Védj meg minket a kísértésben!

Igehirdetés Böjt első vasárnapján Zsid4,14-16 alapján

 Lekció: Mt 4,1-11

Viktória húgomat gyerekkorában kínozta egy félreértés, pontosabban félrehallás. A Miatyánk jól ismert kérését: „ne vigy’ (azaz ne vigyél) minket a kísértésbe” ő úgy hallotta félre gyerekfüllel és gyermekfejjel, hogy „ne védj minket a kísértésben”. Nem is értette szegény, hogy miért mondunk le az Atya védelméről egy olyan helyzetben, amikor pedig arra a leginkább szükségünk volna.

Hiszen melyik helyzetben lennénk védtelenebbek és kiszolgáltatottabbak, mint éppen a kísértésben, amikor az fenyeget minket, hogy még távolabbra sodródunk Istentől, amikor olyan tettekre csábítanak a kívánságaink, amellyel önmagunkat és emberi kapcsolatainkat is romboljuk?

Mai igénk (sőt igéink, mert az oltár előtti olvasmány is ehhez a témához tartozik szorosan) eloszlatják ezt a félreértést. Nem kell egyedül megállnunk a kísértésben. Segítségünk, védelmezőnk van. Nem is akárki, hanem maga Jézus Krisztus, Isten Fia.

A Zsidókhoz írt levél valószínűleg olyan keresztényeknek íródott, akik komoly üldöztetéseken mentek keresztül. A sok szenvedés, az, hogy látták a vezetőiket mártírhalált halni, az, hogy mindennapos volt a börtönnel és egyéb hátrányokkal való fenyegetés, kezdte őket megtörni. Ez a közösség kezdte elveszíteni a hitét, a reménységét. A cím onnan adódik, hogy a szerző (talán Apollós?) rengeteg ószövetségi idézetet és előképet használ, ebből pedig arra következtethetünk, hogy zsidó hátterű keresztények a címzettek. Kísértésben vagytok, rögzíti a szerző, de nem vagytok egyedül ebben a helyzetben. Jézus mindig veletek van, ahogyan ígérte. Ezt a bátorítást fejtegeti az egész levélben.

A mennyben fent, a trónusnál c. ének előadása a MEKDSZ egyik táborában (forrás: MEKDSZ ill. Vekker Adrás Youtube-csatornája)

Ennek az ószövetségi képeket használó bátorításnak az egyik legerősebb képe a FŐPAP. Talán azt jobban megszoktuk, hogy Jézusról mint áldozatról beszéljünk, de ez a levél kiegészíti és árnyalja ezt a képet. Jézus nem passzív áldozat, hanem főpap, vagyis olyan valaki, aki aktívan bemutatja az áldozatot. Ahogyan a zsidó főpap évente egyszer az engesztelési ünnepen bement a Szentek szentjébe, hogy az áldozati vérrel engesztelést szerezzen a nép (és nem mellesleg a saját) vétkeiért, úgy ment be Jézus is a VALÓDI Szentek szentjébe, vagyis a mennybe, az Atya jelenlétébe, és a saját vérét úgy mutatta be mint egyszeri és megismételhetetlen áldozatot. Örökre eltörölve ezzel bűneinket. Van azonban egy nagyon fontos különbség a klasszikus lévita főpap és Jézus főpapsága között (pontosabban több különbség van, de mai perikópánk csak egyet emel ki), nevezetesen az, hogy Jézus olyan főpap, aki kísértést szenvedett, de nem bukott el a kísértésben.

Amikor az első emberpár az Éden kertjében találkozott a kísértéssel, akkor el kellett dönteniük, hogy kinek hisznek: Istennek, a Teremtőjüknek vagy pedig a kísértőnek? Csak ez a két eset volt lehetséges. Vagy Isten hazudik vagy a kísértő, mivel kettejük szava áll szemben egymással. Ők pedig a kísértőt választják. Szívbeli bizalmuk megtörik Isten iránt, így beleesnek a kísértésbe. A jót és a rosszat felismerik, meg tudják különböztetni egymástól, mégsem szabad a lelkiismeretük, képtelenek a jót választani. A bukott ember továbbra is erkölcsi lény, gondolkodik a jóról és rosszról, de leválasztja ezeket a Teremtőről.

