Megváltó, nevemen hívó

Az alábbi igehirdetés a Jézus Sziget július 4-i dicsőítő napján hangzott el Sarkadon 

Kedves Testvérek!

Boldog Függetlenség Napját kívánok, nagy megtiszteltetés számomra, hogy az idei témában én pendíthetem meg elsőként az ige húrjait. A szabadság, függőség és függetlenség témájában én most egy nagyon személyes igét hoztam. Ez a mi családi igénk, ezt kaptam keresztelőmre és konfirmációmra édesapámtól, aki szintén lelkész volt, de az ő életigéje is ez volt, a sírkövén is ez áll:

Ézs 43,1: „De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!”

Rabszolgaság. Mi jut eszedbe, amikor meghallod ezt a szót? Nekem az egyik legkorábbi gyerekkori emlékem a Rabszolgasors című brazil sorozat, ami az egyik legelső szappanopera volt Magyarországon, ami általánosan ismert lett a ’90-es évek elején. Főhőse, Isaura, egy világosabb bőrű, félvér rabszolgalány, aki szép és művelt társalkodónőként éli életét, de pártfogója halála után gazdája kegyetlenül bánik vele, teheti, hiszen akkoriban, a 19. században, maikor a történet játszódik, még törvényes volt az amerikai kontinensen, hogy egyik ember birtokolja a másikat.

A Rabszolgasors (Escrava Isaura) című sorozat ikonikus főcímdala

A rabszolgának nincsen személyes szabadsága. Nem hagyhatja el gazdáját, nem adhathatja bérbe munkaerejét, nem házasodhat és alapíthat családot szíve szerint. A tulajdonosa szinte bármit megtehet vele, amit csak akar, erőszakkal is kikényszerítheti belőle az engedelmességet. A saját rabszolgát akár meg is lehetett ölni bizonyos esetekben, vagy halálra dolgoztatni és éheztetni.

A Biblia is ismeri a rabszolgaságot. Izrael népe maga is rabszolgasorban robotolt Egyiptom földjén. A rabszolgának csak az volt a reménye, hogy gazdája egy napon felszabadítja, vagy valaki más megváltja, és így adja vissza neki a szabadságát. Megváltás. Ez az a tett, amikor megszabadítasz valakit, aki önmagáért nem tudná kifizetni a váltságdíjat.

Amikor Isten azt mondja egy egész népnek, Izraelnek, hogy „megváltottalak”, akkor erről van szó. A rabszolgasorsból váltotta meg az Úr Izrael népét, és a maga népévé tette.

Amikor valakit Isten néven szólít, vagy akár új nevet ad neki, ami nagyon gyakori a Szentírásban, akkor nem csak mond egy hangsort. A név az egész embert jelenti, az ember teljes egzisztenciáját. A testét, a lelkét, a kapcsolatait. A pszichológia beszél az ún. „saját név hatásról”, amikor egy nagyobb zajban is felkapjuk a fejünket, és ösztönösen odafordulunk, ha a saját nevünket halljuk. Ilyen fontos a név. Ilyen mélyen érint minket. Az én nevem, Glória, azt jelenti, dicsőség, és én sokáig nem tudtam ezzel mit kezdeni. Ritka, furcsa, nehezen becézhető. Aztán eljött az életemben egy pont, amikor rájöttem, hogy azért adta Isten nekem ezt a nevet, mert hiszem, hogy végső soron tőle kaptam a szüleimen keresztül, mert azt akarja, hogy az életem az Ő dicsőségét hirdesse. Igen, Isten engem is a nevemen szólított, vagyis személyessé tette számomra az Ő megváltását. Mert a bűn rabszolgaságából Jézus megváltott a kereszten, de ha én ezt nem hiszem el önmagamra nézve, ha nem értem meg, hogy értem is történt mindez, akkor az egész csak egy távoli, érdektelen sztori lesz. Hiszen ártatlan, jószándékú emberek naponta halnak meg. De Jézus nemcsak egy ezek közül az ártatlan áldozatok közül, hanem az ő halála megváltó halál. Megvált a bűn, a halál és a gonosz hatalmából.

