Szolgák és urak – első rész

 

Igehirdetés Húsvét utáni 3. (Jubilate) vasárnapján 1Pt 2,11-20 alapján

Kedves Testvérek!

Ahogyan múlt vasárnap már beharangoztam, a mai alapige adja meg az előzménysztorit a múlt heti szakaszunkhoz. Innen látható, hogy Péter apostol a rabszolgák felszólítását, jelesül, hogy a jótettekben és tűrésben kövessék Jézus Krisztust, aki az Úr szolgájaként mindannyiunkért szenvedett és halt meg, milyen keretbe is ágyazza.

Nemcsak a szolgákat szólítja fel Péter, hogy szolgáljanak, hanem az urakat is. Tulajdonképpen mindenkit, aki Jézus Krisztust követőjeként akar élni. És felszólításában van egy különös paradoxon, amely szerint ezt a szolgálatot „mint szabadok” kell hogy végezzük.

Luther Márton egyik korai írásában, A keresztyén ember szabadságában két tételt fektet le, melyeket aztán bibliai példákkal igazol. Az első: a keresztény mindenkitől szabad, és nincs alávetve senkinek. A második: a keresztény mindenkinek készséges szolgája, és alá van vetve mindenkinek. Bár a két tétel ellentmondani látszik egymásnak, ha követjük Luther gondolatmenetét, láthatjuk, hogy csak az ősi apostoli tanítást követi. A Krisztusba vetett HIT ÁLTAL ugyanis a keresztény mindentől és mindenkitől szabad. Nincs alávetve bűnnek, halálnak, gonosz hatalmaknak, de még a földi hatalomnak és törvénynek sem. A hit szabaddá tesz mindezektől. Viszont a Krisztusból áradó, és a keresztény ember életét átformáló, valamint az embertársakra is hatást gyakorló SZERETET ÁLTAL a keresztény ember önmagát önként és szabadon felajánlja Isten és ember szolgálatára. Nem azért, hogy elnyerje az örök életet, hiszen az hit által valósul meg, hanem hogy már itt és most ÉLJE azt.

Ez a két alaptétel nagyon fontos, ha jól akarjuk érteni Péter apostol szavait. A kérdés az, hogy miért engedelmeskedjünk földi hatalmaknak? Hiszen hitünk szerint ők is alá vannak vetve Istennek. Ha mi közvetlenül Isten szolgái vagyunk, miért kéne adót fizetni vagy katonáskodni vagy alávetni magunkat egy földi igazságszolgáltatásnak? Péter válasza egyértelmű: „az Úrért” illetve „Istenrre néző lelkiismerettel” kell eltűrni még azt is, ami bánt, amivel nem értünk egyet, amit igazságtalannak illetve károsnak tartunk. Péter szerint a földi hatalomnak engedelmeskedni kell, amíg az betartja az alapvető emberi normákat, de félni, rettegni nem kell tőle. Sőt, félni egyedül Istent szabad. Ami azt jelenti, hogy Őt tartjuk a legnagyobbnak. Péter szerint a földi hatalom mögött maga Isten áll: Ő küldi azért, hogy az emberek közti együttélés lehetséges legyen, valamiféle jogrend megvalósuljon. Végső soron ezért Isten ítéli meg ezeket a hatalmakat.

Péter szerint, aki Krisztust akarja követni, tegyen jót mindig, mindenkivel. Akkor is, ha bántják, még az ellenséggel is. Az erőszakmentes ellenállás történelmi példáiból tudjuk, hogy ez a hozzáállás lefegyverző lehet, és hosszú távon komoly társadalmi fordulatokat is előkészíthet. Ha a gondolataidat a hit, tetteidet pedig a szeretet irányítja, akkor egyszerre vagy szabad és szolga. Szabad vagy, nem arra, hogy gonoszul viselkedj, és aztán a szabadság eszméjével takarózz, hanem arra, hogy szolgálj. Ne kényszerből, hanem önként. Minden keresztény ember közvetlenül Isten szolgája, nem pedig embereké.  Az egyházban lévő látszólagos hierarchia valójában egy fordított piramis (vagy legalábbis így lenne jó megélni), ahol a magasabb szintű vezetők a szolgák szolgái. Fun fact: a római pápa egyik címe is ez – Isten szolgáinak szolgája.

