Ez a mai igehirdetésem Józsefvárosban hangzott el. 1 Mózes 22,1-14
„Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig így felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!
Ábrahám fölkelt reggel,
fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát.
Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az
Isten mondott neki. A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta
azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a
szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk
hozzátok.
Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát,
rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek
ketten együtt. Egyszer csak Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő ezt
felelte: Itt vagyok, fiam. Izsák megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol
van a bárány az áldozathoz? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik
bárányról az áldozathoz, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.
Amikor eljutottak arra
a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte
rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a
fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést,
hogy levágja a fiát, kiáltott neki az Úr angyala az égből: Ábrahám! Ábrahám! Ő
így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és
ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg
tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.”
Be kell vallanom, hogy amikor ezt
a történetet olvasom, úgy érzem, a bibliai szentíró egyenesen énbelém vágja azt
a bizonyos kést, amelyet a történetben Ábrahám olyan gondosan magával visz
Mórijjá földjére, és maga viszi föl a hegyre, hogy aztán kinyújtsa a kezét, és
lesújtson a fiára. Ez a történet, mint egy kés, a szívem és a vesém mélyére
hatol, és könyörtelenül megkérdezi tőlem: Kicsoda az Isten? Milyen Istenben
hiszel, és miért hiszel benne?
Luther Márton azt mondja, a teológiai munkának része
az imádság, az elmélkedés, az Isten titkai láttán átélt imádat, de van egy
különös része is a teológiának, az Istenről való beszédnek, ez pedig a
kísértés. Az a kísértés, amiről azt kérjük a Miatyánkban, hogy Isten ne vigyen
minket bele. Luther szerint viszont kikerülhetetlen a kísértés. Ha igaz a
magyar népdal, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, akkor
annak, aki Istenről akar beszélni, az ne gondolja, hogy megúszhatja kényelmes,
selyempapírba csomagolható kész válaszokkal.
Azt szokás mondani, hogy az istenhit csak
kapaszkodó, a gyengék mankója, a tömegek ópiuma, de Ábrahám és Izsák története
megmutatja nekünk, hogy egészen más a hit.
Adott egy fiú. Az ígéret gyermeke. Régóta várták,
teljes szívből vágytak rá. Isten sokáig várakoztatta őket, de végül
megszületett, amikor már nem is merték remélni. Csoda volt a születése. Egyedül
az Úr hatalmának tulajdoníthatták a létezését. Igen, ez volt ő: Isten ajándéka.
Bizonyíték, hogy Isten velük van. A két lábon járó áldás. A család jövője. Az
egyetlen fiú. Akit szerettek.
Egy reggel az Apa fölkel, hogy elmenjen a Fiával
arra a bizonyos helyre. Csendben felnyergel egy szamarat, fát hasogat, tüzet
gyújt. Némán mennek három napon át. Aztán az Apa hazudik. Egy nagyot. Azt
hazudja a szolgáknak, hogy ő és a Fia hamarosan visszatérnek. Kettesben mennek
föl a hegyre. A csöndet szinte tapintani lehet közöttük. A Fiú végül megkérdezi:
itt a fa és itt a tűz, de hol a bárány, amelyet feláldozunk? És az Apa – nem
tudjuk, mi zajlik ekkor benne, mit gondol, mit érez, mit hisz, mit remél – csak
annyit mond: Isten majd gondoskodik. Ő majd kiválasztja a bárányt. Végig
csendben van, amíg oltárt épít, megkötözi a Fiát, felteszi a farakás tetejére,
és fölemeli a kést.
Emlékszem, amikor nekem kellett így kést emelnem
dolgokra: bálványokra, amelyek fontosabbak lettek nekem Istennél. Amikor ki
kellett nyújtanom a kezem arra a képre, amit magamban Istenről őriztem: ahogyan
elképzeltem Őt. Egy olyan istenséget, aki mézesmázos jóság, aki mindig támogat.
Egy olyan istenséget, aki kiszolgál, aki mindig olyan, amilyennek szeretném.
Egy olyan istenséget, aki soha nem kér semmi nehezet. Aki jobban emlékeztet egy
bőkezű amerikai nagybácsira mint Apára.
A másodikosoknak úgy tanítottam meg ezt a
történetet, hogy levittem őket az iskola alagsorába, bekötöttem a szemüket, és
egyesével, teljes csendben vezettem fel őket az emeleti terembe, ahol a
hittanórákat tartjuk. Majd otthagytam őket, amíg újra lementem. Féltek.
Ugyanakkor mégis velem jöttek. Amit éreztek, az a bizalom. Nem értették, hogy
mi történik, nem látták pontosan, hová viszem őket. Kiszolgáltatottak voltak. E
nélkül a sötétség nélkül nincs hit. Vannak dolgok, amelyeket tudhatunk
Istenről, vannak saját megtapasztalásaink, imameghallgatásaink. De azt, hogy
néha akkor és úgy is el tudjunk indulni, hogy töksötét van, nem értjük és nem
tudjuk, mi miért történik, nem lehet megspórolni. Ez a hitben járás legnehezebb,
egyben legszebb része. Lehet, hogy van bennünk félelem és kételkedés, mégis
elindulunk.
Milyen Isten? Talán ez a legnehezebb kérdés.
Következetlen? Megbízhatatlan? Ad valamit, aztán röhögve elveszi? Könyörtelen?
Vérszomjas? Vagy épp ellenkezőleg: az emberáldozatot követelő pogány istenek
ellentéte, aki úgy mutatkozik be, mint akinek eszébe sem jut ilyen véres
áldozatot kérni?
Van egy másik Fiú. Egyszülött Fiú. Szeretett Fiú. Az ígéret gyermeke. Hosszú időn át vártak rá,
de végül megszületett. Csoda volt a születése. Isten ajándéka volt, nemcsak a
családjának, de minden embernek, akivel találkozott. Ő volt a jövő, a remény.
Két lábon járó áldás volt, akármerre ment. A bizonyíték arra, hogy „velünk az
Isten”.
Egy éjszaka ez a Fiú nem aludt, bár mindenki aludt
körülötte. Beszélgetett az Apjával, vagy talán Apa ugyanúgy hallgatott,
akárcsak Ábrahám? A Fiú azt kérte: bár venné el tőle az Apja a keserű poharat.
De újra és újra arra lyukadt ki: „legyen meg a Te akaratod”. És a Fiú másnap reggel
maga vitte a fát az áldozathoz. Az Apa: nem tudjuk, mit gondolt, mit érzett, mi
zajlott le benne. De látta, ahogyan a Fiát ráteszik a fára. És hallgatott. Nem
kiáltott: „Álljatok le!”, nem küldött angyalt, hogy lefogja a gyilkolásra
kinyújtott kezeket. A Fiú utolsó szavaival teljes bizalommal Apja kezébe tette
életét. Mind ismerjük ezt a Fiút. Ő tanított minket, hogy nagy bátran Apának
szólítsuk az Ő apját.
„Akkor
fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál
fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl
égőáldozatul a fia helyett. Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az Úr
gondoskodik. Ma ezt mondják: Az Úr hegyén a gondviselés.” Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése