Úton Istennel

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 1 Móz12,0-4a alapján

Kedves testvérek!

Van-e olyan ember köztünk, aki életében már legalább egyszer költözött? Aki kétszer? Aki háromszor? Aki háromnál is többször?Én már kilencszer költöztem életem folyamán, és a mai napon lettem negyvenkét éves. És ezekben a költözésekben nincsenek benne a pécsi egyetemi évek alatti albérletek és kollégiumok, sem a teológia kollégiuma. Mindig bajban vagyok, amikor az emberek megkérdezik, hogy hová való vagy? Én ugyanis a szülővárosomban soha nem töltöttem 1 hétnél több időt egyhuzamban, és ahol leghosszabb ideig laktam, onnan olyan szomorú körülmények között költöztem el, hogy azt nem tudom szűkebb pátriámnak tekinteni.

Talán ennyi bevezető után nem csodálkoznak a testvérek, hogy hozzám nagyon közel áll a bibliai Ábrahám személye. Egy ember, aki folyamatosan úton van. Elhagyja szülővárosát, a mezopotámiai Úrt, és Háránba költözik apjával és testvéreivel együtt. Ott pedig új elhívást kap egy olyan Istentől, akivel Noé óta nem igazán beszélt senki. Ez pedig szó szerint egy KI-hívás. Isten kihívja Ábrahámot, pontosabban itt még a régi, mezopotámiai neve van, Abrám: Menj el, költözz el a földedről, arról a helyről, amit már ismersz. Hagyd itt apád házát és egész rokonságodat, költözz el arra a helyre, amit majd én mutatok neked. És itt nincs gazdagon illusztrált prospektus, mint amilyenekkel az utazási irodák szokták kínálgatni a túráikat, csak egy hívás van, és egy ígéret, ami itt és most még nem is a leendő nagy számú utódra és a föld odaajándékozására vonatkozik. Bár később erre is kap majd ígéretet Ábrahám. De itt, az első hívásnál még nem ezt ígéri Isten. Hanem mit ígér?

Áldást. Ebben a rövid igeszakaszban négyszer szerepel az áldani ige valamilyen formában. „Megáldalak”, „áldás leszel”, „megáldom a téged áldókat”, és „általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”. Tehát egy ismeretlen, névtelen, láthatatlan isten, akinek nincsen bálványszobra, ami előtt le lehetne borulni, aki nem azonos az ősök szellemével, aki nem azonos a csillagokkal, a nappal vagy a holddal vagy bármely teremtménnyel azt ígéri Ábrahámnak, hogy meg fogja áldani, és ez az áldás olyan erős lesz, hogy őt magát áldássá teszi mások számára, sőt, az emberek, akik áldják Ábrahámot maguk is elnyerik Isten áldását. Sőt, az egész emberiség, a Bábel után szétszóródott emberiség áldást nyer Ábrahám által. Ezek nagyon nagy szavak. Olyan szavak, amelyekben nagyon nehéz lehetett hinni, és nagyon nehéz lehetett elindulni az ismeretlenbe a puszta szóra.

A 2016-os Szélrózsa mottója az "Áldás leszel" volt

Isten azonban nem hiába mondta ki ezeket a szavakat. Abrám ugyanis elindult Isten hívására. A hit vagy a bizalom szó nem szerepel ebben a rövid igeszakaszban, mégis tudjuk, hogy Abrám hitt Istennek. Miből látjuk ezt? Abból, hogy engedelmeskedett neki. A hit ugyanis nem valami passzív dolog. Mi a felvilágosodás óta valahogy ezzel a hamis hitfogalommal élünk, mintha a hit valami olyasmi lenne, ami csak a fejünkben létezik. Valamit elhiszünk, hogy megtörtént, hogy úgy van. „Hinni a templomban kell”-szoktuk mondani cinikusan. És ha kimegyünk a templomból, akkor már nem kell hinni? Amikor a hétköznapi ügyes-bajos dolgainkkal foglalkozunk, amikor problémákat oldunk meg, döntéseket hozunk, akkor közben nem a hit vezérel minket? Ha így volna, az igen nagy baj. Mert akkor valószínűleg hiányzik belőlünk a hitnek a szívbéli faktora. A hit ugyanis jóval több, mint Isten létezésének az elhívése, vagy a Jézusról szóló történeti ismeret. A hit szívbéli bizalom Isten iránt. Nemcsak hiszem, hogy Ő van, hanem teljes szívből bízom is Benne, az egész életemet rá bízom.

Dietrich Bonhoeffer Követés című művében az alábbi tételt állítja fel: „Csak a hívő engedelmes, és csak az engedelmes hisz”. Vagyis nem várhatunk egy sarokban gubbasztva, hogy egyszer majd elég erős lesz a hitünk ahhoz, hogy a hitünk szerint is cselekedjünk. Bonhoeffer szerint a hit éppen azáltal érik és erősödik, hogy az ember gyakorolja az engedelmességet. Én ezt a tételt itt, Ábrahám történetében igazolva látom. Hitt, ezért engedelmeskedett, és mivel engedelmeskedett, a hite még erősebb lett. A hitet csak úgy lehet tanulni, ha elkezdek Istennel járni az úton. Tanulom magamat rábízni.

Múlt héten vendégünk volt Kiss Csaba teológus, aki az Alföld után a Balaton mindkét partján napozott már ezen a héten, és hirdette az igét, mert ezt az elhívást kapta Istentől. Ezen a vasárnapon pedig már ismét új helyszínen van. Elindult. Ő is engedelmeskedett egy hívásnak. Nem mindegyikünknek ugyanaz a hívása. De mindenkinek el kell indulnia a saját útján - Istennel. 

Kiss Csaba igehirdetése a mezőtúri vasútállomáson

Tavaly ilyenkor kezdtem el a Gyomára költözésnek a nagyobb ívű munkálatait. Fuvarozót szereztem, csomagoltam, válogattam. Egy ilyen költözködésnek mindig van egy szorongató hangulata. Hová kerülök? Kik várnak? Hogyan fogadnak majd? Mi mindent kell itt hagynom? Kikkel fog megszakadni a kapcsolatom, vagy legalábbis megnehezedni a kapcsolattartás? A költözés mindig krízis. Még akkor is, ha tudom, hogy hová megyek, és szívesen megyek. Mindig egy gyászfolyamat. El kell engedni a biztosat a bizonytalanért.

Ábrahám is így tett, elgyászolta a biztosat, az apai házat, a rokoni támogatást, az ősei hitvilágát, és elindult egy ismeretlen Istennel egy bizalmi kapcsolatban. Ez a kapcsolat pedig épült és minden egyes lépésnél egyre erősebb lett. Isten ugyanis Ábrahámmal együtt vándorolt. Nem dekkolt helyhez kötött falak között, különböző szentélyekben, mint a bálványistenek. Isten mindig ott van jelen, ahol bíznak benne. Nemcsak a templom falain belül kell benne hinni, sőt, a hit és a bizalom jelentősége megnő a falakon kívül. Ahová csak megyünk, vele vagyunk. Őtőle kérjük és várjuk az áldást, amely átáramlik rajtunk, és más embereket is elér.

Mi az áldás? A latin kifejezés szerint: „bene dicere”-jót mondani valakiről és valakinek. Az áldás azonban több egyszerű jókívánságnál. Áldott légy-ez több mint az, hogy boldog szülinapot. Az áldás Isten teremtő szava, amely a semmiből is képes létre hozni valamit, amit mi, emberek talán el se tudunk képzelni. Ezért is olyan fontos része az istentiszteletnek, és ezért kiemelkedő, amikor egy-egy fontos életfordulón – keresztelőn, konfirmáción, esküvőn Isten áldásában részesedhetünk. De még a földi maradványainkat is megáldja a lelkész. Az útra bocsátás is gyakran áldással történik. Ezt kérhetjük és kaphatjuk mi is Istentől a mai napon is. Ámen

Mit adtak nekünk – az APÁK?

Igehirdetés Mezőtúr és Gyoma evangélikus gyülekezeteiben június 21-én, apák napján Ez 18, 20-32 alapján

Szeretett Testvérem!

Milyen kép él benned az apádról? Hogyan emlékszel rá? Kinek él, kinek már meghalt, de az biztos, hogy felnőttként egészen másképp tekintünk az édesapánkra, mint gyerekkorunkban. Van néhány ismerősöm, aki apa nélkül nőtt fel, mégis él bennük valamiféle apakép. Milyen ez az apa? Erős? Okos? Jóságos? Kedves? Hogyan viselkedett veled? Melletted volt életed nehéz pillanataiban? Számíthattál rá? Jelen volt? Mennyire láttad a bűneit, a gyengéit? Mi az, ami ebből rád is hatott? Mi az, amit kaptál tőle? Mi az benne, ami megbocsátásra szorul? Mit tartasz a viselkedésében követendőnek?

A homo sapienst az apaság tette naggyá. Az emlősfajok többségénél az anyák hatalmas ráfordítással gondoskodnak a kölykeikről: a méhükben hordják majd emlőikből táplálják őket. Az emlősapák viselkedése viszont eléggé sokszínű. Az orangutánoknál például az apai ráfordítás szinte semmi, az ivarsejtet leszámítva. Az ember valahol attól ember, hogy amikor apává lesz, minden más emlősfajjal összehasonlítva komoly erőforrásokat áldoz a gyermekeire. Ennek persze vannak árnyoldalai is, de ha nem volna az apaság, egészen másképpen alakult volna a fajunk sorsa – állítják az evolúció tudósai.

Orángután bébi (letöltve: https://pxhere.com/hu/photo/625935)

A Szentírás is óriási jelentőséget tulajdonít az apáknak. Az apák befolyása olyan erős, hogy ha rossz példát mutatnak, gyűlölik Istent és megvetik törvényét, akkor három vagy akár négy generáción keresztül is kárt okozhatnak utódaiknak. Legalábbis ezt fogalmazza meg a tízparancsolat záradéka, amelyet nem szoktam felolvasni az úrvacsorai liturgiában, éppen a fenyegető jellege miatt. Hovatovább a nyugati keresztény tanításban van egy kifejezetten jelentős tanítás, az ún. eredendő bűn dogmája, amely szerint a bűn nem az életünk menete közben ragad ránk – kire igen, kire nem, hanem megörököljük. Méghozzá apánktól. Mint valami genetikai hajlamot egy súlyos és halálos betegségre. Az apák természetesen a jót és az áldást is örökül hagyhatják utódaiknak, itt pedig már ezerszeres a szorzó. A kérdés az, hogy kire irányul az apa élete? Az egy igaz Istenre? Vagy önmagára?

