vezetnek, ahhoz az ősi pillanathoz, amikor az ember hátat fordított Istennek, úgy döntött, hogy saját kezébe veszi a jó és rossz fölötti döntés jogát. Tragédia, hogy az ember a bukásba magával rántotta az egész teremtett világot: a föld is átkozottá lett miattunk. Bánk bán így sóhajt fel Katona József drámájában: "Nincs a teremtésben vesztes, csak én!" - de ezt a mondatot meg is fordíthatjuk: az egész teremtés vesztese lett az ember bűnének, Isten ellen fordulásának.

A teremtettség azóta nyög és szenved az emberrel együtt, az ember miatt, az ember bűnének következményeitől. Mi mindnyájan érezzük testünkben és lelkünkben azt, hogy „alávetettként” élünk. 30 éves elmúltam, már én is érzem, hogy az érzékszerveim, az idegeim, a szerveim nem mindig működnek simán. Érzékeljük azt, hogy a romlandóság szolgái vagyunk. Ezt mindenki tudja, aki élt már át betegséget. A legfájdalmasabb az, amikor a halál közelébe kerülünk. Amikor megtapasztaljuk egy szeretett személy elvesztését. A gyász, ami ilyenkor tépi a lelkünket egy nagyon fontos tünet, egy jelzés: azt jelzi, hogy a teremtés nem az eredeti kerékvágásban halad. Hogy nem ez volt az eredeti cél. Érezzük, hogy a halál nem lehet a végállomás, mégis csak a múlandóságot, az átmenetiséget, az időlegességet észleljük.

Hogyan változtathat ezen Isten fiainak megjelenése? Az eredeti görög szó, ami itt szerepel, az apokalipszis. Persze mi már ehhez a szóhoz a filmeknek köszönhetően teljesen más, negatív fogalmakat asszociálunk. Az apokalipszis számunkra pusztulás, rombolás, csapások és katasztrófák sorozata. Pedig eredetileg éppen az ellenkezőjét jelenti. Valaminek a lelepleződését, nyilvános megjelenését illették ezzel a szóval az újszövetségi korban. Tehát nem a pusztulás, hanem a romlásból való megszabadulás történik meg, amikor Isten fiainak apokalipszise bekövetkezik.

Hogyan képzeljük el Isten gyermekeinek apokalipszisét? Mit várunk, amikor várjuk az utolsó napot? Hogyan fogunk feltámadni és Krisztushoz csatlakozni? Attól tartok, sokunk számára ez inkább egy zombitámadás jellegét ölti magára: a vak gyűlölet, az egyéniségvesztés és a bosszúállás idejeként tekintünk rá. Vagy úgy képzeljük el, mint az ókori hadvezérek diadalmenetét. Végre, ki fog derülni, hogy nekünk volt igazunk, és mindenki, aki valaha bántott vagy kigúnyolt azért, mert hiszünk, ott majd a lábunk elé esik, és mi diadalittasan rátehetjük a lábunkat, mint vadász az elejtett zsákmányára!

Pál apostol egészen merész képet fest elénk. Isten azzal a reménységgel vetette alá a teremtményeit a romlásnak, hogy egy napon az EGÉSZ meg fog szabadulni. Mit jelent ez pontosan? Nem tudjuk, de az biztos, hogy hibát követünk el, ha azt hisszük, Isten célja a pusztulás. Ő azt tervezi, és azt is ígéri, hogy újjáteremt MINDENT.

A teremtett világ EGYÜTT szenved, együtt kínlódik, együtt haldoklik velünk. Vajon mi képesek vagyunk-e más teremtményekkel együtt szenvedni? Képesek vagyunk-e a kereszten nyögő és haláltusáját vívó Krisztussal együtt szenvedni? Ha vele együtt szenvedünk, vele együtt meg is dicsőülünk, írja Pál apostol. És a mostani kínlódás össze sem hasonlítható azzal a dicsőséggel, ami nyilvánvalóvá lesz, amikor Krisztussal együtt megjelenünk. Erre a dicsőségre, ebbe a szabadságba kap meghívást minden ember, de a legkisebb teremtmény is.

Nagyon szeretem Assisi Szent Ferenc életéből azokat az epizódokat, amikor a virágokhoz vagy az állatokhoz beszél. Pécsen van egy köztéri szobra, ahol a galamboknak prédikál, a szülővárosában pedig egy olyan, ami fekve ábrázolja őt, amint a csillagokat nézi. Íme az az Isten-gyermek, aki ráébredt arra, hogy a teremtmények a testvérei és társai a dicsőítésben, és hogy ő nem lehet a teremtés koronája, Isten méltó képmása nélkülük.

