Hogyan találkozhatok Istennel?

Igehirdetés Böjt 5. (Judica) vasárnapján Zsid 9,11-15 alapján

Kedves Testvérek!

Kutatások szerint 9 különböző módja van annak, hogy egy ember az Istennel való kapcsolatát megélje. Ez a 9 ún. „istennyelv” vagy spirituális típus egy -egy sajátos útja annak, ahogyan valaki Istennel leginkább találkozni tud. Egy embernek általában egy vagy legfeljebb három jellemző istennyelve van. Ezek a típusok: aktivista, aszkéta, gondoskodó, lelkesedő, érzékelő, intellektuális, tradicionalista/hagyománykedvelő, természetkedvelő, szemlélődő. Nekem a három legfőbb csatornám az intellektus, a tradíció és a természet.

Az ember arra teremtetett, hogy Istennel kapcsolatban legyen. Ezért az Istenhez kapcsolódásnak a vágya és a képessége is teremtettségünknél, istenképűségünknél fogva bennünk van. Ez a vágy nem tűnt el akkor sem, amikor a bűn megtörte az Isten-ember kapcsolatot. Az ember továbbra is át akarta magát adni egy nálánál nagyobb hatalomnak. Így jöttek létre a vallások. Azok a kulturálisan meghatározott utak, amelyeken járva az ember évezredek óta keresi Istent, mert találkozni szeretne vele.

Igen ám, csakhogy a régi embert (és a mai embert is, csak kicsit másképp) ez a találkozás nemcsak vonzotta, de egyszersmind taszította is. Vágyakozom az Isten iránt, mégis érzek magamban valami akadályt, valami gátat, amely nem enged odamenni, ami miatt félek tőle. Gondoljunk Mózesre, aki eltakarta arcát az égő csipkebokornál, amikor meghallotta az Úr hangját! (2Móz 3) De így járt Ézsaiás próféta is, amikor meglátta, hogy az Úr palástjának a csücske teljesen betölti a hatalmas jeruzsálemi templomot. „Jaj nekem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok!”-kiált fel. (Ézs 6) Emiatt a kettős érzés miatt az ember kezdettől fogva – már a Biblia első lapjain, Káin és Ábel történetében látjuk – igyekezett egy olyan kommunikációs formát találni, amely lehetővé teszi, hogy a gyarló, bűnös ember mégiscsak kifejezhesse hódolatát Isten iránt, és ez a kommunikációs forma volt az áldozat.

Áldozatot kezdetben szabadtéri oltároknál (pl. ősatyák idejében), majd a pusztai vándorlás alatt a szent sátorban mutattak be, a honfoglalás után különböző szentélyek léteztek, végül egyetlen helyre korlátozódott, a jeruzsálemi templomra. Mind a Szent Sátornak mind a későbbi templomnak három nagy része volt, a pogányok udvara, a szentély és a Szentek szentje – ez utóbbi volt a legszentebb hely, ahol a szövetség ládáját őrizték, és ahová a főpap is csak évente egyszer lépett be, az engesztelés napján, hogy az áldozati vérrel fejezze ki a nép bűnbánatát, Isten bocsánata iránti vágyát. A Szentek szentjét egy kárpit választotta el a szentély többi részétől – ez a kárpit hasadt ketté, amikor Jézus a kereszten kilehelte lelkét.

Biblia Projekt videója a jeruzsálemi templomról

Fontos megjegyezni, hogy bár Isten megengedte, hogy áldozatokat mutassanak be neki, de ezt soha nem követelte az emberektől. Neki nem volt szüksége rá. Nem lett a dicsősége sem kisebb, sem nagyobb az áldozatoktól. Sőt, a próféták gyakran bírálják is az üres, formálissá vált áldozati kultuszt, és inkább a megtérést, az őszinte istenkeresést bátorítják.

A Zsidókhoz írt levél szerzője is arról ír, hogy az ószövetségi áldozati rendelkezések már nem érvényesek azokra, akik Krisztusban hisznek, mert amit Jézus Krisztus értünk tett megváltó munkájában, az már egyszer s mindenkorra rendbe tette az Isten-ember kapcsolatot. Megnyílt az út Isten felé. Lehet vele találkozni. Nem szükséges előbb áldozati ajándékokat magunk előtt küldeni, mert Krisztus vére megtisztítja a lelkiismeretünket. Immár templom, oltár és áldozat nélkül, közvetlenül imádhatjuk az Atyát, Lélekben és igazságban.

