Megformáltalak, ismertelek, megszenteltelek

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Jeremiás 1,4-10 alapján

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Gyermekeinknél egy gyakori visszatérő kérdés: hol voltam én mielőtt megszülettem? Sőt, tovább mennek: hol voltam én, mielőtt a pocakodban lettem volna, Anya? Erre a gyermeki kérdésre gyakran szoktam azt válaszolni: Istennél voltál, Isten gondolataiban, terveiben, szívében voltál. Bizony, mielőtt még apa és én sejthettük volna, hogy te vagy, még ha vágytunk is rá, hogy megszüless, nem tudtunk rólad, nem ismertünk téged. A régi időkben, az ultrahang és egyéb vizsgálatok előtt még azt sem lehetett tudni, milyen nemű lesz a születendő gyermek, vagy van-e valamilyen betegségre utaló jel rajta. Mi, szülők, nem a teremtői és nem a birtokosai vagyunk a gyerekeinknek. Közvetlenül Isten teremt mindannyiunkat.

Jeremiás könyve az egyik leghosszabb könyv az Ószövetségben. Ahogyan mai alakjában áll előttünk, hosszú szerkesztői munka eredménye, amelynek során a Jeremiásként ismert anátóti, papi családból származó prófétától eredő jövendölések, írnoka, Bárukh segítségével írásba foglaltattak, és összekapcsolták őket történeti, Jeremiás életét és korát bemutató szövegekkel. A könyv rögtön Jeremiás elhívásával kezdődik, ami a szöveg alapján valamikor kamaszkorában történhetett. „Naar anóki” – ifjú vagyok én, tiltakozik az isteni megbízatás ellen, túl fiatalnak, tapasztalatlannak, beszédhez nem értő embernek festve le magát. Az Úr azonban világossá teszi, hogy kettejük története nem ezzel a párbeszéddel kezdődött. Isten már ismerte Jeremiást, még mielőtt az édesanyja méhében megformálta volna. Nemcsak Jeremiás nem tudott magáról, hanem még a szülei sem tudtak őróla, de az Úr már kiválasztotta őt egy feladatra és helyet adott neki a tervében. Isten terve a prófétai irodalomban nem egy kiszámítható, bármikor kikérdezhető stratégia, amiről Istent be lehet számoltatni. Hanem valami olyasmi, amihez a kulcsot ő maga adja szolgáinak, a prófétáknak a kezébe. A nép dolga pedig, hogy figyeljen, vizsgálja meg az igét, hogy valóban az Úrtól jön-e a kijelentés, vagy pedig emberi, politikai számítgatásokból, vágyvezérelt álmodozásokból ered.

                                    Evelyn De Morgan: Kasszandra (1898)  Kép forrása: The Athenaeum

Isten világossá teszi már itt, az elején, hogy Jeremiás dolga nem lesz könnyű, akárcsak, Kasszandrának, a trójai királylánynak a görög mitológiában, az ő sorsa is az, hogy ne értsék és ne hallgassanak rá kortásai, ezáltal a vesztükbe rohanjanak. A prófétának is számos szenvedést kell kiállnia, mindezekben a megpróbáltatásokban azonban végig ott van vele az Úr. Jeremiás emberi, világi értelemben teljesen sikertelen. Nem házasodik meg, nem születnek gyerekei, az utolsó fillérjét egy olyan szántóföldre költi, amibe soha nem fog magot vetni, csakhogy az ostrom utáni reményt fölcsillantsa honfitársai számára.

Jeremiás élete mégis valahol mélyen, boldog élet. Mélypontokkal, akadályokkal, fájdalmakkal telített, de egy olyan élet, amely Istentől jön, és Istenhez megy. Ez az ige világossá teszi, hogy Jeremiás Istené. Megszenteltelek-mondja. Azaz, a sajátomként szeretlek. Nemcsak elhatároztam, hogy leszel. Megformáltalak édesanyád méhében. Meg is szenteltelek. Nem menet közben, valamilyen érdem vagy teljesítmény alapján, hanem mert én, az Úr, így határoztam. Nem azért képes prófétálni, mert olyan jól kitanulta ezt a prófétaiskolában – bár a korabeli Júdában alighanem már léteztek ilyen prófétaiskolák – hanem mert Isten erre a feladatra képessé tette. „Szádba adom igéimet” – mondja, miközben megérinti az ajkát.

Evangélikusként valljuk, hogy az igehirdetői szolgálat nem embertől ered. Meg lehet persze tanulni a fortélyokat, a teológiai hátteret, lehet olvasni inspiráló szövegeket, amikor az ember az igehirdetésre készül, de nem ez a döntő. Ha Isten Lelke nem száll az igehirdetőre és az ige hallgatóira, akkor ott nem történt igehirdetés. Lehet, hogy „szépen beszélt a pap”, még az is lehet, hogy tele volt a templom. De egy szép, retorikailag megformált beszéd még nem lesz igehirdetés. Jaj, ha nem az Úr adja a szánkba az igét, hanem egész más forrásokból próbáljuk azt összeollózni magunknak. Jaj, ha a gyülekezet elfelejt imádkozni az igehirdetőért, meg saját magáért, mert Isten nélkül az csak porhintés. A gyülekezet minden időben imádkozzon az igehirdetőkért, nemcsak azokért, akik jelenleg hivatalban vannak, hanem azokért is, akik most készülnek erre, vagy akiket a jövőben fog elhívni az Úr. Mert már formálódnak az anyaméhekben a jövő igehirdetői, én hiszem, hogy Isten nem fogja népét igéje nélkül hagyni, de nekünk szabad és lehet vágynunk erre az igére, ami már a miénk.

Isten hűsége és ígérete, szeretete minden tekintetben megelőzi az embert. A mi hűségünk, hitünk, szeretetünk egy válasz erre, amikor felismerjük és rácsodálkozunk. Jé, ez az Isten kezdettől fogva ismert és szeretett. Mindenestől. Milyen jó lenne, ha sokan, mint Jeremiás, ezt már fiatal korukban felismernék. Ahogyan a Szélrózsa találkozón, az elmúlt heti gyerektáborunkban vagy ahová augusztusban megyek igével szolgálni, a fóti kántorképzőn erre van lehetőség egyházunkban is. Imádkozzunk a gyermekekért és a fiatalokért, hogy érintse meg és hívja el őket Isten igéje, a Krisztus követésére, és a Szentlélek ossza szét köztük ajándékait mindannyiunk javára.