A Be thou my vision (Légy az álmom) című keresztény himnuszt is Patriknak tulajdonítjuk

Oké, de hogyan? – kérdezhetnénk. Hogyan tehetnénk jót azokkal, akik bántanak, hogyan engedelmeskedhetnénk olyan földi hatalmaknak, akik láthatóan igazságtalanok? Írországi Patrik egy olyan ókori szent, az írek apostola, akit gyermekként elraboltak és a szigetországban rabszolgaként dolgoztattak. Később sikerült megszöknie, azonban visszatért a szigetre mint misszionárius, és az írek között hirdette az evangéliumot. Egykori rabszolgatartói között. Nevéhez fűződik számos költemény, vallásos himnusz és a három levelű lóhere jelképe is: Patrik ugyanis ezzel a kis növénykével magyarázta az íreknek a Szentháromság titkát.

Weöres Sándor írja a Rongyszőnyeg 13. darabjában:

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Az emberré lett Isten, Jézus Krisztus egyszerre a legnagyobb úr és a legnagyobb szolga. Ő megmutatta azt az utat, hogyan lehet valaki naggyá Isten országában. Amikor megmosta a tanítványok lábát az utolsó vacsorán, rabszolgamunkát végzett, de nem kényszerből, hanem önként. Ezzel megmutatta azt, hogy a tanítványai között nincsen kis és nagy szolgálat. Aki kivasalja az oltárterítőt, meggyújtja a gyertyát, bevásárol az idős szüleinek, meglátogat egy beteget, átöleli a sírót, vagy bármilyen, akár a legapróbbnak tűnő szolgálatot is végzi Jézus nevében, azt megbecsüli az Atya. Mert nem az a lényeg, mit teszünk, hanem hogy kinek, kiért, kire nézve tesszük.

Teréz anya azt mondja, „nem tehetünk nagy dolgokat, csak kis dolgokat, nagy szeretettel”. Kezdjük el ezt ma. Nem kell gigaprojekt. Egyetlen apróság, de a Jézus Krisztustól kapott szeretettel és erővel átitatva.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te vagy az egyetlen igaz Szolga, mi pedig a haszontalan szolgákra hasonlítunk. Köszönjük, hogy mégis barátaidnak hívsz, nem magad alá akarsz gyűrni, hanem magad mellé akarsz emelni minket. Add, hogy méltóképpen nevezzenek minket a te nevedről keresztényeknek! Ne lehessen ez szitokszó, hanem a te nevedet dicsőítsék az emberek, látva azt a jót, amit teszünk. Ámen

Szolgák és urak – második rész

Igehirdetés húsvét 2. (jó pásztor) vasárnapján 1Pt 2,20b-25 alapján

Kedves Testvérek!

A Chosen -Kiválasztottak című sorozat 5. évadát kezdtük el nemrég nézni férjemmel, és meglepődve vettük észre, hogy a főcím előtti bevezető rész az utolsó vacsora eseményein kalauzolja végig a nézőket, csakhogy fordított időrendben. Ami rendkívül figyelemfelkeltő szerkesztési mód, mert olyan, mintha visszafelé haladnánk az időben. Előbb látjuk a következményt, és utána az előzményt. Az evangélikus preikóparend a mai és a jövő heti vasárnapon is valahogy így provokálja az elménket, mert a mai igeszakaszunk előzményét a jövő vasárnapi alapigében fogjuk hallani.

A Chosen-Kiválasztottak 5. évadának trailere

Szenvedés. Mi az első dolog, amikor beugrik, ha ezt a szót halljuk? A saját szenvedésünk? Mások szenvedése? Mire gondolunk? Amikor a másik ember szenvedését szemléljük, akkor gyakran rajtunk van egy olyan szemüveg, amit „igazságos világ hipotézisnek” neveznek a pszichológusok. Nagyon erősen hinni akarunk benne, hogy a világ, az élet alapvetően igazságos. Hogy ki-ki azt kapja, amit megérdemel. Paradox módon ez az igazságosságba vetett fanatikus vakhit, ami szinte automatikus bennünk arra jó leginkább, hogy társadalmi igazságtalanságokat konzerváljon, akár évszázadokra.

Hajléktalan? Alkoholista? Rákos? Csicska? Prosti? Szegény? Börtönviselt? „Biztos megérdemli a sorsát”- nyugtatjuk magunkat. A szegregáció erősítésével, előítéletekkel, diszriminációval, megszégyenítéssel és gyakran erőszakkal válaszolunk arra, amikor valaki más irgalomra szorulna. Ez az elmélet arra jó, hogy csökkentsük a saját szorongásunkat, és abba az illúzióba ringassuk magunkat, hogy a sorsunk a saját kezünkben van, jólétünk a jól meghozott döntéseknek köszönhető.