Ha most úgy ülsz itt, kedves testvérem, hogy kínoz a lelkiismereted, hogy úgy érzed, nem vagy méltó arra, hogy találkozz Istennel, ha megrettensz attól, hogy ő annyival jobb mint te, akkor neked szól a bátorítás: ne félj, Isten már mindent elrendezett. Krisztus önként adta magát úgy mint egy áldozati ajándékot az Atyának. Teljesen átadta önmagát neki. És mindez nem emberkéz alkotta templomban történt. Krisztus feltámadása után a mennybe ment, vagyis a valódi szentélybe, amelyet nem emberkéz hozott létre, hanem az Isten teremtette. És ő nem áldozati állatok vérével, hanem a saját vérével ment be, és ezért a váltság, amit szerzett, örök, nem szükséges megismételni soha többé.

Most akkor nincsen szükség templomra? - kérdezhetnénk. Nos, az igazság az, hogy Istennek soha nem volt szüksége templomra. Mivel Ő mindenütt jelen van. Nem Istennek kellett a templom, hanem az embereknek. Ez a mi templomunk is, nem Istennek kell. A kereszténység első 300 évében nem voltak templomaink. Isten mégis temérdek embert hívott el. A templom lett a gyülekezetért, nem a gyülekezet a templomért. Azért jó, hogy van templom, mert ez a messziről látszó torony, a hívó harang, a benne hangzó gyülekezeti ének miatt egy jelzés lehet, hogy Isten mindenkit hív. Azután itt lehet találkozni Istennel az ige, a szentségek (a keresztség és az úrvacsora) és a közösség által. Bizony, fölismerjük Isten szavát, meghalljuk a hangját, ízleljük és látjuk jóságát az úrvacsorában, és nem utolsósorban fölismerhetjük az Ő képmását egymásban.

Szeretnél találkozni Istennel? Keresd Őt először is a szíved mélyén! Az emberi lélek is úgy épül fel, mint az egykori jeruzsálemi templom, van egy külső rész, egy belső rész, és egy legbensőbb, titkos rész, a Szentek szentje, a személyiségünk legmélyebb pontja. Carl Gustav Jung úgy nevezi: Selbst, magyarul pedig így fordítjuk: mély-én. A mély-én az a „szerv” a lelkünkben, ahol Istent érzékelhetjük, és ahol önmagunkat is igaz valónkban láthatjuk.

Szeretnél találkozni Istennel? Gyere el a templomba, és hallgasd az igét, élj az úrvacsora szentségével, és éld meg a közösséget, a szentek közösségét. Szeressük és hordozzuk egymást, ezt a kicsiny, tökéletlen emberekből álló kis nyájat, akikért a Pásztor az életét adta. Lehet, hogy emberileg nézve sok minden elválaszt, de egy valaki összeköt: Jézus Krisztus a mi megváltónk, aki valamennyiünkért adta a vérét, az élet jelét.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te mindnyájunkért, a legkisebbért és leggyengébbért is életedet adtad. Így mindenkinek szabad az útja az Atyához. Könyörgünk hozzád csendért, hogy meghalljuk hangodat a lelkünk mélyén, és őszintén tudjunk téged segítségül hívni! Könyörgünk hozzád azért, hogy megismerjünk és megszeressünk téged, és egymást is, mint testvérek. Ámen

Védj meg minket a kísértésben!

Igehirdetés Böjt első vasárnapján Zsid4,14-16 alapján

 Lekció: Mt 4,1-11

Viktória húgomat gyerekkorában kínozta egy félreértés, pontosabban félrehallás. A Miatyánk jól ismert kérését: „ne vigy’ (azaz ne vigyél) minket a kísértésbe” ő úgy hallotta félre gyerekfüllel és gyermekfejjel, hogy „ne védj minket a kísértésben”. Nem is értette szegény, hogy miért mondunk le az Atya védelméről egy olyan helyzetben, amikor pedig arra a leginkább szükségünk volna.

