Úton Istennel

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 1 Móz12,0-4a alapján

Kedves testvérek!

Van-e olyan ember köztünk, aki életében már legalább egyszer költözött? Aki kétszer? Aki háromszor? Aki háromnál is többször?Én már kilencszer költöztem életem folyamán, és a mai napon lettem negyvenkét éves. És ezekben a költözésekben nincsenek benne a pécsi egyetemi évek alatti albérletek és kollégiumok, sem a teológia kollégiuma. Mindig bajban vagyok, amikor az emberek megkérdezik, hogy hová való vagy? Én ugyanis a szülővárosomban soha nem töltöttem 1 hétnél több időt egyhuzamban, és ahol leghosszabb ideig laktam, onnan olyan szomorú körülmények között költöztem el, hogy azt nem tudom szűkebb pátriámnak tekinteni.

Talán ennyi bevezető után nem csodálkoznak a testvérek, hogy hozzám nagyon közel áll a bibliai Ábrahám személye. Egy ember, aki folyamatosan úton van. Elhagyja szülővárosát, a mezopotámiai Úrt, és Háránba költözik apjával és testvéreivel együtt. Ott pedig új elhívást kap egy olyan Istentől, akivel Noé óta nem igazán beszélt senki. Ez pedig szó szerint egy KI-hívás. Isten kihívja Ábrahámot, pontosabban itt még a régi, mezopotámiai neve van, Abrám: Menj el, költözz el a földedről, arról a helyről, amit már ismersz. Hagyd itt apád házát és egész rokonságodat, költözz el arra a helyre, amit majd én mutatok neked. És itt nincs gazdagon illusztrált prospektus, mint amilyenekkel az utazási irodák szokták kínálgatni a túráikat, csak egy hívás van, és egy ígéret, ami itt és most még nem is a leendő nagy számú utódra és a föld odaajándékozására vonatkozik. Bár később erre is kap majd ígéretet Ábrahám. De itt, az első hívásnál még nem ezt ígéri Isten. Hanem mit ígér?

Áldást. Ebben a rövid igeszakaszban négyszer szerepel az áldani ige valamilyen formában. „Megáldalak”, „áldás leszel”, „megáldom a téged áldókat”, és „általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”. Tehát egy ismeretlen, névtelen, láthatatlan isten, akinek nincsen bálványszobra, ami előtt le lehetne borulni, aki nem azonos az ősök szellemével, aki nem azonos a csillagokkal, a nappal vagy a holddal vagy bármely teremtménnyel azt ígéri Ábrahámnak, hogy meg fogja áldani, és ez az áldás olyan erős lesz, hogy őt magát áldássá teszi mások számára, sőt, az emberek, akik áldják Ábrahámot maguk is elnyerik Isten áldását. Sőt, az egész emberiség, a Bábel után szétszóródott emberiség áldást nyer Ábrahám által. Ezek nagyon nagy szavak. Olyan szavak, amelyekben nagyon nehéz lehetett hinni, és nagyon nehéz lehetett elindulni az ismeretlenbe a puszta szóra.

A 2016-os Szélrózsa mottója az "Áldás leszel" volt

Isten azonban nem hiába mondta ki ezeket a szavakat. Abrám ugyanis elindult Isten hívására. A hit vagy a bizalom szó nem szerepel ebben a rövid igeszakaszban, mégis tudjuk, hogy Abrám hitt Istennek. Miből látjuk ezt? Abból, hogy engedelmeskedett neki. A hit ugyanis nem valami passzív dolog. Mi a felvilágosodás óta valahogy ezzel a hamis hitfogalommal élünk, mintha a hit valami olyasmi lenne, ami csak a fejünkben létezik. Valamit elhiszünk, hogy megtörtént, hogy úgy van. „Hinni a templomban kell”-szoktuk mondani cinikusan. És ha kimegyünk a templomból, akkor már nem kell hinni? Amikor a hétköznapi ügyes-bajos dolgainkkal foglalkozunk, amikor problémákat oldunk meg, döntéseket hozunk, akkor közben nem a hit vezérel minket? Ha így volna, az igen nagy baj. Mert akkor valószínűleg hiányzik belőlünk a hitnek a szívbéli faktora. A hit ugyanis jóval több, mint Isten létezésének az elhívése, vagy a Jézusról szóló történeti ismeret. A hit szívbéli bizalom Isten iránt. Nemcsak hiszem, hogy Ő van, hanem teljes szívből bízom is Benne, az egész életemet rá bízom.

