Jézus mindig itthon van

Igehirdetés Vízkereszt utáni 2. vasárnapon Jn 2,1-11 alapján

Lekció: Róm 12,6-16

„Jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk Áááámen!” Félix fiam a jól ismert asztali áldásra egy saját dallamot költött, és így énekeljük el minden közös étkezés előtt. Meghívjuk Jézust, hogy legyen velünk, üljön az asztalunkhoz, érezze magát otthon nálunk minden egyes napon. Hisszük, hogy Jézus azért ment a mennybe, azért ült az Atya jobbjára, hogy közel legyen mindanniunkhoz. Nem került távolabb tőlünk. Éppen ellenkezőleg. Isten Országát hozta el közénk. Ahová Jézust hívják, ő oda szívesen megy. A földi Jézuson is azt látjuk, hogy nem utasítja vissza a meghívásokat. Ő szívesen leült egy asztalhoz a farizeusokkal éppúgy mint a vámszedőkkel. Nem utasította vissza a bűnös asszonyt sem, aki a lábát szerette volna megkenni. És ennek óriási jelentősége van! Mert az ókori keleti társadalom, amelyben Jézus élt, nagyon szigorú szabályok és elvárások mentén szerveződött. A becsület és a szégyen irányították az emberek döntéseit. A közösség szemében vajon becsületet nyerek-e vagy szégyenkeznem kell majd? Ez az ókori keleti társadalmakban mindennapos kérdés volt.

A mai történetünk is egy meghívással kezdődik. Jézus – nem sokkal azután, hogy megkeresztelkedett a Jordán folyóban, és csatlakoztak hozzá első tanítványai – ismét Galilea területére megy. Kánában, egy Názárethez hasonló kis faluban menyegzőt, azaz lakodalmat tartanak. Ez pedig egy örömteli esemény. De azért, ha jobban belegondolunk, aki volt már menyasszony vagy vőlegény vagy örömapa, vagy örömanya vagy akár koszorúslány (a barátnőm már „elkelt”, én meg még nem), akkor ez az esemény nem vegytisztán csak az örömről szól. Vegyes érzések kapcsolódhatnak hozzá. Egy korszak lezárul. A gyermek felnő. Elköltözik, családot alapít. Történik egy leválás a szülőkről. Búcsúzás a fiatalkori barátoktól, barátnőktől. Van benne egy kicsi szomorúság, egy kis gyász, egy kis félelem a jövőtől. Ezek az érzések mind mind kísérhetnek egy esküvőt.

A Szélkiáltó együttes feldolgozásában hallhatjuk a bibliai történet ihlette népdalt

És kísérheti egy olyan érzés is, hogy félek a megszégyenüléstől. Mindenki arra vágyik, hogy szép, nagy, gazdag esküvője legyen. Mert fontos, hogy mások hogyan látnak, hogyan ítélnek meg engem. Még ma is fontos nekünk. Képzeljük el akkor, hogy milyen fontos lehetett mindez Jézus korában! Amikor az emberek a maihoz képest sokkal jobban függtek mások véleményétől, jóindulatától. A szégyen a legnagyobb katasztrófa, ami az embert egy ilyen helyzetben fenyegeti, és igen, még egy menyegzői helyzetben is, ami így nem szólhat a felhőtlen örömről.

Azt olvastuk az evangéliumban, hogy a menyegzőn egyszer csak elfogyott a bor. Ez talán azért lehetett, mert az ókori esküvők több napig tartottak (hajadon menyasszony esetén 7 napig), és talán rosszul számították ki, hogy mennyi bor fog fogyni. Először ez egy ilyen logisztikai problémának tűnik. Igen ám, csakhogy a bor Jézus korában egy meglehetősen drága árucikk volt (persze már akkor is léteztek különböző minőségek és árkategóriák), amelyet elég nehéz és drága volt szállítani is. Nem lehetett csak úgy beugrani a szupermarketbe venni, ha elfogyott. Amit nem rendeltek meg előre, az már nem ért oda. Ez a család tehát egy óriási bajba kerül. Ugyanis, ha a násznagy tudomására jut, hogy elfogyott a bor, és ő ezt kihirdeti a vendégeknek, akkor ez az egész család és az ifjú pár számára egy rettenetes szégyent jelentett volna. Valószínűleg soha nem mosták volna le magukról, és még az unokák is viselték volna ennek a terhét.