Hiszen melyik helyzetben lennénk védtelenebbek és kiszolgáltatottabbak, mint éppen a kísértésben, amikor az fenyeget minket, hogy még távolabbra sodródunk Istentől, amikor olyan tettekre csábítanak a kívánságaink, amellyel önmagunkat és emberi kapcsolatainkat is romboljuk?

Mai igénk (sőt igéink, mert az oltár előtti olvasmány is ehhez a témához tartozik szorosan) eloszlatják ezt a félreértést. Nem kell egyedül megállnunk a kísértésben. Segítségünk, védelmezőnk van. Nem is akárki, hanem maga Jézus Krisztus, Isten Fia.

A Zsidókhoz írt levél valószínűleg olyan keresztényeknek íródott, akik komoly üldöztetéseken mentek keresztül. A sok szenvedés, az, hogy látták a vezetőiket mártírhalált halni, az, hogy mindennapos volt a börtönnel és egyéb hátrányokkal való fenyegetés, kezdte őket megtörni. Ez a közösség kezdte elveszíteni a hitét, a reménységét. A cím onnan adódik, hogy a szerző (talán Apollós?) rengeteg ószövetségi idézetet és előképet használ, ebből pedig arra következtethetünk, hogy zsidó hátterű keresztények a címzettek. Kísértésben vagytok, rögzíti a szerző, de nem vagytok egyedül ebben a helyzetben. Jézus mindig veletek van, ahogyan ígérte. Ezt a bátorítást fejtegeti az egész levélben.

A mennyben fent, a trónusnál c. ének előadása a MEKDSZ egyik táborában (forrás: MEKDSZ ill. Vekker Adrás Youtube-csatornája)

Ennek az ószövetségi képeket használó bátorításnak az egyik legerősebb képe a FŐPAP. Talán azt jobban megszoktuk, hogy Jézusról mint áldozatról beszéljünk, de ez a levél kiegészíti és árnyalja ezt a képet. Jézus nem passzív áldozat, hanem főpap, vagyis olyan valaki, aki aktívan bemutatja az áldozatot. Ahogyan a zsidó főpap évente egyszer az engesztelési ünnepen bement a Szentek szentjébe, hogy az áldozati vérrel engesztelést szerezzen a nép (és nem mellesleg a saját) vétkeiért, úgy ment be Jézus is a VALÓDI Szentek szentjébe, vagyis a mennybe, az Atya jelenlétébe, és a saját vérét úgy mutatta be mint egyszeri és megismételhetetlen áldozatot. Örökre eltörölve ezzel bűneinket. Van azonban egy nagyon fontos különbség a klasszikus lévita főpap és Jézus főpapsága között (pontosabban több különbség van, de mai perikópánk csak egyet emel ki), nevezetesen az, hogy Jézus olyan főpap, aki kísértést szenvedett, de nem bukott el a kísértésben.

Amikor az első emberpár az Éden kertjében találkozott a kísértéssel, akkor el kellett dönteniük, hogy kinek hisznek: Istennek, a Teremtőjüknek vagy pedig a kísértőnek? Csak ez a két eset volt lehetséges. Vagy Isten hazudik vagy a kísértő, mivel kettejük szava áll szemben egymással. Ők pedig a kísértőt választják. Szívbeli bizalmuk megtörik Isten iránt, így beleesnek a kísértésbe. A jót és a rosszat felismerik, meg tudják különböztetni egymástól, mégsem szabad a lelkiismeretük, képtelenek a jót választani. A bukott ember továbbra is erkölcsi lény, gondolkodik a jóról és rosszról, de leválasztja ezeket a Teremtőről.

Mi történik, amikor Jézust elviszi a Lélek a pusztába, hogy elszenvedje a kísértést? Jézus olyan 40 napos böjtöt él át, amiről nekünk fogalmunk sincs. Az éhség felerősíti a szükségleteket és vágyakat. A kísértő pedig nemcsak a kenyérrel,  hanem a hírnévvel és a hatalommal próbálja csábítani. Jézus viszont nem bukik el. Ő pontosan tudja, hogy kicsoda. Nem fogja bizonygatni. És amikor Jézus a kereszten van, akkor az emberek a tömegből az ördöghöz nagyon is hasonló szavakkal cukkolják: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről” Jézus itt sem bukik el. Összhangban marad az Atya akaratával. (Nikosz Kazantzakis görög író regénye, a Krisztus utolsó megkísértése éppen azzal a gondolatkísérlettel foglalkozik, hogy mi lett volna, ha Jézus mégis leszállt volna a keresztről. Martin Scorsese pedig kitűnő filmet forgatott belőle.)

