Rendben vagyok? - No. 1.

Ott kezdődött, hogy megláttam a videót a Facebook-on. Aztán a plakátokat a városban. A szerzetesi életet népszerűsítő kampányról van szó, amelyet annak kapcsán indítottak, hogy a katolikus egyházban az idei év a szerzetesek éve. Szíven ütött a szlogen: Rendben vagyok. 

Ármella nővér interjúját néztem meg először. Végigbőgtem. Akkor nem tudtam, miért. Most azt gondolom, hogy az az érzés vágott mellbe, hogy iszonyatosan irigy vagyok valakire, aki elmondhatja magáról, hogy "rendben van". Ez persze szójáték, hiszen a szerzetesek rendekbe tömörülnek a különböző lelkiségi irányzatok és alapító kegyelmi ajándékok mentén, és így ők szó szerint is benne vannak egy bizonyos rendben, de a szó arra is utal, hogy "oké vagyok" vagy "elfogadható vagyok", és még mélyebben: "békében vagyok Istennel, önmagammal és emberekkel".

A középkori egyházban, amikor a cölibátust felsőbbrendű életmódnak tartották a házashoz képest, valószínűleg álmukban sem gondolták volna, hogy egy nap majd népszerűsítő kampány lesz a szerzetességről. Hogy lesz idő, amikor a szüzességben élőket fogják betegnek, szexuális ösztöneiket elfojtó embereknek gondolni. Amikor az általános közvélekedésben pszichopatológiai kategóriaként bélyegzik meg azt, amit belülről sokan legszentebb élethivatásként élnek meg.

Persze nálunk, a protestáns keresztény világban még a cölibátus sem létező vagy vállalható életforma, miközben arra nézve, aki "egyedül maradt" azért mégiscsak kötelező. A keretek és köztisztelet nélkül létező egyedülállók boldoguljanak, ahogy tudnak, de ha nők is közben, akkor azért szégyelljék  magukat, hogy nem voltak elég jók Istennek és a férfiaknak annyira, hogy legyen párjuk. Hiszen a társat Isten adja, ha elég szépen kéred.

Az esküvői szezon kellős közepén vagyunk, nekem négyet is végig kell asszisztálnom, az egyikről épp most jöttem haza, és a szociális médiát elborítják a szivárványos posztok pro és kontra és rekontra. Azt kérdezem magamban: miről szól ez? Mintha mindenki a kétségbeeséssel határos módon próbálná bizonygatni: "rendben vagyok". Én heteró vagyok, tehát rendben vagyok (mert aki nem fér bele ebbe a kategóriába, az nincs rendben). Én nem vagyok homofób, tehát rendben vagyok (hiszen a homofóbok nincsenek rendben, még a nevükben is szerepel egy pszichopatológiai kategória). Én elfogadtam magamat, tehát rendben vagyok. Én küzdök a bűn ellen, tehát rendben vagyok. Rendben vagyok, és mindig azon az áron, hogy a másikról sikeresen bebizonyítottam, hogy ő mennyire nincs rendben.

Még az evangéliumhirdetésünk is erről szól: Én már megtértem, elfogadtam Jézust megváltómnak, tehát rendben vagyok Istennel. Gyere te is Jézushoz, hogy rendben legyél! Isten elfogad, megigazít: rendbe rak. rendben leszel.

És mi van akkor, ha én nem érzem mindig teljesen és abszolút módon rendben magam? Mi van, ha nem tudom mindig átélni, hogy Isten elfogad? Ha látok magamban törést, feszültséget, gyengeséget, sőt: sötét bűnöket? Mi van, ha leülök beszélgetni valakivel, akit megerőszakoltak, vagy akit az anyja el akart vetetni, ha látok valamit, ami számomra elfogadhatatlan?

Mi van, ha sóhajtozom, mint egy szülő nő, miközben várok a megváltás beteljesedésére? Mi van, ha egyszerre vagyok - Lutherrel szólva - igaz ember és bűnös ember? Ha egyszerre igaz rám, hogy mindentől szabad vagyok, és mindent szabad nekem, és az is, hogy mindenki szolgája vagyok, alávetve bárkinek, akinek a hite gyengébb az enyémnél? Kell az, hogy mindenáron abba kapaszkodjak, hogy márpedig "rendben vagyok"? Vagy Jézus arra kér, hogy fogadjam el azt a feszültséget, amivel együtt jár az Ő követése? A kereszt egyszerre ábrázolja a megbékélést és a kifeszítettséget. nem létezik egyik a másik nélkül. Nem válok-e fogyasztói kereszténnyé, ha folyton folyvást csak vigasztalást keresek Jézusnál, ahogyan Kempis Tamás mondja? (folyt köv.)

Isteni bújócska

2015.június 21-én, Kistarcsán és Csömörön elhangzott igehirdetés Lk 15,1-10 alapján

Pár éve egy egyetemi kiránduláson elvesztem: elszakadtam a csoporttól. Elbámészkodtam az öbölben, a horvát tengerparton, az esti sétán. Nem tudtam senki telefonszámát, sem a hotel címét, ahol megszálltunk. Leültem egy padra, és úgy döntöttem, megvárom, amíg megtalálnak, de iszonyúan féltem, és elhagyatottnak éreztem magam.