Igen ám, de mi legyen azokkal, akik már nem fiatalok, akik életük második felében vagy harmadik harmadában járnak? Jeremiás könyve számukra is hordoz örömhírt. Ő az a próféta, akinek életéről nagyon sokat tudunk, de a végét nem ismerjük. A könyv utolsó fejezeteiben a prófétát magukkal hurcolják az Egyiptomba kitelepülők. Talán mártírhalált halt vagy az úton halt meg? Nem tudunk róla biztosat. Viszont azt tudjuk, hogy élete végén ugyanahhoz az Istenhez tért vissza, aki már ismerte őt kezdettől, és akinek egész életében szolgált. Mert ez az Isten mondta neki: megformáltalak, ismertelek, megszenteltelek. Enyém vagy. sajátomként szeretlek. Ez neked, nekem, mindnyájunknak szóló örömüzenet. Ma is.

Imádkozzunk! Köszönjük, Urunk, hogy ismertél már mielőtt megformáltál. Köszönjük, hogy Fiad által gyermekeddé fogadtál. Hadd háláljuk hűséggel hűségedet, és simuljunk bele akaratodba! Ámen

Mindennapi kenyér

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 2Móz 16,2-3.11-18 alapján

Szeretet. Éhség. Ez volt az az adakozásra felhívó szöveg, amelyet az Ökumenikus Segélyszervezet már évek óta az adventi adománygyűjtő kampányában használ. A szlogen mellett egy szív alakú mézeskalács látható, amelyből egy kis darabot leharaptak, s a harapás mentén morzsadarabok látszottak lehullani.

A MÖS adventi kampányának oldala

Talán a testvérek különösnek tartják, hogy a pusztai vándorlás éhezéstörténete kapcsán éppen ez jut eszembe. Több dolog miatt is így van. Egyrészt a Biblia szerint az Istentől az égből hulló kenyérszerű eledelnek koriandermagra emlékeztető színe, és mézeskalácsra emlékeztető íze volt. Másodszor, a manna hullása Isten gondviselő szeretetének a napi szintű bizonyítéka volt. A fürjek tömeges pihenése a pusztában, amikor a vándorlók könnyen meg tudták őket fogni, talán egyszeri esemény volt, de a manna napról napra ismétlődő csodája a teljes 40 évi vándorlást végigkísérte.

De mi is a mai igeszakaszunk előzménye? Izrael fiai, a héberek, Egyiptom földjén rabszolgasorban sínylődtek egy elnyomó és népirtó fáraó uralkodása alatt. Ebből a szolgaságból szabadította meg őket az Úr, prófétája, Mózes közreműködésével. Mózes testvéreinek, Mirjamnak és Áronnak is komoly szerepe volt a kivonulásban. A kivonulás könyvének közepén áll az a történet, amelynek során a Vörös-tenger a héberek előtt kettéválik, így átjutnak biztonságban a túloldalra, az őket üldöző egyiptomiak azonban harci kocsijaikkal és lovaikkal a tengerbe vesznek.

A tengeren való átkelés után a pusztában gyalogolnak a Sínai hegyhez, ahol – még nem tudják pontosan hogyan – de imádni fogják Szabadítójukat. Azonban hamar kiderül, hogy a szabadságnak ára van. A pusztában nehezen találnak vizet és élelmet. Ez a kiszolgáltatottság, a legalapvetőbb szükségletek felerősödésének a helye. Annak a helye, hogy a nép megtanuljon fokról fokra egyre inkább bízni Isten gondviselésében.

A Lift! zenekar is feldolgozta a pusztai vándorlás sajátos lelkiállapotát

Ők azonban imádság, kérés helyett – így olvassuk – zúgolódnak. Ez egy hangulatfestő szó, és a hangulat, amit lefest, katasztrofálisan rossz. Éhesek. Szomjasak. Fáradtak. Melegük van. Félnek. Mi lesz, ha éhen veszünk itt, a pusztában? Kitör belőlük a panasz és az elégedetlenség. Mindez nagyon is érthető, hiszen az embernek szüksége van ezekre a dolgokra. Csakhogy ők elkezdenek ideológiát gyártani az elégedetlenség mögé. Jobb volt Egyiptomban-mondogatják egymásnak. Ott volt eledel bőven. Ugyan kényszermunkára fogtak és sanyargattak, de legalább jóllaktunk. Hamar megfeledkeznek arról, hogy ők maguk kiáltottak szabadulásért. Ezen a ponton látszik, hogy nem egyik napról a másikra fog megtörténni, hogy a megszabadítottak felnőnek majd a kapott szabadsághoz, hanem bizony még tanulniuk kell. A hosszú pusztai vándorlás évei tulajdonképpen Isten iskolája, amelynek során próbatételekkel fogja edzeni népe hitét. Ha múltkor Ábrahámra azt mondtam, hogy az évek alatt Istennel járva fokról fokra erősödött a hite, ezt látjuk Izraelnél is. Az idő és Isten mindennapi gondviselének folyamatos megtapasztalása nekik is erőt ad, de csak a következő generáció tudja levetkőzni magáról végleg a rabszolga-lelkületet.

Pál apostol a Vörös-tengeren való átkelést a keresztséggel és a pusztai vándorlást a megkeresztelt, Krisztus követő ember életútjával állítja párhuzamba. (1Kor 10) Életünk során mi is számos próbatételben részesülünk, de az erő, amely minket ezek során ellenállóvá, rezilienssé tesz, nem emberi. Istentől jön. Pál a vándorló Izrael kútforrásának és eledelének is Jézus Krisztust jelöli meg. Szerinte a szikla, amelyből víz fakad és a manna, amely az égből hullik, egyaránk Jézus Krisztus előképe, hiszen ő eledelül kínálja fel nekünk önmagát. És – hallottuk a keresztelői igehirdetésben – italul is.

Jézus az, aki legmélyebb keresésünkre, létünk szomjúságára és éhségére válaszul önmagát adja. Szeretetből. Mert az éhségünk és szomjunk mögött leginkább a szeretetre éhezünk és szomjazunk. Jézus pedig Isten szeretetének legnagyobb kiáradása és megvalósulása.

Jézus azt tanítja nekünk a Miatyánkban, hogy kérjük bátran az Atyától a mindennapi kenyeret. Nem az egész évi adagot, nem arra int, hogy félretegyünk vagy felhalmozzunk, vagy megpróbáljuk bebiztosítani magunkat, hanem arra, hogy naponként újra és újra az Atyára nézzünk, elé tárjuk a szükségleteinket, és bízzunk abban, hogy gondot visel rólunk. Ugyanaz a lecke, amit Izrael a pusztában megtapasztalt. Erőfesztítés, földművelés nélkül, a puszta kellős közepén égből jön az életadó kenyér. Jézus pedig önmagát hasonlítja ehhez az égből jött kenyérhez, sőt, azt állítja, hogy felül is múlja az atyák által megtapasztalt csodát (Jn 6).

