Békesség köteléke

Igehirdetés 2026-os ökumenikus imahét 3. napján Mezőtúron 

"...igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével..." (Ef 4,3) 

„Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam. Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek. Már nem sokat beszélek veletek, mert eljön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma. A világnak azonban meg kell tudnia, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogyan az Atya parancsolta. Keljetek fel, menjünk el innen!” (Jn 14, 27-31)

 

A RefMtur Youtube csatorna videója a 3. nap estéjének imaalkalmáról (videó: Borzi Lajos)

A béke a háború hiánya.

A béke korábbi hadviselő felek között létrejött írásos megállapodás a hadiállapot felszámolásáról, ennek feltételeiről.

A béke a gazdasági jólét alapja.

A béke azt jelenti, hogy a konfliktusokat társadalmi egyeztetéssel, nézőpontok ütköztetésével, a sokféle vélemény és értékrend figyelembe vételével igyekszünk rendezni, erőszakmentes eszközökkel.

A béke azt jelenti, hogy mindenki más az én akaratomnak engedelmeskedik.

A béke egyfajta belső nyugalom, a stresszel történő megfelelő megküzdés révén.

Melyik békedefinícióval tudunk azonosulni? Melyik mozdít meg bennünk valamit? Melyikkel értünk többé-kevésbé egyet? Hogyan értelmezzük Pál apostol szavait, amikor az Efezusi levélben békességről beszél? Mindezt nagy mértékben meghatározza az, amit előzetesen gondolunk a békéről, amilyen asszociációink vannak, amikor ezt a szót meghalljuk. És amikor Jézust halljuk a békéről beszélni, akkor azt a valakit halljuk, akit Ézsaiás/Izajás próféta a békesség fejedelmének (Ézs 9,6) nevez.

Jézus korában a békesség, a shalom a köszönés volt. A Feltámadott maga is ezzel a köszöntéssel lép be a meglepett tanítványok közé. Miközben békességet kíván nekik, megbízza őket, hogy ezt a békességet vigyék tovább a bűnbocsánat által.

Jézus azt mondja, hogy az Ő békessége más, mint amit a világ ad. A politikai hatalom is békét ígér. Szemben a háborúval, a gazdasági válsággal. Pax Romana. A római császár is azzal büszkélkedett, hogy ő hozta el a békét a birodalom polgárai számára. Ugyanez a minta ismétlődik minden világi hatalom, minden kis- és nagybirodalom, minden politikai és társadalmi ideológia felől. Mindenki ígéri a maga békességét.

Jézus békessége azonban valami egészen más. Jézus akkor kezd el a békességről beszélni, amikor az árulója már útra kelt, hogy átadja őt az ellenségeinek, akik koholt vádak alapján elítélik, a pogányok keze által kivégeztetik. Jézus éppen arra készül, hogy elviselje az erőszakot, a szenvedéseket. Mégsem arról beszél, hogy „majd álljatok bosszút értem”, vagy „a megfelelő pillanatban rántsátok majd ki a kardotokat”. Arról beszél, hogy ő a tanítványoknak békességet ad. A saját békességét adja. Azt a békességet, amivel ő maga el tudja viselni a következő – nagyon is békétlen - 16 órát. Eljön e világ fejedelme, a sátán, aki békét hirdet, de valójában háborút szít, aki jólétet ígér, de valójában erőszak az eszköze. Jézus viszont azt mondja, az ő élete fölött a sátánnak nincs hatalma. Csakis az Atyának. Jézus Krisztus, mint az Atya Fia, csak az Atyának engedelmeskedik. Ő Isten Báránya. Kérhetne tizenkét légiónyi angyalt, egy hatalmas sereget, de Ő más utat választ. Nem a háború, nem az erőszak útját. Elébe megy azoknak, akik érte jönnek, hogy elfogják. Nem védi meg magát, nem menekül el.

Ez nem az a fajta kétértelmű, törékeny békesség, amelyet fegyverekkel lehet csak fenntartani. Ez a tökéletes, megrendíthetetlen isteni béke. Jézus ezt a békességet adja a tanítványainak. Ez a békesség a miénk is lehet.

Békesség első renden az Atyával. Kiengesztelődés Isten és ember között. Olyan békeszerződés ez, ahol a jóvátételt az Isten fizette ki, mert az ember soha nem lett volna képes. Minden emberi békeszerződésnél a győztesek diktálják a feltételeket, és természetesen a saját érdekeiknek megfelelően diktálnak. Isten békessége viszont más. Ő olyan szerződést írt, amelyben Ő vállalta az árat, és mi lettünk a kedvezményezettek.

Békesség másodszor önmagunkkal. Olyan lelkiismeret, amely szabadon áll Isten előtt. Megbocsáthatok önmagamnak, hiszen Isten már megbocsátott nekem Jézusban.

Békesség harmadszor egymással. A Jézustól kapott béke arra vár, hogy megosszuk egymással, hogy továbbadjuk. „Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” – mondjuk a Miatyánkban. Ez a megbocsátás lehet akár egyoldalú is, hiszen nem minden embertársunk nyitott a megbékélésre. De azokkal a testvéreinkkel, akik maguk is részesek Krisztus békéjében, meg is békélhetünk. Mert ez a békesség tőle és általa a miénk. Ennek gyönyörű jele a PAX, a kézfogás, amelyet felajánlunk egymásnak a misén. Persze a járvány óta ezzel a mozdulattal óvatosabbak vagyunk. De korábban sem maga a kézfogás hozta el a békét, hanem Jézus Krisztus szava: Békesség! Ha ez a béke az enyém, akkor tudom másnak adni, és ha másnak adom, még inkább az enyém lesz.

Hogyan tudna Krisztus teste egységre jutni? Csakis Isten Lelke tudja ezt az egységet munkálni. Hogyan tudunk megbékélni? Csakis Krisztus békéje által. Ezt viszont lehet hittel kérni imádságban. A békesség nem azt jelenti, hogy besöpörjük a szőnyeg alá a különbözőségeket, vagy elveszítjük az identitásunkat, feladjuk önmagunkat. Azt jelenti, hogy arra koncentrálunk, amit Jézus Krisztustól mint tanítványi közösség kaptunk. A békesség szövetségének Krisztus az Ura, annak javaival nem emberek rendelkeznek.

Ezért vagyunk itt ma este is. Ezért van ez az imanyolcad. Ezt kérjük, ezért sóvárgunk.

Reményik Sándor:

Békesség Istentől
 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől.
 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől.
 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől.
 

Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől.
 

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől.
 

1935 február 5

 

 

 

 

Tökéletesre szeretni

 Igehirdetés Vízkereszt utáni utolsó vasárnapon Mt 17,1-9 alapján Lekció: 2Pt 1,16-21

Szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mindannyian áhítozunk a tökéletesség után. Tökéletes egészség, tökéletes szépség, tökéletes rend, tökéletes boldogság. Még ha tudjuk is a józan eszünkkel, hogy a tökéletesség nem érhető el ebben a földi életben, vágyakozunk megállítani és kimerevíteni, a jövő vagy legalább az emlékezet számára megőrizni a „tökéletes pillanatokat”. Amikor boldognak, kiegyensúlyozottnak éreztük magunkat, amikor átéltük a teljességet szeretteink körében.

Péter apostol is szerette volna megállítani az időt, amikor fent voltak a hegyen Jézussal, és ez a különös dolog történt vele. Arca és ruhája elváltozott, úgy ragyogott, mint a tiszta fény. Egy pillanatra meglátják a kiválasztott tanítványok, hogy milyen lehet Jézus a tökéletes isteni dicsőségben, amelyből jött, és amelyben alighanem minden hegyre elvonulós, magányos imádsága során megfürdőzött. Talán mi is őrzünk az életünkből ilyen pillanatokat. Olyan highlight-okat, különleges ünnepi eseményeket, istenélményeket, amelyek során egyértelműen azt éreztük: itt és most JÓ nekem. Biztonságban és szeretve érzem magam. Tudom és érzem is, hogy Isten van jelen, aki szeretetével, jóságával, áldásával közelít felém.

A Deák téri evangélikus templom oltárképe Raffaelo Santi festményének reprodukciója a Megdicsőülés történetének kettősségét ábrázolja

Lent a völgyben valami egészen más zajlik éppen. A maradék 9 tanítvány tehetetlenül vergődik, hogy egy súlyosan beteg fiút meggyógyítson, akit az aggódó apa hozott el hozzájuk. Jézus nincs ott, és Jézus nélkül a tanítványok tehetetlenek. Bár korábban már hatalmat kaptak Jézustól a gonosz lelkek felett, amikor kettesével kiküldte őket, ez most mintha mégsem működne. A néma lélek nem felel nekik, mert csak maga a Messiás tudja kiűzni. Hatalmas a kontraszt. Jézussal fent a hegyen az Atya dicsőségében, az Atya szeretetében lubickolva, és lent a völgyben, az ördög hatalmában kínlódva, esélytelenül, megkötözve.

Ez a két jelenet szerintem nem kevesebbet ábrázol, mint Jézus valóságos útját. Jézus útja föntről lefelé vezet. Az ember mindig lentről fölfelé szeretne haladni. Valamilyen módon fölkapaszkodni, elérni az isteni teljességet, az örök életet. Jézus azonban világossá teszi, hogy a tanítványok nem maradhatnak fönt a hegyen örökre. Ahogyan ő sem maradt a mennyben. Jézus útja lefelé, a mélységbe vezet. Hat nappal a megdicsőülés története előtt zajlik a híres jelenet Cézárea Filippinél, amikor Jézus megkérdezi a tanítványokat, hogy kinek mondják őt az emberek. Majd megkérdezi őket magukat: „Hát ti, kinek mondotok engem?” Péter válasza: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Amikor viszont Jézus arról kezd el beszélni, hogy neki szenvednie kell, hogy halálra fogják ítélni és keresztre fogják feszíteni, de a harmadik napon feltámad, akkor Péter ezt nem érti meg, és tiltakozni kezd. Tele van óvó, féltő szeretettel Jézus iránt – ő legalábbis így éli meg. Jézus azonban a kísértés hangját hallja ki mindebből. Péternek még meg kell tanulnia az Atya szemével látni a dolgokat.

Talán ezért is viszi fel a hegyre őt is Jézus. Hogy Jánossal és Jakabbal együtt meglássák, hogy Jézus valóban Isten Fia. Hogy az Atya egyedül Őbenne gyönyörködik, és minden embert arra biztat, hogy Őrá hallgasson. Mózes és Illés is ott állnak. Az Ószövetség két emblematikus személyisége, akiknek alakja kiemelkedik. Mózes és Illés a törvényt illetve a prófétai tanítást képviselik. Különleges az életútjuk, és különleges az életük vége is: egyiküknek sincs meg ugyanis a holtteste. Mózest maga az ÚR temeti el a Nébó hegyén, Móáb földjén, miután a 40 év pusztai vándorlás után Mózes megláthatja föntről az Ígéret Földjét, de a népet már nem ő vezeti be oda. Illésnek hasonló módon nem adatik meg, hogy teljes mértékben élvezhesse a kitartó, hűséges és kompromisszumoktól mentes prófétai szolgálatának a gyümölcsét. Az ÚR tüzes szekéren elragadja őt Elizeustól és a többi prófétatanítványtól és mások veszik át a szerepét. Viszont sem Mózes, sem Illés nem tökéletesek, hanem töredékesek. Mózes és Illés kezét egyaránt vér szennyezi, s bár ez a vér nem 100%-ig ártatlan, de önbíráskodó indulatuk vezette őket abban, ahogyan kiontották.

Igénk világossá teszi, hogy Mózes és Illés nem egyenrangúak Jézussal. Bármilyen kedélyesen is beszélgessenek – Lukács szerint egyáltalán nem egyszerű témáról: Jézus életének kioltásáról, amely Jeruzsálemben fog bekövetkezni – a sátorépítés a prominens ószövetségi személyek számára nem garantálja Isten jelenlétét. Sőt, amikor a felhő beárnyékolja őket, és újra elhangzik a szózat, amely Jézus megkeresztelkedésekor is elhangzott, világossá válik, hogy Isten Jézusban akar együtt lenni az emberekkel.

Mi a tökéletesre áhítozunk, Isten pedig belép a mi törött, töredékes, sebzett világunkba. Belülről gyógyítva meg bennünket. Jézus útja lefelé vezet, a mélység felé, a kereszt felé vezet. Az Atya gyönyörködő tekintete pedig végigkíséri őt ezen az úton.