Igen ám, csakhogy a szenvedés senkit sem kímél. Nem válogat. Nem diszkriminál. Mindenki szenved. Krisztus követői is szenvednek. Nem az különböztet meg minket a világtól, hogy minket az Isten kímél és jutalmaz, hanem az, hogy soha nem hagy minket egyedül. Nem bátorít minket a szenvedésRE, nem kell keresnünk azt. Mindig bátorít minket a szenvedésBEN, mert ha tényleg követed Krisztust, akkor a szenvedés garantáltan meg fog találni. A keresztről van szó.

Nem minden szenvedés kereszt. Ha azért szenvedek, mert elrontottam valamit, az nem kereszt. Kereszt elsősorban az a szenvedés, amit Krisztusért és Krisztusra nézve szenvedek el. És Péter apostol itt azt mondja, hogy ha akkor is büntetnek, amikor nem vétettél, de ezt eltűröd és bosszúfantáziák helyett Isten kezében hagyod az igazságszolgáltatást, akkor  Jézus Krisztusnak a példáját követed.

Mert mit tett Jézus, amikor gyalázták? Átkozódással, gyalázkodással felelt? Nem. Ellenállt, amikor kínozták? Nem. Mégsem tekintjük őt valamiféle baleknak, aki tehetetlenül tűrte a kínokat, mert tudjuk, hogy Jézus nem volt tehetetlen. Ő bármikor dönthetett volna úgy, hogy elkerüli ezt az utat. Szabad akaratából mégis végigment a fájdalom útján, hogy minket megmentsen. Hogy a gonosz többé ne uralkodjék rajtunk.

Április 16-án nemcsak a holokauszt magyarországi emléknapja van, hanem a modern rabszolgaság elleni világnap is. Tudtuk, hogy vannak még rabszolgák? Pedig már nem törvényes, mégis létezik. Az apostolok korában teljesen természetesnek tűnt még, hogy az egyik ember a másik tulajdona a jog szerint. A gyülekezetben azonban a rabszolgák is szabadok voltak. Egyenlőnek érezhették magukat. Ahogyan a nők is. Voltak köztük azonban sokan, akik olyan családfő alatt szolgáltak, aki még hírből sem ismerte Krisztust. Péter nem azért szólítja fel a szolgákat, hogy engedelmeskedjenek a durva és kíméletlen uraknak, hogy ezzel erkölcsileg igazolja azok kegyetlenségét. Arra kéri őket, hogy Jézust kövessék, tartsanak ki a jóban és a szeretet cselekedeteiben, még azokkal szemben is, akik őket bántják. Mindezt pedig ne félelemből, hanem szeretetből, Jézus Krisztus nyomdokait követve, Istenre nézve tegyék. Akkor és ott azt várták, hogy Jézus bármelyik pillanatban visszatérhet, és akkor megvalósítja Isten országát, ahol szabadság, egyenlőség és testvériség lakozik, ahol az igazságosság és az irgalom kéz a kézben járnak. A kereszténység akkor még az egyéni élet szintjén robbantott ki forradalmakat. Mert forradalmi a kereszténység. Nem hasonlít semmi másra. Egyszer vége lesz a szenvedésnek, addig pedig nem passzívan, hanem aktívan, jót cselekedve viselhetjük el.

De ki is az, akire nézve, akinek a mintájára mindezt tehetjük? A válasz: Jézus. Még csak két és fél hete, hogy előttünk volt Jézus szenvedéstörténete, először a teológusok előadásában, aztán nagypénteken az evangélisták elbeszélésében. Péter a szenvedő szolgáról szóló ének (Ézsaiás próféta könyvének második részéből) parafrázisát adja, ami olyan, mintha egy másik Krisztus-himnusz lenne. Péter azt mondja, hogy példát vehetünk Jézusról a szenvedés elhordozásában, de Jézus halála nem csupán példa, hanem egy egészen egyedülálló esemény. A kereszten ugyanis nemcsak Jézus halt meg, hanem mi is meghaltunk a bűnnek. Sebei által meggyógyultunk. Amikor a feltámadása után Jézus továbbra is viseli a sebeket, az azért van, mert ezek gyógyító sebek. A szeretet sebei. Ezek a sebek nem olyan sebek, amelyeket folyton feltépünk, és amelyek revansért kiáltanak. Jézus a sebzett gyógyító.