A Miatyánk e kenyérkérését, „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” egyes Jeromos egyházatya, a Héberek Evangéliuma (mára már sajnos elveszett) kézirata alapján úgy fordítja, hogy „holnapi” kenyér. Szerinte ugyanis itt nem csupán a földi, fizikai kenyérről van szó, hanem az örök élet kenyeréről, amelyet majd Isten Országában eszünk, s amelynek az Úrvacsora az előképe.  Erre az örök kenyérre is törekedjünk, ezt is kérjük és várjuk minden alkalommal, amikor megköszönjük Istennek, hogy kenyeret adott nekünk. Egyrészt a földből. Másrészt a mennyből. Ámen

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te vagy az örök élet kenyere. Add, hogy igéd és szentséged napi és heti lelki ételünk és italunk legyen. Add, hogy bizalommal könyörögjünk az Atyához mindazért, amire testünknek az élethez szüksége van, és hálával fogadjuk kezéből. Ámen

Megváltó, nevemen hívó

Az alábbi igehirdetés a Jézus Sziget július 4-i dicsőítő napján hangzott el Sarkadon 

Kedves Testvérek!

Boldog Függetlenség Napját kívánok, nagy megtiszteltetés számomra, hogy az idei témában én pendíthetem meg elsőként az ige húrjait. A szabadság, függőség és függetlenség témájában én most egy nagyon személyes igét hoztam. Ez a mi családi igénk, ezt kaptam keresztelőmre és konfirmációmra édesapámtól, aki szintén lelkész volt, de az ő életigéje is ez volt, a sírkövén is ez áll:

Ézs 43,1: „De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!”

Rabszolgaság. Mi jut eszedbe, amikor meghallod ezt a szót? Nekem az egyik legkorábbi gyerekkori emlékem a Rabszolgasors című brazil sorozat, ami az egyik legelső szappanopera volt Magyarországon, ami általánosan ismert lett a ’90-es évek elején. Főhőse, Isaura, egy világosabb bőrű, félvér rabszolgalány, aki szép és művelt társalkodónőként éli életét, de pártfogója halála után gazdája kegyetlenül bánik vele, teheti, hiszen akkoriban, a 19. században, maikor a történet játszódik, még törvényes volt az amerikai kontinensen, hogy egyik ember birtokolja a másikat.

A Rabszolgasors (Escrava Isaura) című sorozat ikonikus főcímdala

A rabszolgának nincsen személyes szabadsága. Nem hagyhatja el gazdáját, nem adhathatja bérbe munkaerejét, nem házasodhat és alapíthat családot szíve szerint. A tulajdonosa szinte bármit megtehet vele, amit csak akar, erőszakkal is kikényszerítheti belőle az engedelmességet. A saját rabszolgát akár meg is lehetett ölni bizonyos esetekben, vagy halálra dolgoztatni és éheztetni.

A Biblia is ismeri a rabszolgaságot. Izrael népe maga is rabszolgasorban robotolt Egyiptom földjén. A rabszolgának csak az volt a reménye, hogy gazdája egy napon felszabadítja, vagy valaki más megváltja, és így adja vissza neki a szabadságát. Megváltás. Ez az a tett, amikor megszabadítasz valakit, aki önmagáért nem tudná kifizetni a váltságdíjat.

Amikor Isten azt mondja egy egész népnek, Izraelnek, hogy „megváltottalak”, akkor erről van szó. A rabszolgasorsból váltotta meg az Úr Izrael népét, és a maga népévé tette.

Amikor valakit Isten néven szólít, vagy akár új nevet ad neki, ami nagyon gyakori a Szentírásban, akkor nem csak mond egy hangsort. A név az egész embert jelenti, az ember teljes egzisztenciáját. A testét, a lelkét, a kapcsolatait. A pszichológia beszél az ún. „saját név hatásról”, amikor egy nagyobb zajban is felkapjuk a fejünket, és ösztönösen odafordulunk, ha a saját nevünket halljuk. Ilyen fontos a név. Ilyen mélyen érint minket. Az én nevem, Glória, azt jelenti, dicsőség, és én sokáig nem tudtam ezzel mit kezdeni. Ritka, furcsa, nehezen becézhető. Aztán eljött az életemben egy pont, amikor rájöttem, hogy azért adta Isten nekem ezt a nevet, mert hiszem, hogy végső soron tőle kaptam a szüleimen keresztül, mert azt akarja, hogy az életem az Ő dicsőségét hirdesse. Igen, Isten engem is a nevemen szólított, vagyis személyessé tette számomra az Ő megváltását. Mert a bűn rabszolgaságából Jézus megváltott a kereszten, de ha én ezt nem hiszem el önmagamra nézve, ha nem értem meg, hogy értem is történt mindez, akkor az egész csak egy távoli, érdektelen sztori lesz. Hiszen ártatlan, jószándékú emberek naponta halnak meg. De Jézus nemcsak egy ezek közül az ártatlan áldozatok közül, hanem az ő halála megváltó halál. Megvált a bűn, a halál és a gonosz hatalmából.

Megváltottalak, neveden szólítottalak. Mindkettő fontos. Megérteni, hogy Isten értem is adta az Ő egyszülött Fiát.

Isten erre a két saját tettére hivatkozik, amikor azt mondja, hogy „ne félj”. Nem azt mondja, hogy „ne félj, mert olyan bátor vagy”. Azt sem, hogy „ne félj, mert nincs mitől félni”. Isten tudja, hogy nagyon is van mitől félni. Emberként korlátok és akadályok között élünk. Nem ismerjük a jövőt. Tele vagyunk bizonytalansággal. És azt is tudja Isten, hogy van olyan félelem, szorongás, aggodalom, ami nem győzhető le pusztán emberi erővel, motivációs tréningekkel. Nem az emberi lehetőségekre és teljesítményekre hivatkozik, hanem arra, hogy Ő már döntött rólunk. Igent mondott ránk. „Ne félj, mert ÉN megváltottalak, neveden szólítottalak”.

Ez nem jelenti azt, hogy nem fog többé semmi rossz történni, vagy hogy ne éreznénk többet félelmet. Azt viszont jelenti, hogy soha többé, semmilyen körülmények között nem vagyunk egyedül. És azt is jelenti, hogy a régi, kegyetlen rabszolgatartónk soha többé nem formálhat jogot ránk. Nincs hatalma fölöttünk. Nem parancsol nekünk. Nem uralkodhat a lelkiismeretünk felett. Szabadok vagyunk.

