Hogyan találkozhatok Istennel?

Igehirdetés Böjt 5. (Judica) vasárnapján Zsid 9,11-15 alapján

Kedves Testvérek!

Kutatások szerint 9 különböző módja van annak, hogy egy ember az Istennel való kapcsolatát megélje. Ez a 9 ún. „istennyelv” vagy spirituális típus egy -egy sajátos útja annak, ahogyan valaki Istennel leginkább találkozni tud. Egy embernek általában egy vagy legfeljebb három jellemző istennyelve van. Ezek a típusok: aktivista, aszkéta, gondoskodó, lelkesedő, érzékelő, intellektuális, tradicionalista/hagyománykedvelő, természetkedvelő, szemlélődő. Nekem a három legfőbb csatornám az intellektus, a tradíció és a természet.

Az ember arra teremtetett, hogy Istennel kapcsolatban legyen. Ezért az Istenhez kapcsolódásnak a vágya és a képessége is teremtettségünknél, istenképűségünknél fogva bennünk van. Ez a vágy nem tűnt el akkor sem, amikor a bűn megtörte az Isten-ember kapcsolatot. Az ember továbbra is át akarta magát adni egy nálánál nagyobb hatalomnak. Így jöttek létre a vallások. Azok a kulturálisan meghatározott utak, amelyeken járva az ember évezredek óta keresi Istent, mert találkozni szeretne vele.

Igen ám, csakhogy a régi embert (és a mai embert is, csak kicsit másképp) ez a találkozás nemcsak vonzotta, de egyszersmind taszította is. Vágyakozom az Isten iránt, mégis érzek magamban valami akadályt, valami gátat, amely nem enged odamenni, ami miatt félek tőle. Gondoljunk Mózesre, aki eltakarta arcát az égő csipkebokornál, amikor meghallotta az Úr hangját! (2Móz 3) De így járt Ézsaiás próféta is, amikor meglátta, hogy az Úr palástjának a csücske teljesen betölti a hatalmas jeruzsálemi templomot. „Jaj nekem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok!”-kiált fel. (Ézs 6) Emiatt a kettős érzés miatt az ember kezdettől fogva – már a Biblia első lapjain, Káin és Ábel történetében látjuk – igyekezett egy olyan kommunikációs formát találni, amely lehetővé teszi, hogy a gyarló, bűnös ember mégiscsak kifejezhesse hódolatát Isten iránt, és ez a kommunikációs forma volt az áldozat.

Áldozatot kezdetben szabadtéri oltároknál (pl. ősatyák idejében), majd a pusztai vándorlás alatt a szent sátorban mutattak be, a honfoglalás után különböző szentélyek léteztek, végül egyetlen helyre korlátozódott, a jeruzsálemi templomra. Mind a Szent Sátornak mind a későbbi templomnak három nagy része volt, a pogányok udvara, a szentély és a Szentek szentje – ez utóbbi volt a legszentebb hely, ahol a szövetség ládáját őrizték, és ahová a főpap is csak évente egyszer lépett be, az engesztelés napján, hogy az áldozati vérrel fejezze ki a nép bűnbánatát, Isten bocsánata iránti vágyát. A Szentek szentjét egy kárpit választotta el a szentély többi részétől – ez a kárpit hasadt ketté, amikor Jézus a kereszten kilehelte lelkét.

Biblia Projekt videója a jeruzsálemi templomról

Fontos megjegyezni, hogy bár Isten megengedte, hogy áldozatokat mutassanak be neki, de ezt soha nem követelte az emberektől. Neki nem volt szüksége rá. Nem lett a dicsősége sem kisebb, sem nagyobb az áldozatoktól. Sőt, a próféták gyakran bírálják is az üres, formálissá vált áldozati kultuszt, és inkább a megtérést, az őszinte istenkeresést bátorítják.

A Zsidókhoz írt levél szerzője is arról ír, hogy az ószövetségi áldozati rendelkezések már nem érvényesek azokra, akik Krisztusban hisznek, mert amit Jézus Krisztus értünk tett megváltó munkájában, az már egyszer s mindenkorra rendbe tette az Isten-ember kapcsolatot. Megnyílt az út Isten felé. Lehet vele találkozni. Nem szükséges előbb áldozati ajándékokat magunk előtt küldeni, mert Krisztus vére megtisztítja a lelkiismeretünket. Immár templom, oltár és áldozat nélkül, közvetlenül imádhatjuk az Atyát, Lélekben és igazságban.