Megváltottalak, neveden szólítottalak. Mindkettő fontos. Megérteni, hogy Isten értem is adta az Ő egyszülött Fiát.

Isten erre a két saját tettére hivatkozik, amikor azt mondja, hogy „ne félj”. Nem azt mondja, hogy „ne félj, mert olyan bátor vagy”. Azt sem, hogy „ne félj, mert nincs mitől félni”. Isten tudja, hogy nagyon is van mitől félni. Emberként korlátok és akadályok között élünk. Nem ismerjük a jövőt. Tele vagyunk bizonytalansággal. És azt is tudja Isten, hogy van olyan félelem, szorongás, aggodalom, ami nem győzhető le pusztán emberi erővel, motivációs tréningekkel. Nem az emberi lehetőségekre és teljesítményekre hivatkozik, hanem arra, hogy Ő már döntött rólunk. Igent mondott ránk. „Ne félj, mert ÉN megváltottalak, neveden szólítottalak”.

Ez nem jelenti azt, hogy nem fog többé semmi rossz történni, vagy hogy ne éreznénk többet félelmet. Azt viszont jelenti, hogy soha többé, semmilyen körülmények között nem vagyunk egyedül. És azt is jelenti, hogy a régi, kegyetlen rabszolgatartónk soha többé nem formálhat jogot ránk. Nincs hatalma fölöttünk. Nem parancsol nekünk. Nem uralkodhat a lelkiismeretünk felett. Szabadok vagyunk.

A szabadság és függetlenség ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a magunk feje után megyünk. Hanem azt, hogy egy új, érett engedelmességben élünk, mert Istenre nem úgy tekintünk mint egy rabszolgatartóra, hanem úgy, mint Atyára. A gyermek is engedelmes, de nem azért, mert retteg az apától, hanem azért, mert a szeretet köteléke fűzi őket össze. Nekünk olyan Atyánk van, aki felnőttként akar látni bennünket. Ugyanakkor nem mond le rólunk. Akkor sem, ha mi eltávolodunk tőle. „Enyém vagy” – üzeni Izraelnek Ézsaiás prófétán keresztül, és ezek a szavak megerősítették őket a babiloni fogság ideje alatt, mert tudták, hogy Isten ebből a fogságból is meg tudja szabadítani őket, ahogyan Egyiptomból is kiszabadította.

Amikor olyan helyzetbe kerülsz, hogy úgy érzed, a hullámok összecsaptak a fejed fölött, vagy éget belülről a bűntudat és a szégyen, kívülről az üldöztetés, akkor gondolj arra: az Univerzum Ura, aki téged is teremtett, aki édesanyád méhében gondosan megalkotott, és mindenkinél jobban ismer és szeret, veled van. Mert te is az Övé vagy. Megváltott. És neveden szólított. Vagy, ha még eddig nem hallottad meg a saját nevedet, mert akkora volt körülötted a zaj és zűrzavar: ma is a neveden szólít. Itt és most.

Helyettesítsd be nyugodtan a saját nevedet Izrael helyére! Mindegy, mivel küzdesz, mindegy, hogy azt gondolod, méltatlan és érdemtelen vagy. Mind azok vagyunk. Ha van benned vágy, akkor tudd, hogy Ő hív téged és bíztat: Ne félj, mert én megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy. 

ÖRÖMLÉT

Istentisztelet a Máriaremete-Pesthidegkúti Ökumenikus Általános Iskola diákjainak
Budapest-Fasori evangélikus templomban

Ézsaiás 44,21-24: „Gondold meg, Jákób mindezeket, mert te, Izráel az én szolgám vagy! Én formáltalak, az én szolgám vagy te, Izráel, nem feledkezem meg rólad! Eltörlöm hűtlenségedet, mint a felleget, vétkeidet, mint a felhőt. Térj meg hozzám, mert megváltottalak! Ujjongjatok, egek, mert ezt tette az Úr, harsogjatok, földnek mélységei! Ujjongásba törjetek ki, hegyek, az erdő és minden fája, mert megváltotta az Úr Jákóbot, megmutatja dicsőségét Izráelen! Ezt mondja megváltód, az Úr, aki az anyaméhben formált: Én, az Úr alkottam mindent: egyedül feszítettem ki az eget, magam tettem szilárddá a földet.”

