Engedd el!

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi gyülekezetben Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnapon
Alapige: Máté 18,21-35

A Véres gyémánt című film Afrikában, Sierra Leonéban játszódik, a cselekmény egy különlegesen értékes gyémánt körül forog, amit mindenki meg akar szerezni magának, miközben a gyönyörű országban ezrével szedi áldozatait a véres polgárháború, ahol kábítószerre szoktatott gyerekkatonákat is bevetnek. A Leonardo DiCaprio által alakított - egyébként kapzsi és önző - kincsvadász a film egy pontján felteszi a kérdést: "Vajon megbocsátja Isten mindazt, amit egymással teszünk?"

Mi a megbocsátás? Hányszor bocsáthatok meg valakinek, aki talán közel áll hozzám, aki talán újra és újra elköveti ellenem ugyanazt a vétket? Isten parancsolja vagy lehetővé teszi a megbocsátást? A megbocsátás felejtést is jelent? Ha megbocsátok, akkor kötelező a kapcsolatot újraépítenem? Ezek olyan kérdések, amelyeket Jézusnak is föltettek. A mai igénk is egy ilyen kérdéssel indul, Péter megy oda Jézushoz, hogy megkérdezze, hányszor kell a testvérnek megbocsátani? Talán még hétszer is?

Péter valószínűleg azt gondolta, hogy egy óriási számot mond: emberileg valóban nehéz elképzelni, hogy ennél többször adjunk esélyt valakinek, aki ezt az esélyt úja és újra eljátssza. Jézus mégis egy elképesztően nagy számot mond, az irgalom isteni matematikájába vonva Pétert: még hetvenszer hétszer is. Hiszen Isten is elképesztő mennyiségű vétket bocsát meg nap mint nap - nem azért, mert ez a dolga, hanem mert új esélyt akar adni, hogy megtanuljunk jól élni az életünkkel.

A példázat, amit Jézus elmond, három felvonásból áll. Az első felvonásban az úr maga elé hívatja számadásra egyik szolgáját, aki 10 ezer talentummal tartozik. Talán nehéz belőnünk, hogy ez mekkora mennyiség: nos, egy talentum kb. 50 kg ezüstöt jelent. 500 tonna ezüstöt kell tehát elképzelnünk. Egész Syria tartományban volt az éves adóbevétel 6-8 ezer talentum. A Római Birodalomban ez a pénz, amivel ez a szolga tartozik, államháztartási tétel. Mintha ma én 100 milliárdokkal tartoznék az államnak, és azt mondanám, hogy majd én a kis fizetésemből visszafizetem. A szolga fogadkozásának semmi alapja nincsen, teljesen reménytelen, hogy ezt a tartozást rendezze. Még ha egész családjával együtt adósrabszolga lesz is, az úr akkor sincsen kártalanítva. 

Az úr azonban könyörületes, elengedi a szolga adósságát, és ő maga is szabadon távozhat. Itt indul a második felvonás. A szolga ugyanis összetalálkozik egy szolgatársával, egy vele egyenrangú, hasonszőrű emberrel, aki 100 dénárral tartozik neki. 1 dénárért egy napot kellett dolgozniuk a napszámosoknak, tehát ez a 100 dénár is igen nagy összeg, de ha nagyon összeszedi magát a társ, talán idővel valóban visszafizethette volna. Erre azonban nem kerül sor, mert társa hiába könyörög neki ugyanazokkal a szavakkal, amivel imént még hősünk kérlelte urát, nem könyörül meg rajta, hanem börtönbe veti. Ezzel egyszersmind megakadályozza, hogy az a tartozást rendezze, hiszen családja kénytelen nélkülözni az ő munkaerejét. Nincs mód a jóvátételre, így egyszerűen csak bosszúról beszélhetünk. 

A többi szolga azonban látva, amit társuk tett, felháborodnak. Érzik ők is, hogy a hatalmas kegyelem, amiben részesült, meg kellett volna, hogy változtassa a szolga szívét, a hozzáállását saját adósaihoz. Az úr a harmadik felvonásban megkérdezi: "nem kellett volna neked is megkönyörülnöd társadon, ahogyan én is megkönyörültem rajtad?" És ugyanazzal az ítélettel sújtja, amivel ő is lesújtott korábban a társára. 

Az adósság egy gyakori kép a bűn romboló hatására a Bibliában. A Miatyánkban is azt kérjük Istentől: "engedd el a mi adósságainkat, miképpen mi is elengedjük azokat a nekünk tartozóknak". Csak az a fordítás, amit mi használunk, már értelmezi ezt a képet a vétkek által kihasított hiányra. Az elengedés képe a megbocsátásé. Engedd el az adósságot! Kéri ma Isten tőled és tőlem.