A mai vasárnapon újra fehér az oltárterítő, hogy arra emlékeztessen, Jézusban maga Isten jelent meg, hogy végleg legyőzze az embert fogva tartó erőket. A hétköznapok kínjai, a minket behavazó problémák és gondok sűrűjében csodálatos dolog megállni, és ünnepelni azt, hogy Krisztusban isteni dicsőség részesei lettünk, hiszen az Ő nevébe keresztelkedtünk. Az oltárterítő azonban hamarosan újra zöld lesz, majd lila és aztán fekete. Az ünnepeink segítségével végigkísérjük Jézust az úton, de nem öncélúan, hanem azért, hogy Őt követve, Őrá hallgatva egyre jobban hasonlítsunk rá. Vállaljunk vele közösséget, ahogyan Ő is közösséget vállalt velünk. Nem szégyellt minket, mi se szégyelljük Őt.

Amikor feltettem Gyomán az oltárterítőt, azt láttam, hogy nem ártana neki egy vasalás, de aztán úgy döntöttem, hogy ez jó illusztráció lesz: milyen töredékesek, ráncosak vagyunk. Nem vagyunk a tökéletességben, de a tökéletesség felé tartunk. Nem a magunk erejéből, hanem Jézus Krisztus által, az Ő útján járva.

Mi eltaszítanánk magunktól a töredékességet, Jézus viszont magához öleli azt és megszenteli. A töredékes, esendő tanítványokat, az ördög által megszállt fiút, a hitetlenséggel küszködő, de abból meggyógyulni vágyó apát. Mindenkit, aki a völgyben ragadt. Jézus szereti a töredékest, addig szereti, amíg tökéletessé nem teszi a szeretet által.

Pál apostol a szeretethimnuszban (1Kor 13) szintén beszél a töredékesről és a tökéletesről. Megmutatja, hogy a gyülekezetben átélt istenélmények, a Szentlélek által kapott csodálatos kegyelmi ajándékok bár fantasztikusak és kiemelhetnek minket a hétköznapok szürkeségéből, még mindig ehhez a töredékes világhoz tartoznak. És mint ilyenek, el is fognak múlni. Egyedül a szeretet marad meg, mert a szeretet a tökéletes világból származik, és a töredékest a szeretet teszi tökéletessé. Ha nem engedjük, hogy az Atya, Jézus által tökéletesre szeressen bennünket, nincs más út, amelyen elérhetnénk ezt. Ha viszont a szeretet útját választjuk, akkor a legkiválóbb, sőt, egyetlen lehetséges utat választottuk.

Miközben a tökéletes felé vágyakozunk, szeressük meg bátran azt a töredékes önmagunkat, akit Jézusban szeret és magához ölel az Atya. Szeressük meg másokban is ezt a töredékes valakit. Mostanra úgy érzem, hogy megszerettem az új kis gyülekezeteimet. Olyan, mintha már évek óta volnék itt. Hiszem, hogy ez a szeretet fölülről származik, nem tudnék szeretni, ha nem szeretett volna már előbb az Atya Jézus Krisztusban. Ez a szeretet bátorít és motivál az imádságra, a szolgálatra. Ez a szeretet köt össze bennünket itt, a gyülekezetben.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te világosság vagy a világosságból, valóságos Isten a valóságos Istenből. Mégis letetted az isteni dicsőséget, beléptél a mi töredékes világunkba, vállaltál minden fájdalmat, gyengeséget és gyalázatot. Könyörgünk hozzád önmagunkért: szánj meg minket és szereteted által formálj át a magad képére, hogy mi is ugyanezzel a szeretettel tudjunk fordulni töredékes, sebzett világunk felé! Hadd hallgassunk rád, légy a mi egyedüli Mesterünk! Á

Jézus mindig itthon van

Igehirdetés Vízkereszt utáni 2. vasárnapon Jn 2,1-11 alapján

Lekció: Róm 12,6-16

„Jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk Áááámen!” Félix fiam a jól ismert asztali áldásra egy saját dallamot költött, és így énekeljük el minden közös étkezés előtt. Meghívjuk Jézust, hogy legyen velünk, üljön az asztalunkhoz, érezze magát otthon nálunk minden egyes napon. Hisszük, hogy Jézus azért ment a mennybe, azért ült az Atya jobbjára, hogy közel legyen mindanniunkhoz. Nem került távolabb tőlünk. Éppen ellenkezőleg. Isten Országát hozta el közénk. Ahová Jézust hívják, ő oda szívesen megy. A földi Jézuson is azt látjuk, hogy nem utasítja vissza a meghívásokat. Ő szívesen leült egy asztalhoz a farizeusokkal éppúgy mint a vámszedőkkel. Nem utasította vissza a bűnös asszonyt sem, aki a lábát szerette volna megkenni. És ennek óriási jelentősége van! Mert az ókori keleti társadalom, amelyben Jézus élt, nagyon szigorú szabályok és elvárások mentén szerveződött. A becsület és a szégyen irányították az emberek döntéseit. A közösség szemében vajon becsületet nyerek-e vagy szégyenkeznem kell majd? Ez az ókori keleti társadalmakban mindennapos kérdés volt.

A mai történetünk is egy meghívással kezdődik. Jézus – nem sokkal azután, hogy megkeresztelkedett a Jordán folyóban, és csatlakoztak hozzá első tanítványai – ismét Galilea területére megy. Kánában, egy Názárethez hasonló kis faluban menyegzőt, azaz lakodalmat tartanak. Ez pedig egy örömteli esemény. De azért, ha jobban belegondolunk, aki volt már menyasszony vagy vőlegény vagy örömapa, vagy örömanya vagy akár koszorúslány (a barátnőm már „elkelt”, én meg még nem), akkor ez az esemény nem vegytisztán csak az örömről szól. Vegyes érzések kapcsolódhatnak hozzá. Egy korszak lezárul. A gyermek felnő. Elköltözik, családot alapít. Történik egy leválás a szülőkről. Búcsúzás a fiatalkori barátoktól, barátnőktől. Van benne egy kicsi szomorúság, egy kis gyász, egy kis félelem a jövőtől. Ezek az érzések mind mind kísérhetnek egy esküvőt.

A Szélkiáltó együttes feldolgozásában hallhatjuk a bibliai történet ihlette népdalt

És kísérheti egy olyan érzés is, hogy félek a megszégyenüléstől. Mindenki arra vágyik, hogy szép, nagy, gazdag esküvője legyen. Mert fontos, hogy mások hogyan látnak, hogyan ítélnek meg engem. Még ma is fontos nekünk. Képzeljük el akkor, hogy milyen fontos lehetett mindez Jézus korában! Amikor az emberek a maihoz képest sokkal jobban függtek mások véleményétől, jóindulatától. A szégyen a legnagyobb katasztrófa, ami az embert egy ilyen helyzetben fenyegeti, és igen, még egy menyegzői helyzetben is, ami így nem szólhat a felhőtlen örömről.