Dietrich Bonhoeffer Követés című művében az alábbi tételt állítja fel: „Csak a hívő engedelmes, és csak az engedelmes hisz”. Vagyis nem várhatunk egy sarokban gubbasztva, hogy egyszer majd elég erős lesz a hitünk ahhoz, hogy a hitünk szerint is cselekedjünk. Bonhoeffer szerint a hit éppen azáltal érik és erősödik, hogy az ember gyakorolja az engedelmességet. Én ezt a tételt itt, Ábrahám történetében igazolva látom. Hitt, ezért engedelmeskedett, és mivel engedelmeskedett, a hite még erősebb lett. A hitet csak úgy lehet tanulni, ha elkezdek Istennel járni az úton. Tanulom magamat rábízni.

Múlt héten vendégünk volt Kiss Csaba teológus, aki az Alföld után a Balaton mindkét partján napozott már ezen a héten, és hirdette az igét, mert ezt az elhívást kapta Istentől. Ezen a vasárnapon pedig már ismét új helyszínen van. Elindult. Ő is engedelmeskedett egy hívásnak. Nem mindegyikünknek ugyanaz a hívása. De mindenkinek el kell indulnia a saját útján - Istennel. 

Kiss Csaba igehirdetése a mezőtúri vasútállomáson

Tavaly ilyenkor kezdtem el a Gyomára költözésnek a nagyobb ívű munkálatait. Fuvarozót szereztem, csomagoltam, válogattam. Egy ilyen költözködésnek mindig van egy szorongató hangulata. Hová kerülök? Kik várnak? Hogyan fogadnak majd? Mi mindent kell itt hagynom? Kikkel fog megszakadni a kapcsolatom, vagy legalábbis megnehezedni a kapcsolattartás? A költözés mindig krízis. Még akkor is, ha tudom, hogy hová megyek, és szívesen megyek. Mindig egy gyászfolyamat. El kell engedni a biztosat a bizonytalanért.

Ábrahám is így tett, elgyászolta a biztosat, az apai házat, a rokoni támogatást, az ősei hitvilágát, és elindult egy ismeretlen Istennel egy bizalmi kapcsolatban. Ez a kapcsolat pedig épült és minden egyes lépésnél egyre erősebb lett. Isten ugyanis Ábrahámmal együtt vándorolt. Nem dekkolt helyhez kötött falak között, különböző szentélyekben, mint a bálványistenek. Isten mindig ott van jelen, ahol bíznak benne. Nemcsak a templom falain belül kell benne hinni, sőt, a hit és a bizalom jelentősége megnő a falakon kívül. Ahová csak megyünk, vele vagyunk. Őtőle kérjük és várjuk az áldást, amely átáramlik rajtunk, és más embereket is elér.

Mi az áldás? A latin kifejezés szerint: „bene dicere”-jót mondani valakiről és valakinek. Az áldás azonban több egyszerű jókívánságnál. Áldott légy-ez több mint az, hogy boldog szülinapot. Az áldás Isten teremtő szava, amely a semmiből is képes létre hozni valamit, amit mi, emberek talán el se tudunk képzelni. Ezért is olyan fontos része az istentiszteletnek, és ezért kiemelkedő, amikor egy-egy fontos életfordulón – keresztelőn, konfirmáción, esküvőn Isten áldásában részesedhetünk. De még a földi maradványainkat is megáldja a lelkész. Az útra bocsátás is gyakran áldással történik. Ezt kérhetjük és kaphatjuk mi is Istentől a mai napon is. Ámen

Én vagyok az ÚT

"Tíz rendbéliek a dolgok (a többi között), amellyek az ember életének minden óráiban árulják a bűnökre való alkalmatosságokat, nem különben, mint a sátánnak megannyi szemfényvesztő áruit....

