Védj meg minket a kísértésben!

Igehirdetés Böjt első vasárnapján Zsid4,14-16 alapján

 Lekció: Mt 4,1-11

Viktória húgomat gyerekkorában kínozta egy félreértés, pontosabban félrehallás. A Miatyánk jól ismert kérését: „ne vigy’ (azaz ne vigyél) minket a kísértésbe” ő úgy hallotta félre gyerekfüllel és gyermekfejjel, hogy „ne védj minket a kísértésben”. Nem is értette szegény, hogy miért mondunk le az Atya védelméről egy olyan helyzetben, amikor pedig arra a leginkább szükségünk volna.

Hiszen melyik helyzetben lennénk védtelenebbek és kiszolgáltatottabbak, mint éppen a kísértésben, amikor az fenyeget minket, hogy még távolabbra sodródunk Istentől, amikor olyan tettekre csábítanak a kívánságaink, amellyel önmagunkat és emberi kapcsolatainkat is romboljuk?

Mai igénk (sőt igéink, mert az oltár előtti olvasmány is ehhez a témához tartozik szorosan) eloszlatják ezt a félreértést. Nem kell egyedül megállnunk a kísértésben. Segítségünk, védelmezőnk van. Nem is akárki, hanem maga Jézus Krisztus, Isten Fia.

A Zsidókhoz írt levél valószínűleg olyan keresztényeknek íródott, akik komoly üldöztetéseken mentek keresztül. A sok szenvedés, az, hogy látták a vezetőiket mártírhalált halni, az, hogy mindennapos volt a börtönnel és egyéb hátrányokkal való fenyegetés, kezdte őket megtörni. Ez a közösség kezdte elveszíteni a hitét, a reménységét. A cím onnan adódik, hogy a szerző (talán Apollós?) rengeteg ószövetségi idézetet és előképet használ, ebből pedig arra következtethetünk, hogy zsidó hátterű keresztények a címzettek. Kísértésben vagytok, rögzíti a szerző, de nem vagytok egyedül ebben a helyzetben. Jézus mindig veletek van, ahogyan ígérte. Ezt a bátorítást fejtegeti az egész levélben.

A mennyben fent, a trónusnál c. ének előadása a MEKDSZ egyik táborában (forrás: MEKDSZ ill. Vekker Adrás Youtube-csatornája)

Ennek az ószövetségi képeket használó bátorításnak az egyik legerősebb képe a FŐPAP. Talán azt jobban megszoktuk, hogy Jézusról mint áldozatról beszéljünk, de ez a levél kiegészíti és árnyalja ezt a képet. Jézus nem passzív áldozat, hanem főpap, vagyis olyan valaki, aki aktívan bemutatja az áldozatot. Ahogyan a zsidó főpap évente egyszer az engesztelési ünnepen bement a Szentek szentjébe, hogy az áldozati vérrel engesztelést szerezzen a nép (és nem mellesleg a saját) vétkeiért, úgy ment be Jézus is a VALÓDI Szentek szentjébe, vagyis a mennybe, az Atya jelenlétébe, és a saját vérét úgy mutatta be mint egyszeri és megismételhetetlen áldozatot. Örökre eltörölve ezzel bűneinket. Van azonban egy nagyon fontos különbség a klasszikus lévita főpap és Jézus főpapsága között (pontosabban több különbség van, de mai perikópánk csak egyet emel ki), nevezetesen az, hogy Jézus olyan főpap, aki kísértést szenvedett, de nem bukott el a kísértésben.

Amikor az első emberpár az Éden kertjében találkozott a kísértéssel, akkor el kellett dönteniük, hogy kinek hisznek: Istennek, a Teremtőjüknek vagy pedig a kísértőnek? Csak ez a két eset volt lehetséges. Vagy Isten hazudik vagy a kísértő, mivel kettejük szava áll szemben egymással. Ők pedig a kísértőt választják. Szívbeli bizalmuk megtörik Isten iránt, így beleesnek a kísértésbe. A jót és a rosszat felismerik, meg tudják különböztetni egymástól, mégsem szabad a lelkiismeretük, képtelenek a jót választani. A bukott ember továbbra is erkölcsi lény, gondolkodik a jóról és rosszról, de leválasztja ezeket a Teremtőről.

Mi történik, amikor Jézust elviszi a Lélek a pusztába, hogy elszenvedje a kísértést? Jézus olyan 40 napos böjtöt él át, amiről nekünk fogalmunk sincs. Az éhség felerősíti a szükségleteket és vágyakat. A kísértő pedig nemcsak a kenyérrel,  hanem a hírnévvel és a hatalommal próbálja csábítani. Jézus viszont nem bukik el. Ő pontosan tudja, hogy kicsoda. Nem fogja bizonygatni. És amikor Jézus a kereszten van, akkor az emberek a tömegből az ördöghöz nagyon is hasonló szavakkal cukkolják: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről” Jézus itt sem bukik el. Összhangban marad az Atya akaratával. (Nikosz Kazantzakis görög író regénye, a Krisztus utolsó megkísértése éppen azzal a gondolatkísérlettel foglalkozik, hogy mi lett volna, ha Jézus mégis leszállt volna a keresztről. Martin Scorsese pedig kitűnő filmet forgatott belőle.)

Ezért mondja itt a levél szerzője, hogy Jézus – hozzánk hasonlóan – kísértést szenvedett mindenben. Megtapasztalta az emberi élet minden mélységét, és ez alól a kísértés sem kivétel. Csakhogy egy fontos különbség: nem vétkezett.

Ha pedig Jézus már legyőzte a kísértőt, akkor ez azt is jelenti, hogy mi sem vagyunk a kísértésnek kiszolgáltatva. Felismerhetjük, hogy benne vagyunk. Kérhetjük a főpapunk és közbenjárónk segítségét. A tőle kapott erővel pedig meg is állhatunk benne. A szerző arra biztat minket, hogy kérjünk bátran, bizalommal segítséget. Irgalomra és kegyelemre számíthatunk, nemcsak akkor, amikor már vétkeztünk, hanem akkor is, amikor még előtte vagyunk.