Azt olvastuk az evangéliumban, hogy a menyegzőn egyszer csak elfogyott a bor. Ez talán azért lehetett, mert az ókori esküvők több napig tartottak (hajadon menyasszony esetén 7 napig), és talán rosszul számították ki, hogy mennyi bor fog fogyni. Először ez egy ilyen logisztikai problémának tűnik. Igen ám, csakhogy a bor Jézus korában egy meglehetősen drága árucikk volt (persze már akkor is léteztek különböző minőségek és árkategóriák), amelyet elég nehéz és drága volt szállítani is. Nem lehetett csak úgy beugrani a szupermarketbe venni, ha elfogyott. Amit nem rendeltek meg előre, az már nem ért oda. Ez a család tehát egy óriási bajba kerül. Ugyanis, ha a násznagy tudomására jut, hogy elfogyott a bor, és ő ezt kihirdeti a vendégeknek, akkor ez az egész család és az ifjú pár számára egy rettenetes szégyent jelentett volna. Valószínűleg soha nem mosták volna le magukról, és még az unokák is viselték volna ennek a terhét.

Mária, aki valószínűleg jól ismerte a szégyent, tudta, milyen az, ha az ember lányát megszégyenítik, az emberek a szájukra veszik, pedig nem látnak a dolgok mögé, és nem látnak az ember szívébe, úgy érzi, hogy itt közbe kell lépni. Amikor viszont a fiához fordul, akkor nem mondja meg neki, hogy szerinte mit kéne csinálni. Csak annyit mond: ”Nincs boruk”. No pressure. Semmi elvárás. Mária csak vázolja a helyzetet. És Jézus először látszólag nemet is mond: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.” Vagyis még nincs itt az ideje annak, hogy Jézus leleplezze a nyilvánosság előtt, hogy mekkora hatalma van. Mária mégis bízik Jézusban, és azt mondja a szolgáknak „Bármit mond nektek, tegyétek meg.” (Fun fact: ezek Mária utolsó szavai a Bibliában, többet nem beszél. Ezt a mondatot vehetjük úgy is, mint a minden szolgának, minden tanítványnak szóló utolsó üzenetetet.)

És ezután jön a csoda. De milyen csoda ez? Nem nagy csinnadrattával hajtja Jézus végre, hanem kizárólag néhány embert avat be. A násznép nem szerez róla tudomást (Pedig mekkora kultusza lehetne itt Jézusnak, ha kiderülne, hogy vízből bort tud csinálni, gondoljunk bele!), még a násznagy sem szerez róla tudomást. Ő azt hiszi, hogy a vőlegény későbbre tartogatta az igazán finom bort. Csak a szolgák és a tanítványok veszik észre, hogy mi történt.

Mi a csoda? Jézus a vizet borrá teszi, de „csak” annyi történik, ami a normális folyamatban is történik. A szőlőtő felszívja a vizet a gyökerein keresztül, megérleli a szőlőfürtöket, az ember leszedi, a bogyókat egy kádban megtapossa, és a szőlőlevet megérleli, míg alkoholtartalma nem lesz. Csak éppen egy pillanat leforgása alatt. Hókuszpókusz és abrakadabra nélkül.

Ez a család itt megmenekült a szégyentől. De talán nem is sejtették, hogy Isten Fia vendégeskedett a házukban. Talán meg is botránkoztak volna, ha Jézus teljesen leleplezi magát. Miközben a násznép tovább ünnepel, egy olyan úton indul el Jézus, amely számára a dicsőség útja és a kereszt útja egyben. 15 évvel ezelőtt, amikor harmadéves voltam a teológián, akkor a Békés megyei gyülekezeteket jártuk a magunk írta passiójátékkal, Mezőtúron is eljátszottuk. A mi passiónk pedig egy kánai menyegzős jelenettel kezdődött. A kánai menyegző egy igazi farsangi történet az örömről, a felszabadultságról, és arról, hogy Jézus osztozik az örömben, és kész arra, hogy megmentsen a szégyentől.  Ugyanakkor Jézus mindig ott van a hétköznapokban is (a terítő zöld színe is erre utal az ünnepközi időszakokban). Jézus mindig veled van. Amikor küzdesz, amikor szenvedsz, amikor stressz ér, amikor beteg vagy, amikor szükségleteid vannak. Amikor úgy érzed, hogy a bűntudat vagy a szégyen elborít és megbénít. Amikor tehetetlennek érzed magad. Jézus mindenben ott van. Amikor a passiónkat előadtuk, akkor én éppen a november végén elhunyt édesapámat gyászoltam. Iszonyú erősen hatott rám is az a darab, aki Mária szerepét kaptam. Akkor tanultam meg azt, hogy Jézus mindenben jelen van. Könnyű vagy nehéz. Egyszerű vagy bonyolult. Jó vagy rossz. Nász és gyász. Tánc és böjt.

Ezért fontos ez az imádság, amivel az étkezést kezdjük: Jövel, Jézus, légy vendégünk. Amikor ezt mondjuk, Jézust hívjuk meg, hogy lépjen be abba a helyzetbe, amiben éppen vagyunk. És Jézust nem érdekli, hogy rendet raktunk-e, mennyire tiszta a szobánk, mennyire tiszta az életünk, mennyire voltunk jó kislányok/ jó kisfiúk. Jézust nem érdekli, hogy egy komplett esküvői menü van-e az asztalunkon vagy egy tányér tökfőzelék. Ha hívod, Ő jön. Nem utasít vissza, nem lök el magától. Csak közeledj felé! Hívd be az életedbe, legyen az bármilyen romos és vállalhatatlan állapotban! Mutasd meg neki, amiben vagy, amivel küzdesz. Aminek örülsz, amiben reménykedsz. Meglátod, hogy eljön.

Imádkozzunk!

Uram, Jézus Krisztus. Talán még sosem hívtalak így, ilyen egyszerűen, hogy gyere, és legyél a vendégem. Legszívesebben azt mondanám, hogy ne nézz nagyon körül, mert olyan kaotikus az életem. Zaklatott vagyok, keszekusza érzelmekkel, vágyakkal, reményekkel. Te még soha senkinek a közeledését nem utasítottad el. Kérlek, lépj be hozzám is, és áldj meg engem! Ámen

 

A velünk szenvedő Isten

 

 Igehirdetés az új esztendő első vasárnapján, Gyomán megemlékezés 'málenkij robot'-ra elhurcolt embertársainkról

Textus: 1Pt 4,12-19

Szeretett testvéreim, kedves egybegyűltek!