Mai igénk mégis azt mondja, hogy az apa – nem isten. Nem mindenható. Nem tudja az örök halált hozni a gyerekei lelkére. Erre egyszerűen nincs hatalma. Még akkor sem, ha bántja őket, és súlyos bűnöket követ el ellenük vagy az anyjuk ellen. Az apa-teremtmény. Ugyanígy megváltani sem tudja az apa a gyerekét. Nem tud helyette dönteni. Az apa tettei, legyenek bármily igazak, nem számítanak akkor, amikor Isten a fiút ítéli meg. De a bűnei sem számítanak bele a fiú bűnlajstromába.

Mai igénkben Ezékiel azt mondja, hogy mindenkinek a maga tetteivel kell elszámolnia. Isten nem kéri számon az elődeink sarát, de nem takarózhatunk igazságukkal sem. A minta, amit tőlük láttunk, a tőlük kapott genetikai örökség egy csomó mindenre hajlamossá tehet minket, de nem determinálja az Istennel való kapcsolatunkat. Se pozitív, se negatív irányba.

Hogy az életünk iránya milyen, hogy önmagunkba belecsavarodva élünk, vagy pedig Isten felé fordulva: ebben kinek-kinek saját felelőssége van. Isten ugyanis minden generációnak megadja a lehetőséget, hogy felé forduljon és megtérjen hozzá. És minden generáció minden tagjának. Ezékiel kb. 30 éves volt, amikor a törvény szerint lehetősége lett volna papi szolgálatba lépni: neki ugyanis ez volt az öröksége. Így kellett volna lennie. Csakhogy Ezékielt a júdai elit többi tagjával együtt elhurcolták a babiloniak és a hazájától távol telepítették le, később pedig a templomot is lerombolták. Ezékielnek semmilyen emberi lehetősége nem volt arra, hogy ősei módján szolgálja Istent. Ő azonban figyelt az Isten szavára és prófétává lett. Így nyitotta meg a lehetőséget nemzedéke előtt, hogy Isten felé forduljon és új életet kezdjen.

Aki nagyon kukacoskodni akar a Szentírással, abban már talán mocorog a kérdés, hogy most akkor melyik az igaz? Hogyan lehet, hogy örököljük a bűnt, de mégis a magunk tettei alapján ítélnek meg? Hogy lehet a kettő egyszerre igaz? Most akkor nem számítanak az ősök? Nem számítanak az utódok? Mindenki egyénként áll csak Isten előtt, és tiszta lappal indul?

Természetesen számítanak az ősök. Számít az örökség. De hogy az örökséggel pontosan mit kezdünk és hogyan megyünk tovább, az már azon múlik, átadjuk-e önmagunkat teljességgel Isten kezébe, vagy megrekedünk ott, hogy a saját vétkeinkkel, vélt és valós igaz tetteinkkel bíbelődünk? Hiszen nincsen ember, aki életében legalább egyszer ne vétkezne, és olyan sincs, aki életében legalább egyszer jót ne tenne. Nem az a kérdés tehát, mi áll a könyvelésben, mennyi rossz van az egyik oldalon és mennyi jó a másikon (tetteink nagy része úgyis vegyes motivációból ered). Odaadom-e mindezt Isten kezébe?

Ezékiel könyvében gyakran szerepel a ben Adam, emberfia kifejezés. Az Úr szólítja így Ezékielt, aki teremtményként a saját korlátai között igyekszik megérteni Isten akaratát. Van azonban egy másik Emberfia, aki legszívesebben ezzel a kifejezéssel hivatkozott önmagára. A názáreti Jézusról beszélek. Jézus emberfiává, teljesen emberré lett, hogy magára vegye a bűnt és annak romboló erejét. Aki csak hisz őbenne, és hozzá tér, annak új irányt vesz az élete, és egy olyan távlat nyílik előtte, amelyben lehetséges a valódi változás. Valódi megbocsátás. Apáink és anyáink tévútjainak elhagyása, rátalálás az igaz ösvényre. Sőt, az ő kezében lehetséges megérteni az apaság és anyaság valódi lényegét. Emberként imádkozhatunk, áldást mondhatunk szüleinkre, gyermekeinkre, unokáinkra. Lelküket azonban nem birtokolhatjuk. Még a sajátunk sem a miénk. Tegyük le szeretteink sorsát, életét annak a kezébe, aki sokkal jobban szereti őket, mint ahogy mi valaha is képesek lennénk.

Imádkozzunk! Urunk, tiéd az apák lelke és a fiaké, az anyáké és a lányoké. Cselekedjél velünk a te kegyelmed szerint, hiszen nem kívánod a bűnös ember halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Legyen így a mi életünkben, szeretteink életében is! Ámen

Asztalközösség – kirekesztés nélkül

 

Igehirdetés Gyomán és Mezőtúron június 14-én, az Üzenet napján Lk 14, 15-24 alapján

„Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.” (Kosztolányi Dezső: hajnali részegség, részlet)

Kosztolányi Dezső halálos betegségében, egy álmatlan éjszaka végén csodálkozott rá a hajnali égbolt varázslatos szépségeire, amely mint egy pompás bál vége tűnt a szemébe. A költő megérzett akkor valamit. Vagy Valakit. A csupa nagybetűs VENDÉGLÁTÓT, akinek, úgy érzi, ő is a vendége volt.

Kosztolányi Dezső Hajnali részegség c. versét Latinovits Zoltán adja elő

Mi jut eszünkbe a vendég szóról? Elvárások, amelyek nyomasztanak? A vendéglátás kötelezettsége? A viszonzás fontossága? Hogy szépen ki kell öltözni, udvariassági szabályoknak megfelelően viselkedni? Mindez az ókorban talán még fontosabb és szabályozottabb volt, mint manapság. Amikor Jézus ezt a példázatot mondja, maga is egy vendégségen ül az asztalnál. Arról beszél, ami éppen történik. Sőt, nem is ő maga hasonlítja Isten országát egy vendégséghez, hanem egy másik vendég! Jézus pedig ezzel a történettel felel. S ezen a ponton szégyenkeznünk kell. Mert ez a példázat arról szól, hogy Isten országának a vendége BÁRKI lehet. Onnan senki nincsen kirekesztve. nemcsak a privilegizáltaknak szól a meghívás, hanem a vakoknak, sántáknak, szegényeknek. Sőt, mivel bőven van még hely, még azokat is behívják, akiket szinte kényszeríteni kell, mert tudják magukról, hogy teljes mértékben méltatlanok erre a meghívásra. Azokat, akik kívül rekedtek a városfalakon (Jézus korában például a leprásoknak és a prostituáltaknak nem engedték, hogy a városban éjszakázzanak). A szolgák a perfifériára mennek, és onnan hívják azokat, akik semmit sem tudnak adni a házigazdának.

Azért kell bocsánatot kérnünk, mert Jézus szavait századokon át kiforgattuk. A kirekesztés ellen mondott példabeszédet arra használtuk, hogy többek között zsidó embertársainkról megpróbáljuk bizonygatni, hogy – úgymond -  méltatlanná váltak Isten országára, mint akik visszautasítják a meghívást. Nem vettük észre, hogy közben mi vagyunk azok, akik azt gondoljuk, zsebünkben van a VIP belépő. Jézus szavai világosak: senkinek nincsen a zsebében a belépő. Jézus korában a meghívás egy dinamikus, többkörös elköteleződés volt. Az első meghívás után a második körben, amikor a szolga szólt, hogy készen van a lakoma, már hatalmas sértés volt bármilyen indokkal visszautasítani a meghívást. Ha a vendéglátó maga Isten, akkor a sértés még súlyosabb. Kosztolányi meg is állapítja magáról, hogy mi mindenről maradt le, miközben mindennapi ügyes-bajos dolgai lekötötték a figyelmét. Lemaradt arról a szépségről és gazdagságról, ami pedig minden hajnalban ott várta az égen. Mint amikor a gyerekünk odahozza a rajzát, hogy megcsodáljuk, de mi pillantásra se méltatjuk.

Játszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy tényleg van egy Mindenható Úr, aki mindannyiunkat vendégül lát ebben az életben. Egy asztalnál ülünk, akár tetszik, akár nem. Egymásra vagyunk utalva. Senki nem azért van itt, mert megérdemli, hanem mindenki azért van itt, mert meghívást kapott. Az asztalnál nemcsak azok kapnak helyet, akik nekünk szimpatikusak, akik hozzánk hasonlóak vagy akikkel kényelmes együtt lenni. Mindenkinek van helye.

Jézus pedig azt mondja, hogy az ő megérkezésével ez az asztal meghosszabbításra kerül. Az örökkévalóságba nyúlik. Ha nem törődöm a meghívásával, akkor magamat zárom ki a lakomáról. Ha a gazdagok lefitymálják Isten vendégségét, akkor majd hívja a szegényeket. Isten nem lesz kisebb attól, ha én fennhéjázva hirdetem, hogy nincs szükségem rá. Valójában magamat csapom be, magamat rövidítem meg, ha nem Őt keresem, aki minden földi dolognál nagyobb.

(Most abból az alkalomból is együtt vagyunk, hogy emlékezzünk arra, amikor az embertelenség, a vagyonelkobzás és a gyilkosság törvényerőre emelkedett. A szolidaritás pedig  - úgy tűnt – teljesen kiveszett az emberekből. A távozók, akiket a hatalom ki kívánt irtani az Élők Földjéről, mégis hallottak egy hangot, az evangélikus templom harangjának a hangját, amely akkor és ott az élet hangjává vált számukra. Az igazság hangja volt, mert kimondta: meghalni visznek titeket. A szolidaritás hangja volt, mert a harang nemcsak az istentiszteletre szólít, hanem a veszélyre is figyelmeztet árvíz vagy tűzvész idején. A gyűlölet áradása pedig olyan veszély, ami nemcsak az áldozatokat gyilkolja meg, hanem az elkövetők lelkét is megöli. Ahogyan Káint figyelmeztette egykor az Úr, amikor még csak készült meggyilkolni a testvérét: „a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.” 1Móz 4,7)

Az az imádságom, hogy halljuk meg mi is a harang szavát, Isten igéjének a szavát, amikor minket szólít, és azt halljuk meg belőle, amit a nagy vendéglátó Úr konkrétan nekünk akar üzenni itt és most. Gyere, úgy, ahogy vagy. Nem számít, mit értél el, mit vettél vagy sikerült-e a házasságod. Nem számít, hogy ép vagy-e vagy fogyatékos. Eltartó vagy eltartott. Nem számít, mi van a múltadban. Nem számít a származásod, a vallásod vagy a kultúrád. Nem számít a bőröd színe, vagy bármilyen genetikai örökséged. Nem számít a teljesítményed. Az sem számít, hogy rajta voltál-e a VIP-listán vagy sem. Egyedül az számít, hogy ha hallod a hívását, és felismered, hogy itt most tényleg az Univerzum Ura szólít meg egy vasárnapi igehirdetésben vagy szombati imában, vagy hétfő kora reggeli kelésben vagy egy inszomniás éjszaka hajnalán. Hív téged. Mit felelsz neki?

