Szentháromság: Újjászülő Lélek, kígyóméreg-ellenszérum és mindent odaadó Atya

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Szentháromság vasárnapján Jn 3,1-15 alapján

Kedves testvérek!

Ki volt már úgy közülünk valamivel, hogy bármit hajlandó lett volna megtenni, hogy elérje azt a dolgot? Bármit megtennék, akár a fél karomat vagy a szemem világát is odaadnám, hogy megtörténjen az a valami, amit szeretnék, elérjem, amire vágyom. Megszabadulni valamitől, megmenteni egy szerettemet, elérni, hogy engem szeressenek. Vannak olyan területei az életünknek, ahol bárhogy is törekszünk a kontrollra, nem tudjuk uralni az eseményeket. Ilyen például az életünk eleje és a vége. Nem mi kértük, hogy erre a világra szülessünk, és nem mi döntjük el, hogy meddig maradunk. Mindez egyszerűen nincs a kezünkben. De mindezt nagyon nehéz elviselni.

Nikodémus egy idős ember volt. A zsidók egyik vezető embere. János evangéliuma egy másik igehelyéből arra is következtethetünk, hogy gazdag ember volt. Tekintélyes tagja lehetett a nagytanácsnak, farizeus, aki különös pontossággal igyekezett betartani a mózesi törvényeket. Mégis volt valami, amire mindennél jobban vágyott. Valami, amit mégsem tudott birtokolni. Jézushoz azért megy el egy csendes éjszakai órán, hogy válaszokat kapjon. Jézus pedig, szinte belelátva Nikodémus szívébe, az örök életről, Isten országáról kezd beszélni.

Jézus és Nikodémus a józsefvárosi (Üllői úti) oltárképen

Jézus nem dicséri meg Nikodémust, hogy milyen precízen tanította és tartotta mindezideig a törvényt. Valami egészen mást, radikálisan új dolgot mond. Újonnan kell születnetek. Az eredeti görög kifejezés, az anóthen nemcsak azt jelentheti, hogy újonnan, hanem azt is: felülről. A farizeusok buzgósága emberi mértékkel mérve tiszteletre méltó volt ugyan, mégsem volt alkalmas arra, hogy általa beléphessenek Isten Országába. Ahogyan a törvényadó, Mózes sem volt erre méltó vagy alkalmas, csupán megpillanthatta az Ígéret Földjét a Nébó-hegyről. Ez egy előkép is számunkra, hogy a mózesi törvény nem alkalmas arra, hogy Isten ígéretét elnyerjük általa.

Ez a dolog Nikodémus számára élet-halál kérdés. Neki már nincs sok ideje. A zsidók nem hittek a reinkarnációban. Tudta tehát, hogy csak ez az egy élete van. Jézus azt mondja, Isten Országába nem a teljesítményünk vagy az előéletünk alapján lépünk be, hanem a víztől és Lélektől születés által. Ki ez a Lélek? A Szentlélek, Isten Lelke. Emlékszünk a múlt heti papírszínházra, amit a gyerekeknek meséltem?  A végére biggyesztettem némi hitvallásismeretet. Egy kicsit az Ágostai Hitvallásból, és nem utolsósorban a Kis Kátéból, ahol Luther kimondja: „Hiszem, hogy saját magamtól nem tudnék az én Uramban, Jézus Krisztusban hinni, sem őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által…”

A Szentlélek, mint egy mennyei édesanya szül újjá minket a Jézus Krisztusban való élő hitre. Ezt senki sem a maga erejéből vagy érdeméből csinálja. A hitet nem is lehet csinálni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egyházra nincs szükség. Az egyház, a gyülekezet azonban nem cél önmagában, hanem eszköz. Isten Országa a cél. A Szentlélek azért gyűjt minket egybe, hogy az ige és a szentségek által minket Isten szeretett gyermekeivé tegyen, egymásnak pedig szerető testvéreivé. Ha Isten gyermeke vagy, akkor a melletted ülőnek pedig testvére vagy. A gyülekezet úgy tartozik össze, ahogyan egy családnak a tagjai. Ez nem egy baráti kör vagy a közös érdeklődésűek szent klubja. Minket az köt össze, hogy hisszük, ugyanaz az Isten teremtett, váltott meg és szentelt meg minket.