Mária, aki valószínűleg jól ismerte a szégyent, tudta, milyen az, ha az ember lányát megszégyenítik, az emberek a szájukra veszik, pedig nem látnak a dolgok mögé, és nem látnak az ember szívébe, úgy érzi, hogy itt közbe kell lépni. Amikor viszont a fiához fordul, akkor nem mondja meg neki, hogy szerinte mit kéne csinálni. Csak annyit mond: ”Nincs boruk”. No pressure. Semmi elvárás. Mária csak vázolja a helyzetet. És Jézus először látszólag nemet is mond: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.” Vagyis még nincs itt az ideje annak, hogy Jézus leleplezze a nyilvánosság előtt, hogy mekkora hatalma van. Mária mégis bízik Jézusban, és azt mondja a szolgáknak „Bármit mond nektek, tegyétek meg.” (Fun fact: ezek Mária utolsó szavai a Bibliában, többet nem beszél. Ezt a mondatot vehetjük úgy is, mint a minden szolgának, minden tanítványnak szóló utolsó üzenetetet.)

És ezután jön a csoda. De milyen csoda ez? Nem nagy csinnadrattával hajtja Jézus végre, hanem kizárólag néhány embert avat be. A násznép nem szerez róla tudomást (Pedig mekkora kultusza lehetne itt Jézusnak, ha kiderülne, hogy vízből bort tud csinálni, gondoljunk bele!), még a násznagy sem szerez róla tudomást. Ő azt hiszi, hogy a vőlegény későbbre tartogatta az igazán finom bort. Csak a szolgák és a tanítványok veszik észre, hogy mi történt.

Mi a csoda? Jézus a vizet borrá teszi, de „csak” annyi történik, ami a normális folyamatban is történik. A szőlőtő felszívja a vizet a gyökerein keresztül, megérleli a szőlőfürtöket, az ember leszedi, a bogyókat egy kádban megtapossa, és a szőlőlevet megérleli, míg alkoholtartalma nem lesz. Csak éppen egy pillanat leforgása alatt. Hókuszpókusz és abrakadabra nélkül.

Ez a család itt megmenekült a szégyentől. De talán nem is sejtették, hogy Isten Fia vendégeskedett a házukban. Talán meg is botránkoztak volna, ha Jézus teljesen leleplezi magát. Miközben a násznép tovább ünnepel, egy olyan úton indul el Jézus, amely számára a dicsőség útja és a kereszt útja egyben. 15 évvel ezelőtt, amikor harmadéves voltam a teológián, akkor a Békés megyei gyülekezeteket jártuk a magunk írta passiójátékkal, Mezőtúron is eljátszottuk. A mi passiónk pedig egy kánai menyegzős jelenettel kezdődött. A kánai menyegző egy igazi farsangi történet az örömről, a felszabadultságról, és arról, hogy Jézus osztozik az örömben, és kész arra, hogy megmentsen a szégyentől.  Ugyanakkor Jézus mindig ott van a hétköznapokban is (a terítő zöld színe is erre utal az ünnepközi időszakokban). Jézus mindig veled van. Amikor küzdesz, amikor szenvedsz, amikor stressz ér, amikor beteg vagy, amikor szükségleteid vannak. Amikor úgy érzed, hogy a bűntudat vagy a szégyen elborít és megbénít. Amikor tehetetlennek érzed magad. Jézus mindenben ott van. Amikor a passiónkat előadtuk, akkor én éppen a november végén elhunyt édesapámat gyászoltam. Iszonyú erősen hatott rám is az a darab, aki Mária szerepét kaptam. Akkor tanultam meg azt, hogy Jézus mindenben jelen van. Könnyű vagy nehéz. Egyszerű vagy bonyolult. Jó vagy rossz. Nász és gyász. Tánc és böjt.