Imádkozzunk!

Urunk, te vagy mindnyájunk vendéglátója, akár erről az életről, akár az örök életről beszélünk. Kérünk, add, hogy ne vessük meg a te hívásodat, sem azokat az embertársainkat, akikkel együtt vendégeskedünk. Adj nekünk irgalmas szeretetet, együttérzést, hogy a gyűlölet áradásának tudjunk és akarjunk gátat vetni minden időben. Ámen

 

Szentháromság: Újjászülő Lélek, kígyóméreg-ellenszérum és mindent odaadó Atya

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Szentháromság vasárnapján Jn 3,1-15 alapján

Kedves testvérek!

Ki volt már úgy közülünk valamivel, hogy bármit hajlandó lett volna megtenni, hogy elérje azt a dolgot? Bármit megtennék, akár a fél karomat vagy a szemem világát is odaadnám, hogy megtörténjen az a valami, amit szeretnék, elérjem, amire vágyom. Megszabadulni valamitől, megmenteni egy szerettemet, elérni, hogy engem szeressenek. Vannak olyan területei az életünknek, ahol bárhogy is törekszünk a kontrollra, nem tudjuk uralni az eseményeket. Ilyen például az életünk eleje és a vége. Nem mi kértük, hogy erre a világra szülessünk, és nem mi döntjük el, hogy meddig maradunk. Mindez egyszerűen nincs a kezünkben. De mindezt nagyon nehéz elviselni.

Nikodémus egy idős ember volt. A zsidók egyik vezető embere. János evangéliuma egy másik igehelyéből arra is következtethetünk, hogy gazdag ember volt. Tekintélyes tagja lehetett a nagytanácsnak, farizeus, aki különös pontossággal igyekezett betartani a mózesi törvényeket. Mégis volt valami, amire mindennél jobban vágyott. Valami, amit mégsem tudott birtokolni. Jézushoz azért megy el egy csendes éjszakai órán, hogy válaszokat kapjon. Jézus pedig, szinte belelátva Nikodémus szívébe, az örök életről, Isten országáról kezd beszélni.

Jézus és Nikodémus a józsefvárosi (Üllői úti) oltárképen

Jézus nem dicséri meg Nikodémust, hogy milyen precízen tanította és tartotta mindezideig a törvényt. Valami egészen mást, radikálisan új dolgot mond. Újonnan kell születnetek. Az eredeti görög kifejezés, az anóthen nemcsak azt jelentheti, hogy újonnan, hanem azt is: felülről. A farizeusok buzgósága emberi mértékkel mérve tiszteletre méltó volt ugyan, mégsem volt alkalmas arra, hogy általa beléphessenek Isten Országába. Ahogyan a törvényadó, Mózes sem volt erre méltó vagy alkalmas, csupán megpillanthatta az Ígéret Földjét a Nébó-hegyről. Ez egy előkép is számunkra, hogy a mózesi törvény nem alkalmas arra, hogy Isten ígéretét elnyerjük általa.

Ez a dolog Nikodémus számára élet-halál kérdés. Neki már nincs sok ideje. A zsidók nem hittek a reinkarnációban. Tudta tehát, hogy csak ez az egy élete van. Jézus azt mondja, Isten Országába nem a teljesítményünk vagy az előéletünk alapján lépünk be, hanem a víztől és Lélektől születés által. Ki ez a Lélek? A Szentlélek, Isten Lelke. Emlékszünk a múlt heti papírszínházra, amit a gyerekeknek meséltem?  A végére biggyesztettem némi hitvallásismeretet. Egy kicsit az Ágostai Hitvallásból, és nem utolsósorban a Kis Kátéból, ahol Luther kimondja: „Hiszem, hogy saját magamtól nem tudnék az én Uramban, Jézus Krisztusban hinni, sem őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által…”

A Szentlélek, mint egy mennyei édesanya szül újjá minket a Jézus Krisztusban való élő hitre. Ezt senki sem a maga erejéből vagy érdeméből csinálja. A hitet nem is lehet csinálni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egyházra nincs szükség. Az egyház, a gyülekezet azonban nem cél önmagában, hanem eszköz. Isten Országa a cél. A Szentlélek azért gyűjt minket egybe, hogy az ige és a szentségek által minket Isten szeretett gyermekeivé tegyen, egymásnak pedig szerető testvéreivé. Ha Isten gyermeke vagy, akkor a melletted ülőnek pedig testvére vagy. A gyülekezet úgy tartozik össze, ahogyan egy családnak a tagjai. Ez nem egy baráti kör vagy a közös érdeklődésűek szent klubja. Minket az köt össze, hogy hisszük, ugyanaz az Isten teremtett, váltott meg és szentelt meg minket.

Mai napon Szentháromság ünnepe van. Valószínűleg ez az az ünnep, aminek a nevét a legtöbbet halljuk (mert ugye kimondani mindig kimondjuk az összes Szentháromság ünnepe utáni vasárnapnál is), mégis legnehezebb megmagyarázni, hogy miről is szól. Mert ha a pünkösdöt is nehéz megmagyarázni, akkor mit mondjunk a Szentháromságról, aminek a titkáról Szent Ágoston is azt álmodta, hogy olyan kimeríthetetlen, mint a tenger.

Ezért sokszor nem is magyarázzuk, hanem dicsérjük és imádjuk a Szentháromságot. Az Atya, Fiú, Szentlélek Istent. Háromság az egységben. Három személy, egy közös lényeg. Jézus szavaiból valamit azért kihallhatunk erről az egész titokról. De érezzük, hogy nincs a hatalmunkban. Nem dirigálhatunk Istennek. Nem kontrollálhatjuk Őt. Isten szuverén. Ami azt jelenti, hogy önmagán kívül senki sem korlátozhatja Őt, és a parancs és engedelmesség tekintetében sincsenek az isteni személyek senkinek sem alávetve, hanem önként, szeretetből engedelmeskednek EGYMÁSNAK. Tehát figyelem! Nem az embereknek. Nem az emberi igényeknek. A Fiú engedelmeskedik az Atyának, amikor eljön a világba, emberré lesz, és nem utolsó sorban, amikor értünk adja magát a kereszten. A Szentlélek is engedelmes, de csak az Atyának, aki a Fiú nevében elküldi. Ha valaki nem Jézus nevében kéri a Lelket, hanem például egy zacskó pénzért meg akarja venni, hogy csodajeleket mutathasson vele, mint Simon mágus, az eretnekség. A Lélek isteni személy, nem lehet adni-venni.

Természetesen a Lélek általi újjászületést sem lehet megrendelni, mint egy szolgáltatást, és eladni sem. Berendezkedni sem lehet rá, vagy intézményesíteni. Mindig marad benne valami misztérium. Fölülről adatik. Az Atya, Fiú és Szentlélek közösen jegyzik a teremtést (hiszen a Fiú mint az örök Ige és a vizek fölött lebegő Lélek már ott van a teremtés kezdete előtt), közösen hajtják végre a megváltás nagy drámáját (az Atya küldi a Fiút, aki a Lélek által fogan, a Lélek erejével hajtja végre küldetését), és közös munkájuk a megszentelés is (az Atya és a Fiú a mennyből küldik a Lelket, hogy újra Isten székhelyévé tegye az emberi szíveket). Ez Isten munkája, nem az emberé.

Fontos szerep jut ebben a folyamatban az embereknek is. Az embereknél van ugyanis a bizonyságtétel. A tanúskodás ereje. A Lélek ugyanis embereket használ, mint igehirdetőket, könyörülőket, tanítókat, prófétákat, adakozókat, osztja szét a közösségben a kegyelem ajándékait. Fontos, hogy az emberek nem passzívak ebben a folyamatban. Kereshetjük Istent. Ahogyan kereste Őt Nikodémus, Pál apostol, Lídia, Kornéliusz, és még számos bibliai és egyháztörténeti szereplő. A mi keresésünk pedig nem hiábavaló, mert Isten maga vonz minket önmagához a keresztre fölemelt Jézus Krisztus által.

Van itt ugye egy kissé bizarr, nehezen befogadható ószövetségi kép, a rézkígyó képe. Be kell, hogy valljam, én nagyon utálom a kígyókat, még képen is nehezen viselem el a látványukat. A gyerekbibliában a legjobban ettől a képtől féltem. És volt még egy kép a tolnanémedi parókia falán, amitől undorodtam. M.S. mester Kálvária című festményének reprodukciója. A pusztai vándorlásnak e történetében a mérges kígyók marásának hatása alól csak akkor mentesülhettek Izrael fiai, ha föltekintettek a póznára tűzött rézkígyóra, amelyet Mózes készített. Milyen bizarrnak tűnik nekünk, hogy a megmentő hasonlítson arra, amitől meg akarunk menekülni. Mi ugye, a negatív gondolatokat mivel akarjuk kiűzni? Pozitivitással. Nem véletlenül hívják azonban ezt a szakemberek toxikus pozitivitásnak. A bajt ugyanis nem lehet egyszerűen önmaga ellentétével helyettesíteni. A gyászban gyászolni kell. A kígyóméregnek pedig az immunanyaggá átalakított kígyóméreg az ellenszéruma. A bűnnek pedig a bűnné tett, átokká lett Krisztus az ellenszéruma. Nem a cuki karácsonyi kisbaba. Nem a dicsőséges messiás. A keresztre szegezett, átlyuggatott kezű és lábú, átszúrt oldalú, intő jelként magasra emelt Jézus. Aki azonban Őrá hittel tekint fel, annak örök élete van.

Akár idős, zsidó férfi, aki éjjel-nappal a szent iratokat tanulmányozza, mint Nikodémus, akár kétes előéletű, fiatal nő, mint a samáriai asszony. Tekints fel Őrá te is hittel! Ha pedig úgy érzed, nincs elég erőd, nincs elég hited, könyörögj a Lélekért, aki mindig Jézus keresztjére mutat. Ámen

Imádkozzunk!

Atya, Fiú, Szentlélek Isten! A te alkotásod vagyunk, te teremtettél, te váltottál meg, te tudsz minket új életre szülni és a sajátoddá tenni. Kérünk, tedd ezt egyre valóságosabbá, egyre inkább megélhetővé mindannyiunk számára. Ámen

Mid van? Ki vagy? Kié vagy?

 Igehirdetés Szentháromság ünnepe utáni első vasárnapon Lk 16,19-31 alapján

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Jézus egy különleges példázata áll ma előttünk. Különleges ez a példázat, mert két kísértést is rejt. Az egyik kísértés, hogy azt gondoljuk, ez a példázat arról szól, hogy hogyan épül fel a túlvilág? Hogy néz ki a halál utáni élet – az üdvösség vagy éppen a kárhozat? Ez a téma mindig is foglalkoztatta az embereket, számos elképzelés élt róla az emberiség történetében és rengeteg művészeti, irodalmi alkotás született ebben a kérdésben, gondoljunk csak Dante Isteni színjátékára. Ez a példázat azonban nem erről szól. Jézus ugyan felhasználja azokat a képeket, amelyek az ő korában népszerűek voltak az üdvösség ábrázolására (mint Ábrahám kebele) vagy a kárhozatéra (mint a lángokban gyötrődés). De arról nem mond a példázat semmit, hogy hogyan néz majd ki a túlvilág a földön használható képeken túl. (Ez volna a literális, szó szerinti értelem.)