Pilinszky János: Zsoltár

Aki több napos éhezés után kenyérre gondol,
valódi kenyérre gondol.

Aki egy kínzókamra mélyén gyengédségre áhítozik,
valódi gyengédségre vágyik.

És aki egy vánkosra borulva nem érzi magát egyedül,
valóban nincsen egyedül.

Miért van a földön szenvedés? Talán ez az emberiség egyik legnagyobb kérdése. Amióta az ember tudatában van az élete végességének, és a saját fájdalmának, sőt, azzal is tisztában van, hogy fájdalmat tud okozni másoknak és önmagának is, ez a kérdés is foglalkoztat minket. Miért? Ezt a kérdést pedig legalább kétféleképpen lehet föltenni.

Az egyik típusú Miért? az okokra kérdez rá. Mi okból történt mindez? Mi okozta, mi előzte meg? Minek a következménye a szenvedés? Mi, emberek, általában ezt a típusú miért kérdést tesszük föl. Mert a gondolkodásunk keresi az okokat az okozat mögött. Szeretnénk tudni, hogy minek következtében áll elő a szenvedés, hogy aztán ezeket az okokat, előzményeket megszüntethessük, kontroll alatt tarthassuk, és ezáltal megszűnjön maga a szenvedés.

Csakhogy ennek az okokra rákérdező miért-nek van egy mellékhatása. Gyakran az a vége, hogy mi, emberek egymást hibáztatjuk a szenvedésért. Már nem az a kérdés: mi miatt történt, hanem az: KI miatt történt a rossz? Ki a felelős? Ki a hibás? Ki lehetne a bűnbak, aki elviszi a balhét? Kin lehetne revansot venni? Kin lehetne bosszút állni? Kin lehetne megtorolni a minket ért sérelmet, azt a szenvedést, amit nekünk mások okoztak?

A huszadik század bővelkedik azokban a történelmi eseményekben, amelyeket ez a bizonyos hibáztató, bűnbakkereső MIÉRT? vezérelt. Ki tehet az elnyomásról, a szegénységről, a betegségekről, a háborúról? Ki a bűnbak? A zsidók, a németek, a szlovákok, a cigányok, a magyarok? A keresztények? A kulákok? A kommunisták? Az ilyenek? Az olyanok?  És ez a fajta gondolkodás oda vezethet, hogy azt gondoljuk, a bűnbak-csoport kollektív megbüntetése vagy az XY egyéni büntetése majd megnyugvást hoz. De ez a gondolkodás nagyon könnyen beleránt bennünket a gyűlölet és az erőszak spiráljába, ahol a nyers erő és a hatalom diktál az igazságosság helyett.

Van egy másik típusú MIÉRT? is. Ez nem arra kérdez rá, mi miatt, hanem hogy mi célból? Ez a gondolkodás azonban feltételezi, hogy az események mögött többet sejtsünk, mint pusztán az emberi tényezőt. Ha azt gondolom, hogy a szenvedésnek lehet CÉLJA, lehet ÉRTELME, akkor azt is gondolnom kell, hogy van valami (vagy Valaki), ami/aki az embernél több. A keresztények abban hisznek, hogy a szenvedésnek lehetséges értelmet adni, méghozzá maga Isten ad neki értelmet. A kereszténység nem egy olyan istenségben hisz, aki a felhők fölött ücsörög, és közömbösen nézi, ahogyan az emberiség szenved és szenvedést okoz, hanem olyan Istenben hiszünk, aki maga is belép a szenvedő emberiségbe Jézus Krisztusban.

Jézus, amikor belépett ebbe a világba, mint Isten Fia, nem palotába érkezett, nem bíborban született, nem bársonyba pólyálták. Egy kis falu kis kulipintyójában jött a világra. Az éhező, fázó, menekülni kényszerülő, üldözött emberek közül lett egy. Egy kisgyermek, aki rászorul mások gondoskodására. Ez azt jelenti, hogy Isten, amikor emberré lett, vállalta ennek az emberlétnek minden fájdalmát, minden gyengeségét. Együtt szenved velünk.

De Jézus nemcsak mindannyiunk szenvedését vállalta magára, hanem azt a szenvedést is, amit a legkevésbé ő érdemelt volna meg. Kínhalált szenvedett a kereszten, amikor ártatlanul – irigységből, félelemből – halálra ítélték. Ő azonban ezt a szenvedést értelmessé változtatta, amikor önmagát az Atya Isten kezébe ajánlotta a kereszten. És Ő nem azt kérdezte, hogy ki tehet erről, tanítványait sem arra biztatta, hogy vegyenek revansot, hanem a saját fájdalmát annak célja, az emberiség megváltása felől értelmezte.

https://www.facebook.com/photo/?fbid=10208816916753879&set=a.3784324800298

Péter apostol azt mondja, hogy aki hisz Jézusban, aki Őrá tekint, annak szintén lehetséges, hogy értelmet találjon a szenvedésben. Ez nem azt jelenti, hogy Isten okozza a szenvedést, vagy hogy Ő rendelné el. Mégis azt látjuk, hogy megengedi, és ezt nehezen értjük. Ha ő jó, akkor hogyan engedheti, hogyan nézheti? Az biztos, hogy nem nézi részvét nélkül. Isten Jézusban együtt érez minden szenvedővel, sőt, egyszer s mindenkorra a szenvedők mellé állt. Amikor viszont megérzem ezt a mellém állást, akkor azt is megláthatom, hogy nincs olyan nagy különbség az engem bántó embertársam és saját magam között, amikor én bántok másokat. A szenvedés közös tapasztalat. A szenvedés okozása is közös tapasztalat. A mértékben és szándékosságban komoly különbségek lehetnek, de az emberi igazságszolgáltatás talán soha nem lesz képes ezt 100%-osan tisztába tenni. Tettesek és áldozatok közösen fognak egy napon ugyanazon ítélőszék előtt állni, és az egyetlen valaki, aki biztosan nem elfogult, aki nem korrumpálható, aki belelát a szívekbe, és pontosan tudja, hogy ki, mit, miért tett, maga Jézus Krisztus fog ítélni. Számunkra ma még fölfoghatatlan módon, de igazságot fog szolgáltatni minden áldozatnak, miközben kegyelmet is fog adni azoknak a bűnösöknek, akik Benne bíznak.