Szerdán elkezdődött a 40 napos böjti út, amely számunkra is a mélyebb önismeret lehetőségét nyújtja. A lemondás, a szokott dopaminadagunktól való megfosztottság (ha nem nassolunk, nem iszunk alkoholt, nem vásárolunk stb.) felerősítheti a mély vágyainkat, amelyek végső soron Istenre mutatnak. Mi történik, ha nem némítom el azonnal valamilyen pótcselekvéssel azokat a hangokat, amelyek a lelkem mélyén kiáltanak? A böjt, ha komolyan csináljuk, a kísértést is mindig felerősíti, mert kifejezetten ellen akarunk állni neki, tehát erősebben kell támadnia. Megérezhetem ebben a böjti helyzetben, hogy mennyire esendő, mennyire kiszolgáltatott vagyok, ha nem áll rendelkezésemre a fogyasztás biztonsága. Ugyanakkor megérezhetem Isten kegyelmének az erejét is. A böjt nem öncél, és nem arra való a böjtölés, hogy egyes keresztények magasabb kasztba sorolhassák magukat mint a többiek. Az a cél, hogy Istenhez kerüljünk közelebb, felfedezzük, hogy végső soron az Igazságra éhezünk és szomjazunk.

A böjt teszi értelmessé az ünnepet. A húsvét nem lesz katartikus, ha a következő 6 hét is csak egy jól kitolt farsang számunkra. Persze lehet ezt is tenni, de akkor elvesztegettünk egy lehetőséget.  Azonosulunk-e Jézussal, aki azonosult velünk, és vállalta a böjti utat, az éhséget, szomjúságot, fájdalmat? Bízunk-e benne, elhisszük-e, hogy Ő győzött, és vele mi is győzhetünk? Kérjük-e tőle, hogy „védj meg minket a kísértésben”, amikor felismerjük, hogy miben vagyunk.

Az első kísértés az volt, hogy „olyanok lesztek, mint isten”. Fordítsuk ezt visszájára, és legyünk olyanok, mint az Isten-ember Jézus Krisztus. Aki teljesen emberré lett. Vállaljuk fel mi is az emberi lét mélységét, árnyékait, és hívjuk segítségül azt a Főpapot, aki hídépítő lett az Atya és az elveszett gyermekek között.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te igaz Főpapunk és közbenjárónk lettél. Mi istenné akartunk válni, de az ördög csapdájába estünk. Te szabad voltál, mégis megüresedtél és emberré lettél. Dicsőítünk téged azért, mert megálltál a kísértések között, és mindenben engedelmes voltál az Atyának. Tudjuk, urunk, hogy tudod, miben vagyunk. Ismered a helyzetünket, szenvedéseinket, szenvedélyeinket. Ismered mindazt, ami bennünket megkötöz. Szabadíts meg minket minden gonosztól! Ámen 

A törvény pedagógus

 

Textus: Gal 3, 23-29

„Akarsz megtanulni úszni, fiú?” „Akarok” – erre a válaszra Barbus belöki az ifjú rómait, Minutust a vízbe. Ezután az apa őt választja a fia nevelőjéül. Így kezdődik Mika Waltari finn írónak Az emberiség ellenségei című regénye, amely az apostolok korában játszódik.

Gyülekezeteinkben többen vannak/voltak pedagógusok. Mai igénkben is egy pedagógusról van szó. Ez a pedagógus a törvény. Pál apostolnak a Galatákhoz írott levele fő témája, hogy nem a törvény cselekvése, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által fogad el minket Isten igaz embernek. Ez a tétel az evangélikus keresztyén hit központi tétele, így talán nem véletlen, hogy a karácsony utáni vasárnap mellett az új esztendő első napján is éppen ebből a levélből származik alapigénk.

Pál itt egy olyan képpel igyekszik megvilágítani a törvény szerepét, ami kulturálisan ismét kissé távolabb van tőlünk. A törvényt paidagogosz-nak, vagyis nevelőnek (paidion=gyermek; agó= vezetni, kísérni; gyermekvezető-nek) nevezi. Természetesen ma is vannak pedagógusok, de az ókori nevelők státusza egészen más volt. Gyakran a rabszolgák közül kerültek ki. Műveltebb, sokszor külföldi, több nyelvet beszélő, olvasni tudó- de rabszolga státuszú emberek voltak ők. A növendék alá volt vetve hatalmuknak, amíg kiskorú volt, de amikor elérte a nagykorúságot, ő lett a nevelő ura. Alighanem ezt a tényt fejben tartva gondoskodtak a nevelők növendékeik előmeneteléről és jóllétéről. Többen közülük a nagykorú növendék házában kiemelt helyet kaptak, hála és tisztelet is övezhette őket, akár még az is megtörténhetett, hogy az úr a saját gyermekei nevelését is a saját egykori nevelőjére bízta. Még fel is szabadíthatták őket. Egy dolog viszont nem állt vissza: a nagykorúsággal az úr egyszer s mindenkorra kikerült a nevelő hatalma alól, soha többé nem volt köteles engedelmeskedni a parancsainak.

Pál azt mondja, hogy körülbelül így kell elképzelnünk a törvény – bár Isten szent törvénye – és a Krisztusban való hit szerepe közti különbséget. A törvény kicsit úgy van ebben az igeszakaszban ábrázolva, mint egy javítóintézeti nevelő. A törvény – mondja Pál – egybezárva őrzött minket. Nem tudott minket kiengedni a bűn börtönéből. Egész egyszerűen azért, mert a törvény erre nem alkalmas, nem ez a szerepe. Mintha maga is szolga volna, nem tud szabadító lenni. És ha körbenézünk a világban, valóban ezt tapasztaljuk. Minden vallásban és kultúrában találunk erkölcsi nagyságokat, akik az emberi moralitás legmagasabb fokát érték el. Mahatma Gandhi, a dalai láma, Teréz anya. De még ezek a kitűnő emberek sem képesek maradéktalanul eleget tenni az erkölcsi törvényeknek. Kitűnnek az átlagemberek közül, de közel sem tökéletesek – és ezt egyébként magukról is tudják. A szabályok, erkölcsi alapelvek és a legmagasabb fokú etikai cselekvés nem képesek az embert szabaddá tenni.