A gazdag és Lázár példázatának ábrázolása a Codex Aureusban

Azután csábít a példázat arra is, hogy a mindenkori prédikátorok arról beszéljenek ennek kapcsán, hogy milyen rövid az időnk arra, hogy jót tegyünk, helyesen éljünk. Lám, a példázatbeli gazdag is későn kapott észbe. Nem gyakorolta idejekorán az irgalmat, és ő sem nyert irgalmat. Még a testvéreiért is aggódik, és szeretne a túlvilágról egy üzenetet küldeni nekik, hogy még idejében térjenek meg. Ábrahám azonban a törvényre és a prófétákra hivatkozik. Nincs mód a túlvilágról üzenetet küldeni, és a kárhozat és üdvösség állapota között sincsen átjárás. Ha egyszer meghaltunk, késő, nem tudunk változtatni sem a saját sorsunkon, sem szeretteinkén.  (Ez volna a morális értelem.)Szerintem azonban itt és most ez a példázat nem erről szól.

Hendrick Jansz Terbrugghen: A gazdag és a szegény Lázár festmény

Van a példázatnak egy nagyon komoly referenciája is az Újszövetségen belül. Bár e példázat Lukács evangélistánál fordul csak elő, egy másik Lázár nevű emberrel találkozunk János evangéliumában, különösen annak 11. fejezetében. Mária és Márta testvéréről van szó, a betániai Lázárról, akit Jézus feltámaszt a halálból. Így Lázár Jézus messiás-voltának, isteni hatalmának nem akármilyen tanújává válik. János evangélista azonban leírja, hogy a nagytanács még Lázár feltámasztása után sem hisz Jézusban. Aki megátalkodottan ellenáll a hitnek, annak bizony még az sem elég, ha valaki feltámad a halottak közül – éppen az történik tehát, amit a példázatbeli Ábrahám megjövendöl a gazdag ember fivéreivel kapcsolatban. Még maga Jézus feltámadása sem győzi meg azokat, akik elvesztették a kapcsolatot Mózessel és a prófétákkal, hiszen Jézussal éppen az történt, amit az ószövetségi szent iratok róla mondtak. Talán ez lehetne az allegorikus értelem, amelyben megjelenik az a vita, amelyet az őskeresztények folytattak azokkal a zsidó testvéreikkel, akik nem hitték, hogy Jézus Izrael Messiása.

Még egy lehetséges értelmezés hátravan, ez pedig az anagogikus értelem. Ez az értelmezés arra a kérdésre keresi a választ, miben reménykedhetünk? Mit várhatunk? Én most ezt az értelmezést szeretném kiemelni, és ennek kapcsán összehasonlítani a gazdagot és Lázárt.

Először is feltűnhet, hogy a példázatban a gazdag embernek nincs neve. Jézus nem említi meg. Arról viszont hosszan beszél, hogy micsoda hihetetlen luxusban élt. Bíborba és patyolatba öltözött. Naponta lakomát rendezett. A kapujában fekvő koldusnak mégsem jutott még az asztalról lehulló morzsákból sem. Valószínűleg az emberek szemében éppen fordított volt a két ember helyzete a nevesítés szempontjából. A gazdag és híres emberek nevét szívesen megjegyezzük. Hosszan sorolgatjuk a rangokat, rendjeleket és tisztségeket, betöltött pozíciókat. Isten azonban ezt az embert nem ismeri név szerint, és ő sem név szerint ismeri saját magát. Ez az ember önmagát a gazdagságával, a vagyoni helyzetével azonosítja. Azt gondolja, attól lesz valaki, hogy mi mindene van, mit engedhet meg magának. Olyan fékevesztett jómódban él, hogy már ez a gazdagság lett az identitása. Közben megfeledkezik Istenről és embertársról egyaránt. A felebarát iránti szeretet és irgalom hiányán lehet lemérni, hogy valaki a valóságban mennyire távol került Istentől. Nem önmagában a vagyonnal van a baj, hanem azzal, hogy valaki a saját gazdagságában reménykedik, és nem Istenbe veti bizalmát.

A koldusnál éppen fordítva van a helyzet. Neki van neve: Lázár. Milyen érdekes, hogy amúgy a gazdag is tisztában volt ezzel a névvel. De, ami ennél is fontosabb, hogy Istennél fel volt jegyezve Lázár neve. Isten ismeri Lázárt, még akkor is, ha az emberek megfeledkeztek róla. Isten számon tartja az ő szenvedéseit, és megváltja őt a haláltól. Lehet, hogy az emberek szemében én egy senki vagyok, nem tudják a nevemet. Lehet, hogy emberileg nem értem el semmit, nem tettem le az asztalra különösebb teljesítményt, lehet, hogy nem szereztem javakat. De Isten ismer engem. Tudja, milyen szegény és nyomorult vagyok, és irgalmas szeretettel fordul hozzám. Ha mindent el is vesztek, anyagi javakat, utódokat, a testi és lelki egészségemet, és olyan visszataszító és undorító leszek, mint Jób, amikor a barátai is döbbenettel álltak meg előtte. Ha az emberek utálkozva el is fordulnak tőlem. Isten nem fordul el. Isten Jézusban éppen a legszegényebb, legnyomorultabb, legbetegebb és legkiszolgáltatottabb emberek felé fordult. Az evangélium elsősorban a szegényeknek szól, mert a szegényeknek nincsenek javaik, amiben reménykedhetnének. Ezért Isten Jézusban önmagát adja értük és nekik, hogy belőle éljenek. Jézus asztalától ezért nem küldünk el senkit csak azért, mert beteg vagy szegény.

Kedves testvérem? Tudod-e, hogy te szegény vagy? 100%-ban függetlenül az anyagi javaidtól. Ha van, nem tudsz rajta örök életet venni sem magadnak, sem a szeretteidnek. Ha nincs, akkor sem az vagy, amid nincs. Nem az a kérdés, hogy mid van és mid nincs. Mi mind szegények vagyunk Krisztusban és őáltala mégis mind meggazdagodtunk, mert Isten országának örökösei vagyunk (2 Kor 8,9;Gal 4,7). Ennél nagyobb gazdagság nincs. Azért vagyunk valakik, mert az Övéi vagyunk. Név szerint ismer bennünket. Ezt mondja Ézsaiás próféta könyvében: „Ne félj, mert én megváltottalak, neveden szólítottalak téged, enyém vagy.” (Ézs 43,1) Ámen

Szeret? Nem szeret? De hogyan szeret?!

  Igehirdetés pünkösdhétfőn Mezőtúron Jn 3,16 alapján: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Kedves Testvéreim!

2000 évvel ezelőtt, sőt már 3, 4 vagy akár 10 ezer évvel ezelőtt is történt, hogy a mindenkori ember felnézett az éjszakai égboltra, és lenyűgözve bámulta a csillagokat. Azt kérdezte magától, honnan van mindez? Ki teremtette? Ki hozta létre? Kinek az alkotása? És megszülettek a válaszok. Valaki más hozta létre, valaki, az embernél nagyobb teremtőről tanúskodnak a teremtett világ kincsei. A ragyogó égitestek, a változatos növényvilág, a különleges állatok. Hogy mindez egy rendkívüli képességű művész alkotása, nem volt nehéz elképzelni. Az tehát, hogy valaki nagyobb hatalmú lény van az ember fölött, régi kor vallásaiban is visszaköszön. Viszont ott van a gyötrő kérdés: szeret-e minket ez a bizonyos nagyobb hatalmú lény? És a vallások erre is válaszolnak. A válasz pedig többnyire nem, vagy legfeljebb egy bizonytalan talán. Talán szeretni fog minket az istenség, ha áldozunk neki, ha mi is adunk neki, ha mi is teszünk érte, például betarjuk a parancsait, iránymutatásait.

Kétezer évvel ezelőtt azonban valami egészen rendkívüli dolog történt. Jézus Krisztusban maga Isten, a Szentháromság egy Isten egyik személye, a Fiú lépett az emberek közé. Akárcsak más gyermekek, pici embrióként megfogant az édesanyja, Mária méhében. Megszületett a júdeai Betlehemben. Emberré lett. Isten emberré lett. Felnövekedve járt kelt az emberek között, a porlepte utakon, egyszerű ruhában, és tanította az embereket, beszélt Isten országáról. Arról az országról, ahol mindenkinek jut hely. A szegényeknek, számkivetetteknek, nyomorultaknak. Jézus válasza a kérdésre, vajon szeret-e minket Isten, egyértelmű és határozott IGEN. Egy visszavonhatatlan igen. Ezt az igent Jézus nemcsak szavakkal fejezte ki, hanem a tetteivel is megerősítette. Amerre csak járt, jót tett, tanított, gyógyított, csodákat tett, megetette az éhezőket. Végül pedig, amikor ellenségei érte jöttek, nem menekült el a kereszt elől, hanem önként odaadta, feláldozta az életét a mi bűneinkért. Harmadnapra pedig legyőzte a halált, kisétált a sírból, hogy az Atya mellé térjen vissza. Azóta is esedezik értünk, nekünk pedig másik Pártfogóként a Szentlelket küldte el.

Szív alakú szalvéták a mezőtúri Piros Betűs Ünnepről

Nem kell tehát tépdesnünk a virágszirmokat azon szorongva, vajon Isten szeret vagy nem szeret? Tudjuk, hogy szeret, méghozzá nem is akárhogy. Úgy szeret, hogy a legdrágábbat, egyszülött Fiát adja értünk.

Hiszel ebben, kedves testvérem? Mert Jézus azt mondja ebben a - dióhéjba is beleférő -evangéliumban, hogy ez rád is vonatkozik, ha hiszel. Mindenki, akárki, bárki, aki csak hisz, annak mind örök élete van. Nem kell semmilyen előfeltételnek megfelelni. Nincsenek apróbetűs részek, vagy rejtett záradékok. Jézus a vérével írta meg nekünk Isten szerelmes levelét. Nekünk csak el kell hinnünk, el kell fogadnunk, hogy Istennek ez a szeretete ránk is érvényes.