Ezért fontos ez az imádság, amivel az étkezést kezdjük: Jövel, Jézus, légy vendégünk. Amikor ezt mondjuk, Jézust hívjuk meg, hogy lépjen be abba a helyzetbe, amiben éppen vagyunk. És Jézust nem érdekli, hogy rendet raktunk-e, mennyire tiszta a szobánk, mennyire tiszta az életünk, mennyire voltunk jó kislányok/ jó kisfiúk. Jézust nem érdekli, hogy egy komplett esküvői menü van-e az asztalunkon vagy egy tányér tökfőzelék. Ha hívod, Ő jön. Nem utasít vissza, nem lök el magától. Csak közeledj felé! Hívd be az életedbe, legyen az bármilyen romos és vállalhatatlan állapotban! Mutasd meg neki, amiben vagy, amivel küzdesz. Aminek örülsz, amiben reménykedsz. Meglátod, hogy eljön.

Imádkozzunk!

Uram, Jézus Krisztus. Talán még sosem hívtalak így, ilyen egyszerűen, hogy gyere, és legyél a vendégem. Legszívesebben azt mondanám, hogy ne nézz nagyon körül, mert olyan kaotikus az életem. Zaklatott vagyok, keszekusza érzelmekkel, vágyakkal, reményekkel. Te még soha senkinek a közeledését nem utasítottad el. Kérlek, lépj be hozzám is, és áldj meg engem! Ámen

 

Hogyan tovább?

Igehirdetés Tamás-misén 2017.november 19-én, Reménység vasárnapján Róma 8,14-25 alapján

Hatgyermekes család, az édesapa vízszerelő. A nyáron a feleség és édesanya mellében rákos daganatot diagnosztizálnak. Hamarosan kiderül, hogy áttét képződött az agyban. Szeptember végére anya már elment. Apa egyedül maradt a gyerekekkel. Hogyan tovább?

Szépreményű, jó nevű fiatalember éli az egyetemisták mindennapjait, lazul, bulizik, Erasmusra megy. Egyik tantárgyát azonban kénytelen dékáni engedéllyel felvenni. Utolsó lehetőség a vizsgázásra. Megbukik. Hogyan tovább?

Szerelmi bánattól feldúlt fiatal lány ténfereg a metróperonon. Vége mindennek. Pedig ő volt a nagybetűs Ő, az igazi, a minden. Talán be kéne ugrani a szerelvény elé. Hogyan tovább?

Zsidó származású keresztény misszionárius, aki a görögök között számos gyülekezetet alapított, hosszú idő után készül hazatérni Jeruzsálembe. Egykori hittestvérei azonban fogvicsorgatva várják az áttért farizeust. Ő pedig kétségbeesve gondol arra, mi történhetett Isten ígéreteivel és kiválasztásával, hogy zsidó testvérei nem ismerték fel a Názáreti Jézusban a várva várt Messiást. Jeruzsálemből Rómába készül menni, ahol zsidók és nem zsidók együtt vannak a gyülekezetben, egymással olykor fasírtban. Hogyan tovább?

Péter és Pál apostolok elmosódott ferskója a pécsi ókeresztény sírkamrákban (IV.század)

Talán úgy gondolsz a Római levélre, mint egy teológiai tankönyvre. Megszoktuk, hogy kristálykemény, jéghideg, márványmerev dogmákként gondoljuk az eleve elrendelésre, a hitből való megigazulásra, Krisztus békéltető kereszthalálára. Pedig egy hozzánk hasonló ember, egy testvérünk, Pál megszenvedett ezekért a gondolatokért. Nem csak kivette a teológiai frigóból. Szüntelen fájdalomban megizzadt értük. Túl sokszor akarunk úgy beszélni Istenről, hogy csakis a másik ember bőrét visszük a vásárra. Pál a saját bőrét is a vásárra viszi. A pokolig akar menni azokért, akik nem ismerik Isten szeretetét, amelyet Jézusban mutatott meg. Amikor Pál a szenvedésről és a reményről ír, amögött ott van az ő személyes története, amely rezonál a mi személyes történeteinkre.

Mi a reménység? Milyen árat fizetünk érte? A remény rendkívül ambivalens érzés. Olyasmit remélsz, amit nem látsz, tehát MÉG nem biztos. Amire várni kell. Ami nem biztos, hogy pont olyan lesz, amilyennek elképzeled.  A reménység helyett mi jobban szeretjük a bizonyosságot. Szeretjük tudni a tutifrankót. A biztosat. Az olyan biztonságos. Éljünk úgy, mintha nem lenne a világban bűn, betegség, halál. Vagy legalábbis könnyed optimista mantrákkal megszabadulhatnánk ezektől. Mintha már az Isten országában élnénk. A másik véglet a kétségbeesés. Cinizmus. Kiégés. Depresszió. Mintha sosem jönne el az Isten országa. Mintha az éjszakára nem virradna hajnal. Itt és most kell kikaparnunk magunknak a gesztenyéből a maximumot.