Ma Jézus Krisztus urunk nevenapja van. A nyolcadik napon ugyanis, amikor Mózes törvénye szerint körülmetélték őt, a Jézus nevet kapta. Ez a név azt jelenti JHVH megszabadít/szabadulás. Ez egyébként Jézus korában nem volt egy kifejezetten ritka név. Az Ószövetségben Józsué, az Újszövetségben néhány kisebb jelentőségű szereplő az apostoli levelekben ugyanezt a nevet viseli. Viszont egyedül a Názáreti Jézus neve árulkodik az ő küldetéséről. Máté evangéliumában azt mondja az angyal Józsefnek álmában, hogy azért kell az újszülöttet Jézusnak nevezni, „mert ő szabadítja meg népét bűneiből”. Jézus Krisztus a Szabadító. Ő nyitja ki a zárka ajtaját, Ő ereszt szabadon. Nem a törvény: ő csak a javítós nevelő volt. De szabadságot, cselekvőképességet nem tőle kapunk, nem is kaphatunk tőle. Csakis Jézustól.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a törvény rossz lenne, vagy hogy ne lenne alkalmas semmire. Hiszen nemsokára hallani fogjuk Isten tíz parancsolatát, amit a Sínai-hegyen Mózesnek adott, valamint Krisztus urunk kettős szeretetparancsát, amelyben összefoglalja a teljes ószövetségi törvényt és a próféták tanítását. De milyen kontextusban halljuk? Úgy mint a gyónást bevezető lekciót. Isten törvénye számunkra gyónási tükör, amelybe belenézve szembesülünk azzal, hogy mennyire nem vagyunk tökéletesek. Amikor azonban a feloldozás szavait halljuk, ott nem arra hivatkozunk, hogy bocsásson meg nekünk Isten, mert olyan jól megtartottuk a törvény többi részét, azon kívül, amit nem. Ott a Jézustól kapott felhatalmazásra hivatkozunk, amely kegyelmet ígér a bűnbánóknak.

A keresztyén szabadság tehát a hit által lehet a miénk, ha belekapaszkodunk a Jézus Krisztusban kapott ígéretbe. Amikor több mint 20 évvel ezelőtt ezt az igazságot megértettem, akkor velem egy elég fura dolog történt, eleinte szerintem kevesebb jót tettem, ami a mennyiséget illeti. Viszont azt a jót, amit tettem, nem kényszeresen, nem önigazultan csináltam, hanem Jézus Krisztusra tekintve, tőle tanulva, az ő Lelke által vezetve.

Pál valószínűleg fordítva volt, mint én. Ő is betartotta a törvényt, mint minden zsidó. De nem gondolta a törvényről, hogy képes szabadságot adni. És ezért nem is ezt hirdette a többi népnek, hanem a Jézus Krisztusba vetett hitet. Lehet a törvényben gyönyörködni, lehet nagyon szeretni, lehet érdeklődni iránta, lehet tanulni tőle, és lehet beépíteni az életünkbe. Csak ne tévesszük össze a törvényt a hittel. A börtönőrt a szabadítóval.

Jézus ugyanis betöltötte a törvényt azzal, hogy minden amit mondott vagy tett, összhangban volt az Atya akaratával. Végül a kereszthalált is vállalta, felajánlva önmagát az Atyának értünk, akik nem tudnánk önmagunkért eleget tenni. Amikor szeretnénk változtatni valamit az életünkön, szeretnénk elhagyni egy rossz szokást, vagy azt kérjük, hogy oldozzon fel minket Isten a bűntudatból, amely megkötöz, akkor nem saját gyengeségünkre tekintünk, hanem arra, amit Jézus tett értünk. Ez pedig elég. Egyszer s mindenkorra. Ez az egyetlen áldozat örökre tökéletessé tett minket, akik hit által Isten tulajdonai lettünk, vagyis megszentelődtünk.

Január 1. van. Egy új polgári év kezdete. Miben bízunk? Kiben bízunk? Önmagunkban, a saját erőnkben, abban, amit mi képesek vagyunk megtenni? Lehet, hogy nagyon sokáig el tudunk jutni saját erőből is, de tökéletesek biztosan nem leszünk. Vagy elérünk egy torz tökéletességet, amely kevéllyé felfuvalkodottá tesz. Jézus viszont alázatos volt. Mindent az Atyának adott, mert mindent Tőle kapott. Az új esztendő minden napjára az az imádságom, hogy mi is Jézushoz hasonlóan mindent az Atya kezéből fogadjunk hálaadással, és minden jót, amit enged még tenni ebben az új évben, neki tulajdonítsunk, és neki ajánljunk! Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus! Te vagy a Szabadító. Te vagy, aki kiengedhet minket az önigazultság vagy a mardosó bűntudat börtönéből. Te vagy, aki a bűn és halál bilincseit leszaggatod a kezeinkről, hogy újra cselekvőképesek legyünk. Te vagy, aki megszabadítasz a halálfélelemtől. Sőt, minden félelemtől. Hálát adunk neked szabadító művedért. Add, hogy ebben a szabadságban jól éljünk, ebben növekedjünk, helyzetünkkel ne éljünk vissza, hanem minden időben Rád tekintsünk, benned bízzunk az új esztendőben is és életünk minden órájában. Ámen

Minden embernek

 Textus: Tit 2,11-14

Kedves Testvérek!

Van egy szó, amely nagyon fontos a kereszténységben. Ez a szó gyakorlatilag nélkülözhetetlen, ha meg akarjuk érteni annak a lényegét, amit Jézus Krisztus hozott el számunkra. Philippe Yancey könyvében „az utolsó legjobb szó”-nak nevezi. Mi, magyarországi keresztények mégis talán félve, nehezen mondjuk ki, és talán gyakran mi magunk sem értjük igazán. Ez a szó a kegyelem.