Ha most úgy ülsz itt, kedves testvérem, hogy kínoz a lelkiismereted, hogy úgy érzed, nem vagy méltó arra, hogy találkozz Istennel, ha megrettensz attól, hogy ő annyival jobb mint te, akkor neked szól a bátorítás: ne félj, Isten már mindent elrendezett. Krisztus önként adta magát úgy mint egy áldozati ajándékot az Atyának. Teljesen átadta önmagát neki. És mindez nem emberkéz alkotta templomban történt. Krisztus feltámadása után a mennybe ment, vagyis a valódi szentélybe, amelyet nem emberkéz hozott létre, hanem az Isten teremtette. És ő nem áldozati állatok vérével, hanem a saját vérével ment be, és ezért a váltság, amit szerzett, örök, nem szükséges megismételni soha többé.

Most akkor nincsen szükség templomra? - kérdezhetnénk. Nos, az igazság az, hogy Istennek soha nem volt szüksége templomra. Mivel Ő mindenütt jelen van. Nem Istennek kellett a templom, hanem az embereknek. Ez a mi templomunk is, nem Istennek kell. A kereszténység első 300 évében nem voltak templomaink. Isten mégis temérdek embert hívott el. A templom lett a gyülekezetért, nem a gyülekezet a templomért. Azért jó, hogy van templom, mert ez a messziről látszó torony, a hívó harang, a benne hangzó gyülekezeti ének miatt egy jelzés lehet, hogy Isten mindenkit hív. Azután itt lehet találkozni Istennel az ige, a szentségek (a keresztség és az úrvacsora) és a közösség által. Bizony, fölismerjük Isten szavát, meghalljuk a hangját, ízleljük és látjuk jóságát az úrvacsorában, és nem utolsósorban fölismerhetjük az Ő képmását egymásban.

Szeretnél találkozni Istennel? Keresd Őt először is a szíved mélyén! Az emberi lélek is úgy épül fel, mint az egykori jeruzsálemi templom, van egy külső rész, egy belső rész, és egy legbensőbb, titkos rész, a Szentek szentje, a személyiségünk legmélyebb pontja. Carl Gustav Jung úgy nevezi: Selbst, magyarul pedig így fordítjuk: mély-én. A mély-én az a „szerv” a lelkünkben, ahol Istent érzékelhetjük, és ahol önmagunkat is igaz valónkban láthatjuk.

Szeretnél találkozni Istennel? Gyere el a templomba, és hallgasd az igét, élj az úrvacsora szentségével, és éld meg a közösséget, a szentek közösségét. Szeressük és hordozzuk egymást, ezt a kicsiny, tökéletlen emberekből álló kis nyájat, akikért a Pásztor az életét adta. Lehet, hogy emberileg nézve sok minden elválaszt, de egy valaki összeköt: Jézus Krisztus a mi megváltónk, aki valamennyiünkért adta a vérét, az élet jelét.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te mindnyájunkért, a legkisebbért és leggyengébbért is életedet adtad. Így mindenkinek szabad az útja az Atyához. Könyörgünk hozzád csendért, hogy meghalljuk hangodat a lelkünk mélyén, és őszintén tudjunk téged segítségül hívni! Könyörgünk hozzád azért, hogy megismerjünk és megszeressünk téged, és egymást is, mint testvérek. Ámen

Apa és Fia

Ez a mai igehirdetésem Józsefvárosban hangzott el. 1 Mózes 22,1-14

„Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig így felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!

Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok.

 Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. Egyszer csak Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő ezt felelte: Itt vagyok, fiam. Izsák megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van a bárány az áldozathoz? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.

Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az Úr angyala az égből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.”

Be kell vallanom, hogy amikor ezt a történetet olvasom, úgy érzem, a bibliai szentíró egyenesen énbelém vágja azt a bizonyos kést, amelyet a történetben Ábrahám olyan gondosan magával visz Mórijjá földjére, és maga viszi föl a hegyre, hogy aztán kinyújtsa a kezét, és lesújtson a fiára. Ez a történet, mint egy kés, a szívem és a vesém mélyére hatol, és könyörtelenül megkérdezi tőlem: Kicsoda az Isten? Milyen Istenben hiszel, és miért hiszel benne?

Luther Márton azt mondja, a teológiai munkának része az imádság, az elmélkedés, az Isten titkai láttán átélt imádat, de van egy különös része is a teológiának, az Istenről való beszédnek, ez pedig a kísértés. Az a kísértés, amiről azt kérjük a Miatyánkban, hogy Isten ne vigyen minket bele. Luther szerint viszont kikerülhetetlen a kísértés. Ha igaz a magyar népdal, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, akkor annak, aki Istenről akar beszélni, az ne gondolja, hogy megúszhatja kényelmes, selyempapírba csomagolható kész válaszokkal.

Azt szokás mondani, hogy az istenhit csak kapaszkodó, a gyengék mankója, a tömegek ópiuma, de Ábrahám és Izsák története megmutatja nekünk, hogy egészen más a hit.