Az utolsó kép, amelyet Péter hoz ebben a költeményben, a juhok képe. Emlékszünk az oltár előtti igére? Szétszélesztett nyáj, amiből kedvükre ragadozhatnak a farkasok. Ilyen annak a nyájnak a képe, amelyre csak béresek vigyáztak, de nem pásztorok. Akiknek esze ágában sem volt az életüket kockáztatni a juhokért. Jézus viszont azt mondja, én vagyok a jó pársztor. Életemet adom a juhokért. Miért? Mert az övéi vagyunk. A nyáj és a pásztor képe az Ószövetség számos helyén utal Isten és népe kapcsolatára, hiszen Izrael pásztornép volt. Péter ehhez a jól ismert képhez nyúl, bár olyanokhoz beszél, akik más népekből lettek Krisztushívőkké. Eddig tévelyegtetek, nem találtátok a helyeteket, de MOST már Jézushoz tartoztok.

Izgalmas számomra, hogy a pásztor mellett a gondviselő (az eredeti görögben episzkoposz, amiből a püspök szavunk is származik) is Jézusra alkalmazott kép. A lelkészeket, a gyülekezet lelki vezetőit nevezték episzkoposznak, de a lelkipásztor kifejezést ma is alkalmazzuk. Az igazi, nagybetűs főpásztor azonban nem én vagyok, nem is a püspök. A csupa nagybetűs pásztor és püspök maga Jézus. Nem emberekhez fordulunk oda, amikor megtérünk, hanem magához Jézushoz. Ő a mi lelkünknek, életünknek igaz megváltója, pásztora és gondviselője. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te vagy pásztorunk és gondvislőnk. Te vagy, aki életedet adtad értünk, akinek sebeiben van a mi gyógyulásunk. Te nem maradtál a halál fogságában, hanem új életre támadtál és az Atya jobbjáról teljhatalommal vezetsz bennünket. Kérünk, add hogy ne embereknél keressük azt a vezetést és gondviselést, amit csak nálad találhatunk meg! Terelj minket egybe, és pásztorolj bennünket a te Lelkeddel! Ámen

 

Haszontalan szolga?

Lukács evangéliuma 17, 7-10: Jézus mondja: "Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor az szántás vagy legeltetés után megjön a mezőről: Jöjj ide hamar, és ülj az asztalhoz! Nem azt mondja-e inkább neki: Készíts nekem valami vacsorára valót, övezd fel magadat, és szolgálj fel nekem, míg eszem és iszom, te majd azután egyél és igyál! Vajon megköszöni annak a szolgának, hogy teljesítette, amit parancsolt neki? Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt."

Haszontalan – félelmek és torz istenképek

„Már megint, mit csináltál, te haszontalan?” „Aki nem dolgozik, az haszontalan, csak élősködik a társadalom hasznos tagjain.” „Ha nem gürizek, senki sem fog megbecsülni.” „Haszontalan dolgokkal foglalkoztok, ha nem olyasmit csináltok, amivel sok pénzt/hírnevet/sikert lehet elérni”. Csak néhány mondat, amely a fülünkbe csenghet, ha meghalljuk azt a szót, hogy „haszontalan”. Mégis, talán azt a legfélelmetesebb elképzelni, hogy maga Isten, aki teremtett, aki gondoskodik rólunk, aki szeret minket, talán az ő szájából is elhangozhat felénk: „haszontalan szolga vagy”. Sok embert ismerek, aki retteg egy ilyen ítélet lehetőségétől, és úgy érzi, mindent meg kell tennie, hogy elkerülje.