A kereszténység alapja a kegyelem. Ha valaki ezt nem érti, ha nem ebben hisz, akkor nem keresztény. A kegyelem lényege az, hogy az elveszett, megítélt ember nem hogy nem azt kapja, amit érdemelne, hanem éppen ellenkezőleg: mindent megkap, amit nem érdemelne meg.

A kereszténység nem arról szól, hogy „egyszer megjavulok én, jó leszek majd”. Mert ilyen nincs. Az ember nem tud kibújni a saját bőréből. Nem arról van szó, hogy gyűjtjük a jópontokat a mennyei Atyánál, aztán egyszer csak már méltók leszünk hozzá. Nem. A kegyelem a bűnösöknek jár. Azoknak, akik reménytelen helyzetben vannak, Isten teljesen ingyen felkínálja a megváltást, a gyógyulást, az üdvösséget. A kegyelem nem azon múlik, amit mi teszünk vagy éppen nem teszünk, hanem azon, amit Isten tesz értünk Jézus Krisztusban. Jézus nem kevesebbet, mint önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól – attól is, amit mi tettünk, teszünk és még tenni fogunk; és attól is, amit mások tettek, tesznek és még tenni fognak ellenünk. Ennek a kegyelemnek nincs semmilyen előfeltétele. Mindenki, bárki jöhet.

Minden ember számára megjelent ez a kegyelem. Ez pedig azt is jelenti, hogy senkit nem rekeszthetünk ki belőle. Ez a kegyelem rendkívül inkluzív. Jöttek is kezdettől fogva zsidók, samaritánusok, görögök, rómaiak; férfiak és nők; rabszolgák és szabadok; buzgó vallásgyakorlók és öntudatos ateista filozófusok; épek és fogyatékossággal élők. Neurotipikusak és neurodivergensek. Mindenféle etnikumú, világnézetű; bármely többséghez vagy kisebbséghez tartozó emberek. Mert ezt jelenti a MINDEN szó. A minden az minden- mondja Túrmezei Erzsébet egy versének refrénjében. Ezt a mindent – bár néha kényelmes volna – mi, Jézus követői nem írhatjuk felül. Mert Isten ezt a kegyelmet minden embernek felajánlja. Ezért nekünk is úgy kell élnünk, úgy kell mozognunk az emberek között, hogy folyamatosan a fejünkben jár: az az ember, aki mellém ült a templomban, vagy a buszon; az az ember, aki sorban áll előttem a pénztárnál vagy a postán; az az ember, aki szembejön velem az utcán és akár köszön, akár nem; az az ember, akivel körbeállom a karácsonyfát; az az ember, aki nem tudja maga kifizetni a tüzelőjét; az az ember, aki a hóesésben forró vizes jakuzziban üldögél pezsgőt kortyolgatva – ebbe a MINDEN emberbe beletartozik. Ebben a MINDEN-ben mindenki benne van. Az is, aki antipatikus. Az is, akire teljes joggal haragszom.

Mert mi mindnyájan egy hajóban evezünk. Mindenki Ádám leszármazottja. Amikor a természetes életünket megkaptuk a szüleinktől, akarva-akaratlanul ezt a helyzetet is átadták: Istenfélelem és Isten iránti bizalom nélkül jövünk a világra. Egyedül Jézus Krisztus tud ebből megszabadítani. De Ő meg tud szabadítani BÁRKIT.

Amikor a kegyelmet végre megértjük és elfogadjuk, akkor viszont azt vehetjük észre, hogy elkezdünk lassan de biztosan átalakulni. Ahogyan az újszülött napról napra új és új képességeket bontakoztat ki, mi is így élhetjük át a bontakozó új életet. Isten kegyelme éltet, táplál, nevel. És mi ebben a kegyelemben növekszünk nap mint nap. Már nem vergődünk a hitetlenség és a mások kárára teljesülő kívánságok hálójában. Sőt, egyre józanabbul, egyre igazságosabban és egyre kegyesebben élünk: nem magunktól, hanem a kegyelem erejével. Mert a kegyelem nem csak egy papír, nem csak egy döntés, amely felment minket az Istentől elszakítottságunk következményei alól. A kegyelem valóságos erő, amely munkálkodik bennünk.

Jézus Krisztus első eljövetele által jelent meg az Isten üdvözítő, helyreállító, gyógyító kegyelme minden embernek. Amikor másodszor jön, akkor már nem szegénységben, gyengeségben, nem rangrejtve jelenik meg, hanem teljes dicsőségben, és teljessé teszi a világ újjáteremtését. Addig viszont minden nap a kegyelem ideje. Minden nap az üdvösség napja. És ez a kegyelem, ez a gyógyulás és helyreállás mindenki számára nyitva áll. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te vagy a mi Istenünk, megváltónk, gyógyítónk, helyreállítónk! Nélküled elveszettek maradnánk. Kérünk, add hogy minél jobban magunkévá tegyük azt a kegyelmet, amely Benned adatott minden embernek. És mi is olyan természetességgel hívjunk mindenki mást ebbe a kegyelembe, ahogyan az egyik koldus mondja el a másik koldusnak, hogy hol talál tápláló kenyeret. Ámen

Mag-ÁTÓL

 Szószékfoglaló igehirdetés: Mk 4,26-29 

„Jézus ezt is mondta: Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember magot vet a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, az ember pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert elérkezett az aratás ideje.”

Gyermekkoromban egy nyáron két hetet töltöttünk el a Békés megyei Csorváson, nagyapám testvérének, Pali bácsinak a házában. Három kisebb testvéremmel nagyon élveztük a természetközeli, földműveléssel és állattartással foglalkozó Pali bácsi közelségét, sokat játszottunk az udvarban. Egy alkalommal a lemorzsolt kukorica közé vetettük magunkat, és – ahogyan a TV-ben láttuk a Kacsamesékből, ahol Dagobert bácsi az aranypénzzel teli kamrájában fürdött – mi is a magasba dobáltuk a kukoricaszemeket marokszámra és azt kiabáltuk vidáman: „Arany, arany!”