Nagyon szeretem ahogy Pál a reménységről ír. A közös reményünkről. Mert a remény sohasem az én egyéni életem jobbra fordulásáról szól. A remény köztulajdon. Nem lehet privatizálni. Nem lehet korrumpálni. Képtelenség elvenni a szegényektől és a gazdagoknak adni. A reménység közös. Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságában reménykedünk.

Szeretünk abban is hinni, hogy Isten majd kiragad minket, kiváltságos hívőket a nagy nyomorúságnak nevezett földi pokolból. Az apokalipszist mint valami színházi előadást, a kiválasztottak majd páholyból nézhetik végig. Valami jó, kényelmes mennyei páholyból. Csakhogy mi az apokalipszisnek nem nézői, hanem nagyon fontos résztvevői vagyunk. Nekünk kell megjelennünk, felegyenesednünk, felkelnünk a porból, kijönnünk a sötétből a fényre. Mi vagyunk, akik lelepleződünk, akiken az isteni dicsőség nyilvánvalóvá lesz. Isten minket nemcsak biodíszletnek szánt ebbe a drámába. Mi rántjuk magunkkal a teremtett világot a szolgaságból a szabadságba. Mi azt reméljük, eltűnhetünk, elsüllyedhetünk vagy elragadtathatunk a világból, és nem kell együtt szenvednünk vele. Pál viszont nem eltűnésről ír. Megjelenésről. Apokalipszisről. Isten fiainak apokalipsziséről, azaz megjelenéséről.

Bár te meg én menekülünk az együttérzéstől, Isten együtt érzővé tette a teremtett világot. Az egész teremtés velünk együtt sóhajtozik és nyög a bűn miatt. Szenved a szennytől, a halál törvényétől. Ide rántottuk magunkkal a teremtést. Isten azért tette a teremtést a romlandóság rabszolgájává, mert reménykedik. Reménykedik benned és bennem. Együtt érzővé, együtt szenvedővé tette a teremtést a bukott teremtménnyel, az emberrel. És végül Ő maga is együtt érzővé, együtt szenvedővé vált velünk a kereszten.

A kereszten minden megfordul. Látod rajta függni a veled együtt érző, együtt szenvedő Istent Jézus Krisztusban. És te mégis meg akarod úszni a szenvedést? Meg akarod úszni a keresztet?

Van egy ötödik SOLA az evangélikus teológiában. Ismerjük jól a négy SOLÁt, a négy oszlopot: egyedül Krisztusért, egyedül kegyelemből, egyedül a hit által és egyedül a Szentírás alapján lehet üdvösségünk. A reformátusok ötödikként  hozzáteszik: Soli Deo Gloria, vagyis egyedül Istené a dicsőség. Nekünk viszont Luther nyomán nem a gloria van az ötödik helyen. Nem a dicsőség. Hanem a crux, a kereszt. Crux sola est nostra theologia. Egyedül a kereszt a mi teológiánk. Ott van egy kis járólapon a Kálvin téren.

Crux sola est nostra theologia - részlet a Kálvin téri térkő-installációból

Ez nem az a kereszt, amivel a falakat szoktuk díszíteni. A kereszt az, amit hordozok. Amit hordozol. Amit magadra veszel. Ahogyan Jézus magára vette és hordozta. A sajátjaként vette magára a keresztet, amit az emberi gonoszság ácsolt neki. Nem futott el előle. Miért menekülsz a kereszt elől – kérdezte egy atyai jó barátom, amikor apámat temettük, és én belekerültem életem legnagyobb krízisébe – a kereszt Krisztushoz köt téged. Kereszt nélkül nincs egyház, nincs Istenről szóló beszéd és nincs remény sem.