A szabadság és függetlenség ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a magunk feje után megyünk. Hanem azt, hogy egy új, érett engedelmességben élünk, mert Istenre nem úgy tekintünk mint egy rabszolgatartóra, hanem úgy, mint Atyára. A gyermek is engedelmes, de nem azért, mert retteg az apától, hanem azért, mert a szeretet köteléke fűzi őket össze. Nekünk olyan Atyánk van, aki felnőttként akar látni bennünket. Ugyanakkor nem mond le rólunk. Akkor sem, ha mi eltávolodunk tőle. „Enyém vagy” – üzeni Izraelnek Ézsaiás prófétán keresztül, és ezek a szavak megerősítették őket a babiloni fogság ideje alatt, mert tudták, hogy Isten ebből a fogságból is meg tudja szabadítani őket, ahogyan Egyiptomból is kiszabadította.

Amikor olyan helyzetbe kerülsz, hogy úgy érzed, a hullámok összecsaptak a fejed fölött, vagy éget belülről a bűntudat és a szégyen, kívülről az üldöztetés, akkor gondolj arra: az Univerzum Ura, aki téged is teremtett, aki édesanyád méhében gondosan megalkotott, és mindenkinél jobban ismer és szeret, veled van. Mert te is az Övé vagy. Megváltott. És neveden szólított. Vagy, ha még eddig nem hallottad meg a saját nevedet, mert akkora volt körülötted a zaj és zűrzavar: ma is a neveden szólít. Itt és most.

Helyettesítsd be nyugodtan a saját nevedet Izrael helyére! Mindegy, mivel küzdesz, mindegy, hogy azt gondolod, méltatlan és érdemtelen vagy. Mind azok vagyunk. Ha van benned vágy, akkor tudd, hogy Ő hív téged és bíztat: Ne félj, mert én megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy. 

Úton Istennel

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 1 Móz12,0-4a alapján

Kedves testvérek!

Van-e olyan ember köztünk, aki életében már legalább egyszer költözött? Aki kétszer? Aki háromszor? Aki háromnál is többször?Én már kilencszer költöztem életem folyamán, és a mai napon lettem negyvenkét éves. És ezekben a költözésekben nincsenek benne a pécsi egyetemi évek alatti albérletek és kollégiumok, sem a teológia kollégiuma. Mindig bajban vagyok, amikor az emberek megkérdezik, hogy hová való vagy? Én ugyanis a szülővárosomban soha nem töltöttem 1 hétnél több időt egyhuzamban, és ahol leghosszabb ideig laktam, onnan olyan szomorú körülmények között költöztem el, hogy azt nem tudom szűkebb pátriámnak tekinteni.

Talán ennyi bevezető után nem csodálkoznak a testvérek, hogy hozzám nagyon közel áll a bibliai Ábrahám személye. Egy ember, aki folyamatosan úton van. Elhagyja szülővárosát, a mezopotámiai Úrt, és Háránba költözik apjával és testvéreivel együtt. Ott pedig új elhívást kap egy olyan Istentől, akivel Noé óta nem igazán beszélt senki. Ez pedig szó szerint egy KI-hívás. Isten kihívja Ábrahámot, pontosabban itt még a régi, mezopotámiai neve van, Abrám: Menj el, költözz el a földedről, arról a helyről, amit már ismersz. Hagyd itt apád házát és egész rokonságodat, költözz el arra a helyre, amit majd én mutatok neked. És itt nincs gazdagon illusztrált prospektus, mint amilyenekkel az utazási irodák szokták kínálgatni a túráikat, csak egy hívás van, és egy ígéret, ami itt és most még nem is a leendő nagy számú utódra és a föld odaajándékozására vonatkozik. Bár később erre is kap majd ígéretet Ábrahám. De itt, az első hívásnál még nem ezt ígéri Isten. Hanem mit ígér?

Áldást. Ebben a rövid igeszakaszban négyszer szerepel az áldani ige valamilyen formában. „Megáldalak”, „áldás leszel”, „megáldom a téged áldókat”, és „általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”. Tehát egy ismeretlen, névtelen, láthatatlan isten, akinek nincsen bálványszobra, ami előtt le lehetne borulni, aki nem azonos az ősök szellemével, aki nem azonos a csillagokkal, a nappal vagy a holddal vagy bármely teremtménnyel azt ígéri Ábrahámnak, hogy meg fogja áldani, és ez az áldás olyan erős lesz, hogy őt magát áldássá teszi mások számára, sőt, az emberek, akik áldják Ábrahámot maguk is elnyerik Isten áldását. Sőt, az egész emberiség, a Bábel után szétszóródott emberiség áldást nyer Ábrahám által. Ezek nagyon nagy szavak. Olyan szavak, amelyekben nagyon nehéz lehetett hinni, és nagyon nehéz lehetett elindulni az ismeretlenbe a puszta szóra.

A 2016-os Szélrózsa mottója az "Áldás leszel" volt

Isten azonban nem hiába mondta ki ezeket a szavakat. Abrám ugyanis elindult Isten hívására. A hit vagy a bizalom szó nem szerepel ebben a rövid igeszakaszban, mégis tudjuk, hogy Abrám hitt Istennek. Miből látjuk ezt? Abból, hogy engedelmeskedett neki. A hit ugyanis nem valami passzív dolog. Mi a felvilágosodás óta valahogy ezzel a hamis hitfogalommal élünk, mintha a hit valami olyasmi lenne, ami csak a fejünkben létezik. Valamit elhiszünk, hogy megtörtént, hogy úgy van. „Hinni a templomban kell”-szoktuk mondani cinikusan. És ha kimegyünk a templomból, akkor már nem kell hinni? Amikor a hétköznapi ügyes-bajos dolgainkkal foglalkozunk, amikor problémákat oldunk meg, döntéseket hozunk, akkor közben nem a hit vezérel minket? Ha így volna, az igen nagy baj. Mert akkor valószínűleg hiányzik belőlünk a hitnek a szívbéli faktora. A hit ugyanis jóval több, mint Isten létezésének az elhívése, vagy a Jézusról szóló történeti ismeret. A hit szívbéli bizalom Isten iránt. Nemcsak hiszem, hogy Ő van, hanem teljes szívből bízom is Benne, az egész életemet rá bízom.

Dietrich Bonhoeffer Követés című művében az alábbi tételt állítja fel: „Csak a hívő engedelmes, és csak az engedelmes hisz”. Vagyis nem várhatunk egy sarokban gubbasztva, hogy egyszer majd elég erős lesz a hitünk ahhoz, hogy a hitünk szerint is cselekedjünk. Bonhoeffer szerint a hit éppen azáltal érik és erősödik, hogy az ember gyakorolja az engedelmességet. Én ezt a tételt itt, Ábrahám történetében igazolva látom. Hitt, ezért engedelmeskedett, és mivel engedelmeskedett, a hite még erősebb lett. A hitet csak úgy lehet tanulni, ha elkezdek Istennel járni az úton. Tanulom magamat rábízni.