Ezért mondja itt a levél szerzője, hogy Jézus – hozzánk hasonlóan – kísértést szenvedett mindenben. Megtapasztalta az emberi élet minden mélységét, és ez alól a kísértés sem kivétel. Csakhogy egy fontos különbség: nem vétkezett.

Ha pedig Jézus már legyőzte a kísértőt, akkor ez azt is jelenti, hogy mi sem vagyunk a kísértésnek kiszolgáltatva. Felismerhetjük, hogy benne vagyunk. Kérhetjük a főpapunk és közbenjárónk segítségét. A tőle kapott erővel pedig meg is állhatunk benne. A szerző arra biztat minket, hogy kérjünk bátran, bizalommal segítséget. Irgalomra és kegyelemre számíthatunk, nemcsak akkor, amikor már vétkeztünk, hanem akkor is, amikor még előtte vagyunk.

Szerdán elkezdődött a 40 napos böjti út, amely számunkra is a mélyebb önismeret lehetőségét nyújtja. A lemondás, a szokott dopaminadagunktól való megfosztottság (ha nem nassolunk, nem iszunk alkoholt, nem vásárolunk stb.) felerősítheti a mély vágyainkat, amelyek végső soron Istenre mutatnak. Mi történik, ha nem némítom el azonnal valamilyen pótcselekvéssel azokat a hangokat, amelyek a lelkem mélyén kiáltanak? A böjt, ha komolyan csináljuk, a kísértést is mindig felerősíti, mert kifejezetten ellen akarunk állni neki, tehát erősebben kell támadnia. Megérezhetem ebben a böjti helyzetben, hogy mennyire esendő, mennyire kiszolgáltatott vagyok, ha nem áll rendelkezésemre a fogyasztás biztonsága. Ugyanakkor megérezhetem Isten kegyelmének az erejét is. A böjt nem öncél, és nem arra való a böjtölés, hogy egyes keresztények magasabb kasztba sorolhassák magukat mint a többiek. Az a cél, hogy Istenhez kerüljünk közelebb, felfedezzük, hogy végső soron az Igazságra éhezünk és szomjazunk.

A böjt teszi értelmessé az ünnepet. A húsvét nem lesz katartikus, ha a következő 6 hét is csak egy jól kitolt farsang számunkra. Persze lehet ezt is tenni, de akkor elvesztegettünk egy lehetőséget.  Azonosulunk-e Jézussal, aki azonosult velünk, és vállalta a böjti utat, az éhséget, szomjúságot, fájdalmat? Bízunk-e benne, elhisszük-e, hogy Ő győzött, és vele mi is győzhetünk? Kérjük-e tőle, hogy „védj meg minket a kísértésben”, amikor felismerjük, hogy miben vagyunk.

Az első kísértés az volt, hogy „olyanok lesztek, mint isten”. Fordítsuk ezt visszájára, és legyünk olyanok, mint az Isten-ember Jézus Krisztus. Aki teljesen emberré lett. Vállaljuk fel mi is az emberi lét mélységét, árnyékait, és hívjuk segítségül azt a Főpapot, aki hídépítő lett az Atya és az elveszett gyermekek között.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te igaz Főpapunk és közbenjárónk lettél. Mi istenné akartunk válni, de az ördög csapdájába estünk. Te szabad voltál, mégis megüresedtél és emberré lettél. Dicsőítünk téged azért, mert megálltál a kísértések között, és mindenben engedelmes voltál az Atyának. Tudjuk, urunk, hogy tudod, miben vagyunk. Ismered a helyzetünket, szenvedéseinket, szenvedélyeinket. Ismered mindazt, ami bennünket megkötöz. Szabadíts meg minket minden gonosztól! Ámen