Mai napon Szentháromság ünnepe van. Valószínűleg ez az az ünnep, aminek a nevét a legtöbbet halljuk (mert ugye kimondani mindig kimondjuk az összes Szentháromság ünnepe utáni vasárnapnál is), mégis legnehezebb megmagyarázni, hogy miről is szól. Mert ha a pünkösdöt is nehéz megmagyarázni, akkor mit mondjunk a Szentháromságról, aminek a titkáról Szent Ágoston is azt álmodta, hogy olyan kimeríthetetlen, mint a tenger.

Ezért sokszor nem is magyarázzuk, hanem dicsérjük és imádjuk a Szentháromságot. Az Atya, Fiú, Szentlélek Istent. Háromság az egységben. Három személy, egy közös lényeg. Jézus szavaiból valamit azért kihallhatunk erről az egész titokról. De érezzük, hogy nincs a hatalmunkban. Nem dirigálhatunk Istennek. Nem kontrollálhatjuk Őt. Isten szuverén. Ami azt jelenti, hogy önmagán kívül senki sem korlátozhatja Őt, és a parancs és engedelmesség tekintetében sincsenek az isteni személyek senkinek sem alávetve, hanem önként, szeretetből engedelmeskednek EGYMÁSNAK. Tehát figyelem! Nem az embereknek. Nem az emberi igényeknek. A Fiú engedelmeskedik az Atyának, amikor eljön a világba, emberré lesz, és nem utolsó sorban, amikor értünk adja magát a kereszten. A Szentlélek is engedelmes, de csak az Atyának, aki a Fiú nevében elküldi. Ha valaki nem Jézus nevében kéri a Lelket, hanem például egy zacskó pénzért meg akarja venni, hogy csodajeleket mutathasson vele, mint Simon mágus, az eretnekség. A Lélek isteni személy, nem lehet adni-venni.

Természetesen a Lélek általi újjászületést sem lehet megrendelni, mint egy szolgáltatást, és eladni sem. Berendezkedni sem lehet rá, vagy intézményesíteni. Mindig marad benne valami misztérium. Fölülről adatik. Az Atya, Fiú és Szentlélek közösen jegyzik a teremtést (hiszen a Fiú mint az örök Ige és a vizek fölött lebegő Lélek már ott van a teremtés kezdete előtt), közösen hajtják végre a megváltás nagy drámáját (az Atya küldi a Fiút, aki a Lélek által fogan, a Lélek erejével hajtja végre küldetését), és közös munkájuk a megszentelés is (az Atya és a Fiú a mennyből küldik a Lelket, hogy újra Isten székhelyévé tegye az emberi szíveket). Ez Isten munkája, nem az emberé.

Fontos szerep jut ebben a folyamatban az embereknek is. Az embereknél van ugyanis a bizonyságtétel. A tanúskodás ereje. A Lélek ugyanis embereket használ, mint igehirdetőket, könyörülőket, tanítókat, prófétákat, adakozókat, osztja szét a közösségben a kegyelem ajándékait. Fontos, hogy az emberek nem passzívak ebben a folyamatban. Kereshetjük Istent. Ahogyan kereste Őt Nikodémus, Pál apostol, Lídia, Kornéliusz, és még számos bibliai és egyháztörténeti szereplő. A mi keresésünk pedig nem hiábavaló, mert Isten maga vonz minket önmagához a keresztre fölemelt Jézus Krisztus által.

Van itt ugye egy kissé bizarr, nehezen befogadható ószövetségi kép, a rézkígyó képe. Be kell, hogy valljam, én nagyon utálom a kígyókat, még képen is nehezen viselem el a látványukat. A gyerekbibliában a legjobban ettől a képtől féltem. És volt még egy kép a tolnanémedi parókia falán, amitől undorodtam. M.S. mester Kálvária című festményének reprodukciója. A pusztai vándorlásnak e történetében a mérges kígyók marásának hatása alól csak akkor mentesülhettek Izrael fiai, ha föltekintettek a póznára tűzött rézkígyóra, amelyet Mózes készített. Milyen bizarrnak tűnik nekünk, hogy a megmentő hasonlítson arra, amitől meg akarunk menekülni. Mi ugye, a negatív gondolatokat mivel akarjuk kiűzni? Pozitivitással. Nem véletlenül hívják azonban ezt a szakemberek toxikus pozitivitásnak. A bajt ugyanis nem lehet egyszerűen önmaga ellentétével helyettesíteni. A gyászban gyászolni kell. A kígyóméregnek pedig az immunanyaggá átalakított kígyóméreg az ellenszéruma. A bűnnek pedig a bűnné tett, átokká lett Krisztus az ellenszéruma. Nem a cuki karácsonyi kisbaba. Nem a dicsőséges messiás. A keresztre szegezett, átlyuggatott kezű és lábú, átszúrt oldalú, intő jelként magasra emelt Jézus. Aki azonban Őrá hittel tekint fel, annak örök élete van.

