Két komoly ok késztetett rá, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Az egyik, hogy egy éve annak, hogy lelkésszé szenteltek, és úgy gondolom, ideje a számvetésnek: miért is lettem lelkész, hogyan valósul meg mindaz, amire elhívást kaptam. A másik a friss hír, amely szerint a lett evangélikus egyház zsinata jóváhagyta azt a törvényt, amelyben megtiltják a női lelkészek ordinációját (miután korábban már engedélyezve volt). Ez arra késztet, hogy végiggondoljam a saját életem példáján, hogyan is vezetett Isten a lelkészi pálya felé, hogyan és miért van bátorságom ebben élni.
Gáncs Péter püspök úr az ordinációmon a nyakamba helyezi a stólát a következő igevers kíséretében: "Vedd fel Krisztus igáját!" ( Mt 11,29 alapján) Csömör, 2015.06.13.
Már húszéves koromban, az első radikális Isten-élmények után kezdett mocorogni bennem a késztetés arra, hogy Istenről beszéljek, az ő dolgaival foglalkozzak. Elkezdtem falni a Bibliát. Apám könyvespolcáról leemeltem egy könyvet, és egy szuszra elolvastam Luther művét A keresztyén ember szabadságáról. Aztán Bonhoeffer Követés című könyve következett. Az érdekelt, hogyan tudnám a hitemet minél teljesebben megélni. A MEKDSZ diákkörben friss hívő létemre vezetővé választottak, ahol kisebb-nagyobb hibákon, bukásokon keresztül mutatta meg Isten, milyen fantasztikus a hatalma, hogyan tud az alkalmatlanságom dacára rajtam keresztül építeni másokat.
A 2006-os MEKDSZ nyári táborban, ahol a sokak által ismert és nagyra becsült Szabados Ádám volt a főelőadó, a Teremtés könyve 1-2 alapján, életemben először fölbukkant bennem a határozott elhívás, hogy "egész népem", vagyis a hívő közösség tanítója legyek, ami azonban rögtön egy óriási félelemmel is párosult: "az nem lehet, hiszen én egy nő vagyok!" Sosem felejtem el, az akkori diákkörvezető-társam, Gergely Kristóf szavait: "Engedd, hogy ezt Isten döntse el!"
Isten 2007 tavaszán megerősítette a belső indíttatást a következő igeverssel: "Az én Uram, az Úr
megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az
elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam
tanítványként." (Ézsaiás 50,4) Egyértelmű volt az igeszakaszból, hogy
Isten az ige nyilvános hirdetésére szólít fel, sőt arra, hogy szenvedést is
vállaljak érte, ha kell. Én azonban a saját fejem után akartam menni, és
először a pszichológus diplomámmal kerestem állást. 2008 februárjában a
MEKDSZ téli táborában került fel a pont az i-betűre. Kardos Károly (a főelőadó)
ugyanis elmesélte, hogy a szocializmus idején erdőmérnökként hogyan kapott
mégis lelkész elhívást, és hogyan hagyta ott a biztosnak hitt állását és
szolgálati lakását a bizonytalan szolgálatért. Úgy éreztem, az én félelmeimről
és kifogásaimról beszél.
A teológiai évek alatt volt
bőven idő és lehetőség átrágni az elhívást oda-vissza. Árnyalt képet kapott az
ember, hiszen az egész egyházi közösségtől kapja a megerősítést, vagy éppen az
elbizonytalanítást, hogy tényleg ez-e az útja. A sok pozitív visszajelzés
ellenére a gyülekezeti gyakorlati év végén Fabiny Tamás püspök úrral mégis az
ordináció elhalasztása mellett döntöttünk. Az ok az volt, hogy egy komoly
önvizsgálat után arra jutottam, hogy nekem nem szabad most gyülekezetben
vezetői pozícióba kerülnöm. Természetesen nem azért, mert nőként erre
alkalmatlan volnék, hanem mert a hatodév alatt feltárultak olyan gyerekkori,
gyülekezetben szerzett sérüléseim, amelyek még nem gyógyultak be. Ezeket nem
akartam magammal cipelni egy olyan közösségbe, amelyért immár én vagyok a
felelős.
Miközben a MEKDSZ-ben
szolgáltam főállású munkatársként, embereket és közösségeket támogatva (a
lelkészi szolgálathoz több ponton közel álló területen), egy olyan gyülekezetbe
jártam (Józsefváros), ahol a sebeim csodálatos módon gyógyulhattak. Itt
tapasztaltam meg, milyen is igazából a szentek közössége. Két lelkésznő
segített nekem ebben: Gombkötő Beáta és Bolba Márta.