 

Kié vagy? A faluban, ahol 14 éven át éltem, gyakran megállítottak a felnőttek az úton, az arcomba néztek, és megpróbálták kitalálni, kire hasonlítok, kinek a gyereke vagyok. Ez a kérdés, egészen röviden így hangzott: Kié vagy? És el kellett mondanom, kik a szüleim, nagyszüleim, hogy el tudjanak helyezni a kapcsolatok szövevényes hálójában.

Nem tudom, mennyit meséltek nektek a szüleitek arról, hogyan vártak titeket? Milyen volt számukra az a 9 hónap, amíg anyukátok méhében növekedtetek? Tudták-e, hogy fiú vagy lány leszel? Milyen nevet akartak adni neked? Miért választották végül azt a nevet, amit kaptál? Hogyan várt rád a család többi tagja? Nagyszülők, nagybácsik és -nénik, unokatesók és nagytesók? 

Én például szinte véletlenül lettem Glória. Édesanyám a saját nagymamájáról Katalinnak akart nevezni, de ugyanaznap, ugyanabban a kórházban már született egy Katalin. Ezért a szülőszoba felé tartva anyukám még utoljára megkérdezte apámat, valami ritkább név kéne neki, mi legyen hát? Apám akkor felelte: Glória, ami azt jelenti: dicsőség.

Izrael népét maga Isten választotta ki. Ő adott nevet nekik, amely hordozza Isten dicsőségét. Az Úr úgy bánt népével, ahogyan a szülő a gyerekével: gondoskodik róla, terelgeti, vezeti, tanítja járni, kereteket és életfeltételeket ad neki. Ha pedig elrontott valamit, Ő újra és újra visszavárja és visszafogadja. Megváltja a rabszolgasorból, megszabadítja a fogságból, és emberhez méltó, szabad életet ajándékoz.

Sőt, ha belegondolunk, Isten még több nekünk mint édesanyánk vagy édesapánk. Apu és anyu, bármennyire is szeretnek, bármennyire is terveztek és akartak, hordoztak és gondoztak, végső soron az életünket nem ők teremtették. Az Úr az, aki az egész világot, az univerzumot létrehozta a semmiből. A semmiből valamit, az elemi részecskéből összetettséget, a szervetlenből szerveset, az élettelenből életet hozott létre. Az ókori ember világképéhez alkalmazkodva a Biblia ezt így írja: az Úr megszilárdította a földet, és mint egy sátorponyvát, kifeszítette az eget. 

Isten az, aki mindnyájunkat egyenként megformált az édesanyánk méhében. Talán még ő maga sem tudta, hogy várandós, de a Teremtő már ott volt, szeretetből megalkotott, egyedivé tette a szemünket, az ujjlenyomatunkat, és megálmodta senki máséval össze nem téveszthető személyiségünket. Ő tudja, hogy ki vagy. Szeretett gyermeke vagy, Hozzá tartozol.

A teremtmények között fájdalmas kiváltsága az embernek a szabadság. Szabadok vagyunk arra, hogy önként szeressük és dicsérjük Istent, és szolgáljuk embertársainkat, de ezt a szabadságot használhatjuk arra is, hogy eltávolodjunk tőle. Ahogyan Jézus példázatában a kisebbik fiú távoli vidékre  költözik, és ott elpazarolja, elszórja örökségét, ezt az utat, Istentől távolodva, mi is bejárhatjuk. Visszaélhetünk szabadságunkkal, és megpróbálhatjuk mások kárára és nem a javára élni az életünket.