Attól való félelmünkben, hogy nem leszünk hasznosak, nem leszünk elég jók, és nem leszünk szerethetőek, belehajszoljuk magunkat egy olyan rabszolgamunkába, amiről azt képzeljük: a családunk, a szeretteink, a társadalom, a gyülekezet, sőt akár maga Isten is elvárja tőlünk. Közben előfordulhat, hogy olyan dolgokat teszünk, amelyekre soha senki nem is kért meg, soha senki nem utasított. Magunk szabta könyörtelen parancs alapján örömtelen életet élünk, mert a képzeletünkben felnagyított Rabszolgahajcsár-istenképnek engedelmeskedünk az egy igaz Isten helyett. Ezeket az eltorzított istenképeket az embervilág könyörtelen elvárásai alakítják ki bennünk. Hiszen az emberi szeretet és elfogadás szinte mindig feltételekhez kötött. Még a családban, a szüleinktől is sokszor csak ilyen feltételes szeretetet kaptunk. Szeretlek, ha… teljesíted az elvárásaimat. Ezeket a tapasztalatokat aztán óhatatlanul, szinte automatikusan Istenre vetítjük, és neki is meg akarunk felelni.

Úr és szolga – az érdemteológia kitekert logikája

Isten azonban – ahogy Karl Barth, a református teológus mondja – egészen más. Ő meghaladja a mi emberi elképzelésünket és tapasztalásunkat. A kisbetűs istenképekkel szemben ott van a nagybetűs Isten, akit Jézus Krisztus mutat be számunkra. Jézus gyakran példázatokban beszél az Isten dolgairól. A példázatok olyan képes beszédek vagy rövid történetek, amelyek Istennek vagy Isten Országának egy-egy jellegzetességét mutatják be. Nem érthetjük ezeket szó szerint, és nem is vetíthetjük a kép minden egyes elemét egy az egyben Istenre. Mai igénk is egy ilyen példázat – bár kevésbé ismert, hiszen egyedül Lukács evangéliumában találkozunk vele.

Jézusnak a tanítványaihoz szóló beszédének, mondásgyűjteményeinek a végén olvashatjuk ezt a kis példázatot, amely egy ókorban jól ismert képet: az úr és a szolga viszonyát hívja segítségül. Jézus kérdések segítségével fejti ki a mondanivalóját. „Ki az közületek, aki a munkából hazatérő szolgát előbb ülteti az asztalhoz mint saját magát?” A válasz: természetesen senki, mert a szolgákkal szemben elvárás volt, hogy a külső és belső munkákat is elvégezzék, kiszolgálják az urukat, mielőtt maguk az asztalhoz ülnének. És ki az, aki az egyszerű kötelességteljesítésért elkezd hálálkodni a szolgának? Természetesen senki, mert a szolga csak a dolgát végezte. Akkor hát te se legyél büszke magadra, ne hord fenn az orrodat, ha úgy véled, hogy már teljesítettél mindent, amit Isten parancsolt, hanem légy szerény, és lásd be, hogy csak annyit tettél, amivel tartoztál.

Jézus ezzel azt is állítja, amit mindannyian érzünk is, amikor rabszolgahajcsár-istenképünkkel küzdünk: lehetetlen az Isten akaratának tökéletesen eleget tenni. De még ha becsülettel el is végeznénk a dolgunkat, nem várhatnánk érte külön jutalmat, extra dicséretet vagy egyéni bánásmódot, hiszen Istennek az egész életünkkel tartozunk. Ezen az úton soha nem leszünk elég jók. Soha nem válunk szerethetővé. Jézus szerint az emberi jótettekre és érdemekre hivatkozó teológiának súlyosan kitekert a logikája: hiszen olyasmit vár el Istentől, amit egyetlen földi úr sem adna meg a szolgájának.

Mi a jó hír? – "semmit sem tehetsz érte"

De hát akkor mit tegyünk? Hogyan nyerhetjük el az örök életet? Mit kell tennünk, hogy az Isten szeressen minket? Antony de Mello egyik kis történetében a Mester így szól a tanítványhoz: „Ezzel kapcsolatban van egy rossz és egy jó hírem” „Mester, mondd előbb a rossz hírt!” kéri a tanítvány. „Semmit sem tehetsz érte”. Mire a tanítvány kétségbeesetten: „Akkor mi a jó hír?” A Mester válasza: „Semmit sem tehetsz érte.”

Mit mond ez most nekünk? Hogyan halljuk meg ma ezt a mondatot: Semmit sem tehetsz érte, hogy az Isten szeressen vagy jobban szeressen? De azért sem tudsz tenni semmit, hogy kevésbé szeressen. Meghökkenünk, kétségbeesünk, vagy csak lemondóan legyintünk, hogy már nem is érdekel, mit gondol az Isten? Jó hír ez ma nekünk?