Szent Ferenc csillagokat bámuló szobra Assisi-ben. Gerdán-Pálóczi Ágnes fotója

A bukásba magunkkal rántottuk egymást, az embertársakat, az egész teremtést. Magunkkal tudjuk-e rántani a többieket a felemelkedésbe is? Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságába? Egyáltalán: mi ott vagyunk-e? Vagy a törött szárnyunkkal a sarokban gubbasztunk és sérelmeinket dédelgetjük? Mi vagyunk-e tényleg azok az Isten-gyermekek, akikről az ige beszél?

Talán kevesen tudják, hogy ma Apák napja van. Ez egy amerikai eredetű ünnep, de én mégsem bánnám, ha jobban ünnepelnénk, mert nagy szükség van az apákra, és arra, hogy megerősítsük őket. A földi apák (és anyák) Isten megbízott képviselői a gyermekeik életében. Ki az én apám? Kinek a gyereke vagyok? Pál azt bizonygatja a római gyülekezetnek ezekben a hosszú körmondatokban, hogy nyugodtan higgyék el, hogy Isten az apjuk.

A római jogban egy bonyodalmas eljárás volt az, amit az ige itt „fiúvá fogadásnak” nevez. A latinban adoptio-nak neveztékezt az eljárást, ami részben hasonlít a mai örökbefogadáshoz. A római pater familias-ok, családapák, akiknek nem született vér szerinti fiuk, gyakran akár felnőtt férfiak adoptálásával biztosították a név, a családi vagyon és az ősök kultuszának továbbvitelét. Pál ezt a képet használja arra, hogy illusztrálja, mi történt velünk, amikor Jézus Krisztusban megváltást nyertünk. A rabszolgaságból, a bűn és a halál uralma alól felszabadultunk, az Atya pedig fiaivá fogadott bennünket. Aki végigment ezen a jogi eljáráson, az ugyanolyan jogokban részesült, mintha vér szerinti gyerek lett volna. Ezért mondja Pál, hogy Istennek örökösei, Krisztusnak pedig TÁRSÖRÖKÖSEI vagyunk.

Viszont ennek beteljesedésére, az örökség átvételére még várnunk kell. Ezért van szükség a reménységre, amely képes áthidalni a szakadékot a „már igen” (Isten gyermekei vagyunk) és a „még nem” (még nem lett nyilvánvaló, hogy kivé válunk Őbenne) között. Ezért nyögünk mi is, akárcsak a többi teremtmény, osztozunk velük a fájdalomban, amíg a helyreállítás teljessé nem lesz.

Milyen lesz Isten fiainak apokalipszise? Először is, nem mi leszünk a főszereplői, hanem Krisztus. Nem előttünk fognak meghajolni a térdek, hanem Őelőtte. Az ítélkezés joga egyszer s mindenkorra visszaszáll arra, aki méltó rá, és mi nem vindikáljuk többé magunknak, hogy mi mondjuk meg, mi a jó és mi a rossz.

Reményik Sándor írja: ,,A világ Isten-szőtte szőnyeg, Mi csak visszáját látjuk itt,

És néha - legszebb perceinkben -A színéből is  valamit."

Az apokalipszis talán ahhoz fog hasonlítani, mint amikor egy gyönyörű textilt csak a visszájáról néztünk sokáig, de aztán kifordítjuk. Isten újjáteremt mindent. Mintha kifordítaná a teremtést, pontosabban a visszájára fordult teremtettséget visszafordítja a színére. Azt valljuk: színről színre fogunk látni. Istent magát és minden mást is. Úgy fogunk ismerni, ahogyan minket is megismert Isten. Valódi célja és értelme lesz mindennek.

Rendben vagyok - Felszentelésem első évfordulójára

Két komoly ok késztetett rá, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Az egyik, hogy egy éve annak, hogy lelkésszé szenteltek, és úgy gondolom, ideje a számvetésnek: miért is lettem lelkész, hogyan valósul meg mindaz, amire elhívást kaptam. A másik a friss hír, amely szerint a lett evangélikus egyház zsinata jóváhagyta azt a törvényt, amelyben megtiltják a női lelkészek ordinációját (miután korábban már engedélyezve volt). Ez arra késztet, hogy végiggondoljam a saját életem példáján, hogyan is vezetett Isten a lelkészi pálya felé, hogyan és miért van bátorságom ebben élni.