Anyai nagyapám, Gróth Henrik 1945-ben sokakkal együtt fölkerült egy vonatra, amellyel a Szovjetunióba vitték, bár sem katonaként, sem más módon nem támogatta a háborút, de német volt. Egyik társa, amikor a román határon voltak, megpróbálta rávenni, hogy szökjenek meg, de nagyapám azt mondta, hogy "nem, mert azzal beismernénk, hogy bűnösök vagyunk". Ő akkor, ott úgy érezte, hogy a becsülete ezt kívánja. De az emberi igazság olyan töredékes, könnyen elveszíti az i-betűt az elejéről, s egy pillanat alatt gazsággá változik. Ezért nagyon fontos, hogy a saját kisbetűs igazságunkra jól ügyeljünk, el ne veszítsük a kezdőbetűjét. Ez pedig úgy lehetséges, ha a csupa nagybetűs IGAZSÁG-ot, Jézus Krisztust keressük. Jézus Krisztust, akiben a kegyelem és az igazság együtt jelent meg (Jn 1,14).

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te nem bátorítasz minket, hogy szándékosan keressük a szenvedést, de amikor bajban vagyunk, te mindig velünk vagy, és bátorítasz minket a szenvedésben. Köszönjük, hogy tudhatjuk, hogy sosem vagyunk egyedül. Kérünk, segíts nekünk értelmet találni a káoszban. Segíts sebeket gyógyítani, ahelyett, hogy kölcsönösen újra és újra megsebeznénk egymást. Segíts, hogy egyek lehessünk abban, hogy a valódi megbékélés útjait keressük! Ámen

Az igehirdetésben hallható témához további olvasásra ajánlom Jürgen Moltmann műveit.

Isten fénye minden nép szemében

Igehirdetés Vízkereszt ünnepén Mezőtúron Mt 2,1-12 alapján

A karácsonyi történet két szereplőcsoportja találkozik ebben a szakaszban. Heródes – udvari embereivel és a napkeleti bölcsek csoportja. Heródes és emberei a zsidó hagyományt képviselik, az írástudók ismerik a Messiásról szóló próféciákat és szó szerint tudják idézni. A bölcsek távoli országokból jönnek, és a nem zsidó népeket képviselik. Hagyományos művészettörténeti ábrázolásuk szerint az akkor ismert három földrészt: Ázsiát, Európát és Afrikát.

A napkeleti bölcsek egyik első ábrázolása mozaikon, Ravenna, IV.század

Megjelenik a történetben a látás: ahogyan a bölcsek meglátják a csillagot, a különleges égi tüneményt, és követik egészen Izrael földjéig, és ahogyan meglátják a kis házat, ahová a csillag vezeti őket, és a gyermeket anyjával. És megjelenik a hallás, ahogyan az ősi prófétai üzenet útbaigazítja a bölcseket.

Heródes is hallja az igét. Ugyanazzal a prófétai jövendöléssel találkozik, mint a bölcsek. Ő azonban nem megy el Betlehembe, nem hajt térdet, nem teszi le a hatalmát az újszülött király lábához. A prófécia által hordozott információt inkább vérengzésre használja. Nem jut el hozzá az üzenet, hogy itt van Isten küldötte, aki békességet hoz az erőszak helyett. Hazudozik, ármánykodik, mészárol. Az ige szól hozzá, de ő nem hallja meg. S mivel hallásából nem lesz hit, ezért nem is látja meg a gyermek Jézusban Megváltóját.

A bölcsek viszont addig jutottak saját vallásuk és tudományuk segítségével, ameddig juthattak: valami van, valaminek kell lennie a világ mögött. Valaminek vagy valakinek, aki értelmet ad neki. Az égi jelenségek üzenetet hordozhatnak ettől a valakitől, érdemes a jelentésének utánajárni. Mintha Isten méltányolná ezt a töredékes, de őszinte istenkeresést. A különleges fényjelenség a pogányok számára is vezetővé válik, elviszi őket a céljukhoz. Amikor a mágusok meglátják a gyermeket, leborulva imádják Őt, felismerik benne azt, amit még a saját szülei is alig értenek: Isten Fiát.

Nem tudom, a karácsonyi időszakban méricskéltük-e az ajándékokat, amelyeket adtunk és kaptunk? Mennyit érnek? Ugyanakkora értékben kaptam-e, mint amilyenben adtam? Többet vagy kevesebbet költöttem/költöttek rám, mint tavaly? A bölcsek rendkívüli értékű ajándékokat adnak Jézusnak, de az arany, a tömjén és a mirha nemcsak drágaságuk miatt fontosak a kis család számára. A három ajándék szimbolikus is: a királyi hatalmat, a főpapi szolgálatot és a kereszten értünk adott egyszeri és megismételhetetlen áldozatot jelképezik.

Isten fénye felragyog minden embernek, a nem zsidó népeknek is: ennek az ünnepe Vízkereszt. Spanyol ajkú testvéreinknél még csak ma kezdődik az ajándékozás, ortodox testvéreink is nemrég fogtak a karácsony megünneplésébe, mi pedig már vissza is zökkentünk a hétköznapi kerékvágásba. A munkanapra eső ünnepeket azért szeretem különösen, mert ezek mutatják meg számomra legjobban, hogy Isten szentsége a hétköznapokat is áthatja. A kérdés az, hogy hordozói leszünk-e ennek a szentségnek? Hordozói leszünk-e ennek a fénynek?

Heródes és udvara bármilyen pompás is volt, nem ismerte fel az isteni fényt. A bölcsek, bármilyen messziről is jöttek, bármilyen keveset is tudtak a Szentírásról, számukra mégis felragyogott, megmutatkozott az elrejtett dicsőség. Ők hordozói lettek Isten fényének, mert a betlehemi látogatás után az már a bensőjükben, a lelkükben ragyogott tovább. Ezzel a fénnyel álltak ellen a sötétség cselekedeteinek.

Vízkereszt üzenete az, hogy ez a fény ma is, most is a miénk lehet, bennünk ragyoghat, ha hittel fogadjuk Isten üzenetét – érkezzen bármilyen csatornán, még ha az a csatorna szokatlan is, mint egy álom, vagy egy különös természeti jelenség vagy történelmi fordulat, életesemény.