Mi nem tehetünk a szolgálatunkkal vagy a jó cselekedeteinkkel eleget magunkért. De nem is kell, mert Jézus Krisztus már eleget tett értünk. Ismerjük a 216-os húsvéti énekünket? „Dicsőség néked, Istenünk, Fiaddal együtt dicsérünk. Eleget Ő tett miértünk.” Emlékszem, kamaszkoromban, mikor tanultam ezt az éneket olyan furcsa volt ez a szó: mit jelent az, hogy Jézus „eleget” tett. Már elég sokat tett értünk? Évekkel később állt össze a kép, hogy az ének Jézus kereszthalálára és feltámadására céloz. Az ami akkor történt, Isten részéről ELÉG volt. Ő maga tette meg azt az eleget, amit mi egész életünkben hiába hajszolnánk. Magunk erejéből nem lehetnénk elég jók, de nem is kell, mert az, amit Jézusban az Atya nekünk ajándékozott ELÉG.

Miért tegyük a jót? – Mrs. Hemingway bankszámlája

Erre a jó hírre aztán félve azt mondhatjuk: de hát akkor miért tegyük a jót, ha nem az Istentől várt jutalomért vagy dicséretért és elismerésért? Erre a kérdésre hadd feleljek egy kis történettel: Ernest Hemingway édesanyja egy igazi bántalmazó anya volt, képtelen volt elfogadni, hogy a fia – fiú. Lányruhákban járatta és Ernestine-nek szólította, úgy fésülte a haját, hogy az 1 évvel idősebb nővérével össze lehessen keverni. Tetteinek nem tulajdonított bántó jelentőséget, sőt, amikor úgy érezte felnőtt fia elhanyagolja őt, akkor érzelmi zsarolásba fogott, mondván: „egy anyának a gyerekeibe fektetett érzelmi tőkéje olyan, mint egy bankszámla, amikor a gyerek felnő, onnantól kezdve az anyának joga van onnan kivenni”. Talán érezzük, hogy az érdemteológia kitekert logikájával állunk szemben. Egy gyermek soha sem fog bankügyleti értelemben tartozni a szüleinek, ha mégoly jók voltak is hozzá. Legfeljebb hálás lehet nekik. A hála viszont csak szeretetkapcsolatban értelmezhető érzelem.

Mi sem olyan értelemben tartozunk Istennek, ahogy egy banknak tartozik az ember, vagy pláne egy uzsorásnak. Ha Isten szeretetét megérezzük és elfogadjuk, akkor a szeretetben és a szeretet által tartozunk hozzá. Nem kell számonkérésétől rettegnünk, mert ez a szeretet minket is át tud formálni, és arra tud ösztönözni, hogy bátran és örömmel tegyük Isten akaratát.

Jézus ígérete: az asztalnál fogunk ülni 

Bár a példázat hallgatói előtt nyilvánvaló volt, hogy egyetlen földi úr sem ültetné le az asztalhoz maga előtt a szolgáit, Jézus nem hagy kétséget afelől, hogy Isten ebben a kérdésben is egészen más.

Egy másik példázatba fűzve, a Lk 12,37-ben ezt mondja azokról a szolgákról, akiket a hazatérő úr (vagyis maga az idők végén visszatérő Jézus) ébren őrködve talál: „Bizony mondom nektek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy és felszolgál nekik.” Ha pedig kételkednénk benne, hogy Jézusnak nem derogál tanítványainak, azaz nekünk szolgálni, akkor lapozzuk fel János evangéliuma 13-dik fejezetét, és olvassuk el, az utolsó vacsora éjszakáján hogyan mossa meg Jézus tanítványai lábát. Még Júdásét is. Nem azért, mert a tanítványok olyan nagyszerű emberek, annyi mindent tettek, amivel ezt kiérdemelték. Hanem azért, mert Jézus ezzel a szeretettel szereti őket.