Talán többen vagyunk itt olyanok, akik egyébként fejből tudjuk ezt az igét, hiszen konfirmációkor meg kell tanulni, mint az evangéliumnak, Jézus Krisztus örömhírének rövid összefoglalását. De Luther Márton szerint ez az ige akkor használ neked igazán, ha a magad nevére tudod érteni: Úgy szerette Isten Luther Mártont… Seben Glóriát vagy bármelyikünket. Ezért most arra biztatlak, hogy a padokon található igés lapokba írd bele, helyettesítsd be a saját nevedet ebbe az igébe. Hogy ne tépelődjünk és kételkedjünk már soha többé. Isten szeret. Így szeret bennünket.

Imádkozzunk!

A teremtő Isten, aki világosságot gyújtott a világban és az élet leheletét adta belénk, áldjon meg minket teljes szeretetével. Megváltónk, Krisztus, aki felénk nyújtotta kezét, áldjon meg minket teljes békéjével. A Szentlélek Isten, aki körülöleli az egész világot, adjon nekünk Istenre sóvárgó szívet, és áldjon meg minket teljes örömével. Ámen (Varga Gyöngyi: Áldáskönyv egyik áldása nyomán)

 

Akit segítségül hívtak

Igehirdetés Gyomán pünkösd vasárnapján Jn 14,26 alapján: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.”

Szeretett Testvéreim!

Mai igénk az Utolsó Vacsorán hangzik el, amikor Jézus búcsúzkodik a tanítványaitól. Miért kell elbúcsúznia? Mert hamarosan beteljesednek rajta az Írások, a próféciák, az árulója ellenségei kezére adja, keresztre feszítik és a harmadik napon feltámad. Feltámadása után még 40 napig a tanítványokkal van Jézus, újra és újra megjelenik nekik. Aztán a 40. napon, a mennybe megy és az Atya jobbjára ül. Azonban ígér a tanítványoknak valakit. Egy másik Pártfogót, aki majd Jézust – nem helyettesíti, de jelenvalóvá teszi a számunkra.

Az istentiszteleten az Apcsel 2,1-11 története papírszínházon elevenedett meg a gyermekek számára. 

Ez a másik Pártfogó a Szentlélek, akit Jézus nevében küld nekünk az Atya. Az eredeti görög szövegben a Paraklétosz szó szerepel, amit többféleképpen is lehet fordítani. A padokra tettem néhány cédulát, amelyeken szerepelnek a lehetséges fordítások, ezeket olvassuk fel! Vigasztaló, bátorító, szószóló, pártfogó, „akit segítségül hívtak”, közvetítő, közbenjáró, védőügyvéd.

Nagyon sokféle szerepe, feladata lehet ezek szerint a Szentléleknek. Amikor készülünk egy vizsgára, amikor számot kell adnunk a tudásunkról, milyen jó lenne, ha valaki súgna belülről, ha valaki eszünkbe juttatná mindazt, amit egyszer már megtanultunk! Ilyen a Szentlélek: eszünkbe juttatja mindazt, amit már megtanultunk Jézustól.

Hoztam egy érzelemtérképet, amin szerepelnek a főbb érzések. Válasszuk ki együtt, hogy melyik érzés esetén van szükségünk vigasztalásra? (Bánat) És bátorításra? (Félelem) Mikor kell a Szentléleknek csillapítania minket vagy megnyugtatnia? (Harag, feszültség, idegesség) Melyek lehetnek azok az érzések, amelyeket felerősít a Szentlélek, vagy tőle kapjuk ajándékba? (Öröm, békesség, szeretet)

Mindannyiunknak vannak olyan helyzeteink, amikor segítségre, bátorításra, védelemre szorulunk. Vagy amikor úgy érezzük, nem találjuk a szavakat, képtelenek vagyunk megértetni magunkat. Ilyenkor is segítségünkre siet a Lélek. Szószólónk, védelmezőnk a bajban, akkor is, ha támadás ér bennünket. Nem egyedül állunk ott, maga Isten Lelke mondja a mi védőbeszédünket. Ő az, akit mindig segítségül hívhatunk, történjék bármi, nem hagy el, velünk lakik, sőt, bennünk él! Éljünk bátran ennek tudatában.

Imádkozzunk!

Nyugodjon meg rajtunk az Atya áldása, aki teremtőnk, gondviselőnk és életünk forrása.
Nyugodjon meg rajtunk a Fiú áldása, aki megváltónk, testvérünk és békességünk forrása.
Nyugodjék meg rajtunk a Szentlélek áldása, aki vigasztalónk, pártfogónk és minden örömünk forrása. Ámen (Varga Gyöngyi: Áldáskönyv egyik áldása nyomán)

Erőt kaptok – tanúim lesztek

 Igehirdetés Mezőtúron Mennybemenetel ünnepén 2026.május 14-én

Alapige: Apcsel 1,1-11

Kedves Testvérek!

Talán többen látták közülünk A tanú című magyar játékfilmet. Főhőse, az egyébként gyomai származású Kállai Ferenc által alakított Pelikán József, gátőr, akitől a diktatúra egy napon különös dolgot kér: egy koncepciós perben kellene koronatanúként egy előre megírt és betanult vallomást hitelesen előadnia. A maró szatíra rámutat, mennyire fontos is az, hogy a tanú, különösen az igazságszolgáltatás berkein belül, igazat mondjon. Olyasmiről beszéljen, amit valóban látott, hallott, megtapasztalt, amiről valódi élménye van. Tanúk nélkül nem lehet kideríteni az igazságot. A tanúvallomás hitelessége olyan fontos, hogy még a Tízparancsolatban is szól erről egy ige: Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!

Bacsó Péter: A tanú (filmelőzetes)

A tanúnak azonban nemcsak rendelkeznie kell a megfelelő tapasztalattal, amiről be tud számolni, hanem erőre és bátorságra is szüksége van, hogy mindezt elmondja. Nyilvánosan. Akkor is, ha tart attól, hogy mások egyszerűen bolondnak nézik. Kinevetik. Vagy éppen haragra gerjednek ellene és bántalmazzák, vagy akár meg is ölik.

A tanúra használt görög szó az Újszövetségben a mártír. Ezt pedig mi már egy egészen különleges értelemben használjuk a magyarban: olyan személyekre, akik életükkel és halálukkal tanúskodtak Jézus mellett. Olyanokra gondolunk, akik akkor sem tagadták meg keresztény hitüket, amikor börtönnel, kínzással vagy akár halállal fenyegették őket. Mártírok nem csupán a kereszténység első 300 évében voltak. Az egyház teljes történetében, a misszió útját is a vértanúk sokasága kíséri. Ma is, évente 100 ezres nagyságrendben halnak meg keresztények a hitükért. Mégsem hal ki a kereszténység, sőt, minél elszántabban üldözik, annál jobban terjed. Ahogy Tertullianus mondta: „A keresztények vére magvetés.”

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a nagypénteken, a Gecsemáné kertből a szélrózsa minden irányába szétfutó, húsvétvasárnap este is zárt ajtók mögött, félelemben gubbasztó tanítványokból hogyan lettek apostolok, azaz küldöttek? Hogyan lettek tanúk?

Lukács leírása az Apostolok cselekedetei első fejezetében adja meg a választ. Először is, a könyv címe természetesen nem pontos, mert Lukács jelzi, hogy az első könyv arról szólt, amit Jézus tett addig a napig, amikor fölvitetett a mennybe. Ez pedig már egy második könyv. De nem azt mondja Lukács, hogy most pedig az jön, amit az apostolok cselekedtek. Továbbra is Jézus cselekszik, de már a tér és idő dimenziójától szabadon, az Atya jobbjáról, teljes hatalommal. A másik Pártfogó, a Szentlélek által, akit el fog küldeni Jézus nevében az Atya.

Ez az a bizonyos ígéret, amelyre a tanítványoknak várniuk kell Jeruzsálemben. Ők persze nem értik, a szokásos módon, azt firtatják, mikor állítja helyre Jézus  Messiásként Izrael országát, a választott nép szuverenitását. Jézus pedig ismét egyértelművé teszi, hogy ezek az események, idők és alkalmak, amelyek minket olyan nagyon szoktak érdekelni, az Atya hatalmában vannak. Ezen spekulálni nem dolga a tanítványoknak. Viszont mi az, ami a feladatuk lesz? Tanúnak lenni. Tanúskodni Jézus feltámadásáról nemcsak Jeruzsálemben, nemcsak Júdeában, még a gyűlölt, idegenekkel keveredő nép, a samáriaiak felé is. Még a nem zsidó népek felé is. Egészen a föld végső határáig.

Azt hiszem, én igencsak meg vagyok ijedve tanítványként, amikor erre gondolok. Hiszen az még rendben van, hogy tanítványok legyünk, tanuljunk Jézustól. Olvassuk a Bibliát, járjunk gyülekezetbe, imádkozzunk. Még azzal is ki tudok békülni, hogy igyekezzek másokat is tanítani, például hittanórán, bibliaórán, a prédikációban. Azzal sincs bajom, hogy szolgáljunk egymásnak a szeretet által. Na de tanúnak lenni? Akkor el kell mondanom azt is, amilyen én voltam és vagyok. Akkor fel kell vállalnom a sebezhetőségemet. Akkor arról kell beszélnem, hogy Jézus mit tett velem, hogyan könyörült meg rajtam. Mit mondjak? Hogyan mondjam? Mire van szüksége a másiknak? Fel lehet erre egyáltalán előre készülni? Mi van, ha kinevet? Mi van, ha őrültnek néz?

Ezért felbecsülhetetlen az, hogy Jézus az ígéretet megerősíti: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek”. Nem egyedül vagyunk ebben a szolgálatban. A Szentlélek maga világosít meg minket, érthetővé teszi a külön álló mozaikdarabkákat. Eszünkbe juttatja Jézus szavait, és azt is megmutatja, mit felelhetünk azoknak, akik vádolnak minket. Ahogyan János a vízbe merítette a bűnbánókat, úgy merülnek el a Szentlélekben, átitadódva mennyei erővel Jézus tanítványai. Így lesznek küldöttekké, tanúkká. Apostolokká és mártírokká. Ez azonban itt, a mennybemenetel pillanatában még csak ígéret.

A tanítványok kissé kétségbeesve bámulnak az égre: mi lesz most velünk, hiszen Jézus elment, nincs többé köztünk? Az angyalok józanítják ki őket: Jézus ugyanúgy vissza fog jönni, ahogyan most elment. Fontos pillanatokban majd újra fölfelé kell nézniük, ahogyan István, első vértanú is föltekintett, és „látta a megnyílt eget és az Emberfiát az Isten jobbján”. Az ember szó, az anthroposz ezt is jelenti görögül: fölfelé néző. Ez azonban nem bámészkodás vagy kancsalul festett egekbe nézés. Nem puszta álmodozás. Azért nézünk fölfelé, hogy aztán magunk mellé is nézhessünk. A függőleges kapcsolatunk megerősítése után embertársaink felé van küldetésünk.