Mi történik, amikor Jézust elviszi a Lélek a pusztába, hogy elszenvedje a kísértést? Jézus olyan 40 napos böjtöt él át, amiről nekünk fogalmunk sincs. Az éhség felerősíti a szükségleteket és vágyakat. A kísértő pedig nemcsak a kenyérrel,  hanem a hírnévvel és a hatalommal próbálja csábítani. Jézus viszont nem bukik el. Ő pontosan tudja, hogy kicsoda. Nem fogja bizonygatni. És amikor Jézus a kereszten van, akkor az emberek a tömegből az ördöghöz nagyon is hasonló szavakkal cukkolják: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről” Jézus itt sem bukik el. Összhangban marad az Atya akaratával. (Nikosz Kazantzakis görög író regénye, a Krisztus utolsó megkísértése éppen azzal a gondolatkísérlettel foglalkozik, hogy mi lett volna, ha Jézus mégis leszállt volna a keresztről. Martin Scorsese pedig kitűnő filmet forgatott belőle.)

Ezért mondja itt a levél szerzője, hogy Jézus – hozzánk hasonlóan – kísértést szenvedett mindenben. Megtapasztalta az emberi élet minden mélységét, és ez alól a kísértés sem kivétel. Csakhogy egy fontos különbség: nem vétkezett.

Ha pedig Jézus már legyőzte a kísértőt, akkor ez azt is jelenti, hogy mi sem vagyunk a kísértésnek kiszolgáltatva. Felismerhetjük, hogy benne vagyunk. Kérhetjük a főpapunk és közbenjárónk segítségét. A tőle kapott erővel pedig meg is állhatunk benne. A szerző arra biztat minket, hogy kérjünk bátran, bizalommal segítséget. Irgalomra és kegyelemre számíthatunk, nemcsak akkor, amikor már vétkeztünk, hanem akkor is, amikor még előtte vagyunk.

Szerdán elkezdődött a 40 napos böjti út, amely számunkra is a mélyebb önismeret lehetőségét nyújtja. A lemondás, a szokott dopaminadagunktól való megfosztottság (ha nem nassolunk, nem iszunk alkoholt, nem vásárolunk stb.) felerősítheti a mély vágyainkat, amelyek végső soron Istenre mutatnak. Mi történik, ha nem némítom el azonnal valamilyen pótcselekvéssel azokat a hangokat, amelyek a lelkem mélyén kiáltanak? A böjt, ha komolyan csináljuk, a kísértést is mindig felerősíti, mert kifejezetten ellen akarunk állni neki, tehát erősebben kell támadnia. Megérezhetem ebben a böjti helyzetben, hogy mennyire esendő, mennyire kiszolgáltatott vagyok, ha nem áll rendelkezésemre a fogyasztás biztonsága. Ugyanakkor megérezhetem Isten kegyelmének az erejét is. A böjt nem öncél, és nem arra való a böjtölés, hogy egyes keresztények magasabb kasztba sorolhassák magukat mint a többiek. Az a cél, hogy Istenhez kerüljünk közelebb, felfedezzük, hogy végső soron az Igazságra éhezünk és szomjazunk.

A böjt teszi értelmessé az ünnepet. A húsvét nem lesz katartikus, ha a következő 6 hét is csak egy jól kitolt farsang számunkra. Persze lehet ezt is tenni, de akkor elvesztegettünk egy lehetőséget.  Azonosulunk-e Jézussal, aki azonosult velünk, és vállalta a böjti utat, az éhséget, szomjúságot, fájdalmat? Bízunk-e benne, elhisszük-e, hogy Ő győzött, és vele mi is győzhetünk? Kérjük-e tőle, hogy „védj meg minket a kísértésben”, amikor felismerjük, hogy miben vagyunk.

Az első kísértés az volt, hogy „olyanok lesztek, mint isten”. Fordítsuk ezt visszájára, és legyünk olyanok, mint az Isten-ember Jézus Krisztus. Aki teljesen emberré lett. Vállaljuk fel mi is az emberi lét mélységét, árnyékait, és hívjuk segítségül azt a Főpapot, aki hídépítő lett az Atya és az elveszett gyermekek között.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te igaz Főpapunk és közbenjárónk lettél. Mi istenné akartunk válni, de az ördög csapdájába estünk. Te szabad voltál, mégis megüresedtél és emberré lettél. Dicsőítünk téged azért, mert megálltál a kísértések között, és mindenben engedelmes voltál az Atyának. Tudjuk, urunk, hogy tudod, miben vagyunk. Ismered a helyzetünket, szenvedéseinket, szenvedélyeinket. Ismered mindazt, ami bennünket megkötöz. Szabadíts meg minket minden gonosztól! Ámen 

„Amim van, azt adom” – az irgalmasságról

Igehirdetés Jn 19,38-42 alapján a 2016. november 13-i Tamás-misén Lágymányosi Ökumenikus Központban

Az igehirdetés elhangzott szövegét itt hallgathatod meg.