Jézus önmagáról mondta: Én vagyok a világ világossága.(Jn 8,12) De a tanítványoknak is ezt mondta: Ti vagytok a világ világossága. (Mt 5,14) Ez az egyetlen én vagyok-mondása Jézusnak, amelyben minden tanítványa osztozik. Kicsik és nagyok. Gazdagok és szegények. Fehérek, feketék, rézbőrűek és sárga bőrűek. Minden nyelvből és népből, minden felekezetből és lelkiségből. Mindenki, akinek lelkében Isten meggyújtotta ezt a fényt. Mi vagyunk, mi lehetünk a világ világossága. Világítsunk az éjszakában ezzel a fénnyel! Mutassuk meg az utat mindenkinek, aki hazafelé igyekszik! Mindannyiunk közös otthonába, Isten Országába, ahol nem lesz többé sötétség. Ámen

 

Felnövéstörténet Jézus szerint (avagy Hogyan lett a gyermek Jézusból felnőtt?)

Igehirdetés Vízkereszt utáni első vasárnapon Lk 2, 41-52 alapján

Amikor múlt héten az óriási mennyiségű hó először leesett, reggel kiszökött mindkét macskánk, és elkóborolt a két örökbefogadott macskánk közül az egyik, Füsti. Amikor visszaértem az óvodából, csak Kormi várt az ajtó előtt. Füsti órákig nem került elő, még a kora délutáni etetésre se jött haza, és elkezdtem aggódni érte. Beöltöztem, és elkezdtem kutatni utána az óriási hóban, hátha beleesett a tómederbe vagy be van szorulva a farakásba. Egy órán át kerestem, de nyoma sem volt. Úgy indultam el a vízkereszti istentiszteletre Mezőtúrra, hogy nem tudtam biztosan él-e, hal-e. Amikor visszaértem, csodálatos módon már otthon volt: a férjem beengedte, mert egyszer csak ott állt a teraszon.

Mit érzünk, amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, akihez kötődünk? Talán még nem végleg, egyszerűen csak átmenetileg nem találjuk. Aggódunk miatta? Szomorúak vagyunk? Kétségbe esünk? Reménykedünk? Ezeken az érzelmeken én mind keresztülmentem, pedig csak egy cicáról van szó. Mégis úgy éreztem, hogy Isten ezt a kis jószágot rám bízta, és én elvesztettem.

Vajon mit érezhettek József és Mária, amikor nem találták Jézust? Valószínűleg mindketten azt hitték napközben, hogy a másikkal van, mert a férfiak és a nők hagyományosan külön csoportokban vonultak a zarándokünnepeken, és csak az éjszakai letáborozásra egyesültek újra a családok. Ekkor döbbenhettek rá, hogy egyikük sem látta Jézust egész nap. Nem jött el velük. Egy aggódással teli nap, egy Jeruzsálembe visszasietés és egy keresés. Csak harmadnap találják meg őt a templomban.

A 12 éves zsidó fiúk mindegyike egy olyan szertartásos beavatásban vesz részt, amelyet bar micva-nak is neveznek. Ez a kifejezés azt jelenti: a parancsolat fia. Ezután a beavatás után a zsidó fiatalemberek vallási és kultikus értelemben felnőttek lesznek: felolvashatnak a zsinagógai istentiszteleten, önállóan mutathatnak be áldozatot a jeruzsálemi templomban. És még valami történik velük: ezek után kötelesek lesznek betartani a mózesi törvényeket, vagyis Isten előtt egy önálló erkölcsi felelősségük lesz. Jézus ezen a szertartáson talán éppen ehhez a zarándokünnephez, ehhez a páskához kapcsolódóan esett át. Mivel Jézus embergyermek volt, ezért ezen a felnövéstörténeten ő is keresztülment, ahogyan minden embergyerek. Újszülöttből kisgyermek lett, majd kamasz, végül felnőtt. Emberi értelemben fejlődött, növekedett mindnyájunkhoz hasonlóan. Ez a történet lezárja a gyermek Jézus történetét, és egy új fejezetet nyit: tulajdonképpen már a felnőtt Jézust látjuk itt megnyilvánulni, és ez a történet az evangélium későbbi részeit is elővételezi.

Elvesztettem a gyereket, akit Isten rám bízott – valami ilyesmi járhatott József és Mária fejében. Ezért volt, hogy – ahogy Mária mondja – "kétségbeesve" vagy a régebbi fordítás szerint „nagy bánattal” keresték őt. Ez a bánat már előrevetíti azt a nagyon mély és sötét szomorúságot, ami a tanítványokra telepedett, amikor Jézust látták meghalni a kereszten. Nem csupán annyi történt, hogy meghalt valaki, akit nagyon szerettek. A tanítványok elvesztettek mindent, amiről azt hitték, hogy az övék. A hitüket, a reményeiket. A Messiás dicsőséges uralkodásáról szőtt álmaikat. Sőt, az önmagukról alkotott képüket is. Júdás elárulta. Péter háromszor megtagadta. A többiek szétfutottak. Csak a női tanítványok és János követték őt, tisztes távolból, ahogy hordozza a keresztet. Igen, Jézus, emberi szemszögből teljesen elveszett azon a sötét pénteken.

M.S. mester: Kálvária

Harmadnap viszont éppúgy megtalálják őt a  tanítványok, ahogyan József és Mária. De csak harmadnap. Addig marad az aggódás, a félelem, a kétségbeesés. Pontosabban: Jézus talál rájuk, Ő fedi fel magát előttük. Nem maguktól veszik észre, nem a hitük segítségével fantáziálják oda a feltámadt Jézus testét, hanem felismerik őt a szeretet által. Azokból a gesztusokból (ahogyan a nevemen szólít, ahogyan a kenyeret megtöri, ahogyan odakiált a hajóban halászó tanítványoknak), ami annyira jellemző volt Jézusra, és ami összetéveszthetetlen és utánozhatatlan.

Mi történt közben? Ha a két történetet párhuzamba akarom állítani, akkor Jézus közben mindvégig az Atya kezében és szeme előtt volt. Nem került ki az Atya hatalmából, az Atya nem vette le róla a kezét, és nem vette le róla a tekintetét. Jézus csak emberi szemszögből veszett el. A szülei és a tanítványok nem látják őt, nem tudnak vele kapcsolatba lépni. De az Atya mindent tud. Az Atya kontrollban van. És Jézus azt mondja, hogy ha az Atya látja Őt, akkor ő jó helyen van. A helyén van. „Azokban kell lennem, amik az én Atyáméi”. Jézus atyjának nevezi Istent. És ez egy olyan szó, amely egy bizalmi kapcsolatra utal. Az Atya mindenható, mindennél erősebb, még a halálnál, még a gonosz hatalmánál is. És Jézus teljesen rábízza magát az Atya kezére. Azt szoktuk mondani: „alászállt a poklokra”. No de a 139. zsoltár szavai szerint Isten még a pokolban, még a holtak hazájában is jelen van!

