Alabástromtörmelék

"Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk? Isa, pur es homou vogymuk." Egy évezred távolából szólnak felénk az ősi magyar szavak, az első fennmaradt összefüggő magyar szövegből, a Halotti Beszédből. A böjt kezdetén, Hamvazószerdán a római katolikus testvérek (és az amerikai evangélikusok is) gyakorolják azt a szertartást, amelynek során az előző évben megszentelt barkát elégetik, annak hamujával egy keresztet rajzolnak a hívő homlokára, a következő ige kíséretében: "Emlékezz, hogy porból lettél és porrá leszel."

A böjt nyitánya az ember halandóságának, sebezhetőségének tudatosítása. Egy olyan tény megállapítása, amely félelmet kelt, hiszen nem tudjuk kontrollálni, hogy mikor, hol, hogyan lesz vége az életünknek. A legkülönbözőbb elhárító mechanizmusokkal védekezünk, hogy ne kelljen ezzel szembenéznünk.

Böjt első hetében egy különleges történet van a szemem előtt. Jézus, mielőtt Jeruzsálemben elfogják és kivégzik, mielőtt Júdás árulására sor kerül, Betániában vendégeskedik. A négyből három evangélium (Máté, Márk és János) is megőrizte ezt a mozzanatot, apró eltérésekkel. Jézus az asztalnál eszik a többiekkel, amikor egy nő - János meg is nevezi: Mária, Lázár és Márta testvére - egy alabástromtartót feltör, és a tartalmát, drága és valódi nárdusolajat Jézus fejére (ismét János szerint a lábára) önti. 

Alabasztron a Rodoszi Archeológiai Múzeumban

A tanítványok felháborodnak, hiszen sok pénzért (Márknál és Jánosnál a 300 dénár kerül említésre) el lehetett volna adni az illatszert, és az árából a szegényeket támogatni. János evangéliumában Júdás alakja emelkedik ki, az evangélista szerint nem a szegények iránti aggodalma, inkább pénzéhsége motiválja őt a bírálatban. Ekkor mondja el Jézus híres szavait: "A szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek." Ezt gyakran hallom idézni. De várjunk csak! Mit mond a híres szállóige után? "Megtette, ami tőle telt: előre megkente testemet a temetésemre. Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére." (Márk 14,8-9)

Amit ez a nő tett, az azért olyan értékes, mert tőle ez telt (szeretetből adta), Jézus élő teste most még minden érzékszervével felfoghatta ezt a gyengédséget. Pár nap múlva, az összetört, megsebzett, megvert és halott testet már nem lesz lehetőségük az asszonyoknak ebben a tisztességben részesíteni: a szombati hajnalcsillag arra kényszeríti majd őket, hogy csak vasárnap hajnalban szaladjanak a sírhoz a kenetekkel. Most Jézus teste ELŐRE megkapta a végtisztességet.

 Talán Mária megérzett valamit, amit a tanítványok nem fogtak fel, hiába mondta el előre több alkalommal is Jézus. Elvakítja őket valami, az aktuális gondolataik, az ideológiák, a messiás-képek. A nárduskenet - talán a hozományát tartogatta ebben az értékes áruban otthon. Arra mindenesetre nem szánta rá magát, hogy a saját testvérének, Lázárnak a holttestére öntse. Most Jézusra pazarolja. Kettejük között létrejön egy mély, intim közösség, szavak nélkül, a gyengéd érintés nyelvén. Talán ezzel a pillanattal sem tudnak mit kezdeni a tanítványok, és főleg Júdás. Az ő szemükben az Erős és Hatalmas Krisztus aligha vágyik ilyen szeretetkifejezésre. Zavarja őket Jézus sebezhetősége, ami az ajándék elfogadásával jár. 

Jézus pedig azt mondja, hogy ez az esemény annyira jelentős, hogy semmiképpen sem merülhet feledésbe, az evangélium elmaradhatatlan része! Az egész világon, bárhol beszéltek majd az örömhírről, Uruguaytól Azerbajdzsánig erről is meg kell emlékezni, ennek a nőnek erről a mozdulatáról! "Fiúk, most figyeljetek, mert ami itt történik, az az én történetemnek a szíve." - Jézus felkiáltójelet tesz a földön szétszóródó alabástromdarabkák és a házat betöltő nárdusillat mellé.