Hat évvel ezelőtt, egy novemberi vasárnapon meghalt apám. Hirtelen történt, előzmények nélkül. Nagyobbik húgom és öcsém voltak otthon, egyszerre csak arra lettek figyelmesek, hogy már nem lélegzik. Hiába próbálták újraéleszteni ők is, a mentősök is. Be sem vitte a mentő. Ott álltak éjjel egy órakor egy holtesttel a karjaikban. Lemosdatták, levágták a haját, a körmét. Felöltöztették szép ruhába, cipőt húztak a lábára. Száz évvel ezelőtt ezt minden család megtehette a halott szeretteivel. Mi már kevéssé ismerjük azt az érzést, milyen irgalmasnak lenni egy halott ember utolsó elveszített tulajdonával, a holttestével.

János evangéliumában  megjelenik Jézus keresztje alatt egy titkos tanítvány, a zsidó főtanácsnak, a Szanhedrinnek a tagja, Arimátiai József, hogy felajánlja Jézus holtteste számára a saját sírját. Ez a sír egy kertben volt, közel a Golgotához, Jézus kivégzésének színhelyéhez. A keresztre feszítettek testének normál körülmények között az lett volna a sorsa, hogy a kereszten maradjanak, amíg meg nem halnak, sőt, akár amíg a dögevő madarak el nem végzik a maguk dolgát. A másnapi szombat azonban nagy ünnepnap, a kovásztalan kenyerek fesztiváljának nagy napja volt, így a Főtanács sem akarta, hogy a testek a kereszteken lógjanak. Ezért arra kérték Piltáust, gyorsítsák meg az elítéltek agóniáját azzal, hogy eltörik a lábszárcsontjukat. Jézus már halott volt, így az egyik katona a lándzsájával ellenőrizte a halál beálltát. Jézus testét kidobhatták volna a gyehennára, Jeruzsálem szemétdombjára is, de nem így történt. Arimátiai József azt adta, amije volt: egy gazdagoknak való sírhelyet. Eljött Nikodémus is, aki átbeszélgetett Jézussal egy éjszakát.  Azt adta, amije volt: mirhából és aloéból készült olajat. Megadták a végtisztességet Jézusnak, gyorsan, kapkodva, befejezetlenül a szombat közelgő csillaga miatt. 

Jézus temetése kéziratos magyarországi imádságoskönyvből (1192-95 körül)

Ritkán gondolunk arra, mibe kerülhetett ez nekik. Másnap reggel a Szanhedrin ünnepi gyűlésén bizonyára feltűnt, hogy ketten hiányoznak a tagok közül. Nem lehetett nehéz kideríteni, hogy József és Nikodémus halott érintése miatti tisztátalanság okán nem léphettek a templom területére a húsvét szent ünnepén. Családjuktól és nemzetüktől elkülönülve, némán gyászoltak, némán tüntettek az ártatlanul meggyilkolt názáreti próféta temetése után. Két tisztátalan. Két irgalmas ember.

A mai alkalom központi témája az irgalmasság. Hol találok egy irgalmas Istenre? – ez volt 500 évvel ezelőtt egy fiatal szerzetesnek, Luther Mártonnak a kínzó kérdése. Ma a kérdés inkább így hangzik: Hol találok egy irgalmas embert? Szomjazunk az irgalomra, ugyanakkor rettegünk tőle. Egyesek úgy tekintenek rá, mint naivitásra, amely szélesre tárja a kaput az ellenség előtt. Az irgalom sokak szemében pusztán balekség, amikor ahelyett, hogy elvennéd, amit elvehetsz, inkább te adsz mindabból, ami jog szerint a tiéd. Pedig az irgalmasság Isten beceneve, amikor bejelentkezik a világba. Nem ítélni és pusztítani, hanem szeretni és adni jön közénk Jézus Krisztusban.

„Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” – idézi Jézus Hóseás prófétát. Mi, emberek, jobban szeretünk áldozatot hozni. Újra és újra félreértelmezzük ezt az áldozatot, és vallásos erényt kovácsolunk belőle önmagunknak. Mintha az áldozatban bármi olyat fel lehetne ajánlani Istennek, ami ne lett volna eleve az övé. Az áldozathozatal azért veszélyes, mert abba a hitbe ringathatja az embert, hogy most Isten a lekötelezettjévé vált. Bűnös vagyok, de majd jövök az oltárhoz áldozni, és ezzel el lesz intézve a dolog. Odaadom az áldozatot Istennek, és ezzel érdemeket szerzek magamnak. Amikor így imádkozom: „Köszönöm, Uram, hogy tizedet adok mindenből, amit szerzek, még a mentából és kaporból is.” Ha tizedet adsz, azt valójában abból adod, amit Isten adott neked. Semmi sincs az oltáron, semmi sincs a perselyben, semmi sincs a zsebedben, amit ne Istentől kaptál volna.

Irgalmasságot akarok. Az irgalomban az ember azt adja, ami az övé. A legenda szerint Tours-i Szent Márton a meztelen koldust látva kettéhasította kardjával a köpenyét, és a felét ráterítette. Álmában aztán megjelent neki Krisztus, és ugyanazt a fél köpenyt viselte. Jézus Krisztus a koldus inkognitójában élvezte Márton irgalmát. Azért adta csak a fél köpenyét, mert a másik fele a légió tulajdona volt. Így Márton mindent odaadott, ami csak tőle telt.

Amim van, az vagyok – abban az illúzióban élünk, hogy az identitásunkat a birtoklás határozza meg. Ezzel az attitűddel nem oszthatom meg senkivel, azt, amim van, mert akkor elveszíteném azt, aki vagyok. Ha adok is valamit a sajátomból, ezzel a másik tartozik nekem. Adósság-csapdákban élünk. Állandósult körbetartozás uralja az életünket ebben a szemléletben.

Aki irgalmat gyakorol, nem szívességet tesz. Nem vár és nem fogad el viszonzást, legalábbis attól nem, akivel irgalmas volt. Az irgalom teljesen önkéntes. Nem lehet kikényszeríteni, hogy irgalmat gyakorolj. Az irgalom a szív szabadsága. Lemondás. Odaadás. Sebek bekötözése. Elhagyottak felkarolása. Kitaszítottak befogadása. Halottak eltemetése. Az irgalom az, ami belőled fakad, amikor ráhangolódsz Isten szívére. Próbálták már kiirtani az irgalmat az emberekből, de teljesen sohasem tűnt el, a leggonoszabb diktatúrák tombolása közben is megbújt az emberek között. Időnként kitört és mozgalmakat inspirált. „Aki a szegényeknek ad, jobbat tesz, mint ha búcsúcédulát vásárol.” – írja Luther a 95 tételben. Pedig milyen klassz érzés lehetett egy papírt lobogtatni arról, hogy én adakoztam a templom építésére, így már nem tartozom Istennek, sőt, már-már Ő tartozik nekem.

Azért olyan nehéz az irgalom, mert az adás és az elfogadás kölcsönös kiszolgáltatottságot hoz létre. Jézus nem félt kiszolgáltatni magát, nem félt sebezhetővé válni. Mi viszont rettegünk. Ott állunk egy szál semmiben Isten előtt, ruhátlan koldusokként, és félünk, el akarjuk takarni a mezítelenségünket. Jézus azonban ránk teríti az irgalom köpenyét, hogy soha többé ne fázzunk, ne is szégyelljük magunkat. Egyúttal magára ölti a mezítelenségünket. Mert az irgalom mindig azzal jár, hogy érintkezned kell a tisztátalansággal. Nem őrizheted magadat steril vallásosságban. 

Az evangélikus oltáron ott van az a különleges lakoma, amit olyan részegítő lenne a mi Istennek felajánlott áldozatunknak tekinteni. Luther szerint ez az isteni irgalom lakomája. A tékozló gyerekek hazatérésének örömünnepe. Az oltáron a kenyér és bor jegyeiben magát Jézus Krisztust vesszük magunkhoz, az Ő valóságos testét és vérét. Ez azt jelenti, hogy Krisztusban maga Isten valóságosan és teljesen nekünk adja önmagát. Mi pedig élvezzük az Ő jóságát, irgalmasságát. Isten is azt adta, ami tőle telt. Jézusban saját magát adta és adja. Testét és vérét. Jézus az utolsó vacsorán végrendelkezik a testéről és a véréről. Vegyétek, egyétek, igyatok ebből mindnyájan. Ez a vacsora ma rád is vár. Jézus végrendelete értelmében, aki csak hisz, örökségül kap mindent, ami az övé. Egy halott ember utolsó elveszített tulajdona. Ezt is neked adja.