5. A haszontalan vándorlás és babonás zarándokságjárás... Ezek ellen kell tenéked vitézkedned ellenkező magad gyakorlásával." (Kézdivásárhelyi Matkó István, puritán prédikátor, 17. század)

A kegyes puritán atya ítélete kimondatott, de mivel életem első zarándokútján nekem is estek Istennel találkozásaim, hadd írjak ezekről a tapasztalatokról.

A Szent Benedek Zarándoklat már 12 éve, július első teljes hetében zajlik Győr, Pannonhalma, Bakonybél és Tihany bencés monostorainak meglátogatásával. 160 km, napi 25-30 km-es szakaszokban. Már tavaly és tavalyelőtt is el akartam rá menni, mióta Hortobágyi Arnold bencés atya (akit Bakonybélben ismertem meg) a Facebook-on közétett képeket a zarándoklatról. Két évig számomra kedves párok esküvője miatt nem tudtam elmenni, idén azonban lehetőségem nyílt rá. Hadd osszak meg néhány felismerést, amit ezen a héten kaptam Istentől.

1. A zarándoklat nem puszta babona, hanem az imádságnak és az Istennel való találkozásnak egy sajátos módja. A protestáns hagyomány nem ismeri (el) a zarándoklat létjogosultságát, alighanem a Mária-kultusszal történt összefonódásai miatt. Valóban, voltak ezen az úton is protestáns fülnek szokatlan dolgok (Mária-himnuszok, rózsafüzér imádkozása, a szenvedés "felajánlása" Istennek akár konkrét emberekért is). Mégis, kevés olyan műfaj van, amely ennél különlegesebb lehetőséget és szabadságot adna az imára. Útra kelünk, elhagyjuk az otthonainkat, a biztonságos napi rutinunkat, kiszolgáltatjuk magunkat az elemeknek (a tűző naptól a jégesőig), gyalogosan tesszük meg az utat a sebesség és kényelem korában, átadjuk Istennek az életünknek ezt az idejét, hogy tegyen vele belátása szerint. És Isten megajándékoz a saját jelenlétével. Nemcsak a közös imaórákban, hanem a beszélgetésekben, ahogyan vadidegen emberek között 1-2 nap alatt barátságok szövődnek, ahogyan összekovácsol minket a közös cél, ahogyan egymást segítjük, vezetjük, egymás sérüléseit gyógyítjuk. És a csendes szakaszokban, ahol 130 ember együtt hallgat, és mindenki a saját belső párbeszédére figyel, amelyet Istennel folytat.

2. A felekezeti különbségek fölött Krisztus az ÚR. Én eleve felekezetközi közegben tettem meg az első lépéseimet keresztényként. Rengeteget tanultam más felekezetű testvérektől, nem volt ez másképp ezen a zarándokúton sem. Meghökkentő nyitottsággal, alázattal, szeretettel találkoztam. Kb. a harmadik napra én is megtaláltam a helyemet a rózsafüzér-előimádkozó csapatban. Így nyugodt lelkiismerettel mondhattam az Üdvözlégy-et addig a határig, amíg az egy Bibliából vett idézet, utalhattam a változó szöveggel egy Jézussal történt eseményre, és elhallgathattam, senki sem vetett meg ezért. Első alkalommal pedig - mivel csukott szemmel vezettek éppen, így gyakoroltam a bizalmat - lelki szemeim előtt megelevenedtek a rózsafüzér alatt azok az evangéliumi történetek, melyek során Mária többször megteszi a Galilea-Júdea távot, miközben Jézus embrióból felnőtt férfivá növekszik. Az úton levő Mária az állandóan úton lévő ember volt, aki áldott, mert vele van az Úr. A bencés liturgikus imákban és a szentmisékben is mélységes Krisztus-központúságot és a Szentírás iránti szelíd alázatot tapasztaltam meg.