Missziói parancs helyett (vagy mellett) én azt szeretem mondani, hogy nekünk missziói ígéretünk van. Maga Isten Lelke fog bennünk lakni, és erőt ad arra, hogy hiteles tanúk legyünk. Nemhogy nem egy előre megírt, megrendelt vallomást várnak tőlünk (mint A tanú című filmben), hanem a legesendőbb, legszemélyesebb módon lehetünk tanúk. De az emberek éppen ezért fognak nekünk hinni. Persze nem mindenki. Biztosan lesz, aki kinevet, aki nem tud mit kezdeni a jó hírrel. De láthatjuk azt, ahogyan emberek élete valóban megváltozik. Ahogyan Isten Országa szépen lassan épül közöttünk. Láthatjuk folyamatosan Jézus cselekedeteit a Szentlélek által a mi gyarló, tökéletlen életünkben.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te azért távoztál, hogy közel legyél, minden korábbi képzeletünket meghaladó módon. Azt ígérted, bennünk fogsz élni a Lélek által. Isten nemcsak fölöttünk, nemcsak közöttünk, de Isten bennünk is lakik. Félelmetes, lenyűgöző ez a kiváltság. Add nekünk minden nap Lelked erejét, hogy a Rólad szóló tanúságtétel hiteles és hatékony legyen. Add, hogy elérjen a szívekig. Szívtől szívig. Lélektől lélekig. Ámen 

Szabadság tükre

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 2026. 05.10-én, Rogate (Imádkozzatok) vasárnapján

Alapige: Jak 1,22-27

Az öcsém hazatért. Évekig volt távol. Apám minden nap nézte az utat, jön-e már hazafelé. Minden egyes reggel, minden egyes este. Én itthon voltam, dolgoztam. Látástól Mikulásig, ahogy mondani szokás. Gürcöltem. Mégis, apám mintha észre sem vette volna erőfeszítéseimet. Egyre csak az elveszett fiát várta haza. Bennem pedig nőttön nőtt a keserű irigység. Aztán egy nap megjött. Rongyosan, viharverten, lábáról lefoszlott a saru, alsóruhája cafatokban lógott, felsőruháját már régen zaciba vágta, akárcsak a családi ékszereket. Elszórt, eltékozolt mindent, amit olyan arcátlanul, pökhendi módon kikövetelt magának évekkel ezelőtt. Apám pedig befogadta. De nem ám béresnek, ahogy kérte, visszavette az örökébe. Tiszta ruhát, új köntöst kapott, lábára sarut, ujjára gyűrűt húztak. Az én lagzimra hízlalt borjút is levágatta apám nagy örömében, zenészeket hívatott, csaptak olyan vigasságot, hogy a mezőig hallatszott, ahonnan fáradtan hazatértem. Nem is akartam bemenni, majd szétvetett a méreg. Apám kérlelt, de én makacs voltam. Kíváncsi vagyok, morogtam magamban, hogy őúrfisága hogyan fog másnap hajnalban dolgozni jönni. Legnagyobb meglepetésemre öcsém, másnap korábban kelt mint én. Megmosdott, felöltözött, alázatosan elém állt, hogy várja a parancsaimat. Először ugráltattam és ugrattam is. Mindent szó nélkül megcsinált, alázatosan tűrte gúnyos megjegyzéseimet. Egyszerűen lepergett róla. Keményen dolgozott, minden ételt megköszönt, szerényen viselte magát. Minden alkalommal úgy emelte fel a kenyeret, és mondta a Barukh attah-t, mint aki évek óta nem evett rendeset. Sabbatkor a zsinagógában leghátul állt, úgy hajtotta meg a fejét.

 Egyszer aztán felhívták olvasni. Minden szem reá szegeződött. Feltekintett, lassan, de határozottan a pulpitushoz lépett, átvette a rabbitól a Tóra-tekercset, mint a szerelmes, remegve ráhajolt, úgy csókolta meg. Széthajtotta és olvasni kezdte Mózes szavait. Ahogyan gördültek le az ajkáról az ősi héber igék, láttam magam előtt Izrael fiait, a viharvert, sarutlan, szedett-vedett népet a Sínai-hegy lábánál. Törvény nélkül, rabszolga-lélekkel álltak, nem győzték várni a hegyről a tökéletes adományt Istentől, inkább maguknak faragtak bálványt. Nem tudták kivárni a szabadság tökéletes törvényét. Az egyiptomi aranyakból öntöttek istenszobrot. És akkor rájöttem, hogy én magam is. Hiába hiszem magamat a törvény fiának. Hiába álltam itt minden szombaton. Hiába olvastam a Tóra szavait. Hiába végeztem híven a kötelességemet. Hiába nem szegtem meg apám parancsát. Hiába nem kértem magamnak egy kecskegidát vagy egy tömlő bort mulatságul. Hiába volt mindez kívül tökéletes, hiába nem vétettem nagyon látványosat. Mert a szívem egyiptomibb volt, mint az aranyborjút imádó csürhének, mert a szívemben rabszolga voltam, s nem szabad. 

Bizony azon a napon, mikor öcsém szájából hallottam a törvény szent igéit, megrendült a lelkem, mert beletekintettem a tükörbe, és megláttam a valós arcomat. Hiszen én éppúgy vétettem az Egyetlen Törvényadó ellen, mikor felebarátomra, sőt, tulajdon testvéremre irigykedtem, mint ő, amikor egy másik szabályt szegett meg. Hányszor álltam itt a zsinagógában, hallgatva a törvény szavait, és arra használtam Isten szent igéjét, hogy a másikat, mindig a másikat megítéljem, kárhoztassam, a pokolba kívánjam. Hányszor volt a szívem kemény, irgalmatlan, mikor a szegények adományért könyörögtek. Hányszor csak a számmal dicsértem Istent, s nem a döntéseimmel. S akkor a szívemről mintha óriási kő gördült volna le, s nyomában megindultak a könnyek is, ahogyan a forrás feltör a mélységből. Csak azt tudtam ismételgetni, „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.” Egyszer csak erős kéznek az érintését éreztem a rázkódó vállamon. Öcsém támasztott meg engem, a keblére ölelt, úgy tartott, mint ahogyan apánk tartotta őt aznap, amikor hazatért. Én pedig határtalan irgalmat, szeretetet és belső békességet éreztem, amilyet talán még soha azelőtt.

                                            Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése c. festménye

https://en.wikipedia.org/wiki/The_Return_of_the_Prodigal_Son_(Rembrandt)#/media/File:Rembrandt_Harmensz_van_Rijn_-_Return_of_the_Prodigal_Son_-_Google_Art_Project.jpg

Attól a szombattól fogva a testvéremmel együtt imádkozunk és dolgozunk. Együtt látogatjuk az árvákat és az özvegyeket, úgy adjuk az alamizsnát, hogy egyik kezünk nem is tudja, mit tesz a másik. Minden napunk az Isten színe előtt így telik. Együtt készülünk a nagy zarándokünnepre is, a Sávuótra, a hetek ünnepére, amikor mi zsidók minden országból összegyűlünk Jeruzsálemben, hogy megünnepeljük, hogy az Úr a Sínai-hegyen Mózes által a Tórát adta nekünk. Ezen az ünnepen, amelyet görögül pünkösdnek, azaz a húsvét utáni 50. napnak neveznek, olyan sok népből és nyelvből vagyunk együtt, hogy az embernek mindig az az érzése, bármikor közénk léphet a Messiás, mert olyan szent hangulat van, amely kedvez a próféciák beteljesedésének.

Kedves Testvérek! Ezen a vasárnapon egy nagyon szombati ige szólt hozzánk, ezért egy elképzelt, őskeresztény, illetve még nem egészen őskeresztény, mert pünkösd előtt levő, de már a törvény által előhozott bűnbánatot megélő zsidó testvérünk, a tékozló fiú bátyjának feltételezett gondolatait hoztam ma ebben a kis novellában. Jakab apostol zsidókból lett keresztényeknek ír arról, hogyan is éljék meg a Jézus Krisztusba vetett hitüket. Ha el akarjuk ennek a levélnek a címzettjeit gondolni, akkor körülbelül ilyen embereket kell magunk elé képzelnünk. Nem tudom, mennyire tudtunk vele azonosulni. Nekem, amikor írtam a novellát, könnyű volt az ő helyzetébe beleélnem magam. Irigység, pletyka, a jócselekedetek elmulasztása, önteltség, saját kegyességbe vetett pökhendi vakhit, mások lenézése, elítélése, hányszor elbotlom mindezekben én is. Hála, hogy hangzik a mi istentiszteletünkön is a törvény, hogy tükröt tartson. Nekem, nem másoknak.

Egyes bibliatudósok azt mondják, hogy Jakab levelének a szerzője az a Jakab, aki Jézus testvére volt, szintén József és Mária fia. Ha ez így van, akkor nem lehetett könnyű gyerekkora. Képzeljük csak el, egy ilyen különleges testvérrel! János evangéliuma le is írja, hogy Jézusban még a testvérei sem hittek, ők is jelet akartak kiprovokálni belőle. Az Apostolok Cselekedeteiben az 1. fejezetben mégis azt olvassuk, hogy a mennybemenetel után az apostolokkal Mária és Jézus testvérei is együtt imádkozva várták a Szentlélek érkezését. Pál apostol pedig Jakabot felsorolja az 1 Kor 15-ben, mint akinek külön is megjelent a feltámadt Jézus, a Galata-levélben pedig mint oszlopot nevezi őt az apostolok között, Péterrel és Jánossal együtt. A korai egyháztörténet szerzők, például Euzébiosz azt írja róla, hogy olyan hatalmas tiszteletnek örvendett Jeruzsálemben, hogy a zsidók körében is felháborodást keltett, amikor a főpap, kihasználva két helytartó közötti rövid interregnumot, megköveztette. Jakab tehát rendkívül hűségesen követte Jézust, mégis alázatra int minket önbecsapás helyett. Imádság és munka, hit és cselekedetek, spiritualitás és hétköznapi élet összhangjára hív. Arra a szabadságra, amely nem a rabszolga lelkületével figyeli a törvény betűjét, hanem az újjászületett fiú, az örökös méltóságával keresi és híven teljesíti az Atya akaratát.

Imádkozzunk!

Urunk, kérünk írd szívünkbe a törvényedet, hogy eszünkbe se jusson azt a darabokra zúzott kőtáblákon keresni. Még kevésbé akarjuk egymást fejbe vágni a kőtáblákkal. Add, hogy a törvényed, mint egy iránytű, ébresztgesse lelkisismeretünket, figyelmeztessen, ha rossz irányba megyünk, és vezessen minket a Fiadban, Jézusban kapott kegyelem felé. Ámen

Jó az (anya) Isten, jót akar

Igehirdetés Cantate vasárnapján, Anyák napján Gyomán és Mezőtúron

„Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.  Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.  Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát.  Ezért tehát vessetek el magatoktól minden tisztátalanságot és minden gonoszságot, és szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket.” (Jak 1,16-21)

Kedves Ünneplő Gyülekezet!