Ez az út viszont előbb-utóbb olyan távolságba sodorhat bennünket az igazi önmagunktól, attól a Valakitől, akinek Isten megálmodott, hogy már talán én sem ismerek magamra. Csak annyit érzékelek: nem vagyok boldog, ezt nem így akartam. Isten azt üzeni nekünk a próféta szavai által: van visszaút. Istenhez bármikor haza lehet menni. Nincs késő. Nincs az a bűn, vád, elrontott dolog, ami alól Ő ne tudna feloldozni. 

Ha pedig megtapasztalom a megváltás, a szabadítás örömét, akkor én is énekelni kezdek. Először talán nem hangosan, csak a szívem telik meg hálával és örömmel. A próféta még az erdők fáit és a hegyeket is arra hívja, hogy ujjongjanak Teremtőjük, az Úr előtt. 

Úgy tudom, hogy az istentisztelet után az Állatkertbe fogtok menni. Ősszel én is voltam a vőlegényemmel, mert nagy állatbarát. Ha ott lesztek, nézzétek meg a teremtményeket azzal a szemmel is, hogy milyen sokszínű a teremtés. Az egyik állat vicces, a másik gyönyörű, a harmadik találékony, a negyedik különleges módon alkalmazkodott a környezetéhez. Isten kreatív. Ezzel a kreativitással ajándékozta meg az embert is, a képmását. Ezzel a kreativitással, ötletességgel és szeretettel alkotott engem és téged is. 

Az egész teremtett világ létével dicséri Alkotóját. Bízd rá magadat az Ő gondviselő szeretetére, kérd, hogy mutassa meg, mit álmodott rólad, mire szán, mire választott ki, mire tett képessé téged. Meglátod majd, hogyan válik a Te életed is Isten dicséretévé. Ámen

Isten és a férfi

Férfi. Igen, férfi, aki utál gyülekezetbe menni. Aki valahol máshol van. Rejtőzködik. Valami hangnak engedelmeskedve magába fojtja érzéseit. Zavarják a rózsaszín falak, a csipketerítők, a két karos ölelések és a szerelmes Jézus-énekek. Úgy érzi, mintha a fogát húznák. Pedig keresi Istent.

Isten. Igen, Isten, aki utál gyülekezetbe menni. Aki valahol máshol van. Rejtőzködik. Valami hangot hallat, nyilvánvalóvá teszi érzéseit. Zavarja az önzés, a képmutatás és a felszínesség. A szíve keresztre feszíti. Keresi az embert. Férfit és nőt egyaránt.

Férfi, akinek kötelességei vannak. Dolgozik arca verejtékével. Szerez. Vadászik. Harcol. Lemossa a vért a kezéről. Elesik. Megsérül. Meghal. A bankszámlát a feleség örökli. A Führer öngyilkos lesz a bunkerben, miközben Berlint szarrá bombázzák. Az '56-osok ledöntik a Sztálin-szobrot.

Isten, akinek szabadsága van. Vért verejtékezik a kertben. Elfogadja az árulója csókját. Parancsol, mint egy úr, és lábat mos, mint egy rabszolga. Megvert. Elhagyott. Elárult. Elesett. Meghalt. Mirhával bekent, gyolcsba göngyölt, eltemetett.

Férfi, aki fél. Aki bezárkózik az ajtók mögé. Aki letagadja a barátját. Fut. Hitetlenkedik.

Isten, aki győz. Kisétál a halál torkából. Szájon vágja a kígyót. Bemegy a bezárt ajtókon. Hív és küld. Mindig mindenütt velünk van.

Férfi. Férfi, aki győz. Elismeri, ha hibázik, és nem emlegetik többé neki az esetet SOHA.
Nem kell senki másnál jobbnak lennie, csakis a tegnapi önmagánál, és már ma is ELÉG jónak érezheti magát.
Férfi, aki felel, ha kérdezik, nem hárít és nem igazolja magát, mert már IGAZ.
Férfi, aki SZABAD, és a szeretet elég kötelék neki, hogy hűséges legyen. Nyitott ajtónál is bent tud maradni. Elhívatott és küldetése van. Ha kell, szájon vágja a kígyót. Ha kell, besétál a halál torkába.