  

"Az ő emlékezetére" - mintha Jézus rímelne a saját szavaira, amiket az utolsó vacsorán mond: "ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". A kiömlő olaj drága áldozat. Háromszáz dénár. Egész kis vagyon. Egy napszámosnak csaknem egyévi munkája. Jézus testére kerül, amely hamarosan szintén áldozat lesz. Jézus tudatosítja a saját halálát, azt az árat, amelyet hamarosan ő fizet majd a világ életéért. Jézus itt végtelenül sebezhető. Vágya, hogy szeressék, valódi, és a képesség, hogy elfogadja a szeretetet, isteni eredetű. Az intimitás és sebezhetőség merész nyitányával veti bele magát a szenvedésbe. De valaki más már megkeményítette magát. Eldöntötte, hogy ezt a gyenge, sebezhető, kiszolgáltatott Messiást eladja. Júdás az árulás szándékával a szívében rúgja félre az alabástromtörmeléket a leprás Simon házának padlóján. 

Esküdni mernék

Ez kb. a mai napon Csepelen elhangzott prédikációm szövege (János 21,15-19 http://www.parokia.hu/ujkiadas/):

„Én, Seben Glória, esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy igaz Isten, hogy a mellettem álló férfit igazán szeretem, hűséges házastársa leszek Isten rendje és igéje szerint, holtomig, holtáig el nem hagyom, sem egészségében, sem betegségében, sem örömében, sem bánatában. Isten engem úgy segéljen!”

Nagy  bátorságra vall – vagy inkább vakmerőségre, hogy mi, evangélikusok a házasságkötéskor megesküszünk Isten színe előtt, hogy szeretjük azt az embert. Sőt, nemcsak arra, hogy az eskütétel pillanatában éppen szeretjük, hanem arra is, hogy szeretni fogjuk mindhalálig. Még önátkot is mondunk magunkra: Isten engem úgy segéljen – vagyis, ha megszegem az esküt, hagyjon el, ne segítsen többé. Ismerem egy másik felekezet fogadalomtételét, abban ez így hangzik: Isten segítsen erre. Vagyis inkább megvallja a tehetetlenségét és gyengeségét, és Isten erejét hívja segítségül ígérete betartásához. Az én szememben az egyházi esküvő nem valamiféle biztosíték, hanem inkább egy bizalomjáték. Meghívás arra, hogy bízzunk egymás – nagyon is törékeny – szeretetében, és még inkább Isten szeretetében.

Simon Péter is letett egy esküt, hogy haláláig szeretni fogja Jézust. Az utolsó vacsorán elbizakodottan fogadkozik – ő, a Kőszikla, az egyes számú tanítvány – hogy ha mások el is hagyják Jézust megbotránkozva, ő mindvégig kitart majd mellette. A börtönbe, sőt a halálba is követlek téged – hangoztatja. Dehogy tagadlak meg, az életemet adom érted!

Húsvét előtt volt szerencsém részt venni a messiáshívő zsidók páskavacsoráján. Rendkívüli erővel hatott rám az este szimbolikája, felfokozott ünnepi hangulata. Péter is egy ilyen felfokozott páska-hangulatban, a négy pohár húsvéti bor alkoholtartalmával a vérkeringésében fogadkozik ilyen hevesen. Ismerjük a történet folytatását: még kakasszóig sem tartott ki a tanítvány az elhatározásában, a főpap udvarán fagyoskodva háromszor is letagadta, hogy ismerné a Názáretit. Máté evangélista hozzáteszi, hogy tagadását esküvel is megerősítette.  Így lesznek az elsőkből utolsók – ahogyan a Mester előre megmondta. Ennyit az esküdözésről.