Adott egy fiú. Az ígéret gyermeke. Régóta várták, teljes szívből vágytak rá. Isten sokáig várakoztatta őket, de végül megszületett, amikor már nem is merték remélni. Csoda volt a születése. Egyedül az Úr hatalmának tulajdoníthatták a létezését. Igen, ez volt ő: Isten ajándéka. Bizonyíték, hogy Isten velük van. A két lábon járó áldás. A család jövője. Az egyetlen fiú. Akit szerettek.

Egy reggel az Apa fölkel, hogy elmenjen a Fiával arra a bizonyos helyre. Csendben felnyergel egy szamarat, fát hasogat, tüzet gyújt. Némán mennek három napon át. Aztán az Apa hazudik. Egy nagyot. Azt hazudja a szolgáknak, hogy ő és a Fia hamarosan visszatérnek. Kettesben mennek föl a hegyre. A csöndet szinte tapintani lehet közöttük. A Fiú végül megkérdezi: itt a fa és itt a tűz, de hol a bárány, amelyet feláldozunk? És az Apa – nem tudjuk, mi zajlik ekkor benne, mit gondol, mit érez, mit hisz, mit remél – csak annyit mond: Isten majd gondoskodik. Ő majd kiválasztja a bárányt. Végig csendben van, amíg oltárt épít, megkötözi a Fiát, felteszi a farakás tetejére, és fölemeli a kést.

Emlékszem, amikor nekem kellett így kést emelnem dolgokra: bálványokra, amelyek fontosabbak lettek nekem Istennél. Amikor ki kellett nyújtanom a kezem arra a képre, amit magamban Istenről őriztem: ahogyan elképzeltem Őt. Egy olyan istenséget, aki mézesmázos jóság, aki mindig támogat. Egy olyan istenséget, aki kiszolgál, aki mindig olyan, amilyennek szeretném. Egy olyan istenséget, aki soha nem kér semmi nehezet. Aki jobban emlékeztet egy bőkezű amerikai nagybácsira mint Apára.

A másodikosoknak úgy tanítottam meg ezt a történetet, hogy levittem őket az iskola alagsorába, bekötöttem a szemüket, és egyesével, teljes csendben vezettem fel őket az emeleti terembe, ahol a hittanórákat tartjuk. Majd otthagytam őket, amíg újra lementem. Féltek. Ugyanakkor mégis velem jöttek. Amit éreztek, az a bizalom. Nem értették, hogy mi történik, nem látták pontosan, hová viszem őket. Kiszolgáltatottak voltak. E nélkül a sötétség nélkül nincs hit. Vannak dolgok, amelyeket tudhatunk Istenről, vannak saját megtapasztalásaink, imameghallgatásaink. De azt, hogy néha akkor és úgy is el tudjunk indulni, hogy töksötét van, nem értjük és nem tudjuk, mi miért történik, nem lehet megspórolni. Ez a hitben járás legnehezebb, egyben legszebb része. Lehet, hogy van bennünk félelem és kételkedés, mégis elindulunk.

Milyen Isten? Talán ez a legnehezebb kérdés. Következetlen? Megbízhatatlan? Ad valamit, aztán röhögve elveszi? Könyörtelen? Vérszomjas? Vagy épp ellenkezőleg: az emberáldozatot követelő pogány istenek ellentéte, aki úgy mutatkozik be, mint akinek eszébe sem jut ilyen véres áldozatot kérni?

Van egy másik Fiú. Egyszülött Fiú. Szeretett Fiú.  Az ígéret gyermeke. Hosszú időn át vártak rá, de végül megszületett. Csoda volt a születése. Isten ajándéka volt, nemcsak a családjának, de minden embernek, akivel találkozott. Ő volt a jövő, a remény. Két lábon járó áldás volt, akármerre ment. A bizonyíték arra, hogy „velünk az Isten”.

Egy éjszaka ez a Fiú nem aludt, bár mindenki aludt körülötte. Beszélgetett az Apjával, vagy talán Apa ugyanúgy hallgatott, akárcsak Ábrahám? A Fiú azt kérte: bár venné el tőle az Apja a keserű poharat. De újra és újra arra lyukadt ki: „legyen meg a Te akaratod”. És a Fiú másnap reggel maga vitte a fát az áldozathoz. Az Apa: nem tudjuk, mit gondolt, mit érzett, mi zajlott le benne. De látta, ahogyan a Fiát ráteszik a fára. És hallgatott. Nem kiáltott: „Álljatok le!”, nem küldött angyalt, hogy lefogja a gyilkolásra kinyújtott kezeket. A Fiú utolsó szavaival teljes bizalommal Apja kezébe tette életét. Mind ismerjük ezt a Fiút. Ő tanított minket, hogy nagy bátran Apának szólítsuk az Ő apját.

„Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az Úr gondoskodik. Ma ezt mondják: Az Úr hegyén a gondviselés.” Ámen