Gáncs Péter püspök úr az ordinációmon a nyakamba helyezi a stólát a következő igevers kíséretében: "Vedd fel Krisztus igáját!" ( Mt 11,29 alapján) Csömör, 2015.06.13.

Már húszéves koromban, az első radikális Isten-élmények után kezdett mocorogni bennem a késztetés arra, hogy Istenről beszéljek, az ő dolgaival foglalkozzak. Elkezdtem falni a Bibliát. Apám könyvespolcáról leemeltem egy könyvet, és egy szuszra elolvastam Luther művét A keresztyén ember szabadságáról. Aztán Bonhoeffer Követés című könyve következett. Az érdekelt, hogyan tudnám a hitemet minél teljesebben megélni. A MEKDSZ diákkörben friss hívő létemre vezetővé választottak, ahol kisebb-nagyobb hibákon, bukásokon keresztül mutatta meg Isten, milyen fantasztikus a hatalma, hogyan tud az alkalmatlanságom dacára rajtam keresztül építeni másokat.

A 2006-os MEKDSZ nyári táborban, ahol a sokak által ismert és nagyra becsült Szabados Ádám volt a főelőadó, a Teremtés könyve 1-2 alapján, életemben először fölbukkant bennem a határozott elhívás, hogy "egész népem", vagyis a hívő közösség tanítója legyek, ami azonban rögtön egy óriási félelemmel is párosult: "az nem lehet, hiszen én egy nő vagyok!" Sosem felejtem el, az akkori diákkörvezető-társam, Gergely Kristóf szavait: "Engedd, hogy ezt Isten döntse el!"

Isten 2007 tavaszán megerősítette a belső indíttatást a következő igeverssel: "Az én Uram, az Úr megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként." (Ézsaiás 50,4) Egyértelmű volt az igeszakaszból, hogy Isten az ige nyilvános hirdetésére szólít fel, sőt arra, hogy szenvedést is vállaljak érte, ha kell. Én azonban a saját fejem után akartam menni, és először a pszichológus diplomámmal kerestem állást. 2008  februárjában a MEKDSZ téli táborában került fel a pont az i-betűre. Kardos Károly (a főelőadó) ugyanis elmesélte, hogy a szocializmus idején erdőmérnökként hogyan kapott mégis lelkész elhívást, és hogyan hagyta ott a biztosnak hitt állását és szolgálati lakását a bizonytalan szolgálatért. Úgy éreztem, az én félelmeimről és kifogásaimról beszél. 

A teológiai évek alatt volt bőven idő és lehetőség átrágni az elhívást oda-vissza. Árnyalt képet kapott az ember, hiszen az egész egyházi közösségtől kapja a megerősítést, vagy éppen az elbizonytalanítást, hogy tényleg ez-e az útja. A sok pozitív visszajelzés ellenére a gyülekezeti gyakorlati év végén Fabiny Tamás püspök úrral mégis az ordináció elhalasztása mellett döntöttünk. Az ok az volt, hogy egy komoly önvizsgálat után arra jutottam, hogy nekem nem szabad most gyülekezetben vezetői pozícióba kerülnöm. Természetesen nem azért, mert nőként erre alkalmatlan volnék, hanem mert a hatodév alatt feltárultak olyan gyerekkori, gyülekezetben szerzett sérüléseim, amelyek még nem gyógyultak be. Ezeket nem akartam magammal cipelni egy olyan közösségbe, amelyért immár én vagyok a felelős.

Miközben a MEKDSZ-ben szolgáltam főállású munkatársként, embereket és közösségeket támogatva (a lelkészi szolgálathoz több ponton közel álló területen), egy olyan gyülekezetbe jártam (Józsefváros), ahol a sebeim csodálatos módon gyógyulhattak. Itt tapasztaltam meg, milyen is igazából a szentek közössége. Két lelkésznő segített nekem ebben: Gombkötő Beáta és Bolba Márta.

A Józsefvárosi Gyülekezet Karácsony Sándor utcai épületének bejárata.
 Az "Isten Kertje".

A munkahelyemen zajlódó átrendeződések, és a Déli Egyházkerület megkeresése nyomán született meg a döntés, hogy Mezőberénybe jöjjek iskolalelkésznek, az itteni evangélikus gimnáziumba. Erről és az elhívásom hátteréről bővebben mesélek a MEKDSZ-es diákjaim által készített videóban. 