Jézus gyakran hasonlítja az ember Istentől elszakadt állapotát az elveszettséghez. Lukács evangéliumában 3 példázatot is mond erről: az elveszett bárány, az eltűnt ezüstpénz és végül az elveszett fiú történetét. Ez utóbbit tékozló fiúként szoktuk emlegetni, de a sztori tanulsága nem az, hogy helytelen dolog elpazarolni az örökségünket, hanem a csúcspont ott van, amikor az apa felkiált, miután évek óta nem látott fia hazatér: elveszett, de megkerült! Vannak magyarázók, akik szerint nemcsak egy, hanem két elveszett fiú is van ebben a példázatban: hiszen az idősebbik fiú, aki nem kérte ki az örökségét, nem ment el hazulról, hanem otthon maradt, és kötelességtudóan teljesítette az apja parancsait: legbelül, egészen mélyen ő is el volt veszve, mert nem ismerte fel az apja végtelen szeretetét, és képtelen volt vele együtt osztozni az öccse megtalálása feletti örömében.

Két csoportot látunk itt Jézus körül: az egyik a megvetettek, a társadalom legalja, az adószedők és bűnösök csoportja, akik Jézushoz igyekeznek, hogy hallgassák őt. A másik a farizeusok és az írástudók: a kegyes, vallásos emberek csoportja, akik a saját igazságukról vannak meggyőződve, és mélyen felháborítja őket az, hogy Jézus méltatlanokra pazarolja a figyelmét: "bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük", vállalja velük a közösséget. Szinte magam előtt látom, ahogyan a jámborak csoportja az egyik sarokban dúl-fúl, és Jézus elsősorban nekik mondja el ezeket a példázatokat. Jézus ezekben Istenre irányítja a figyelmet. Istenre, aki keres. Keresi az embert.

Nem szoktuk meg, hogy Istenre így nézzünk: mint aki elvesztett valamit, mint aki hiányt szenved valamiben. Hiszen Istennek definíció szerint nincs szüksége semmire, Ő nem lehet vesztes, nincs szüksége arra sem, hogy kutasson valami után. Pedig Jézus erre mutat rá, sőt, a saját küldetését is így határozza meg: "az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett". 

A vallások az emberi kultúrában mind beszélnek nekünk az Istent kereső emberről, de a Biblia egy gyökeresen új nézőpontot tár elénk: arról beszél, hogy Isten is keresi az embert. Ez már a Biblia első lapjain is így van: amikor az első emberpár az Éden kertjében szakít a tiltott gyümölcsből, szégyenében és félelmében elrejtőzik a kert fái között. Isten pedig jön, és keresi az embert, azt kérdezi: Hol vagy? Nem azért, mintha nem tudná, hanem az Isten vágya fejeződik ki ebben a kérdésben, az a vágy, hogy szeretné a tőle elszakadt, elveszett embert visszanyerni, megtalálni. 

Kalkuttai Teréz anyának van egy képe: ő a keresztre feszített Jézusra irányítja a tekintetünket, amint azt mondja: "Szomjazom". Teréz anya szerint jóval több van ebben a szóban annál, mint hogy a megfeszített Jézus ki volt száradva, és fizikai értelemben vett folyadékra volt szüksége. Szerinte ebben a szóban benne van Isten mély vágya arra, hogy az ember viszontszeresse Őt. Istennek nem azért van szüksége ránk, mert nélkülünk ne volna Isten, ne lenne az, aki. Azért van szüksége ránk, mert szeret minket, és viszontszeretetünkre vágyik.

Gondolkoztunk már azon, hogy miét szeretnek a gyerekek annyira bújócskázni? Ennek a játéknak nem az a lényege, hogy az embert végül ne találják meg, hanem ellenkezőleg: az a poén, hogy előbb-utóbb mindenkit megtalálnak, és együtt örül a hunyó azokkal, akik elbújtak. Ennek a játéknak nincs igazi vesztese, hanem ez egy győztes-győztes helyzet. Valami ilyesmi Jézus szerint a megtérés is. Úgy érzem, mi a keresztény hagyományban túlságosan is a bánat-ot emeljük ki a bűnbánatból. Mintha félnénk attól, hogy a bűn nem lesz a súlyának megfelelően kezelve, a komolyságot, a szégyent és az alázatot emeljük ki. Én nem akarom a bűnt elbagatellizálni, de úgy látom, ez a bűnbánati gyakorlat gyakran vezet egy önközpontú megtéréshez. Megtérek, de a bűnbánatban még mindig a saját bűnömre koncentrálok, arra, hogy én milyen nyomorult bűnös vagyok, Egyszóval: még mindig ÉN vagyok a középpontban. Jézus Istenre irányítja a figyelmet: arra, ahogyan ő tárja ki a karját az elveszettek felé, ahogyan Ő tud örülni egyetlen bűnös megtérésén is. 

El tudjuk-e képzelni, milyen határtalan öröm van a mennyben, amikor mi megtérünk? Hogy amikor eljövünk a gyülekezetbe, és kitárjuk a szívünket a bűnvallásban, akkor azt Isten szívesen fogadja, és kitörő örömmel hirdeti nekünk a bocsánatot? Mi történne, ha mi is így tudnánk örülni, amikor egy elveszett megkerül? Ha azt tudnánk mondani: "Régen láttalak a gyülekezetben" és nem úgy folytatnánk, hogy "hol voltál idáig?", hanem így: "Szívből örülök neked. Jó, hogy itt vagy." Osztozzunk együtt  a Megtaláló és a megtaláltak örömében!