Ordass Lajos böjti elmélkedéseiben azt írja, hogy szerinte Péter ebben a pillanatban, amikor kimondja: „Nem ismerem azt az embert” a szó legmélyebb értelmét tekintve nem hazudik. Valóban nem ismerte Jézust. Csak kivetítette Jézusra annak a Messiásnak a képét, akit elképzelt magának. A saját messiási elvárásait látta Jézusban, és ennek megfelelően is viselkedett. Nem számított a szenvedő Krisztusra, ezért nem is tudta követni őt. Egy meghamisított Krisztust szeretett.

A mai igeszakasz egy megrendítő beszélgetésbe enged belehallgatni. Jézus feltámadása után már harmadszor jelenik meg a tanítványoknak, és ezúttal azért is jön, hogy helyreállítsa a kapcsolatát Péterrel. Kihívja a halászbárkából, megeteti és elhívja beszélgetni. Még sosem voltam részese férfi-férfi beszélgetésnek, de úgy képzelem, ha ennyire komoly a téma, akkor a férfiak keveset beszélnek és sokat hallgatnak.

Talán egyesek felszisszennek: férfi a férfival hogyan beszélgethet szeretetről? Hiszen ez az a téma, amit a férfiak kerülnek, mint a pestist. Nem gondolom, hogy egy férfi jobban félne a szeretettől, mint egy nő. De a szeretésnek az a fajtája, amelyre itt Jézus utal, nem is azonos azzal az érzelmi túlfűtöttséggel vagy rajongó ragaszkodással, amit mi általában szeretetnek szoktunk tekinteni, és amelytől sokan okkal irtózunk.

Jézus az ’agapaó’ igét használja, amikor megkérdezi Simon Pétert: „Jobban szeretsz engem, mint ezek?” Azt a mindent feláldozni kész, feltétel nélküli szeretetet kéri számon, amelyet Péter csütörtök este olyan gőgösen megígért – ha mások elhagynak is, én kitartok melletted. Péternek el kell ismernie a felelősségét – hogy felelőtlenül beszélt, hogy ok nélkül lenézte a többi tanítványt.

Péter válaszában viszont a ’fileó’ igét használja, amely inkább az érzelemteli, kölcsönös baráti szeretetre, szimpátiára utal. De van egy másik jelentése is a szónak: ’csókolni’. A szinoptikus evangéliumok – Máté, Márk és Lukács – egyaránt ezt a szót használják annak a jelenetnek a leírásánál, amikor Júdás csókkal árulja el Jézust. Péter megvallja, hogy szeretete nem több, mint emberi ragaszkodás, amelyből a tagadás és az árulás is következhet. Nem jobb ez a szeretet Júdásénál.

Itt viszont fordulat következik. Jézus szidalmak és büntetés helyett új megbízást ad Péternek: Tápláld bárányaimat! Az a Jézus, aki a Jó Pásztornak mondja magát, aki az életét adja a juhaiért, akik hozzá tartoznak, most megbízza ezzel a pásztori feladattal azt a tanítványt, aki ilyen csúnyán elbukott! Így lesznek az utolsókból elsők. Péter ebben a pillanatban eléggé megszeppenhetett. De mi is megszeppenünk, amikor arra gondolunk, hogy Jézus emberi lényeket bíz ránk. A családunkat, barátainkat, munkatársainkat, szomszédainkat, a rászorultakat. Miért dolgozik ilyen béna és tökéletlen bojtárokkal az, aki a Jó Pásztornak mondja magát? A paradoxon az, hogy éppen akkor, amikor megvalljuk a tehetetlenségünket, siet a segítségünkre Jézus, és ruház föl olyan erővel és bölcsességgel, amelyről nem is gondoltuk volna, hogy bennünk lehet. És ÍGY már el tudjuk látni a tőle kapott feladatot.

Igen ám, de Jézus még nem végzett. Újra megkérdezi Pétert, egy picit módosítva a kérdést: „Szeretsz engem?” Itt ismét az ’agapaó’ ige van, én úgy képzelem, itt nem is ezen van a hangsúly, hanem inkább az ’engem’ szón. Jézus arra kíváncsi: Szeretsz-e ENGEM, az igazi Jézust, a valódi Messiást? Azt, aki szenved és meghal és harmadnapra feltámad? Ezt a ciki és kényelmetlen Messiást? Most, hogy tudod, ki vagyok valójában, a rózsaszín szemüveged nélkül is szeretsz engem?