A lelkésszé szentelés számomra egy külső megerősítése volt annak a belső elhívásnak, amelyet akkor már 7 éve mutatott meg Isten külső és belső folyamatok által. Az egyház közössége "felismerte a nekem adott kegyelmet, és kezet adott nekem" (Gal 2,9). Annak külön örültem, hogy az ordináció Csömörön történhetett meg, ahol a hatodévemet is töltöttem, és ahol a gyülekezet felügyelője köszöntött, akinek a támogatása, akárcsak Johann Gyuláé, a mentoromé, nagyon sokat jelentett. 

A felszentelési áldást a püspök úr mellett
 Eszlényi Ákos legéndi lelkész (küldő gyülekezetemből) és Varga Gyöngyi, a teológiai évfolyamlelkészem közvetítette.

Számomra a lelkészség a hiteles szolgálatról szól. Isteni elhívásnak, és Krisztus egyetemes küldő parancsának engedelmeskedem, amikor ennek élek. Az, hogy olyan országban élhetek, és olyan egyházi keretek között szolgálhatok, ahol ezt külső elhívással és felavatással is megerősítik, külön ajándék. De nem ez tesz alkalmassá. Az embert sem a papír, sem puszta kézrátétel nem hatalmazhatja fel, csakis maga Isten, aki Szentlelke által a karizmákat saját akarata szerint osztja szét - férfiaknak és nőknek egyaránt. Én nőként vagyok lelkész, és szolgálatom során azt keresem, hogyan tudok a rám bízottakért felelősséget vállalni, hogyan tudok együttműködni, mások keze alá dolgozni. Ember nem állhat ellene Isten akaratának, amikor arról van szó, hogy ő nőket bíz meg az evangélium hirdetésével (Magdalai Márián kezdve egészen mostanáig). Végtelenül hálás vagyok azokért a férfi és női kollégákért, akikkel osztozunk ebben az elhívásban, és akik testvéreim, akikkel támogathatjuk egymást ezen az úton.

Nemi(s) kérdés - Örülj, hogy lány!

Engem a szüleim fiúnak akartak. Főleg anyám. Ő három fiúgyereket akart. Merthogy nagyon szeretett volna jó apákat nevelni. Aztán lány lettem. Meg a húgom is. Richárd lett volna a nevem.

Persze mindezt csak örököltem tőle, mert már őt is fiúnak akarták a szülei. Pontosabban egyáltalán nem akarták, de "ha már megszülettél, legalább fiú lettél volna". Így aztán anyámnak már kettős bűne volt: a létezés és a nőiség. Talán ennek köszönhetjük zengő, érces alt hangját és keménységét..

Lányként én mindig botladoztam. Nem láttam magam szépnek vagy bájosnak. Mások sem mondtak annak. Nem hordtam rózsaszínt. Sőt: szoknyát sem nagyon. A fülemet hétéves koromban lőtték ki. De a fülbevalókat vagy nem bírta a fülem, vagy elvesztettem őket. A hajamat praktikus okokból anyám folyton rövidre nyírta. Apám igencsak fukarkodott a gyengédségével. Ez persze jó alap volt arra, hogy szétzúzódjak a gyerekkor szikláján.

Aztán jött a kamaszkor. A vér és a változás időszaka. Amikor senki sem tudta, ki ő és mit akar, de az intenzitása mindennek erős volt. Én csak a mélységbe és az önmagamról való hazudozásba mentem bele. Utáltam a tükröket. Persze már próbálkoztam a hosszú hajjal, a rövidnadrággal és a sminkkel.

Aztán láttam A fiúk nem sírnak című filmet. Ebben szó van egy lányról, aki nem is lány, hanem fiú. És persze azért sír a filmben. Én is sírtam, mikor megerőszakolták. Vele és nem ellene. Egy fiú lelke lánytestbe zárva. Valaki, aki a bukott természet fekete humorának áldozata.

Végül egy cellában tértem magamhoz  26 évesen. Egy tükör előtt álltam ruhátlanul, ahogy Isten mindig lát engem. Életemben először engedtem magamat annak lenni, aki vagyok. Néztem a testemet, amely tökéletlenül, halálraítélten vacogott az Édenkert kapujának  innenső oldalán, de nem védekezett a Teremtő tekintete előtt holmi fügefalevéllel. Sebzetten, töredezetten, mégis titokzatos módon: Istenre hasonlítva. Akkor bizonyossá vált, hogy engem nem viccelt meg abszurditásával a megváltás után üvöltő természet. Nem is temetett maga alá a minden eredetiséget kioltó mesterségesség. Nem sodort el semmiféle mainstream.
Megkövezett, de nem ölt meg az idegenek bántása.

Életemben először, egységben és békében önmagammal és az egész világgal: örömmel éltem meg, hogy NŐ vagyok.