Ezzel a szeretettel szeret minket is. Minket is napról napra odaültet az asztalához, elhalmoz minket mindennel, amire csak szükségünk van. Testi és lelki javakkal. Embereket állít mellénk, közösséggé formál minket. Az is kegyelem, hogy ma itt lehetünk. Amikor otthonunkban az asztalhoz ülünk, adjunk hálát és ne csak azért az asztalért, amelyet látunk, hanem azért a végső asztalért is, amelyet még nem látunk, de reménységünk van rá, hogy mindannyian ott fogunk ülni, és maga Jézus szeretetből szolgál nekünk – mi pedig egymásnak és Őneki. Ámen

Edzésterv

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi gyülekezetben 1 Kor 9,24-27 alapján

Olvasmány: Mt 20,1-16

Sajnos nem vagyok nagy sportember, sem a testalkatom, sem az egészségi állapotom miatt nem voltam még arra kényszerítve, hogy rendszeresen mozogjak. Minden tiszteletem azoké, akik versenyszerűen sportolnak, és az eredményeikért hihetetlen áldozatokat képesek hozni, már egészen fiatalon is. Az edzésekkel együtt járó lemondás sokunknak ismerős lehet. Lemondani valamiről, amit nagyon szeretek. Félretenni valamit, amire vágyom. Késleltetni a kívánságok teljesülését. Nem megenni, nem meginni azt, amitől az orvos szigorúan eltiltott. Betegség, baleset, valami rendkívüli körülmény, vagy egyszerűen csak egy új dolog megtanulása abba a helyzetbe hoz, hogy le kell mondanom dolgokról, kényelmi berendezésekről, és addig kell gyakorolnom, amíg nem megy jól az új tevékenység, még akkor is, ha fáj.

Édesanyám stroke-ja után újra kellett tanulnia használni a bal lábát és a bal kezét. Mintha újra kisgyerek lenne. Néha bosszantó, máskor kijózanító: hogy lehet, hogy eddig olyan természetesnek vettem, hogy működik a testem, minden porcikám a helyén van, a szervezetemben minden egyes alkotóelem tudja a dolgát, és magától működik. Valóban szolga a test, méghozzá az esetek többségében nagyon is jól szolgál, de mi nem vesszük észre, csak ha elromlik benne valami. A test jelez: fájdalommal, tünetekkel szól, hogy valami nincs rendjén. Gyakran ekkor figyelünk oda rá először.

Pál apostol merész hasonlata a versengésről első hallásra nagyon is megtévesztő lehet. Az ókori sportversenyeken nem volt második, harmadik stb. helyezett, az olimpiákon nem osztottak ki több érmet. Csak az nyert, aki elsőként ért a célba. Ez a gondolat azt sugallná, mintha úgy kéne élnünk, hogy közben gondosan ügyelünk arra, hogy mindenki mást lehagyjunk a versenyben. Valóban így van Isten Országában? Csak akkor lehetek nyugodt, ha mindenki másnál jobban teljesítettem, ha mindenkit magam mögé utasítottam, ha mindenkinél jobb vagyok? Éppen ellenkezőleg: Pál azt mondja, hogy a soha el nem hervadó koszorúért küzdve nem a többiekkel kell foglalkoznom, hanem önmagammal és a kitűzött céllal.

A korinthusi gyülekezet belecsúszott abba a nagyon is emberi csapdába, amiben valószínűleg minden gyülekezet belecsúszik élete során akár több alkalommal is. A tagok elkezdik egymáshoz hasonlítgatni magukat. Ki mennyit adakozott? Ki él tisztábban? Ki tesz többet? Ki hivatkozik a nagyobb tanítóra? Pál szerint az igazi versenyző saját magát akarja legyőzni. Félre tudja tenni az önzését és az önimádatát. Még a jogos igényeit sem hánytorgatja fel. Háttérbe tudja szorítani a rövid távú érdekeit a hosszú távú célok érdekében. Ha ebben még nem vagyunk profik, akkor bizony gyakorolnunk kell, és ehhez szükséges némi önfegyelem.

A hangsúly itt nem azon van, hogy egy kívülről rám kényszerített edzésterv szerint haladok, tiltások és szabályozások sűrűjében. Ez egy olyan edzésterv, amelyet Isten és én közösen alakítunk ki. Ő tudja, mit tervezett, mit álmodott meg rólam a Teremtés csodálatos kompozíciójában. Én pedig tudom, hogy éppen hol tartok, figyelek a testemre, figyelek az edzőmre, megbízom benne. Folyamatosan ellenőrzöm, mennyit és hova fejlődtem. Visszanézek, hol is tartottam ezzel a gyakorlással 1, 5 vagy éppen 10 évvel ezelőtt. Ebből jól látszik az is, hogy ez egy olyan téma-e, amivel csak egy helyben toporgok, vagy olyan, ahol nagyon is látványos a személyiségem fejlődése és látszik az életutamon Isten keze nyoma.