Péter válasza viszont ugyanaz. „Kedvellek, Uram, te tudod”. Tulajdonképpen szimpatikus ez az értünk feláldozott élet. Igaz, nem egészen ezt vártuk, de a nagypénteki Krisztust kellő mértékben lehet sajnálni – és benne a szenvedő önmagunkat, a húsvéti Krisztusban pedig kiválóan lehet reménykedni. Ez az átlag keresztény válasz, amikor Jézus a szeretetünk felől érdeklődik. Ez a válasz már felfogta valamennyire Jézus szeretetét. Már nem politikai megváltást akar. Ez a válasz már spirituális. Igen Jézus, én téged választalak spirituális utamnak vagy tanítómnak.

Jézus megerősíti a megbízást: pásztorold juhaimat.

A harmadik kérdés viszont egészen más. Jézus itt szaván fogja Pétert, és kölcsönveszi tőle a ’fileó’ igét. „Simon, te kedvelsz engem?” Megcsókolsz? Elárulsz? Eladsz a megfelelő pillanatban? Egy barátom olvasta egy mexikói pap könyvében, hogy egy prostituáltnak mesélte Jézus szenvedéstörténetét, aki egy konkrét mozzanattal tudott azonosulni: Engem is megcsókolt az anyám, amikor eladott.

Péter erre szomorodik el. Nincs más lehetősége, mint hogy Jézus mindentudására hivatkozik. „Uram, te mindent tudsz, te ismersz engem, te tudod, mennyire és hogyan szeretlek téged.” Jézus ismét rábízza a juhokat, hogy táplálja őket.

És ahogyan az utolsó vacsorán Jézus megprófétálta, hogy hajnal előtt háromszor is megtagadja őt ez a tanítvány, úgy prófétálja meg most azt, hogy amikor eljön az idő, élete végén, valóban követni fogja őt a halálba, valóban az életét adja majd érte, valóban a vérével fog tanúskodni Jézus mellett.

Nemcsak az igaz, hogy Péter nagycsütörtök éjszaka túlbecsülte Jézus iránt odaadását, hanem az is, hogy most pedig alábecsülte. Sigmund Freud egyszer azt mondta, hogy az ember nemcsak rosszabb, mint gondolja, hanem jobb is. Ez a Krisztus-követőkre mindenképpen igaz. Sokkal kevésbé szeretjük Jézust, meg az embertársainkat és magunkat, mint gondoljuk. Ugyanakkor jobban is szeretjük Jézust – meg az embertársainkat és magunkat, mint gondoljuk.

Hogyan lehetséges ez a szeretés, amit itt Péter nem mer feltételezni magáról? A kulcs Jézus hívása: Kövess engem! Így is lehetne fordítani: Legyél velem! Nem lehet megtanulni szeretni másképp, csak ha Jézussal vagyok, őt követem, őt utánzom, őt tanulom. Ha tanulom elfogadni az ő szeretését. Van egy kis kék könyv, amit nagyon szeretek, Kempis Tamás írta, a címe: Krisztus követése. Az eredeti latin cím: Imitatio Christi, vagyis Krisztus utánzása. A legelemibb tanulási módszer. Apánkkal, anyánkkal azonosulunk így kisgyerekkorban. A könyv központi gondolata, hogy csak úgy lehet Jézust követni, ha sokat vagyok vele. Sokat olvasok, még többet imádkozom, veszem az Úrvacsorát. Közben viselkedésemben is átalakulok.

Persze van egy fontos különbség Jézus iskolája és a többi iskola között. Itt nem lesz a végén egy diploma vagy érettségi bizonyítvány, hogy minden vizsgán megfeleltem, és most már kész vagyok. Most már elég krisztusi vagyok. Jézus szeretés-iskolája egy életen át tart. És ebben az iskolában a bukás nem jelent sem meglepetést, sem végső elvetettséget. A kérdés az, hogy a bukásommal Jézushoz menekülök-e, hogy segítsen. Ha így teszek, ő kész arra, hogy engem is helyreállítson és újra megbízzon bennem.