Édesanyám emlékezete így őrizte meg ezt a kis epizódot. Pedig akkor még alig volt tudásunk arról, hogyan működnek a magok: milyen hasznosak a gabonafélék az emberiség alapvető táplálékaként, és hogy vetőmagként egy csodálatos programot rejtenek magukban. 

De mi is a mag? Jézus az Isten Országát nagyon sokszor példázatokban ábrázolja a hallgatóságnak, és rendkívül gyakoriak ezek között a földművelési példázatok. Jézus hallgatósága általában egyszerű emberekből, földművelőkből, állattenyésztőkből, kézművesekből, halászokból állt. De megérthették őt a vámszedők és a vallási vezetők is. Képei egyszerűek és zseniálisak. Mi is könnyen magunk elé tudjuk képzelni az aprócska magvakat, amelyeket a földbe ültetünk, akár egy magaságyásba, és várjuk, hogy kicsírázzon, kinőjön, és megkezdődjön az élet születése, amely titokzatos módon, a föld mélyén, a termőtalajban, emberi szem elől elrejtve történik. Magától terem a föld- a görög szöveg itt az automaté szót használja. Régebb óta fiatalok emlékezhetnek, milyen volt az élet, amikor még nem létezett automata mosógép vagy mosogatógép; a férfiak is automobil nélkül, lovon vagy lovaskocsin közlekedtek. Nekünk a gépesítés jut eszünkbe az automata szóról, pedig a szó eredeti értelmében ezek az eszközök nem működnek automatikusan, hiszen az ember hatalmas mennyiségű energia felhasználásával működteti ezeket, emberi kontroll nélkül nem működnének, vagy nem megfelelően. Az automaté, „magától” szó Jézus példázatában azt jelenti, hogy az ember közvetlen beavatkozása nélkül, számára elrejtett módon, az emberi kontrollon kívül történik valami.

Az Isten Országa a mi emberi kontrollunkon kívül történik. Ez nekünk ritkán tetszik, mert mi, emberek hajlamosak vagyunk „control freak”-ek lenni, vagyis az élet minden területén igyekszünk irányítani és a saját akaratunkat érvényesíteni. Csakhogy az Isten Országában Isten akarata, az Ő uralma érvényesül.  Ahogyan megölnénk a kis növényi életet, ha erőszakkal kirángatnánk a termőtalajból az éppen csak csírázó növényt, úgy nem erőszakoskodhatunk az Isten Országával sem.

Mit jelentsen akkor ez a példázat? Ne tegyünk semmit, mert az Isten Országa amúgy is eljön, a mi tetteink és kérésünk nélkül is, ahogyan Luther magyarázza a Kis Kátéban a Miatyánk vonatkozó kérését? Hiszem, hogy evangélikusnak lenni nem azt jelenti, hogy tiltom a cselekvést vagy a jó cselekedeteket a magam vagy mások számára. Természetesen tegyük a jót, amikor csak lehetőségünk van rá. Csakhogy nem mindegy, hogy kiben vagy miben bízom, miközben cselekszem. Ha vetés közben abban bízom, hogy én milyen ügyesen vetem a magot, és elfelejtem, hogy mennyi minden van még az én apró mozdulatomon kívül, ami a terméshez vezet, akkor ok nélkül felfuvalkodom, ahelyett, hogy hálás lennék. Ha tisztában vagyok vele, hogy a vetésből Isten kegyelme által lesz sokszoros termés, aki mind a mag genetikájában mind a külső körülményekben Gondviselőnkként ajándékoz, akkor az hálát szül. Arcom verítéke helyett a Teremtőre, az ő ígéretére és hűségére hagyatkozom.

Ha szeretném, hogy Isten Országa az én számomra is eljöjjön, akkor el kell vetnem a magot (az elvetés ugye a kezemből való kiengedés is), vagyis meg kell tennem azt a keveset, amit tehetek, de el kell engednem a kontrollt, vagyis nem önmagamban kell hinnem. Nem szabad a saját cselekedeteimben bizakodnom. Szikszai Szabolcs református lelkész barátom, az Újragondoló brand szerzője egyhelyütt azt írja, hogy a hívőnek nem azért lehetséges minden, mert ő olyan ügyes, mert neki olyan erős a hite, hanem mert abban az Istenben hisz, Akinek minden lehetséges.

Lelkészként óriási a kísértés, hogy nagy szerepet tulajdonítsak a saját cselekvésemnek: én hirdetem az igét, én szervezem a közösséget, én intézkedem, én pályázok, én újítom fel a templomot. Pedig az igazság az, hogy ahogyan a templom épülete körül állványok állnak, miközben újítják fel, úgy az egyház is csak egy állvány, amely lebontásra kerül, ha Jézus teljessé teszi közöttünk az Isten Országát. Minden egyházépítő tevékenység olyan, mintha ezt az állványt szerelném. Szükséges. De a végén lebontásra kerül. A végén csak az marad ott, amit az Isten kegyelméből, hit által építettünk. A folyamat közben azonban még nem látszik az Isten Országa teljes pompájában. El van rejtve az emberi szemek elől. Nem látszik, de mégis itt van közöttünk. Olykor tapintható.

Az apostolok tudták ezt, ezért is írja Pál a korinthusi gyülekezetnek, hogy lehet, hogy ő plántálta a közösséget, lehet, hogy egy másik misszionárius, Apollós öntözte, de a növekedést Isten adta. A Zsoltárok könyve pedig azt írja, hogy akit az Isten szeret, annak álmában is ad eleget. Jézus azt mondja ebben a példázatban, hogy az ember alszik és fölkel, éjjel és nappal, a föld pedig megadja a termést, mert az Isten nem alszik. Azt szoktuk mondani, hogy az ördög nem alszik, de igazából Isten az, aki nem alszik. Ő cselekszik. Nekünk nem szükséges éjt nappallá téve dolgoznunk. Lehet éjszakánk és nappalunk, mert aki mindkettőt alkotta, az van fölöttünk.