Akár idős, zsidó férfi, aki éjjel-nappal a szent iratokat tanulmányozza, mint Nikodémus, akár kétes előéletű, fiatal nő, mint a samáriai asszony. Tekints fel Őrá te is hittel! Ha pedig úgy érzed, nincs elég erőd, nincs elég hited, könyörögj a Lélekért, aki mindig Jézus keresztjére mutat. Ámen

Imádkozzunk!

Atya, Fiú, Szentlélek Isten! A te alkotásod vagyunk, te teremtettél, te váltottál meg, te tudsz minket új életre szülni és a sajátoddá tenni. Kérünk, tedd ezt egyre valóságosabbá, egyre inkább megélhetővé mindannyiunk számára. Ámen

Mid van? Ki vagy? Kié vagy?

 Igehirdetés Szentháromság ünnepe utáni első vasárnapon Lk 16,19-31 alapján

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Jézus egy különleges példázata áll ma előttünk. Különleges ez a példázat, mert két kísértést is rejt. Az egyik kísértés, hogy azt gondoljuk, ez a példázat arról szól, hogy hogyan épül fel a túlvilág? Hogy néz ki a halál utáni élet – az üdvösség vagy éppen a kárhozat? Ez a téma mindig is foglalkoztatta az embereket, számos elképzelés élt róla az emberiség történetében és rengeteg művészeti, irodalmi alkotás született ebben a kérdésben, gondoljunk csak Dante Isteni színjátékára. Ez a példázat azonban nem erről szól. Jézus ugyan felhasználja azokat a képeket, amelyek az ő korában népszerűek voltak az üdvösség ábrázolására (mint Ábrahám kebele) vagy a kárhozatéra (mint a lángokban gyötrődés). De arról nem mond a példázat semmit, hogy hogyan néz majd ki a túlvilág a földön használható képeken túl. (Ez volna a literális, szó szerinti értelem.)

A gazdag és Lázár példázatának ábrázolása a Codex Aureusban

Azután csábít a példázat arra is, hogy a mindenkori prédikátorok arról beszéljenek ennek kapcsán, hogy milyen rövid az időnk arra, hogy jót tegyünk, helyesen éljünk. Lám, a példázatbeli gazdag is későn kapott észbe. Nem gyakorolta idejekorán az irgalmat, és ő sem nyert irgalmat. Még a testvéreiért is aggódik, és szeretne a túlvilágról egy üzenetet küldeni nekik, hogy még idejében térjenek meg. Ábrahám azonban a törvényre és a prófétákra hivatkozik. Nincs mód a túlvilágról üzenetet küldeni, és a kárhozat és üdvösség állapota között sincsen átjárás. Ha egyszer meghaltunk, késő, nem tudunk változtatni sem a saját sorsunkon, sem szeretteinkén.  (Ez volna a morális értelem.)Szerintem azonban itt és most ez a példázat nem erről szól.

Hendrick Jansz Terbrugghen: A gazdag és a szegény Lázár festmény

Van a példázatnak egy nagyon komoly referenciája is az Újszövetségen belül. Bár e példázat Lukács evangélistánál fordul csak elő, egy másik Lázár nevű emberrel találkozunk János evangéliumában, különösen annak 11. fejezetében. Mária és Márta testvéréről van szó, a betániai Lázárról, akit Jézus feltámaszt a halálból. Így Lázár Jézus messiás-voltának, isteni hatalmának nem akármilyen tanújává válik. János evangélista azonban leírja, hogy a nagytanács még Lázár feltámasztása után sem hisz Jézusban. Aki megátalkodottan ellenáll a hitnek, annak bizony még az sem elég, ha valaki feltámad a halottak közül – éppen az történik tehát, amit a példázatbeli Ábrahám megjövendöl a gazdag ember fivéreivel kapcsolatban. Még maga Jézus feltámadása sem győzi meg azokat, akik elvesztették a kapcsolatot Mózessel és a prófétákkal, hiszen Jézussal éppen az történt, amit az ószövetségi szent iratok róla mondtak. Talán ez lehetne az allegorikus értelem, amelyben megjelenik az a vita, amelyet az őskeresztények folytattak azokkal a zsidó testvéreikkel, akik nem hitték, hogy Jézus Izrael Messiása.