Múlt héten vendégünk volt Kiss Csaba teológus, aki az Alföld után a Balaton mindkét partján napozott már ezen a héten, és hirdette az igét, mert ezt az elhívást kapta Istentől. Ezen a vasárnapon pedig már ismét új helyszínen van. Elindult. Ő is engedelmeskedett egy hívásnak. Nem mindegyikünknek ugyanaz a hívása. De mindenkinek el kell indulnia a saját útján - Istennel. 

Kiss Csaba igehirdetése a mezőtúri vasútállomáson

Tavaly ilyenkor kezdtem el a Gyomára költözésnek a nagyobb ívű munkálatait. Fuvarozót szereztem, csomagoltam, válogattam. Egy ilyen költözködésnek mindig van egy szorongató hangulata. Hová kerülök? Kik várnak? Hogyan fogadnak majd? Mi mindent kell itt hagynom? Kikkel fog megszakadni a kapcsolatom, vagy legalábbis megnehezedni a kapcsolattartás? A költözés mindig krízis. Még akkor is, ha tudom, hogy hová megyek, és szívesen megyek. Mindig egy gyászfolyamat. El kell engedni a biztosat a bizonytalanért.

Ábrahám is így tett, elgyászolta a biztosat, az apai házat, a rokoni támogatást, az ősei hitvilágát, és elindult egy ismeretlen Istennel egy bizalmi kapcsolatban. Ez a kapcsolat pedig épült és minden egyes lépésnél egyre erősebb lett. Isten ugyanis Ábrahámmal együtt vándorolt. Nem dekkolt helyhez kötött falak között, különböző szentélyekben, mint a bálványistenek. Isten mindig ott van jelen, ahol bíznak benne. Nemcsak a templom falain belül kell benne hinni, sőt, a hit és a bizalom jelentősége megnő a falakon kívül. Ahová csak megyünk, vele vagyunk. Őtőle kérjük és várjuk az áldást, amely átáramlik rajtunk, és más embereket is elér.

Mi az áldás? A latin kifejezés szerint: „bene dicere”-jót mondani valakiről és valakinek. Az áldás azonban több egyszerű jókívánságnál. Áldott légy-ez több mint az, hogy boldog szülinapot. Az áldás Isten teremtő szava, amely a semmiből is képes létre hozni valamit, amit mi, emberek talán el se tudunk képzelni. Ezért is olyan fontos része az istentiszteletnek, és ezért kiemelkedő, amikor egy-egy fontos életfordulón – keresztelőn, konfirmáción, esküvőn Isten áldásában részesedhetünk. De még a földi maradványainkat is megáldja a lelkész. Az útra bocsátás is gyakran áldással történik. Ezt kérhetjük és kaphatjuk mi is Istentől a mai napon is. Ámen

Mit adtak nekünk – az APÁK?

Igehirdetés Mezőtúr és Gyoma evangélikus gyülekezeteiben június 21-én, apák napján Ez 18, 20-32 alapján

Szeretett Testvérem!

Milyen kép él benned az apádról? Hogyan emlékszel rá? Kinek él, kinek már meghalt, de az biztos, hogy felnőttként egészen másképp tekintünk az édesapánkra, mint gyerekkorunkban. Van néhány ismerősöm, aki apa nélkül nőtt fel, mégis él bennük valamiféle apakép. Milyen ez az apa? Erős? Okos? Jóságos? Kedves? Hogyan viselkedett veled? Melletted volt életed nehéz pillanataiban? Számíthattál rá? Jelen volt? Mennyire láttad a bűneit, a gyengéit? Mi az, ami ebből rád is hatott? Mi az, amit kaptál tőle? Mi az benne, ami megbocsátásra szorul? Mit tartasz a viselkedésében követendőnek?

A homo sapienst az apaság tette naggyá. Az emlősfajok többségénél az anyák hatalmas ráfordítással gondoskodnak a kölykeikről: a méhükben hordják majd emlőikből táplálják őket. Az emlősapák viselkedése viszont eléggé sokszínű. Az orangutánoknál például az apai ráfordítás szinte semmi, az ivarsejtet leszámítva. Az ember valahol attól ember, hogy amikor apává lesz, minden más emlősfajjal összehasonlítva komoly erőforrásokat áldoz a gyermekeire. Ennek persze vannak árnyoldalai is, de ha nem volna az apaság, egészen másképpen alakult volna a fajunk sorsa – állítják az evolúció tudósai.

Orángután bébi (letöltve: https://pxhere.com/hu/photo/625935)

A Szentírás is óriási jelentőséget tulajdonít az apáknak. Az apák befolyása olyan erős, hogy ha rossz példát mutatnak, gyűlölik Istent és megvetik törvényét, akkor három vagy akár négy generáción keresztül is kárt okozhatnak utódaiknak. Legalábbis ezt fogalmazza meg a tízparancsolat záradéka, amelyet nem szoktam felolvasni az úrvacsorai liturgiában, éppen a fenyegető jellege miatt. Hovatovább a nyugati keresztény tanításban van egy kifejezetten jelentős tanítás, az ún. eredendő bűn dogmája, amely szerint a bűn nem az életünk menete közben ragad ránk – kire igen, kire nem, hanem megörököljük. Méghozzá apánktól. Mint valami genetikai hajlamot egy súlyos és halálos betegségre. Az apák természetesen a jót és az áldást is örökül hagyhatják utódaiknak, itt pedig már ezerszeres a szorzó. A kérdés az, hogy kire irányul az apa élete? Az egy igaz Istenre? Vagy önmagára?

Mai igénk mégis azt mondja, hogy az apa – nem isten. Nem mindenható. Nem tudja az örök halált hozni a gyerekei lelkére. Erre egyszerűen nincs hatalma. Még akkor sem, ha bántja őket, és súlyos bűnöket követ el ellenük vagy az anyjuk ellen. Az apa-teremtmény. Ugyanígy megváltani sem tudja az apa a gyerekét. Nem tud helyette dönteni. Az apa tettei, legyenek bármily igazak, nem számítanak akkor, amikor Isten a fiút ítéli meg. De a bűnei sem számítanak bele a fiú bűnlajstromába.

Mai igénkben Ezékiel azt mondja, hogy mindenkinek a maga tetteivel kell elszámolnia. Isten nem kéri számon az elődeink sarát, de nem takarózhatunk igazságukkal sem. A minta, amit tőlük láttunk, a tőlük kapott genetikai örökség egy csomó mindenre hajlamossá tehet minket, de nem determinálja az Istennel való kapcsolatunkat. Se pozitív, se negatív irányba.