A Józsefvárosi Gyülekezet Karácsony Sándor utcai épületének bejárata.
Az "Isten Kertje".
Az "Isten Kertje".
A munkahelyemen zajlódó átrendeződések, és a Déli
Egyházkerület megkeresése nyomán született meg a döntés, hogy Mezőberénybe
jöjjek iskolalelkésznek, az itteni evangélikus gimnáziumba. Erről és az
elhívásom hátteréről bővebben mesélek a MEKDSZ-es diákjaim által készített videóban.
A lelkésszé szentelés számomra egy külső megerősítése
volt annak a belső elhívásnak, amelyet akkor már 7 éve mutatott meg Isten külső
és belső folyamatok által. Az egyház közössége "felismerte a nekem adott
kegyelmet, és kezet adott nekem" (Gal 2,9). Annak külön örültem, hogy az
ordináció Csömörön történhetett meg, ahol a hatodévemet is töltöttem, és ahol a
gyülekezet felügyelője köszöntött, akinek a támogatása, akárcsak Johann Gyuláé,
a mentoromé, nagyon sokat jelentett.
A felszentelési áldást a püspök úr mellett
Eszlényi Ákos legéndi lelkész (küldő gyülekezetemből) és Varga Gyöngyi, a teológiai évfolyamlelkészem közvetítette.
Eszlényi Ákos legéndi lelkész (küldő gyülekezetemből) és Varga Gyöngyi, a teológiai évfolyamlelkészem közvetítette.
Számomra
a lelkészség a hiteles szolgálatról szól. Isteni elhívásnak, és Krisztus
egyetemes küldő parancsának engedelmeskedem, amikor ennek élek. Az, hogy olyan
országban élhetek, és olyan egyházi keretek között szolgálhatok, ahol ezt külső
elhívással és felavatással is megerősítik, külön ajándék. De nem ez tesz alkalmassá.
Az embert sem a papír, sem puszta kézrátétel nem hatalmazhatja fel, csakis maga
Isten, aki Szentlelke által a karizmákat saját akarata szerint osztja szét -
férfiaknak és nőknek egyaránt. Én nőként vagyok lelkész, és szolgálatom során
azt keresem, hogyan tudok a rám bízottakért felelősséget vállalni, hogyan tudok
együttműködni, mások keze alá dolgozni. Ember nem állhat ellene Isten
akaratának, amikor arról van szó, hogy ő nőket bíz meg az evangélium
hirdetésével (Magdalai Márián kezdve egészen mostanáig). Végtelenül hálás
vagyok azokért a férfi és női kollégákért, akikkel osztozunk ebben az
elhívásban, és akik testvéreim, akikkel támogathatjuk egymást ezen az úton.
De jó bejegyzés! (Most találtam meg.)
VálaszTörlésNem olvastam utána, de egyszerűen nem értem, miért kellett a lett evangélikusoknál a nők ordinációját betiltani.
Lemondani a jövőben várható "lelkészkapacitás" feléről, nem is beszélve mindazon pozitív dolgokról, amit a női lelkészek szolgálata jelent... nem is értem...
Sajnos az ezredforduló környékén én is tapasztaltam a női lelkészekkel kapcsolatban egyházon belüli ellenérzéseket, bár ez leginkább abban merült ki, hogy "mi lesz, ha elmennek szülni?" (Senkit nem megbántva: azért az egyházon belül szerintem ne legyen már "gond", ha egy lelkésznő a legnemesebb emberi hivatást is bevállalja a szolgálat mellé!) És anno biztos forrásból hallottam, hogy egy helyettes lelkésznő további szolgálataiból - az illető minden igyekezete ellenére - azért nem kért egy évnél tovább a gyülekezet, mert "most még fiatal, hajadon, de mi lesz ha férjhez megy és gyereke lesz?" És bár remek férfi lelkipásztort kapott utána a "nyáj", jómagam (nem akarok a "feminista pasi" szerepében tetszelegni) azért a mai napig fogom a fejem, ha ez eszembe jut...
Hál'Istennek ekkoriban volt szerencsém női lelkészeket is megismerni, és csak pozitívumot tudok róluk mondani.
De Istennek hála, nálunk nem a "letthelyzet" van. És remélem, hogy ez így is marad!