3. Jézus az, aki lecsendesíti a vihart. Hárskút és Veszprém között történt, hogy még az erdőben voltunk, amikor lecsapott ránk életem legszélsőségesebb vihara. Perceken keresztül zúdultak ránk a dió nagyságú jégdarabok, miközben a szél darabokra tördelte a fákat körülöttünk. Egyik zarándoktestvérünkre rádőlt egy fa. Még a mentőhelikopter sem kapott felszállási engedélyt a rossz időre tekintettel. Néhány vállalkozó ott maradt a sérülttel, mi magunk pedig dacolva a jeges áradattal, amivé az út változott, egymást támogatva és imádkozva kijutottunk egy katonai lőtérre, és azon át Veszprémbe. Aznap este az az evangéliumi rész hangzott Márktól, amikor Jézus alszik a hajó farában, majd miután a tanítványok kétségbeesve fölébresztik, egyetlen szóval parancsol a szélnek és a tengernek, és tökéletes csend lesz. Döbbenetes volt megtapasztalni a vezetők felvállalt sebezhetőségét ebben a helyzetben. Hiszen az előrejelzések alapján sejtettük, hogy el fogunk ázni, de hogy egy természeti katasztrófa részeseivé válunk, azt nem láthattuk előre. Csodának éltük meg, hogy mégis döbbenetesen kevés sérüléssel kerültünk ki az erdőből, és már a kórházba szállított zarándoktársunk is jól van (ránk többet gondolt, mint önmagára). A tanítványokkal együtt kérdezgettük mi is: "Ki ez a Jézus, hogy a természeti erők engednek neki?"

4. A kereszténység nem puszta tan, amelyet megtanulunk, hanem út, amelyen járunk. Azért vittem magammal a Bibliámat, és folyamatosan olvastam az Apostolok cselekedeteit. Egy dologra csak most figyeltem föl. Ugyebár az új fordításban gyakran találkozunk azzal a fordulattal, hogy "e tanítás követői"-nek nevezik a keresztényeket (mert még nem az volt az általános nevük, hogy keresztények). Viszont ha lenézel a lábjegyzetbe, láthatod, hogy az eredeti görög szövegben nem az van, hogy "tanítás", hanem hogy ÚT. Így nevezték először, különösen Palesztinában Jézus tanítványait: az Úr útjának követői, akiket az út miatt üldöznek. Namármost nekünk itt ebben a racionalista-posztracionalista korban mit jelent a kereszténység? Csak Istenről és Jézusról szóló igaz tények halmaza, amelyre rá tudunk bólintani? Hogyha ezeket a hittartalmakat elég ortodoxul ismerjük és valljuk, akkor (és csak akkor) vagyunk keresztények? Mintha Jézusnak abból a mondásából, hogy "én vagyok az út, az igazság és az élet", egyoldalúan kiemeltük volna az igazságot, és azt is leszűkítettük a nyugati felvilágosodás értelemközpontú igazságfogalmára. Természetesen nem akarom sugallni, hogy közömbösek volnának a hittartalmak, vagy hogy ne kellene arra törekedni, hogy tisztán, biblikusan tanítsunk. De elégséges-e ez? Jézussal együtt menni, Őt követni, Vele meghalni és új életre kelni, folyamatosan keresni az Ő igazságát, és távolodni a magunk vélt igazságától - nem ez lenne a kereszténység lényege? A tanítványok nem beültek egy porosz rendszerű iskola padjába, és Jézus nem absztrahált teológiai lexikális tudással tömte a fejüket, hanem egyszerűen együtt mentek Vele az úton. Így ismerték fel, hogy Ő a Krisztus, így szerették meg, így értették félre, így tagadták meg, így futottak szét és hagyták magára, így hitetlenkedtek az asszonyok beszámolóját hallva, így döbbentek meg, amikor találkoztak a feltámadt Jézussal. Így várták a Lelket, és így indultak új utakra, hogy mindenkit bevonjanak Jézus követésébe a föld végső határáig.