Két hamis illúzióval is le kell számolnom, ha az isteni edzéstervre gondolok. Az egyik, a testre és erre a világra vonatkozó előítélet. Sok keresztény, köztük én magam is ebben az előítéletben nevelkedtünk. Leegyszerűsítve ezt így lehetne mondani: ez a földi élet pusztán egy siralomvölgy, itt minden csak rossz, a test, az anyagi valóság egy merő bűn. A testet le kell győzni, meg kell öldökölni, a földi életem minden sikerét és kudarcát egy nullának kell tartani. Mert az IGAZI élet az a szellemi, éteri, mennyei valóság. Ez egy közkeletű félreértés a kereszténység tanításáról. Ha Jézus EZT tanította volna, akkor miért hasonlította Isten országát lakodalomhoz, nagy vacsorához, akkor nem használt volna ennyire kézzelfogható, földi hasonlatokat a példázatokban, mint a szőlőmunkások helyzete, a magvető munkája vagy az apai szeretet valósága? Jézus nem azt tanította, hogy a test egy merő bűn, inkább azt, hogy a nagyon is szelleminek képzelt gondolataink visznek be minket a zsákutcába. Miközben igaznak hisszük magunkat, gyakran éppen távolodunk Isten szeretetétől, mert a saját teljesítményünkre koncentrálunk.

A test egy szolga, de olyan szolga, mint a kapernaumi százados szolgája: figyelnünk kell rá, ha beteg, a jelzéseire, szeretnünk kell és gondoskodnunk róla. megfegyelmeznünk, ha éppen arra van szüksége, hogy valamit megtagadjunk tőle a hosszú távú EGÉSZSÉG és TELJESSÉG érdekében.

Amikor ideköltöztem Mezőberénybe, elhatároztam, hogy nem fogok alkoholt inni. Tudtam, hogy ezen a vidéken az alkoholfogyasztás nagyon mélyen bevésődött a kultúrába, de azt is, hogy mekkora probléma, hány családot tesz tönkre alattomos módon. Egy teljes évig következetes tudtam ebben lenni, és nagyon örülök ennek, mert így meg tudtam figyelni magamat. Mikor gondolok arra, hogy jó lenne inni? Mennyire könnyű/nehéz visszautasítani a kínálást? Mikor környékez meg az a gondolat, hogy egyedül magamnak vegyek alkoholt? Persze ez az önmegtartóztatás nem önmagáért érdekes, hanem azért, amit közben tanultam magamról. Mi az igazi vágyam? Milyen szorongás van bennem? Mit fed el az ivás vágya?

A másik illúzió, amivel le kell számolnunk a saját erőfeszítésünkbe és teljesítményünkbe vetett hit. A szőlőmunkások példázata megmutatja, hogy Istennél egészen másképp vannak a dolgok, mint ahogyan azt emberileg gondolnánk. Isten jósága bőségesen ajándékoz, az utolsónak, a gyengének, a szerényebb képességűnek is annyit ad, amennyit az elsőknek, az erőseknek és a tehetségeseknek. De hát akkor miért tegyek én bármiféle erőfeszítést ebben az isteni edzéstervben, ha a végén nem állhatok előrébb a sorban, nem leszek kiemelve, nem állhatok fel a dobogóra? Miért fegyelmezzem magam, miért gyakoroljak, ha végül Isten nekem is azzal az egy dénárral szúrja ki a szemem? Ha a hervadhatatlan koszorút az utolsóként befutó is éppúgy bezsebelheti, aki csak meg megfutotta a pályát, még ha a saját tempójában is?

Az én erőfeszítésemre nem Istennek van szüksége, hanem nekem. Neki nem kell megfelelni. Nem számít, hogy korai vagy késői megtérő vagyok-e. Nem számít, mennyit tettem az egyházért. Nem számít, mit értem el emberileg. Az edzésre, a gyakorlásra nekem van szükségem. Hogy lássam, Isten hogyan cselekszik az életemben. Hogy megtapasztaljam, az evangélium nem egy vénasszonyos mese, amivel a haldoklókat és a szegényeket vigasztaljuk, hanem élő valóság, hatékony erő. Hogy érzékeljem a változást a jellememben, a kapcsolataimban. Szükségem van arra, hogy többé ne az számítson, én magam alkalmatlannak tartom-e magam, vagy az emberek hogyan vélekednek rólam, hanem a célt lássam magam előtt, hogy Isten merre vezet. Ezért imádkozzunk!