Azért vagyok itt, azért fogadtam el a társult gyülekezet meghívását,  mert hiszem, hogy Isten cselekszik. Még akkor is, ha mi botor módon nem ismerjük Őt fel, és véletlennek, vakszerencsének vagy sorsnak hívjuk. Isten cselekedett akkor is, amikor Jézus Krisztust értünk elvetette, aki meghalt, ahogyan a búzaszem, a földbe hullott, eltemették, de az Atya Isten új életre sarjasztotta. És sokszoros termést hozott az áldozata. Érett szemek a kalászban – ezek mi vagyunk, Isten vetése és aratása. Jézus követői szerte a világon. Nem pusztítja el a kereszténységet az üldözés, sőt, a keresztények vére csak újabb magvetéssé válik, ahogyan Tertullianus mondja.

Jöjjön el a Te országod! – imádkozzuk a Miatyánkban, Jézustól tanult imádságunkban. Ez azt is jelenti, hogy nem az én országom, nem az én akaratom, nem az én dicsőségem, nem az én nevem számít. A jó minőségű mag, ha a földbe kerül, Isten gondoskodik róla, hogy abból legyen valami. Ezért is örülök, hogy a mezőtúri és gyomai szolgálatom megkezdésének emlékére egy fát ültetünk – ez emlékezteti majd az utódokat, akik az elültetett ige-magvakból lesznek, hogy a növekedés Istentől jön. Ámen

(Az igehirdetésben Anne-Marie Kool és Járay Márton /állvány/ gondolataira is utalok, amelyeket meghallgatshatsz pl.

ebben a videóban.)

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te biztatsz bennünket arra, hogy kérjünk a Te nevedben. Add, hogy megértsük, hogyan működik Isten kegyelme, ez a bizonyos „magától”. Könyörgünk, segíts elengedni az emberi kontrollt, erőfeszítést, add, hogy ne önmagunkban, a magunk tetteiben bizakodjunk. Segíts elfogadni hit által Istent szerető mennyei Atyánkként, áraszd ki szívünkbe Szentlelkedet, hogy téged Megváltónkként ismerjünk fel és el, egymást pedig testvéri szeretettel szeressük, hogy az egész világ felismerje, tanítványaid vagyunk! 

Kegyelemmel teljes

A reflexiós cikkekben megpróbálok mindig eszperente címet adni, ahogy a Tervezett gyerek-ben is tettem. Saját reflektálásaimat olvashatod Szikszai Szabolcs barátom által felvetett témákra a 136 napos út keretében.

Az elmúlt 12 nap bejegyzései egytől egyik a kegyelemhez vezettek. Ez persze egy kedvenc keresztény téma, de azért kell újra és újra elővenni, mert a kegyelem olyasmi, mint a mindennapi kenyér: nem elég, hogy egyszer ettél belőle, újra és újra táplálnod kell magadat általa.

Mi is a kegyelem? Nem is olyan könnyű ezt megérteni, sem elmagyarázni. Írtam róla 10 pontot- ahogyan én tapasztalom.

1. Valami, amit megkapsz anélkül, hogy tenned kéne érte valamit, vagy meg kéne felelned előzetes elvárásoknak. Ajándék. Nem lehet kiérdemelni vagy kifizetni előre vagy utólag.

2. Jogi értelemben véve a már kiszabott büntetés alól kap mentességet az, aki kegyelemben részesül. Vagyis nem kell bűnhődnie, olyasmiért sem, amiért megérdemelné a büntetést.

3. A kegyelemből mégsem erkölcstelenség következik, hanem "kegyelem kegyelemre". Vagyis aki kegyelmet kapott, maga is kegyelmessé válik másokkal szemben.

4. A kegyelem a senkiket választja ki, megalázva a gőgösöket, ahogyan a Názáreti Máriával is tette. Tehát nem lehet azoké, akik valakiknek tartják magukat Isten előtt.

5. A kegyelem mégsem mondja azt, hogy szorítsd vissza magadat, korlátozd magad, mondj le a saját szükségleteidről mintegy "cserébe" a kegyelemért, hanem szabaddá tesz a bőséges életre és a hiány elviselésére is.

6. Aki kegyelemből él, annak a szíve hálás. A keveset is képes becsülni, mert azt is Isten kezéből veszi.

7. A kegyelem nem diszkriminál és nem mér szűkmarkúan.

8. A kegyelem Istentől jön, mindig Ő a forrása. Az emberek egymás közötti kegyelme is így lehetséges, mert Isten képmásai vagyunk.

9. A kegyelem és az igazságosság nem zárják ki egymást, hanem egyetlen paradox feszültségben mindkettő teljesül Jézus Krisztusban, aki által mindkettő megjelent a világban.

10. A kegyelem nem ugyanaz, mint a törvény. Törvény által sosem érheted el azt, amit a kegyelemből megkapsz. És miután kegyelmet kaptál, sem válik a törvény megmentőddé. Ellenkezőleg: ha a törvény vádolna is, Krisztus megment a vádaktól. Ahogyan a kegyelemből kegyelmezés következik, úgy következik a törvénykezésből ítélet.

Engedd el!

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi gyülekezetben Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnapon
Alapige: Máté 18,21-35

A Véres gyémánt című film Afrikában, Sierra Leonéban játszódik, a cselekmény egy különlegesen értékes gyémánt körül forog, amit mindenki meg akar szerezni magának, miközben a gyönyörű országban ezrével szedi áldozatait a véres polgárháború, ahol kábítószerre szoktatott gyerekkatonákat is bevetnek. A Leonardo DiCaprio által alakított - egyébként kapzsi és önző - kincsvadász a film egy pontján felteszi a kérdést: "Vajon megbocsátja Isten mindazt, amit egymással teszünk?"

Mi a megbocsátás? Hányszor bocsáthatok meg valakinek, aki talán közel áll hozzám, aki talán újra és újra elköveti ellenem ugyanazt a vétket? Isten parancsolja vagy lehetővé teszi a megbocsátást? A megbocsátás felejtést is jelent? Ha megbocsátok, akkor kötelező a kapcsolatot újraépítenem? Ezek olyan kérdések, amelyeket Jézusnak is föltettek. A mai igénk is egy ilyen kérdéssel indul, Péter megy oda Jézushoz, hogy megkérdezze, hányszor kell a testvérnek megbocsátani? Talán még hétszer is?