Hogy az életünk iránya milyen, hogy önmagunkba belecsavarodva élünk, vagy pedig Isten felé fordulva: ebben kinek-kinek saját felelőssége van. Isten ugyanis minden generációnak megadja a lehetőséget, hogy felé forduljon és megtérjen hozzá. És minden generáció minden tagjának. Ezékiel kb. 30 éves volt, amikor a törvény szerint lehetősége lett volna papi szolgálatba lépni: neki ugyanis ez volt az öröksége. Így kellett volna lennie. Csakhogy Ezékielt a júdai elit többi tagjával együtt elhurcolták a babiloniak és a hazájától távol telepítették le, később pedig a templomot is lerombolták. Ezékielnek semmilyen emberi lehetősége nem volt arra, hogy ősei módján szolgálja Istent. Ő azonban figyelt az Isten szavára és prófétává lett. Így nyitotta meg a lehetőséget nemzedéke előtt, hogy Isten felé forduljon és új életet kezdjen.

Aki nagyon kukacoskodni akar a Szentírással, abban már talán mocorog a kérdés, hogy most akkor melyik az igaz? Hogyan lehet, hogy örököljük a bűnt, de mégis a magunk tettei alapján ítélnek meg? Hogy lehet a kettő egyszerre igaz? Most akkor nem számítanak az ősök? Nem számítanak az utódok? Mindenki egyénként áll csak Isten előtt, és tiszta lappal indul?

Természetesen számítanak az ősök. Számít az örökség. De hogy az örökséggel pontosan mit kezdünk és hogyan megyünk tovább, az már azon múlik, átadjuk-e önmagunkat teljességgel Isten kezébe, vagy megrekedünk ott, hogy a saját vétkeinkkel, vélt és valós igaz tetteinkkel bíbelődünk? Hiszen nincsen ember, aki életében legalább egyszer ne vétkezne, és olyan sincs, aki életében legalább egyszer jót ne tenne. Nem az a kérdés tehát, mi áll a könyvelésben, mennyi rossz van az egyik oldalon és mennyi jó a másikon (tetteink nagy része úgyis vegyes motivációból ered). Odaadom-e mindezt Isten kezébe?

Ezékiel könyvében gyakran szerepel a ben Adam, emberfia kifejezés. Az Úr szólítja így Ezékielt, aki teremtményként a saját korlátai között igyekszik megérteni Isten akaratát. Van azonban egy másik Emberfia, aki legszívesebben ezzel a kifejezéssel hivatkozott önmagára. A názáreti Jézusról beszélek. Jézus emberfiává, teljesen emberré lett, hogy magára vegye a bűnt és annak romboló erejét. Aki csak hisz őbenne, és hozzá tér, annak új irányt vesz az élete, és egy olyan távlat nyílik előtte, amelyben lehetséges a valódi változás. Valódi megbocsátás. Apáink és anyáink tévútjainak elhagyása, rátalálás az igaz ösvényre. Sőt, az ő kezében lehetséges megérteni az apaság és anyaság valódi lényegét. Emberként imádkozhatunk, áldást mondhatunk szüleinkre, gyermekeinkre, unokáinkra. Lelküket azonban nem birtokolhatjuk. Még a sajátunk sem a miénk. Tegyük le szeretteink sorsát, életét annak a kezébe, aki sokkal jobban szereti őket, mint ahogy mi valaha is képesek lennénk.

Imádkozzunk! Urunk, tiéd az apák lelke és a fiaké, az anyáké és a lányoké. Cselekedjél velünk a te kegyelmed szerint, hiszen nem kívánod a bűnös ember halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Legyen így a mi életünkben, szeretteink életében is! Ámen

Asztalközösség – kirekesztés nélkül

 

Igehirdetés Gyomán és Mezőtúron június 14-én, az Üzenet napján Lk 14, 15-24 alapján

„Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.” (Kosztolányi Dezső: hajnali részegség, részlet)

Kosztolányi Dezső halálos betegségében, egy álmatlan éjszaka végén csodálkozott rá a hajnali égbolt varázslatos szépségeire, amely mint egy pompás bál vége tűnt a szemébe. A költő megérzett akkor valamit. Vagy Valakit. A csupa nagybetűs VENDÉGLÁTÓT, akinek, úgy érzi, ő is a vendége volt.

Kosztolányi Dezső Hajnali részegség c. versét Latinovits Zoltán adja elő

Mi jut eszünkbe a vendég szóról? Elvárások, amelyek nyomasztanak? A vendéglátás kötelezettsége? A viszonzás fontossága? Hogy szépen ki kell öltözni, udvariassági szabályoknak megfelelően viselkedni? Mindez az ókorban talán még fontosabb és szabályozottabb volt, mint manapság. Amikor Jézus ezt a példázatot mondja, maga is egy vendégségen ül az asztalnál. Arról beszél, ami éppen történik. Sőt, nem is ő maga hasonlítja Isten országát egy vendégséghez, hanem egy másik vendég! Jézus pedig ezzel a történettel felel. S ezen a ponton szégyenkeznünk kell. Mert ez a példázat arról szól, hogy Isten országának a vendége BÁRKI lehet. Onnan senki nincsen kirekesztve. nemcsak a privilegizáltaknak szól a meghívás, hanem a vakoknak, sántáknak, szegényeknek. Sőt, mivel bőven van még hely, még azokat is behívják, akiket szinte kényszeríteni kell, mert tudják magukról, hogy teljes mértékben méltatlanok erre a meghívásra. Azokat, akik kívül rekedtek a városfalakon (Jézus korában például a leprásoknak és a prostituáltaknak nem engedték, hogy a városban éjszakázzanak). A szolgák a perfifériára mennek, és onnan hívják azokat, akik semmit sem tudnak adni a házigazdának.

Azért kell bocsánatot kérnünk, mert Jézus szavait századokon át kiforgattuk. A kirekesztés ellen mondott példabeszédet arra használtuk, hogy többek között zsidó embertársainkról megpróbáljuk bizonygatni, hogy – úgymond -  méltatlanná váltak Isten országára, mint akik visszautasítják a meghívást. Nem vettük észre, hogy közben mi vagyunk azok, akik azt gondoljuk, zsebünkben van a VIP belépő. Jézus szavai világosak: senkinek nincsen a zsebében a belépő. Jézus korában a meghívás egy dinamikus, többkörös elköteleződés volt. Az első meghívás után a második körben, amikor a szolga szólt, hogy készen van a lakoma, már hatalmas sértés volt bármilyen indokkal visszautasítani a meghívást. Ha a vendéglátó maga Isten, akkor a sértés még súlyosabb. Kosztolányi meg is állapítja magáról, hogy mi mindenről maradt le, miközben mindennapi ügyes-bajos dolgai lekötötték a figyelmét. Lemaradt arról a szépségről és gazdagságról, ami pedig minden hajnalban ott várta az égen. Mint amikor a gyerekünk odahozza a rajzát, hogy megcsodáljuk, de mi pillantásra se méltatjuk.

Játszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy tényleg van egy Mindenható Úr, aki mindannyiunkat vendégül lát ebben az életben. Egy asztalnál ülünk, akár tetszik, akár nem. Egymásra vagyunk utalva. Senki nem azért van itt, mert megérdemli, hanem mindenki azért van itt, mert meghívást kapott. Az asztalnál nemcsak azok kapnak helyet, akik nekünk szimpatikusak, akik hozzánk hasonlóak vagy akikkel kényelmes együtt lenni. Mindenkinek van helye.

Jézus pedig azt mondja, hogy az ő megérkezésével ez az asztal meghosszabbításra kerül. Az örökkévalóságba nyúlik. Ha nem törődöm a meghívásával, akkor magamat zárom ki a lakomáról. Ha a gazdagok lefitymálják Isten vendégségét, akkor majd hívja a szegényeket. Isten nem lesz kisebb attól, ha én fennhéjázva hirdetem, hogy nincs szükségem rá. Valójában magamat csapom be, magamat rövidítem meg, ha nem Őt keresem, aki minden földi dolognál nagyobb.

(Most abból az alkalomból is együtt vagyunk, hogy emlékezzünk arra, amikor az embertelenség, a vagyonelkobzás és a gyilkosság törvényerőre emelkedett. A szolidaritás pedig  - úgy tűnt – teljesen kiveszett az emberekből. A távozók, akiket a hatalom ki kívánt irtani az Élők Földjéről, mégis hallottak egy hangot, az evangélikus templom harangjának a hangját, amely akkor és ott az élet hangjává vált számukra. Az igazság hangja volt, mert kimondta: meghalni visznek titeket. A szolidaritás hangja volt, mert a harang nemcsak az istentiszteletre szólít, hanem a veszélyre is figyelmeztet árvíz vagy tűzvész idején. A gyűlölet áradása pedig olyan veszély, ami nemcsak az áldozatokat gyilkolja meg, hanem az elkövetők lelkét is megöli. Ahogyan Káint figyelmeztette egykor az Úr, amikor még csak készült meggyilkolni a testvérét: „a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.” 1Móz 4,7)

Az az imádságom, hogy halljuk meg mi is a harang szavát, Isten igéjének a szavát, amikor minket szólít, és azt halljuk meg belőle, amit a nagy vendéglátó Úr konkrétan nekünk akar üzenni itt és most. Gyere, úgy, ahogy vagy. Nem számít, mit értél el, mit vettél vagy sikerült-e a házasságod. Nem számít, hogy ép vagy-e vagy fogyatékos. Eltartó vagy eltartott. Nem számít, mi van a múltadban. Nem számít a származásod, a vallásod vagy a kultúrád. Nem számít a bőröd színe, vagy bármilyen genetikai örökséged. Nem számít a teljesítményed. Az sem számít, hogy rajta voltál-e a VIP-listán vagy sem. Egyedül az számít, hogy ha hallod a hívását, és felismered, hogy itt most tényleg az Univerzum Ura szólít meg egy vasárnapi igehirdetésben vagy szombati imában, vagy hétfő kora reggeli kelésben vagy egy inszomniás éjszaka hajnalán. Hív téged. Mit felelsz neki?

Imádkozzunk!

Urunk, te vagy mindnyájunk vendéglátója, akár erről az életről, akár az örök életről beszélünk. Kérünk, add, hogy ne vessük meg a te hívásodat, sem azokat az embertársainkat, akikkel együtt vendégeskedünk. Adj nekünk irgalmas szeretetet, együttérzést, hogy a gyűlölet áradásának tudjunk és akarjunk gátat vetni minden időben. Ámen

 

Szentháromság: Újjászülő Lélek, kígyóméreg-ellenszérum és mindent odaadó Atya

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Szentháromság vasárnapján Jn 3,1-15 alapján

Kedves testvérek!

Ki volt már úgy közülünk valamivel, hogy bármit hajlandó lett volna megtenni, hogy elérje azt a dolgot? Bármit megtennék, akár a fél karomat vagy a szemem világát is odaadnám, hogy megtörténjen az a valami, amit szeretnék, elérjem, amire vágyom. Megszabadulni valamitől, megmenteni egy szerettemet, elérni, hogy engem szeressenek. Vannak olyan területei az életünknek, ahol bárhogy is törekszünk a kontrollra, nem tudjuk uralni az eseményeket. Ilyen például az életünk eleje és a vége. Nem mi kértük, hogy erre a világra szülessünk, és nem mi döntjük el, hogy meddig maradunk. Mindez egyszerűen nincs a kezünkben. De mindezt nagyon nehéz elviselni.

Nikodémus egy idős ember volt. A zsidók egyik vezető embere. János evangéliuma egy másik igehelyéből arra is következtethetünk, hogy gazdag ember volt. Tekintélyes tagja lehetett a nagytanácsnak, farizeus, aki különös pontossággal igyekezett betartani a mózesi törvényeket. Mégis volt valami, amire mindennél jobban vágyott. Valami, amit mégsem tudott birtokolni. Jézushoz azért megy el egy csendes éjszakai órán, hogy válaszokat kapjon. Jézus pedig, szinte belelátva Nikodémus szívébe, az örök életről, Isten országáról kezd beszélni.

Jézus és Nikodémus a józsefvárosi (Üllői úti) oltárképen

Jézus nem dicséri meg Nikodémust, hogy milyen precízen tanította és tartotta mindezideig a törvényt. Valami egészen mást, radikálisan új dolgot mond. Újonnan kell születnetek. Az eredeti görög kifejezés, az anóthen nemcsak azt jelentheti, hogy újonnan, hanem azt is: felülről. A farizeusok buzgósága emberi mértékkel mérve tiszteletre méltó volt ugyan, mégsem volt alkalmas arra, hogy általa beléphessenek Isten Országába. Ahogyan a törvényadó, Mózes sem volt erre méltó vagy alkalmas, csupán megpillanthatta az Ígéret Földjét a Nébó-hegyről. Ez egy előkép is számunkra, hogy a mózesi törvény nem alkalmas arra, hogy Isten ígéretét elnyerjük általa.