Amikor a teológiára jártam Isten sokféleképpen megmutatta, hogy mit jelent ez a mondat: egyedül a kereszt a mi teológiánk. Én is álltam a metróperonon azt fontolgatva, ér-e még bármit is az életem. Nem segített az okoskodás, ami arról szólt, hogy majd később minden jobb lesz. Ha elveszíted azt, akit vagy amit a legfontosabbnak gondoltál, amikor nincs helye az optimizmusnak, akkor csak a remény marad. A remény csak a szenvedés talaján tud kicsírázni. Ha a kereszt teológusa akarsz lenni, meg kell értened, hogy nem a kereszt lesz a teológusé. A teológus lesz a keresztté. A kereszted megtalál téged és segít neked Krisztushoz hasonlóvá válni. Ahogyan ő részt vett a te szenvedéseidben, úgy kell neked is részt venned a világ szenvedésében. Ahogyan Ő kilépett a sírból vasárnap hajnalban, úgy visz ki téged is a sötétségből az örök fénybe. Ahogyan Krisztus magára öltötte a haláltól szabad dicsőséges testet, úgy változik át a te tested is a fájdalmas töredezettségből az élet teljességébe.

A horgony – a reménység jele - a keresztből nő ki. Ahogyan a Lift zenekar borítóján láthatjuk megelevenedni az ősi jelképet. A reménység a szenvedésben születik meg.

A Lift! zenekar lemezborítója Forrás: liftzenekar.hu

Mint a vajúdás. Tudjátok, ez volt Isten búcsúajándéka, amikor kijöttünk az Édenből. A sátán búcsúajándéka a szégyen volt. Ezt a gyötrő érzést jól ismerjük, amikor meglátjuk a meztelenségünket, amikor el akarunk rejtőzni Isten és embertársak elől.  Isten viszont a reménységet ajándékozta. Mi mindig arra koncentrálunk, hogy Isten szenvedést adott, hogy megbüntetett, de ez nem teljesen igaz. Isten ÉRTELMES szenvedést adott. Fájdalommal szülöd gyermekedet. De ez nem egy értelmetlen, eredménytelen fájdalom. Olyan szenvedés, amelyből új élet születik. Olyan szenvedés, amelyen keresztül a Megváltó a világba érkezik. Az a gyermek, aki majd a kígyó fejére tapos. Nehogy azt higgyétek, hogy ezt csak a nő kapta. A föld termékenységében hasonlót tapasztalunk meg. Verejtékkel műveljük a földet, de azzal a reménységgel, hogy ehetünk a termésből. A fáradságos munkának gyümölcse van. Értelme van.

A teremtett világ vajúdik. Mi, Isten gyermekei, akik már megtapasztaltuk a Lélek erejét a saját életünkben, mi is együtt sóhajtozunk vele. Ahogyan az apa együtt lélegzik az anyával az apás szülésen. Ne hagyjuk magára a kínjai között, vállaljuk vele együtt a szenvedést! Lépjünk ki az áldozatszerepből! Tegyünk egy gesztust, egy lépést előre a remény útján! Miránk vár sóvárogva az egész teremtés. Arra, hogy megjelenjünk. Ámen

Jézusunk, te levetkőzted a dicsőséget és vállaltad a részedet a teremtett világ szenvedésében és halálában. Kérünk, hadd váljon valósággá életünkben a Te feltámadásod. Adj erőt remélni reménység ellenére, adj erőt szeretni azt is, aki bánt. Te adj nekünk távlatokat akkor is, amikor emberi számítás szerint minden kapu bezárult, amikor magányosan ücsörgünk a sötétben! Te vagy a mi világosságunk! Ámen

De miért...?

Igehirdetés Mezőberény II. kerület,2016. november 6. Ítélet vasárnapja

Jób könyve 14,1-17 alapján

Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, ma Magyarország legidegesítőbb kérdése a "De MIÉRT?" Egy gyógyszerreklám ártatlannak vélt gyerekpoénja rátapintott valamire, ami eltalálta az ember érzékeny pontját. A gyerekeknek van egy olyan időszakuk, amikor egészen normális, hogy mindennek az okát kérdezgetik. A felnőttek azonban egy idő után kifogynak az okokból, és a türelmükből is, ilyenkor szokták lezárni a vitát azzal, hogy "CSAK" vagy "így akarom és kész".

Jób könyve az Ószövetség egyik legbosszantóbb könyve. Ugyanezt a Miért- kérdést feszegeti egy olyan témában, ami az ember húsába vág, amióta kiléptünk az Éden kertjéből. Miért szenvedünk? Miért történnek rossz dolgok jó emberekkel? Miért engedi Isten, hogy az ember mindent elveszítsen, még akkor is, ha hisz benne, és szolgálni próbálja Őt?  És a legbosszantóbb az, hogy a kérdést megválaszolatlanul hagyja. A 42. fejezet végén is ott állsz, mint olvasó, és azt kérdezed magadtól: Erre volt jó a sok okoskodás? Mert Jób könyve végül is nem a Miért? kérdésre válaszol, hanem a Kivel? kérdésre. Kivel vagy együtt a szenvedésben?

A kerettörténet szerint Jób dúsgazdag keleti úr, istenfélelme és jámborsága legendás, még maga az ÚR is dicsekszik vele a Sátánnal szemben. A vádló (mert neve ezt jelenti) azonban bizarr fogadást ajánl: Ha Isten a kezébe adja Jóbot, hogy csapásokkal sújthassa, hamar letéríti az igaz útról és istenkáromlóvá teszi. Az Úr elfogadja a kihívást, és Jób valóban elveszíti az egész vagyonát, a gyermekeit majd az egészségét is.  Még a felesége sem áll mellé: "Átkozd meg istent és halj meg!" a búcsúmondata. A barátai eljönnek ugyan vigasztalni, de az együtt érző hallgatást hamar a klasszikus istenképet védelmező okoskodás váltja fel. Jób barátai ugyanis nem tudják elfogadni, hogy Isten megengedheti Jób szenvedését, hacsak nincs valami hatalmas titkolt bűn a tarsolyában. Nekik fontosabb, hogy ragaszkodhassanak a biztonságot adó, igazságos világképhez, amelyben mindenki csak azt kapja, amit megérdemel. Jób magára marad a panaszával, amit Istennek önt ki.

Mai igénkben Jób a mélypontot sajátosan ünnepli meg: a reménység forrását keresgéli kérdésekkel. Nem Istenről beszél, hanem IstenHEZ. A mélyponton általában nem segít, ha IstenRŐL próbálok meg beszélni, hallani vagy olvasni. Muszáj IstenHEZ beszélni. De ez nagyon nehéz, mert várni kell a válaszára. És ami másnak válasz, nekem lehet, hogy nem lesz az. Ezért Isten külön nekem, nagyon személyesen fog válaszolni. Csak néha olyan csendesen mondja, hogy nem hallom meg.

Ezért Jób könyvét bátran mondhatjuk a legemberibb könyvnek is a Bibliában. Mert Jób mi vagyunk, valamennyien. Ha nem is ilyen iszonyú csapássorozatot, de mind átéltünk már, és még fogunk is átélni tragikus eseményeket. Amikor a fájdalomtól és tehetetlenségtől szinte ordítani tudnánk. Ki lehet-e egyáltalán bírni ezeket a helyzeteket ép ésszel? Ki lehet-e bírni úgy, hogy megmarad a hitem?

Ilyenkor novemberben nem kell sok ahhoz, hogy az embernek elmenjen az életkedve. Jóbon is erőt vesz időnként a halálvágy. De közben fél is a haláltól, hiszen onnan nem lehet visszajönni. Egyszerre gondol rá úgy, mint a nyugalom helyére, ahol - paradox módon - még magától Istentől és az ő haragjától is biztonságban lesz (érdekes, hogy C. S. Lewis azt mondta, hogy a pokol inkább az a hely, ahol biztonságban lehetsz Isten szeretetétől). Jób azért kíván a Seólba feküdni, mert talán ott át lehetne vészelni, amíg Isten haragja megengesztelődik a sok kisebb-nagyobb, még általa sem ismert vétke miatt. Ugyanakkor fél is. Meg egy kicsit reménykedik is, mert érzi azt, hogy Isten hatalma és szeretete nagyobb kell hogy legyen annál, mint ami az embernek ebben a 70-80 évben adatik. Hiszen még a kivágott fából is sarjad új élet. Vajon elképzelhető-e, hogy az Élet Ura saját képmásainak az örök halált szánja?