Móra Ferenc 101 évvel ezelőtt, 1925-ben írta Zengő Ábécé című versét, amelyet szerintem szinte mindnyájan ismerünk. Móra minden betűhöz írt egy-egy sort. Azonban 1948-ban, az oktatáspolitika nagy változásokon ment keresztül. Az akkoriban kiépülő diktatúra nem tűrte az Isten szót az irodalomban, különösen egy ilyen nagy jelentőségű versben, amellyel minden olvasni tanuló magyar gyermek találkozik, s a J-betűhöz tartozó, „Jó az Isten, jót akar” sort megváltoztatták. Kihúzták az Isten-t, s az anya szót tették a helyébe. Így lett „Jó az anya, jót akar”, ahogyan több kiadás illusztrációja is ehhez igazodik, és még néhány évvel ezelőtt is így szerepelt a tankönyvekben, holott az író dédunokája már kijárta a kiadóknál, hogy az eredeti szöveget állítsák vissza az új kiadásokban.  

Ebben a videóban már az eredeti szöveggel, de az "anyás" illusztrációval hallhatjuk a  verset

Szóval, kedves édesanyák, így kerültetek, így kerültünk az ’50-es években tudtunkon és akaratunkon kívül Isten helyébe. Illetve nagyanyáink, dédanyáink. Talán vannak, akik osztoznak velem abban az érzésben, hogy ez a helycsere, ez bizony néha nagyon nyomasztó tud lenni. Amikor elvárás, hogy az anyának mindenre legyen ereje, mindenre legyen ideje, mindig legyen jelen, mindig a legjobb formáját hozza. Legyen mindenható, oldjon meg minden problémát, gyógyítsa meg a betegeket, hárítson el minden veszélyt. Mindig és minden körülmények között feltétel nélkül szeressen. Mindig legyen erős, soha ne panaszkodjon, bármit bírjon ki.

Mert ha kihagyjuk a mondatainkból, a gondolkodásunkból Istent, és magunkat tesszük a helyébe, akkor bizony mi leszünk a jóság végső forrásai. De vajon tényleg lehet-e egy törékeny, sebezhető emberi lény a tökéletes jóság forrása? Vagy van valami, ami túlmutat rajtunk?

A kereszténység azt vallja, hogy Isten minden jóság és szeretet forrása. Minden jó, amit kapunk, minden jó, amit egymással teszünk, minden szeretet, amellyel egymáshoz kötődünk, az Istentől ered. Akkor is, ha mi sokszor elfelejtjük ezt a forrást, nem törődünk vele, vagy egyszerűen csak nem ismerjük Őt, mert láthatatlan számunkra, mint egy föld mélyéből feltörő víz. Ami jó bennünk van, az Tőle van, aki megálmodott és megalkotott minket, még az édesanyánk méhében. Bizony mindannyiunkat, akik itt ülünk a Tökéletes Jóság és Szeretet formált. Mert Isten már akkor ismert és szeretett minket, még mielőtt a saját anyukánk megtudta, hogy a szíve alatt formálódunk.

Amikor megszületünk, és megtapasztaljuk a körülöttünk élők, rólunk gondoskodók szeretetét és gondviselését, akkor áhítatot élünk át, mert úgy éljük meg, hogy ezeket a dolgokat valaki nagyobb, valaki jobb adja. Ezért olyan szomorú, ha egy gyermek nem kapja meg a szükséges gondoskodást. Mert a szeretetet egymástól tanuljuk. Hiszen Isten képmásaiként szeretetre, kapcsolatra nyitott lények vagyunk. Már annak is születünk.

Jakab apostol azt mondja, minden jó adomány és minden tökéletes ajándék a mennyei Atyától van. Bátorít minket, hogy kérjük és fogadjuk is el ezeket az ajándékokat! Mik ezek az ajándékok? Bölcsesség, hűség, igazság, jóság, egyenesség, őszinteség, megbocsátás. Ezek olyan tulajdonságok és erők, amelyek túlmutatnak az emberen, amelyek felülről származnak, a szeretet titkos világából. És talán ilyen tapasztalatunk is van, emberként, anyaként vagy apaként, testvérként, barátként, hogy úgy érezzük, az erőnk végére értünk, aztán valahogyan mégis van, valahonnan, valami rejtélyes forrásból. Kinyújtjuk a kezünket az ég felé, és valaki megfogja és fölemel a mélységeinkből. Valaki beletesz valamit az üres kezünkbe. Átölel, ha sírunk. Valaki, aki a régi életünkból új életre szült minket.

Most, hogy így jobban belegondoltam, a cenzúra talán valami olyasmire tapintott mégis rá, amire nem is akart. Talán Istennek mégis vannak anyai tulajdonságai (meg apai is), és az anyának is vannak isteni tulajdonságai. Mert valahonnan mégis van ez a jóság, mégis van ez a szeretet. Onnan, fölülről.

A legnagyobb ajándék, aki onnan fölülről származik, maga Jézus Krisztus. Isten a saját gyermekét, egyszülött Fiát küldte el ajándékként az egész emberiségnek. Ezt ünnepeljük karácsonykor, hogy Betlehemben, 2000 évvel ezelőtt maga a nagybetűs Jóság és Szeretet emberré lett. Egy egyszerű családba született, anyává tett egy fiatal lányt, Máriát. Isten egy anyukát választott arra, hogy eljöjjön ebbe a világba. Jézus pedig gyerekből felnőtt lett, köztünk járt, mindenkivel jót tett, és Isten szeretetére tanította az embereket. Amit pedig különösen neki köszönhetünk, az a megbocsátás ereje.

Jézus azt mondta, nincs olyan vétek, hiba, rossz döntés vagy emberi zsákutca, amelyet Isten ne tudna és akarna megbocsátani. És azt kérte azoktól az emberektől, akik őt követik, hogy maguk is bocsássanak meg minden rosszat, amit mások ellenük vétettek. Mi, emberek, csak töredékesen, sebzetten, tökéletlenül tudjuk szeretni egymást. De a megbocsátás összekapcsol minket a Tökéletes Szeretettel. Ő áldjon meg mindnyájunkat, hogy ne haraggal, sértődéssel, hanem türelemmel, békességgel, szeretettel és megbocsátással tudjunk egymás felé fordulni minden élethelyzetben. Ámen

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, köszönjük minden ajándékodat. Köszönjük édesanyánkat, gyermekeinket. Add, hogy minden ajándékodat bizalommal és hálával fogadjuk! Ámen

 

Szolgák és urak – első rész

 

Igehirdetés Húsvét utáni 3. (Jubilate) vasárnapján 1Pt 2,11-20 alapján

Kedves Testvérek!

Ahogyan múlt vasárnap már beharangoztam, a mai alapige adja meg az előzménysztorit a múlt heti szakaszunkhoz. Innen látható, hogy Péter apostol a rabszolgák felszólítását, jelesül, hogy a jótettekben és tűrésben kövessék Jézus Krisztust, aki az Úr szolgájaként mindannyiunkért szenvedett és halt meg, milyen keretbe is ágyazza.

Nemcsak a szolgákat szólítja fel Péter, hogy szolgáljanak, hanem az urakat is. Tulajdonképpen mindenkit, aki Jézus Krisztust követőjeként akar élni. És felszólításában van egy különös paradoxon, amely szerint ezt a szolgálatot „mint szabadok” kell hogy végezzük.

Luther Márton egyik korai írásában, A keresztyén ember szabadságában két tételt fektet le, melyeket aztán bibliai példákkal igazol. Az első: a keresztény mindenkitől szabad, és nincs alávetve senkinek. A második: a keresztény mindenkinek készséges szolgája, és alá van vetve mindenkinek. Bár a két tétel ellentmondani látszik egymásnak, ha követjük Luther gondolatmenetét, láthatjuk, hogy csak az ősi apostoli tanítást követi. A Krisztusba vetett HIT ÁLTAL ugyanis a keresztény mindentől és mindenkitől szabad. Nincs alávetve bűnnek, halálnak, gonosz hatalmaknak, de még a földi hatalomnak és törvénynek sem. A hit szabaddá tesz mindezektől. Viszont a Krisztusból áradó, és a keresztény ember életét átformáló, valamint az embertársakra is hatást gyakorló SZERETET ÁLTAL a keresztény ember önmagát önként és szabadon felajánlja Isten és ember szolgálatára. Nem azért, hogy elnyerje az örök életet, hiszen az hit által valósul meg, hanem hogy már itt és most ÉLJE azt.

Ez a két alaptétel nagyon fontos, ha jól akarjuk érteni Péter apostol szavait. A kérdés az, hogy miért engedelmeskedjünk földi hatalmaknak? Hiszen hitünk szerint ők is alá vannak vetve Istennek. Ha mi közvetlenül Isten szolgái vagyunk, miért kéne adót fizetni vagy katonáskodni vagy alávetni magunkat egy földi igazságszolgáltatásnak? Péter válasza egyértelmű: „az Úrért” illetve „Istenrre néző lelkiismerettel” kell eltűrni még azt is, ami bánt, amivel nem értünk egyet, amit igazságtalannak illetve károsnak tartunk. Péter szerint a földi hatalomnak engedelmeskedni kell, amíg az betartja az alapvető emberi normákat, de félni, rettegni nem kell tőle. Sőt, félni egyedül Istent szabad. Ami azt jelenti, hogy Őt tartjuk a legnagyobbnak. Péter szerint a földi hatalom mögött maga Isten áll: Ő küldi azért, hogy az emberek közti együttélés lehetséges legyen, valamiféle jogrend megvalósuljon. Végső soron ezért Isten ítéli meg ezeket a hatalmakat.

Péter szerint, aki Krisztust akarja követni, tegyen jót mindig, mindenkivel. Akkor is, ha bántják, még az ellenséggel is. Az erőszakmentes ellenállás történelmi példáiból tudjuk, hogy ez a hozzáállás lefegyverző lehet, és hosszú távon komoly társadalmi fordulatokat is előkészíthet. Ha a gondolataidat a hit, tetteidet pedig a szeretet irányítja, akkor egyszerre vagy szabad és szolga. Szabad vagy, nem arra, hogy gonoszul viselkedj, és aztán a szabadság eszméjével takarózz, hanem arra, hogy szolgálj. Ne kényszerből, hanem önként. Minden keresztény ember közvetlenül Isten szolgája, nem pedig embereké.  Az egyházban lévő látszólagos hierarchia valójában egy fordított piramis (vagy legalábbis így lenne jó megélni), ahol a magasabb szintű vezetők a szolgák szolgái. Fun fact: a római pápa egyik címe is ez – Isten szolgáinak szolgája.