Péter valószínűleg azt gondolta, hogy egy óriási számot mond: emberileg valóban nehéz elképzelni, hogy ennél többször adjunk esélyt valakinek, aki ezt az esélyt úja és újra eljátssza. Jézus mégis egy elképesztően nagy számot mond, az irgalom isteni matematikájába vonva Pétert: még hetvenszer hétszer is. Hiszen Isten is elképesztő mennyiségű vétket bocsát meg nap mint nap - nem azért, mert ez a dolga, hanem mert új esélyt akar adni, hogy megtanuljunk jól élni az életünkkel.

A példázat, amit Jézus elmond, három felvonásból áll. Az első felvonásban az úr maga elé hívatja számadásra egyik szolgáját, aki 10 ezer talentummal tartozik. Talán nehéz belőnünk, hogy ez mekkora mennyiség: nos, egy talentum kb. 50 kg ezüstöt jelent. 500 tonna ezüstöt kell tehát elképzelnünk. Egész Syria tartományban volt az éves adóbevétel 6-8 ezer talentum. A Római Birodalomban ez a pénz, amivel ez a szolga tartozik, államháztartási tétel. Mintha ma én 100 milliárdokkal tartoznék az államnak, és azt mondanám, hogy majd én a kis fizetésemből visszafizetem. A szolga fogadkozásának semmi alapja nincsen, teljesen reménytelen, hogy ezt a tartozást rendezze. Még ha egész családjával együtt adósrabszolga lesz is, az úr akkor sincsen kártalanítva. 

Az úr azonban könyörületes, elengedi a szolga adósságát, és ő maga is szabadon távozhat. Itt indul a második felvonás. A szolga ugyanis összetalálkozik egy szolgatársával, egy vele egyenrangú, hasonszőrű emberrel, aki 100 dénárral tartozik neki. 1 dénárért egy napot kellett dolgozniuk a napszámosoknak, tehát ez a 100 dénár is igen nagy összeg, de ha nagyon összeszedi magát a társ, talán idővel valóban visszafizethette volna. Erre azonban nem kerül sor, mert társa hiába könyörög neki ugyanazokkal a szavakkal, amivel imént még hősünk kérlelte urát, nem könyörül meg rajta, hanem börtönbe veti. Ezzel egyszersmind megakadályozza, hogy az a tartozást rendezze, hiszen családja kénytelen nélkülözni az ő munkaerejét. Nincs mód a jóvátételre, így egyszerűen csak bosszúról beszélhetünk. 

A többi szolga azonban látva, amit társuk tett, felháborodnak. Érzik ők is, hogy a hatalmas kegyelem, amiben részesült, meg kellett volna, hogy változtassa a szolga szívét, a hozzáállását saját adósaihoz. Az úr a harmadik felvonásban megkérdezi: "nem kellett volna neked is megkönyörülnöd társadon, ahogyan én is megkönyörültem rajtad?" És ugyanazzal az ítélettel sújtja, amivel ő is lesújtott korábban a társára. 

Az adósság egy gyakori kép a bűn romboló hatására a Bibliában. A Miatyánkban is azt kérjük Istentől: "engedd el a mi adósságainkat, miképpen mi is elengedjük azokat a nekünk tartozóknak". Csak az a fordítás, amit mi használunk, már értelmezi ezt a képet a vétkek által kihasított hiányra. Az elengedés képe a megbocsátásé. Engedd el az adósságot! Kéri ma Isten tőled és tőlem.

Hogyan is történhet ez az elengedés? Mit veszíthetünk, ha nem tesszük meg?
Nem csak arról van szó, hogy majd Isten sem bocsát meg nekünk, egy egyszerű lélektani folyamat is megmutatja, hogy a sérelem dédelgetésével magunkat is egy börtönbe zárjuk azzal, aki vétett ellenünk. Amíg nem engedem el a sértettségemet, megbántottságomat, én magam is hozzá vagyok láncolva az adósomhoz. 

Biztosan sokan fantáziáltunk már arról, hogy az ellenünk vétő majd megalázza magát előttünk, és térdre borulva esedezik bocsánatért, mint itt, a példázatban. Csakhogy amíg szeretnénk a másikat megalázni a vétke miatt, alighanem még nem állunk készen az elengedésre, inkább bosszúról képzelgünk. Vagy legalábbis elégtételt akarunk venni a sérelemért. A megbocsátás egy folyamat, és elképzelhető, hogy még nem is állok készen megadni, amikor a másik kéri tőlem. Ebben az esetben időt kell kérnem, mert egy kényszeredett gesztusból nem lehet újraépíteni semmilyen kapcsolatot.

Az is lehetséges viszont, hogy a másik sohasem fogja kérni a bocsánatomat. vagy mert nem is látja be, hogy vétkezett, vagy büszkeségből, vagy egyszerűen nincs már rá lehetősége, mert már meghalt. Ebben az esetben is lehetséges az elengedés, mert nem a másik emberen múlik, hanem rajtam. Az én szívemben születhet csak meg. 

Egy középkori teológus, Anselmus úgy magyarázza a bűn súlyát és a hiányt, amit létrehoz, hogy azt képzeljük el, hogy a Végtelen hatalmú Úr, az Isten felé egy végtelen nagyságú adósság keletkezik, amikor vétkezünk. Még akkor is, ha a másik emberhez mérve nem látszunk annyira nagyon bűnösnek. Ennek az elengedéséhez Isten végtelen nagyságú kegyelme szükségeltetik. Ugyanígy az emberek ellenünk elkövetett kisebb-nagyobb, szándékos vagy véletlen vétségeihez a mi véges kegyelmünk szükséges.