Írországban járva gyakran találkoztam a sírköveken a R.I.P. rövidítéssel: Rest in peace - nyugodj békében - üzenik az elhunytnak a visszamaradottak. Valaki azt kérdezte a napokban a Facebook-on, miért nem inkább ÉLNI akarunk békében? Halandóságunk tudata rá kellene, hogy ébresszen minket, hogy felelősek vagyunk a saját életünkért, és másokért is sokat tehetünk. A béke és az értelmes élet elérhető, és nem a körülményektől függ. A novemberi sötétségben is, a halál szelét érezve is, a temetőket járva is, mi figyelhetünk az Élet Igéjére, az örök Élet beszédére. Ugyancsak Írországban a sírkövek keresztje áttör egy körívet. Ez a kör-kereszt a feltámadás szimbóluma. A kör az evilági élet, a szemmel látható világ a maga törvényszerűségeivel. A kereszt szárai ezt törik át és bontják meg, egy teljesen más törvényszerűséget hozva.

Miért van szenvedés? Halvány fogalmam sincs. A Biblia arról beszél, hogy Isten teremtő akaratában nem szerepel, és végül meg is fog szűnni. Azt viszont tudom, hogy Isten megáldotta és megszentelte a szenvedést, amikor emberré lett Jézus Krisztusban. Nehéz megmondani, hogy az egyes ember szenvedésének vajon van-e valamilyen célja vagy értelme. Az viszont biztos, hogy Isten az embert nem hagyja egyedül ebben a fájdalomban. Isten belépett a bűn, a fájdalom és a halál kétszínű világába, hogy újból mindent a sajátjává tegyen. A kereszt nem csupán a fájdalom fája. Az élet fájává lett értünk Krisztusban. Jézus azt kéri, hogy vegyük fel a saját keresztünket, és azzal a vállunkon kövessük Őt. Ez nem azt jelenti, hogy keressük szándékosan a szenvedést, legyünk önjelölt mártírok, de azt igen, hogy higgyük el azt, hogy nem járhatunk az emberi élet olyan mélységében, ahol Jézus ne járt volna előttünk.

Az Apostoli Hitvallásban van egy különös mondat, amivel sokáig nem tudtam mit kezdeni: "alászállt a poklokra". Mit akar ez jelenteni? Hiszen nincs ilyen jelenet a Bibliában. Aztán egy kicsit utánavizslattam, hogy amit a Szentírásban "pokol"-nak fordítunk az általában egyszerűen a "halál" szinonimája. Jób Seólja, a halottak háza, ahová kívánkozott. Ahol a 139. zsoltár szerint Isten jobbja elérhet minket. A holtak háza is egy olyan hely, ahol Jézus már járt előttünk. és ami még fontosabb: ahonnan visszajött. 

Vajon ki lehet-e bírni, hogy elveszítem a legdrágábbat? A szerelmemet? A gyerekemet? A szüleimet? A testi épségemet? Az életemet? Isten nem int türelemre, mint Jób barátai, nem teologizál, nem is vonul ki a történetből, mint Jób felesége. Isten belép a történetünkbe. A sajátjává teszi a fájdalmunkat, a betegségeinket, a halálunkat. Velünk együtt hordozza. Halálával legyőzi a halált és megszabadít minket a félelem bilincséből. Nem keresgéli nagyítóval rejtett vétkeinket. Ellenkezőleg, a tenger mélyére veti őket. A gonosz, a fájdalom és a halál az életünk részei, de nem ezek alkotják a végső valóságot. A VÉGSŐ VALÓSÁG Isten országa, ahová Jézus hív minket. Ha az út meg nem érdemelt (vagy éppen igazságos) bűnhődésen, halálon és poklon át vezet, akkor is érdemes Őt követni. 

Egy kis Johny Cash aláfestő zenének

Rendben vagyok? No. 2. Hogyan lesz a mínuszból plusz?

Volt idő, amikor én is be akartam lépni egy rendbe (egy részem még mindig ezt szeretné). Olyan jó lenne odaírni a nevem mellé, hogy Ordo Sancto Benedicti, vagyis Szent Benedek rendjéhez tartozó. Akkor tényleg rendben lennék. Kereteket kapnának a vágyaim, az istentiszteletem, a munkám, mindaz, amivel most egyénileg küzdök, hordozná a közösség és az 1500 éve bevált Regula. Aztán egy bencés barátom pappá szentelésén rádöbbentem, hogy valójában lehet, hogy amit akarok a rendbe lépéstől, az nem Isten valódi keresése, hanem egyfajta társadalmi megbecsülés megszerzése. Most csak egy szingli vagyok, akinek "nem jött össze", na de akkor lehetnék akár magánfogadalmas szerzetes is, hogy' fölnézne akkor rám mindenki!