Hogyan is történhet ez az elengedés? Mit veszíthetünk, ha nem tesszük meg?
Nem csak arról van szó, hogy majd Isten sem bocsát meg nekünk, egy egyszerű lélektani folyamat is megmutatja, hogy a sérelem dédelgetésével magunkat is egy börtönbe zárjuk azzal, aki vétett ellenünk. Amíg nem engedem el a sértettségemet, megbántottságomat, én magam is hozzá vagyok láncolva az adósomhoz. 

Biztosan sokan fantáziáltunk már arról, hogy az ellenünk vétő majd megalázza magát előttünk, és térdre borulva esedezik bocsánatért, mint itt, a példázatban. Csakhogy amíg szeretnénk a másikat megalázni a vétke miatt, alighanem még nem állunk készen az elengedésre, inkább bosszúról képzelgünk. Vagy legalábbis elégtételt akarunk venni a sérelemért. A megbocsátás egy folyamat, és elképzelhető, hogy még nem is állok készen megadni, amikor a másik kéri tőlem. Ebben az esetben időt kell kérnem, mert egy kényszeredett gesztusból nem lehet újraépíteni semmilyen kapcsolatot.

Az is lehetséges viszont, hogy a másik sohasem fogja kérni a bocsánatomat. vagy mert nem is látja be, hogy vétkezett, vagy büszkeségből, vagy egyszerűen nincs már rá lehetősége, mert már meghalt. Ebben az esetben is lehetséges az elengedés, mert nem a másik emberen múlik, hanem rajtam. Az én szívemben születhet csak meg. 

Egy középkori teológus, Anselmus úgy magyarázza a bűn súlyát és a hiányt, amit létrehoz, hogy azt képzeljük el, hogy a Végtelen hatalmú Úr, az Isten felé egy végtelen nagyságú adósság keletkezik, amikor vétkezünk. Még akkor is, ha a másik emberhez mérve nem látszunk annyira nagyon bűnösnek. Ennek az elengedéséhez Isten végtelen nagyságú kegyelme szükségeltetik. Ugyanígy az emberek ellenünk elkövetett kisebb-nagyobb, szándékos vagy véletlen vétségeihez a mi véges kegyelmünk szükséges.

A velencei kalmár című Shakespeare-darabban a bosszúvágyó hitelező, Shylock a záloglevélbe azt íratja, hogy hadd vágjon ki egy darabot az őt korábban megsértő Antonio húsából. Mivel a kereskedő nem tud fizetni, Shylock ragaszkodik a zálog behajtásához. Nem a pénzét akarja vissza, hanem bosszút akar állni a markába került ellenségen. Egy nagy perben barátai próbálják megmenteni a kalmár életét, és ekkor mondja el az egyik szereplő a következő szavakat: 

A kegyelem lényege nem a kényszer, 
Úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből 
A lenti földre, s kétszeresen áldott: 
Megáldja azt, ki adja, s azt, ki kapja. 
A nagyokban is ez a legnagyobb. 
Koronánál szebb dísze a királynak, 
Mert jogara földi erő jele, 
A félelem és felség tartozéka, 
De kegyelme erősebb a jogarnál, 
A királyok szívében tartja trónját 
S az Istennek magának tartozéka, 
S a hatalom akkor legistenibb, 
Ha fékje kegyelem. 

A megbocsátásban nem pusztán a másik emberről van szó, és hogy esélyt adhatunk neki a változásra és a kapcsolat helyreállítására. Az elengedés a próbaköve annak, hogy mennyire válunk Istenhez hasonlatossá, mint az Ő gyermekei, vagy inkább akarunk hasonlítani arra a könyörtelen, gonoszra, akitől kérjük a Miatyánkban, hogy szabadítson meg?

Isteni bújócska

2015.június 21-én, Kistarcsán és Csömörön elhangzott igehirdetés Lk 15,1-10 alapján

Pár éve egy egyetemi kiránduláson elvesztem: elszakadtam a csoporttól. Elbámészkodtam az öbölben, a horvát tengerparton, az esti sétán. Nem tudtam senki telefonszámát, sem a hotel címét, ahol megszálltunk. Leültem egy padra, és úgy döntöttem, megvárom, amíg megtalálnak, de iszonyúan féltem, és elhagyatottnak éreztem magam.

Jézus gyakran hasonlítja az ember Istentől elszakadt állapotát az elveszettséghez. Lukács evangéliumában 3 példázatot is mond erről: az elveszett bárány, az eltűnt ezüstpénz és végül az elveszett fiú történetét. Ez utóbbit tékozló fiúként szoktuk emlegetni, de a sztori tanulsága nem az, hogy helytelen dolog elpazarolni az örökségünket, hanem a csúcspont ott van, amikor az apa felkiált, miután évek óta nem látott fia hazatér: elveszett, de megkerült! Vannak magyarázók, akik szerint nemcsak egy, hanem két elveszett fiú is van ebben a példázatban: hiszen az idősebbik fiú, aki nem kérte ki az örökségét, nem ment el hazulról, hanem otthon maradt, és kötelességtudóan teljesítette az apja parancsait: legbelül, egészen mélyen ő is el volt veszve, mert nem ismerte fel az apja végtelen szeretetét, és képtelen volt vele együtt osztozni az öccse megtalálása feletti örömében.