A Be thou my vision (Légy az álmom) című keresztény himnuszt is Patriknak tulajdonítjuk

Oké, de hogyan? – kérdezhetnénk. Hogyan tehetnénk jót azokkal, akik bántanak, hogyan engedelmeskedhetnénk olyan földi hatalmaknak, akik láthatóan igazságtalanok? Írországi Patrik egy olyan ókori szent, az írek apostola, akit gyermekként elraboltak és a szigetországban rabszolgaként dolgoztattak. Később sikerült megszöknie, azonban visszatért a szigetre mint misszionárius, és az írek között hirdette az evangéliumot. Egykori rabszolgatartói között. Nevéhez fűződik számos költemény, vallásos himnusz és a három levelű lóhere jelképe is: Patrik ugyanis ezzel a kis növénykével magyarázta az íreknek a Szentháromság titkát.

Weöres Sándor írja a Rongyszőnyeg 13. darabjában:

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Az emberré lett Isten, Jézus Krisztus egyszerre a legnagyobb úr és a legnagyobb szolga. Ő megmutatta azt az utat, hogyan lehet valaki naggyá Isten országában. Amikor megmosta a tanítványok lábát az utolsó vacsorán, rabszolgamunkát végzett, de nem kényszerből, hanem önként. Ezzel megmutatta azt, hogy a tanítványai között nincsen kis és nagy szolgálat. Aki kivasalja az oltárterítőt, meggyújtja a gyertyát, bevásárol az idős szüleinek, meglátogat egy beteget, átöleli a sírót, vagy bármilyen, akár a legapróbbnak tűnő szolgálatot is végzi Jézus nevében, azt megbecsüli az Atya. Mert nem az a lényeg, mit teszünk, hanem hogy kinek, kiért, kire nézve tesszük.

Teréz anya azt mondja, „nem tehetünk nagy dolgokat, csak kis dolgokat, nagy szeretettel”. Kezdjük el ezt ma. Nem kell gigaprojekt. Egyetlen apróság, de a Jézus Krisztustól kapott szeretettel és erővel átitatva.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te vagy az egyetlen igaz Szolga, mi pedig a haszontalan szolgákra hasonlítunk. Köszönjük, hogy mégis barátaidnak hívsz, nem magad alá akarsz gyűrni, hanem magad mellé akarsz emelni minket. Add, hogy méltóképpen nevezzenek minket a te nevedről keresztényeknek! Ne lehessen ez szitokszó, hanem a te nevedet dicsőítsék az emberek, látva azt a jót, amit teszünk. Ámen

Megöl és megelevenít

Igehirdetés húsvét vasárnapján 1 Sám 2,1-10 alapján

„Vajon Julika lát minket az égből?” – kérdezte kisfiam valamelyik napon egy nemrég elhunyt ismerősünkre célozva. Ti mit gondoltok erről, kedves testvérek? Hol vannak és hogy vannak azok a szeretteitek, akiket már eltemettetek? Akikért a harang szólt. Akikért imádkozunk november elsején. Akik már nincsenek veletek fizikailag, amikor karácsonykor vagy húsvétkor összegyűlik a család. Mit gondoltok róluk? Mit gondoltok, veletek mi lesz, ha meghaltok?

Ezt az ünnepet magyarul húsvétnak hívjuk, ami kicsit ki is jelöli a magyarok értelmezési keretét erről az ünnepről. Végre vége a böjtnek, vehetünk magunkhoz húst, mondja a név. Ez persze már csak a nevében maradt meg, hiszen a böjti hagyományaink 98%-át már a fogyasztói társadalom régen maga alá gyűrte. De még ha tartottuk is a böjtöt, ennek az ünnepnek nem az az értelme, hogy végre ehetünk húst. A régiek ezzel a hagyománnyal azt próbálták újraélni a saját testükben, amit Jézus tanítványai átélhettek ebben a három napban. A gyászt és az örömöt, a böjtöt és az ünnepet. Vannak más nyelvek, például a szláv nyelvek, amelyek a húsvétot és a vasárnapot is feltámadásnak nevezik. Ezt még a kommunizmus legsötétebb évtizedei sem tudták kiirtani e nyelvekből. Persze az, hogy a név megmaradt, sajnos semmit nem garantál azzal kapcsolatban, hogy vajon a feltámadáshit is megmaradt-e az adott népben.

A Budahegyvidéki Evangélikus Templom oltáránál 2015-ben. Hátam mögött a nyitott sírnál álló angyal az oltár-üvegképen (fotó: Karancsi Rudolf)

Minden istentiszteleten elmondjuk, hogy hiszünk abban, hogy Jézus feltámadt a halálból. Sőt azt is elmondjuk, hogy nemcsak Jézus Krisztus feltámadásában hiszünk, hanem abban is, hogy mi, emberek feltámadunk. A test feltámadását hisszük. Minden test feltámadását. Kérdezhetné valaki, hogyan kezdődött ez a tradíció. Megmondom, mert a Szentírásban ezt pontosan nyomon lehetett követni. Az Ószövetségben kezdődik. Először egy homályos képzettel, hogy azok, akik meghaltak, Istennél rejtélyes módon mégis csak élnek. Mert ez az Isten Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének hívja magát. (2Móz 3) Vagyis olyan emberek hitéhez kapcsolja önmagát, akik már „pihenni tértek őseikhez”. Mintha aludnának. Ugyanakkor Isten nem a holtak, hanem az élők Istenének nevezi magát. A zsoltárosok is arról énekelnek, hogy az Úr a pokolban is Úr, a héberül Seólnak nevezett holtak birodalmában is. (139.zsoltár) Ha meghalunk, akkor sem vagyunk rejtve előle. Még a sírból is képes visszahozni. Végül Dániel könyvében csúcsosodik ki a feltámadás gondolata, ahol a halottak feltámadását az utolsó ítélet követi.

Jézus korában azonban nem mindenki hitt a feltámadásban. A szadduceusok azzal érveltek, hogy a Tóra, Mózes 5 könyve nem ír expressis verbis a feltámadásról, és ami nincs benne a Tórában, az nincs a valóságban sem. Velük is vitázik Jézus. A farizeusok hitték, hogy van feltámadás. Ezt az ellentétet aknázza ki Pál apostol(Apcsel 23), hogy egykori párttársait a maga oldalára állítsa a perében. Mi az, amiben egyetértünk? A feltámadás reménységében.

A keresztények feltámadáshite azonban nem ilyen bizonytalan többé, mert Jézus Krisztus valóságos feltámadásán alapszik. Ugye emlékszünk, hogy hogyan ért véget a nagypénteki történet? Lezárták a sírboltot egy nagy kővel. Amikor pedig Jézus női követői vasárnap hajnalban megjelentek a sírnál, a követ már elhengerítve találták és a holttest nem volt meg. Később sem lett meg. Ellenben találkoztak vele, méghozzá több tanítvány egymástól függetlenül több alkalommal azzal a Jézussal, aki meghalt és feltámadt. Az alternatív történet, amely szerint a tanítványok ellopták volna a holttestet, amit a nagytanács terjesztett, egyszerűen nevetséges. Jézus tanítványai ugyanis életüket adták ezért a jó hírért, hogy Jézus legyőzte a halált. Vajon képesek lettek volna erre, ha a valóságban a pincében rejtegetnek egy holttestet (vagy egy csontvázat)?

Ha Jézus engedett volna a kísértésnek és leszáll a keresztről, az nyilván csoda lett volna. Az emberek talán ott és akkor tömegesen leborultak volna előtte. De ez az a fajta csoda lett volna, amire azt mondjuk, hogy „három napig tart”. Vasárnapra már a többség el is felejtette volna. Mivel azonban Jézus valóságosan meghalt, és harmadnapra valóságosan feltámadt, ez már egy olyan csoda, ami 2000 éve tart. Ez nem szemfényvesztés, amit akár az ördög is létre tudna hozni. Ez olyan csoda, ami mögött csak Isten állhat.

Honnan tudjuk ezt? Ebből az ősi énekből, Anna hálaénekéből az Ószövetségből. Ez a hálaének egy fájdalmasan kezdődő, de örömmel és hálával végződő történet lezárása (1Sám 1-2). Annának nem született gyermeke, mert meddő volt. Ezért a férje egy másik asszonyt hozott a házhoz, akinek viszont lettek gyermekei. Egy családi istentisztelet alkalmával Anna annyira elkeseredett a megalázott helyzete miatt, hogy bement a szentélybe, és ott magában motyogva-imádkozva öntötte ki lelkét az Úr előtt. Éli pap először azt hiszi, hogy részeg, de aztán meggyőződik róla, hogy őszintén keresi az Urat, és kijelenti neki, hogy imája meghallgatásra talált. Anna pedig teherbe esik, és fiút szül, akit Sámuelnek nevez el, és akit még kisgyermekként felajánl az Úrnak. Ekkor hangzik el ez a hálaének, amely nem csupán egy örömteli felkiáltás, hogy a terméketlen élet termékennyé vált, hogy Isten új életet teremtett, hanem az egész Sámuel könyvnek a „teológiai tartalomjegyzéke”. Mária Magnificat énekéhez hasonlóan arról beszél, hogy Isten azokat emeli fel, akik emberi szemszögből kicsinyek, megalázottak. És ezeknek az ellentéteknek a sorába illeszkedik egy különös kijelentés: „ az Úr megöl és megelevenít, letaszít a sírba és újra felhoz onnét”. Vagyis Isten élet és halál ura. Ő dönti el. Csak Ő képes arra, hogy új életet teremtsen és a holtat is megelevenítse.

Vagyis Jézus Krisztust maga az Atyaisten támasztotta fel. Nem volt emberi vagy angyali segítő, aki ezt megtegye. Erre csakis Isten képes.

Ha viszont Isten feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, akkor arra is képes, hogy minket feltámasszon. És a szeretteinket. Nekem már elhunytak a szüleim, de biztos vagyok benne, hogy találkozom még velük az Isten Országában, az örök életben. Nem tudom, hogy látnak-e, hallanak-e, lehet, hogy csak alszanak. De Istennél vannak.

Nem kell tehát úgy gyászolnunk, mint akiknek nincsen reménységük. Nem kell úgy szenvednünk és búcsúznunk az élettől, mint akik nem tudják, hogy hová tartanak. Mert a végén nem lesz igaza semmilyen izmusnak, semmilyen emberi világnézetnek, ideológiának. Nem lesz ember, aki a végén nevet. Nem lesz ember, akinek igaza lesz. Még a hívőknek sem lesz igaza az ateistákkal szemben. Egyedül Istennek lesz igaza. Egyedül Ő fog győzni. Ő azonban a győzelmét Krisztus által meg akarja osztani velünk is.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te nemcsak szenvedtél és meghaltál értünk, de fel is támadtál. Legyőzted a halált. Kérünk add, hogy mi is részeseivé legyünk győzelmednek a hit és a reménység által! Add, hogy ennek a győzelemnek a biztos tudatában nézzünk szembe a halállal! Ámen