A velencei kalmár című Shakespeare-darabban a bosszúvágyó hitelező, Shylock a záloglevélbe azt íratja, hogy hadd vágjon ki egy darabot az őt korábban megsértő Antonio húsából. Mivel a kereskedő nem tud fizetni, Shylock ragaszkodik a zálog behajtásához. Nem a pénzét akarja vissza, hanem bosszút akar állni a markába került ellenségen. Egy nagy perben barátai próbálják megmenteni a kalmár életét, és ekkor mondja el az egyik szereplő a következő szavakat: 

A kegyelem lényege nem a kényszer, 
Úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből 
A lenti földre, s kétszeresen áldott: 
Megáldja azt, ki adja, s azt, ki kapja. 
A nagyokban is ez a legnagyobb. 
Koronánál szebb dísze a királynak, 
Mert jogara földi erő jele, 
A félelem és felség tartozéka, 
De kegyelme erősebb a jogarnál, 
A királyok szívében tartja trónját 
S az Istennek magának tartozéka, 
S a hatalom akkor legistenibb, 
Ha fékje kegyelem. 

A megbocsátásban nem pusztán a másik emberről van szó, és hogy esélyt adhatunk neki a változásra és a kapcsolat helyreállítására. Az elengedés a próbaköve annak, hogy mennyire válunk Istenhez hasonlatossá, mint az Ő gyermekei, vagy inkább akarunk hasonlítani arra a könyörtelen, gonoszra, akitől kérjük a Miatyánkban, hogy szabadítson meg?

Rendben vagyok? No. 2. Hogyan lesz a mínuszból plusz?

Volt idő, amikor én is be akartam lépni egy rendbe (egy részem még mindig ezt szeretné). Olyan jó lenne odaírni a nevem mellé, hogy Ordo Sancto Benedicti, vagyis Szent Benedek rendjéhez tartozó. Akkor tényleg rendben lennék. Kereteket kapnának a vágyaim, az istentiszteletem, a munkám, mindaz, amivel most egyénileg küzdök, hordozná a közösség és az 1500 éve bevált Regula. Aztán egy bencés barátom pappá szentelésén rádöbbentem, hogy valójában lehet, hogy amit akarok a rendbe lépéstől, az nem Isten valódi keresése, hanem egyfajta társadalmi megbecsülés megszerzése. Most csak egy szingli vagyok, akinek "nem jött össze", na de akkor lehetnék akár magánfogadalmas szerzetes is, hogy' fölnézne akkor rám mindenki!

Ez így viszont egy súlyos csapda. Tragédia, ha Istenre vágysz, és embereket találsz. Tenni akartam valamit, amitől a "rendben vagyok"-érzés birtoklását reméltem. 

Rendben lenni: mindannyian erre vágyunk. Az az állapot, amikor szeretettnek, elfogadottnak élem meg magamat. Ezt nevezi Pál apostol csúnya szóval megigazulásnak (latinul iustificatio), vagy kicsit pontosabban: megigazításnak. Mit kell megigazítani? Hát azt, ami ferde, ami nem jól áll, ami nem oké, valamiért nem elfogadható. Amikor vágyunk arra, hogy rendben legyünk (Istennel, önmagunkkal és az emberekkel), a természetes emberi reakció az, hogy a saját cselekvésünk által szeretnénk rendbe jönni. Fogom a törvényt (akár Isten törvényét, amelyet kijelentett), és megpróbálom betartani. A másik lehetőségem, hogy megpróbálom megváltoztatni a tudatállapotomat, és meggyőzni magamat arról, hogy én márpedig nagyon is elfogadható vagyok. Mind a kettő önigazultsághoz vezet: amikor meg vagyok győződve arról, hogy én egymagamban igaz, jó és elfogadható vagyok. Meg is sértődöm iszonyúan, ha valaki a legkisebb jelét adja annak, hogy nem fogad el (súlyosabb esetben akkor is kiakadok, ha nem tart engem különbnek magánál). Megpróbálom a saját szabályrendszeremet, vagy az egyénileg legyártott utamat ráerőltetni a másikra, és ha nem akarja magát alávetni, máris készen állok az ítélettel, hogy hát bizony ő bűnös, és milyen jó, hogy én nem vagyok olyan. 

Van egy másik út, amelyet Pál a valódi igazság útjának nevez, de ez nem jön magától az emberi természetből. Azt mondja, a törvény cselekvése által megigazulni teljesen reménytelen. Sohasem fogjuk ezen az úton igazán "rendben levőnek" megélni magunkat, mert mindig lesz olyan része a törvénynek, olyan mozzanata Isten akaratának, ahol márpedig engedetlennek bizonyulunk. Nem járunk jobban a magunk által felismert és elfogadott autonóm erkölcsi értékekkel sem. Senki sem tud megfelelni, még a saját mércéjének sem. 

Amikor cselekszünk (akár az isteni törvény útmutatása alapján is), az emberi, a horizontális síkban maradunk. Bármennyi jót tegyünk is, ha közben önmagunkban bízunk, csak a vízszintes vonalat, a mínuszt növeljük. De nem vagyunk képesek a mínuszból pluszt csinálni.

Hogyan lesz akkor az emberi mínuszból (bűnből, istentelenségből, igazságtalanságból) isteni plusz?

Kell egy másik vonal. Egy olyan vonal, amely függőleges, nem vízszintes. Egy vonal, amely fölülről jön, áthasítja az eget, leszáll a földre, és kettészeli az ember vízszintes vonalát. Ez a kegyelem. A kegyelem vertikális, ahogyan Shakespeare mondja: "az Istennek magának tartozéka". Csak Isten maga változtathatja pozitívvá a negatívat, és ehhez nem szükséges semmilyen (!) emberi cselekvés. A kicsi és nagy mínuszokat egyaránt képes plusszá változtatni.

Hogyan történhet meg mindez? Isten maga felvállalja a mínuszt. Kevesebbé teszi magát, magára veszi az emberek minden negatívumát. Maga is negatívvá válik az emberek szemében. A mínuszosok közé számlálják. Így kerül Isten Fia a keresztre. A kereszt egy vízszintes és egy függőleges vonal találkozása. A vertikális és horizontális találkozása összeköti az eget a földdel, Istent az emberekkel. Krisztus keresztje egy nagy összeadásjel, amely az ember összekapcsolódása azzal, akitől elszakadt. Így lesz az ember rendben. De vajon hogyan marad benne ebben a rendben? (folyt.köv.)