Két csoportot látunk itt Jézus körül: az egyik a megvetettek, a társadalom legalja, az adószedők és bűnösök csoportja, akik Jézushoz igyekeznek, hogy hallgassák őt. A másik a farizeusok és az írástudók: a kegyes, vallásos emberek csoportja, akik a saját igazságukról vannak meggyőződve, és mélyen felháborítja őket az, hogy Jézus méltatlanokra pazarolja a figyelmét: "bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük", vállalja velük a közösséget. Szinte magam előtt látom, ahogyan a jámborak csoportja az egyik sarokban dúl-fúl, és Jézus elsősorban nekik mondja el ezeket a példázatokat. Jézus ezekben Istenre irányítja a figyelmet. Istenre, aki keres. Keresi az embert.

Nem szoktuk meg, hogy Istenre így nézzünk: mint aki elvesztett valamit, mint aki hiányt szenved valamiben. Hiszen Istennek definíció szerint nincs szüksége semmire, Ő nem lehet vesztes, nincs szüksége arra sem, hogy kutasson valami után. Pedig Jézus erre mutat rá, sőt, a saját küldetését is így határozza meg: "az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett". 

A vallások az emberi kultúrában mind beszélnek nekünk az Istent kereső emberről, de a Biblia egy gyökeresen új nézőpontot tár elénk: arról beszél, hogy Isten is keresi az embert. Ez már a Biblia első lapjain is így van: amikor az első emberpár az Éden kertjében szakít a tiltott gyümölcsből, szégyenében és félelmében elrejtőzik a kert fái között. Isten pedig jön, és keresi az embert, azt kérdezi: Hol vagy? Nem azért, mintha nem tudná, hanem az Isten vágya fejeződik ki ebben a kérdésben, az a vágy, hogy szeretné a tőle elszakadt, elveszett embert visszanyerni, megtalálni. 

Kalkuttai Teréz anyának van egy képe: ő a keresztre feszített Jézusra irányítja a tekintetünket, amint azt mondja: "Szomjazom". Teréz anya szerint jóval több van ebben a szóban annál, mint hogy a megfeszített Jézus ki volt száradva, és fizikai értelemben vett folyadékra volt szüksége. Szerinte ebben a szóban benne van Isten mély vágya arra, hogy az ember viszontszeresse Őt. Istennek nem azért van szüksége ránk, mert nélkülünk ne volna Isten, ne lenne az, aki. Azért van szüksége ránk, mert szeret minket, és viszontszeretetünkre vágyik.

Gondolkoztunk már azon, hogy miét szeretnek a gyerekek annyira bújócskázni? Ennek a játéknak nem az a lényege, hogy az embert végül ne találják meg, hanem ellenkezőleg: az a poén, hogy előbb-utóbb mindenkit megtalálnak, és együtt örül a hunyó azokkal, akik elbújtak. Ennek a játéknak nincs igazi vesztese, hanem ez egy győztes-győztes helyzet. Valami ilyesmi Jézus szerint a megtérés is. Úgy érzem, mi a keresztény hagyományban túlságosan is a bánat-ot emeljük ki a bűnbánatból. Mintha félnénk attól, hogy a bűn nem lesz a súlyának megfelelően kezelve, a komolyságot, a szégyent és az alázatot emeljük ki. Én nem akarom a bűnt elbagatellizálni, de úgy látom, ez a bűnbánati gyakorlat gyakran vezet egy önközpontú megtéréshez. Megtérek, de a bűnbánatban még mindig a saját bűnömre koncentrálok, arra, hogy én milyen nyomorult bűnös vagyok, Egyszóval: még mindig ÉN vagyok a középpontban. Jézus Istenre irányítja a figyelmet: arra, ahogyan ő tárja ki a karját az elveszettek felé, ahogyan Ő tud örülni egyetlen bűnös megtérésén is. 

El tudjuk-e képzelni, milyen határtalan öröm van a mennyben, amikor mi megtérünk? Hogy amikor eljövünk a gyülekezetbe, és kitárjuk a szívünket a bűnvallásban, akkor azt Isten szívesen fogadja, és kitörő örömmel hirdeti nekünk a bocsánatot? Mi történne, ha mi is így tudnánk örülni, amikor egy elveszett megkerül? Ha azt tudnánk mondani: "Régen láttalak a gyülekezetben" és nem úgy folytatnánk, hogy "hol voltál idáig?", hanem így: "Szívből örülök neked. Jó, hogy itt vagy." Osztozzunk együtt  a Megtaláló és a megtaláltak örömében!