Ez a dolog Nikodémus számára élet-halál kérdés. Neki már nincs sok ideje. A zsidók nem hittek a reinkarnációban. Tudta tehát, hogy csak ez az egy élete van. Jézus azt mondja, Isten Országába nem a teljesítményünk vagy az előéletünk alapján lépünk be, hanem a víztől és Lélektől születés által. Ki ez a Lélek? A Szentlélek, Isten Lelke. Emlékszünk a múlt heti papírszínházra, amit a gyerekeknek meséltem?  A végére biggyesztettem némi hitvallásismeretet. Egy kicsit az Ágostai Hitvallásból, és nem utolsósorban a Kis Kátéból, ahol Luther kimondja: „Hiszem, hogy saját magamtól nem tudnék az én Uramban, Jézus Krisztusban hinni, sem őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által…”

A Szentlélek, mint egy mennyei édesanya szül újjá minket a Jézus Krisztusban való élő hitre. Ezt senki sem a maga erejéből vagy érdeméből csinálja. A hitet nem is lehet csinálni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egyházra nincs szükség. Az egyház, a gyülekezet azonban nem cél önmagában, hanem eszköz. Isten Országa a cél. A Szentlélek azért gyűjt minket egybe, hogy az ige és a szentségek által minket Isten szeretett gyermekeivé tegyen, egymásnak pedig szerető testvéreivé. Ha Isten gyermeke vagy, akkor a melletted ülőnek pedig testvére vagy. A gyülekezet úgy tartozik össze, ahogyan egy családnak a tagjai. Ez nem egy baráti kör vagy a közös érdeklődésűek szent klubja. Minket az köt össze, hogy hisszük, ugyanaz az Isten teremtett, váltott meg és szentelt meg minket.

Mai napon Szentháromság ünnepe van. Valószínűleg ez az az ünnep, aminek a nevét a legtöbbet halljuk (mert ugye kimondani mindig kimondjuk az összes Szentháromság ünnepe utáni vasárnapnál is), mégis legnehezebb megmagyarázni, hogy miről is szól. Mert ha a pünkösdöt is nehéz megmagyarázni, akkor mit mondjunk a Szentháromságról, aminek a titkáról Szent Ágoston is azt álmodta, hogy olyan kimeríthetetlen, mint a tenger.

Ezért sokszor nem is magyarázzuk, hanem dicsérjük és imádjuk a Szentháromságot. Az Atya, Fiú, Szentlélek Istent. Háromság az egységben. Három személy, egy közös lényeg. Jézus szavaiból valamit azért kihallhatunk erről az egész titokról. De érezzük, hogy nincs a hatalmunkban. Nem dirigálhatunk Istennek. Nem kontrollálhatjuk Őt. Isten szuverén. Ami azt jelenti, hogy önmagán kívül senki sem korlátozhatja Őt, és a parancs és engedelmesség tekintetében sincsenek az isteni személyek senkinek sem alávetve, hanem önként, szeretetből engedelmeskednek EGYMÁSNAK. Tehát figyelem! Nem az embereknek. Nem az emberi igényeknek. A Fiú engedelmeskedik az Atyának, amikor eljön a világba, emberré lesz, és nem utolsó sorban, amikor értünk adja magát a kereszten. A Szentlélek is engedelmes, de csak az Atyának, aki a Fiú nevében elküldi. Ha valaki nem Jézus nevében kéri a Lelket, hanem például egy zacskó pénzért meg akarja venni, hogy csodajeleket mutathasson vele, mint Simon mágus, az eretnekség. A Lélek isteni személy, nem lehet adni-venni.

Természetesen a Lélek általi újjászületést sem lehet megrendelni, mint egy szolgáltatást, és eladni sem. Berendezkedni sem lehet rá, vagy intézményesíteni. Mindig marad benne valami misztérium. Fölülről adatik. Az Atya, Fiú és Szentlélek közösen jegyzik a teremtést (hiszen a Fiú mint az örök Ige és a vizek fölött lebegő Lélek már ott van a teremtés kezdete előtt), közösen hajtják végre a megváltás nagy drámáját (az Atya küldi a Fiút, aki a Lélek által fogan, a Lélek erejével hajtja végre küldetését), és közös munkájuk a megszentelés is (az Atya és a Fiú a mennyből küldik a Lelket, hogy újra Isten székhelyévé tegye az emberi szíveket). Ez Isten munkája, nem az emberé.

Fontos szerep jut ebben a folyamatban az embereknek is. Az embereknél van ugyanis a bizonyságtétel. A tanúskodás ereje. A Lélek ugyanis embereket használ, mint igehirdetőket, könyörülőket, tanítókat, prófétákat, adakozókat, osztja szét a közösségben a kegyelem ajándékait. Fontos, hogy az emberek nem passzívak ebben a folyamatban. Kereshetjük Istent. Ahogyan kereste Őt Nikodémus, Pál apostol, Lídia, Kornéliusz, és még számos bibliai és egyháztörténeti szereplő. A mi keresésünk pedig nem hiábavaló, mert Isten maga vonz minket önmagához a keresztre fölemelt Jézus Krisztus által.

Van itt ugye egy kissé bizarr, nehezen befogadható ószövetségi kép, a rézkígyó képe. Be kell, hogy valljam, én nagyon utálom a kígyókat, még képen is nehezen viselem el a látványukat. A gyerekbibliában a legjobban ettől a képtől féltem. És volt még egy kép a tolnanémedi parókia falán, amitől undorodtam. M.S. mester Kálvária című festményének reprodukciója. A pusztai vándorlásnak e történetében a mérges kígyók marásának hatása alól csak akkor mentesülhettek Izrael fiai, ha föltekintettek a póznára tűzött rézkígyóra, amelyet Mózes készített. Milyen bizarrnak tűnik nekünk, hogy a megmentő hasonlítson arra, amitől meg akarunk menekülni. Mi ugye, a negatív gondolatokat mivel akarjuk kiűzni? Pozitivitással. Nem véletlenül hívják azonban ezt a szakemberek toxikus pozitivitásnak. A bajt ugyanis nem lehet egyszerűen önmaga ellentétével helyettesíteni. A gyászban gyászolni kell. A kígyóméregnek pedig az immunanyaggá átalakított kígyóméreg az ellenszéruma. A bűnnek pedig a bűnné tett, átokká lett Krisztus az ellenszéruma. Nem a cuki karácsonyi kisbaba. Nem a dicsőséges messiás. A keresztre szegezett, átlyuggatott kezű és lábú, átszúrt oldalú, intő jelként magasra emelt Jézus. Aki azonban Őrá hittel tekint fel, annak örök élete van.

Akár idős, zsidó férfi, aki éjjel-nappal a szent iratokat tanulmányozza, mint Nikodémus, akár kétes előéletű, fiatal nő, mint a samáriai asszony. Tekints fel Őrá te is hittel! Ha pedig úgy érzed, nincs elég erőd, nincs elég hited, könyörögj a Lélekért, aki mindig Jézus keresztjére mutat. Ámen

Imádkozzunk!

Atya, Fiú, Szentlélek Isten! A te alkotásod vagyunk, te teremtettél, te váltottál meg, te tudsz minket új életre szülni és a sajátoddá tenni. Kérünk, tedd ezt egyre valóságosabbá, egyre inkább megélhetővé mindannyiunk számára. Ámen