Ez így viszont egy súlyos csapda. Tragédia, ha Istenre vágysz, és embereket találsz. Tenni akartam valamit, amitől a "rendben vagyok"-érzés birtoklását reméltem. 

Rendben lenni: mindannyian erre vágyunk. Az az állapot, amikor szeretettnek, elfogadottnak élem meg magamat. Ezt nevezi Pál apostol csúnya szóval megigazulásnak (latinul iustificatio), vagy kicsit pontosabban: megigazításnak. Mit kell megigazítani? Hát azt, ami ferde, ami nem jól áll, ami nem oké, valamiért nem elfogadható. Amikor vágyunk arra, hogy rendben legyünk (Istennel, önmagunkkal és az emberekkel), a természetes emberi reakció az, hogy a saját cselekvésünk által szeretnénk rendbe jönni. Fogom a törvényt (akár Isten törvényét, amelyet kijelentett), és megpróbálom betartani. A másik lehetőségem, hogy megpróbálom megváltoztatni a tudatállapotomat, és meggyőzni magamat arról, hogy én márpedig nagyon is elfogadható vagyok. Mind a kettő önigazultsághoz vezet: amikor meg vagyok győződve arról, hogy én egymagamban igaz, jó és elfogadható vagyok. Meg is sértődöm iszonyúan, ha valaki a legkisebb jelét adja annak, hogy nem fogad el (súlyosabb esetben akkor is kiakadok, ha nem tart engem különbnek magánál). Megpróbálom a saját szabályrendszeremet, vagy az egyénileg legyártott utamat ráerőltetni a másikra, és ha nem akarja magát alávetni, máris készen állok az ítélettel, hogy hát bizony ő bűnös, és milyen jó, hogy én nem vagyok olyan. 

Van egy másik út, amelyet Pál a valódi igazság útjának nevez, de ez nem jön magától az emberi természetből. Azt mondja, a törvény cselekvése által megigazulni teljesen reménytelen. Sohasem fogjuk ezen az úton igazán "rendben levőnek" megélni magunkat, mert mindig lesz olyan része a törvénynek, olyan mozzanata Isten akaratának, ahol márpedig engedetlennek bizonyulunk. Nem járunk jobban a magunk által felismert és elfogadott autonóm erkölcsi értékekkel sem. Senki sem tud megfelelni, még a saját mércéjének sem. 

Amikor cselekszünk (akár az isteni törvény útmutatása alapján is), az emberi, a horizontális síkban maradunk. Bármennyi jót tegyünk is, ha közben önmagunkban bízunk, csak a vízszintes vonalat, a mínuszt növeljük. De nem vagyunk képesek a mínuszból pluszt csinálni.

Hogyan lesz akkor az emberi mínuszból (bűnből, istentelenségből, igazságtalanságból) isteni plusz?

Kell egy másik vonal. Egy olyan vonal, amely függőleges, nem vízszintes. Egy vonal, amely fölülről jön, áthasítja az eget, leszáll a földre, és kettészeli az ember vízszintes vonalát. Ez a kegyelem. A kegyelem vertikális, ahogyan Shakespeare mondja: "az Istennek magának tartozéka". Csak Isten maga változtathatja pozitívvá a negatívat, és ehhez nem szükséges semmilyen (!) emberi cselekvés. A kicsi és nagy mínuszokat egyaránt képes plusszá változtatni.

Hogyan történhet meg mindez? Isten maga felvállalja a mínuszt. Kevesebbé teszi magát, magára veszi az emberek minden negatívumát. Maga is negatívvá válik az emberek szemében. A mínuszosok közé számlálják. Így kerül Isten Fia a keresztre. A kereszt egy vízszintes és egy függőleges vonal találkozása. A vertikális és horizontális találkozása összeköti az eget a földdel, Istent az emberekkel. Krisztus keresztje egy nagy összeadásjel, amely az ember összekapcsolódása azzal, akitől elszakadt. Így lesz az ember rendben. De vajon hogyan marad benne ebben a rendben? (folyt.köv.)