Még egy lehetséges értelmezés hátravan, ez pedig az anagogikus értelem. Ez az értelmezés arra a kérdésre keresi a választ, miben reménykedhetünk? Mit várhatunk? Én most ezt az értelmezést szeretném kiemelni, és ennek kapcsán összehasonlítani a gazdagot és Lázárt.

Először is feltűnhet, hogy a példázatban a gazdag embernek nincs neve. Jézus nem említi meg. Arról viszont hosszan beszél, hogy micsoda hihetetlen luxusban élt. Bíborba és patyolatba öltözött. Naponta lakomát rendezett. A kapujában fekvő koldusnak mégsem jutott még az asztalról lehulló morzsákból sem. Valószínűleg az emberek szemében éppen fordított volt a két ember helyzete a nevesítés szempontjából. A gazdag és híres emberek nevét szívesen megjegyezzük. Hosszan sorolgatjuk a rangokat, rendjeleket és tisztségeket, betöltött pozíciókat. Isten azonban ezt az embert nem ismeri név szerint, és ő sem név szerint ismeri saját magát. Ez az ember önmagát a gazdagságával, a vagyoni helyzetével azonosítja. Azt gondolja, attól lesz valaki, hogy mi mindene van, mit engedhet meg magának. Olyan fékevesztett jómódban él, hogy már ez a gazdagság lett az identitása. Közben megfeledkezik Istenről és embertársról egyaránt. A felebarát iránti szeretet és irgalom hiányán lehet lemérni, hogy valaki a valóságban mennyire távol került Istentől. Nem önmagában a vagyonnal van a baj, hanem azzal, hogy valaki a saját gazdagságában reménykedik, és nem Istenbe veti bizalmát.

A koldusnál éppen fordítva van a helyzet. Neki van neve: Lázár. Milyen érdekes, hogy amúgy a gazdag is tisztában volt ezzel a névvel. De, ami ennél is fontosabb, hogy Istennél fel volt jegyezve Lázár neve. Isten ismeri Lázárt, még akkor is, ha az emberek megfeledkeztek róla. Isten számon tartja az ő szenvedéseit, és megváltja őt a haláltól. Lehet, hogy az emberek szemében én egy senki vagyok, nem tudják a nevemet. Lehet, hogy emberileg nem értem el semmit, nem tettem le az asztalra különösebb teljesítményt, lehet, hogy nem szereztem javakat. De Isten ismer engem. Tudja, milyen szegény és nyomorult vagyok, és irgalmas szeretettel fordul hozzám. Ha mindent el is vesztek, anyagi javakat, utódokat, a testi és lelki egészségemet, és olyan visszataszító és undorító leszek, mint Jób, amikor a barátai is döbbenettel álltak meg előtte. Ha az emberek utálkozva el is fordulnak tőlem. Isten nem fordul el. Isten Jézusban éppen a legszegényebb, legnyomorultabb, legbetegebb és legkiszolgáltatottabb emberek felé fordult. Az evangélium elsősorban a szegényeknek szól, mert a szegényeknek nincsenek javaik, amiben reménykedhetnének. Ezért Isten Jézusban önmagát adja értük és nekik, hogy belőle éljenek. Jézus asztalától ezért nem küldünk el senkit csak azért, mert beteg vagy szegény.

Kedves testvérem? Tudod-e, hogy te szegény vagy? 100%-ban függetlenül az anyagi javaidtól. Ha van, nem tudsz rajta örök életet venni sem magadnak, sem a szeretteidnek. Ha nincs, akkor sem az vagy, amid nincs. Nem az a kérdés, hogy mid van és mid nincs. Mi mind szegények vagyunk Krisztusban és őáltala mégis mind meggazdagodtunk, mert Isten országának örökösei vagyunk (2 Kor 8,9;Gal 4,7). Ennél nagyobb gazdagság nincs. Azért vagyunk valakik, mert az Övéi vagyunk. Név szerint ismer bennünket. Ezt mondja Ézsaiás próféta könyvében: „Ne félj, mert én megváltottalak, neveden szólítottalak téged, enyém vagy.” (Ézs 43,1) Ámen