Jézus számára a felnőttség azt jelenti, hogy Ő kizárólag az Atyának engedelmes, csakis az ő hatalmát ismeri el önmaga fölött. A szüleinek is azért engedelmes, mert az Atyának engedelmes. Világos, hogy Názáretbe visszamenni, az ácsműhelyben inaskodni nem felel meg 100%-ban Jézus szellemi képességeinek, sem az elhívásának. Ő mégis alázattal vállalja ezeket a „csendes éveket”, amikor elrejtetten, inkognitóban élt. S egyben teljesen felkészült küldetésére.

Pál azt mondja, hogy a keresztségünk által mi is Krisztusba kereszteltettünk(Gal 3,27). Az ő életének, halálának és feltámadásának részesei lettünk. És a mi kis egyéni életünk el van rejtve Krisztusban. Lehet, hogy nem világraszóló, nem óriási hatású. De Krisztusban elrejtett élet. Ez nem azt jelenti, hogy nem eshet bajunk. Azt sem jelenti, hogy nem érezhetjük néha elveszettnek magunkat, vagy hogy mások nem veszíthetnek el bennünket emberi szempontból. Amit viszont jelent, az az, hogy az Atya mindig lát minket. MINDIG. Ha az orosz télben éppen fagyhalált szenvedünk a fronton, ha éhenhalunk, ha betegséggel küzdünk, ha a halál révén állunk, ha senki emberfia már nem törődik velünk és nem gondol ránk. Olyan dolog nem történhet, hogy az Atya levegye rólunk a tekintetét.

Jézus felnövéstörténete arról szólt, hogy deklarálta, kihez tartozik: az Atyához. Neki az Atya dolgaival kell foglalatoskodnia. És ez neki elég, hogy az Atyánál van, őbenne van elrejtve az élete.

Vajon te, kedves Testvérem, és én felnőttünk-e már? Tudjuk-e, hogy az Atyához tartozunk, mint az Ő szeretett gyermekei? Mert ha tudom, kihez tartozom, akkor nem az lesz számomra fontos, hogy az emberek elismernek-e, hogy éppen a világ ámuldozik-e a képességeimen vagy a teljesítményemen. Hanem akkor tudni fogom, hogy a helyemen vagyok. Názáretben éppúgy mint Jeruzsálemben. Mezőtúron, Gyomán éppúgy mint Budapesten. Itt és most. Bármiben vagy, bárhogyan érzed magad. Az Atya lát téged, az Atya kezében tartja az életedet. És ez elég.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Atyánk! Számodra nincsen elveszett ember. Te mindenkit számon tartasz, mindnyájunkra figyelsz. A hajunk szála sem eshet le a fejünkről a te tudtod nélkül. Köszönjük, hogy vagy, hogy szeretett gyermekeidként gondolsz ránk! Köszönjük, hogy a keresztség által elrejtetted a mi életünket Fiadban, Jézus Krisztusban. Add, hogy az életünket minden pillanatban tudjuk a Te kezedbe tenni, és megnyugodni a Te szeretetedben. Ámen

A törvény pedagógus

 

Textus: Gal 3, 23-29

„Akarsz megtanulni úszni, fiú?” „Akarok” – erre a válaszra Barbus belöki az ifjú rómait, Minutust a vízbe. Ezután az apa őt választja a fia nevelőjéül. Így kezdődik Mika Waltari finn írónak Az emberiség ellenségei című regénye, amely az apostolok korában játszódik.

Gyülekezeteinkben többen vannak/voltak pedagógusok. Mai igénkben is egy pedagógusról van szó. Ez a pedagógus a törvény. Pál apostolnak a Galatákhoz írott levele fő témája, hogy nem a törvény cselekvése, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által fogad el minket Isten igaz embernek. Ez a tétel az evangélikus keresztyén hit központi tétele, így talán nem véletlen, hogy a karácsony utáni vasárnap mellett az új esztendő első napján is éppen ebből a levélből származik alapigénk.

Pál itt egy olyan képpel igyekszik megvilágítani a törvény szerepét, ami kulturálisan ismét kissé távolabb van tőlünk. A törvényt paidagogosz-nak, vagyis nevelőnek (paidion=gyermek; agó= vezetni, kísérni; gyermekvezető-nek) nevezi. Természetesen ma is vannak pedagógusok, de az ókori nevelők státusza egészen más volt. Gyakran a rabszolgák közül kerültek ki. Műveltebb, sokszor külföldi, több nyelvet beszélő, olvasni tudó- de rabszolga státuszú emberek voltak ők. A növendék alá volt vetve hatalmuknak, amíg kiskorú volt, de amikor elérte a nagykorúságot, ő lett a nevelő ura. Alighanem ezt a tényt fejben tartva gondoskodtak a nevelők növendékeik előmeneteléről és jóllétéről. Többen közülük a nagykorú növendék házában kiemelt helyet kaptak, hála és tisztelet is övezhette őket, akár még az is megtörténhetett, hogy az úr a saját gyermekei nevelését is a saját egykori nevelőjére bízta. Még fel is szabadíthatták őket. Egy dolog viszont nem állt vissza: a nagykorúsággal az úr egyszer s mindenkorra kikerült a nevelő hatalma alól, soha többé nem volt köteles engedelmeskedni a parancsainak.

Pál azt mondja, hogy körülbelül így kell elképzelnünk a törvény – bár Isten szent törvénye – és a Krisztusban való hit szerepe közti különbséget. A törvény kicsit úgy van ebben az igeszakaszban ábrázolva, mint egy javítóintézeti nevelő. A törvény – mondja Pál – egybezárva őrzött minket. Nem tudott minket kiengedni a bűn börtönéből. Egész egyszerűen azért, mert a törvény erre nem alkalmas, nem ez a szerepe. Mintha maga is szolga volna, nem tud szabadító lenni. És ha körbenézünk a világban, valóban ezt tapasztaljuk. Minden vallásban és kultúrában találunk erkölcsi nagyságokat, akik az emberi moralitás legmagasabb fokát érték el. Mahatma Gandhi, a dalai láma, Teréz anya. De még ezek a kitűnő emberek sem képesek maradéktalanul eleget tenni az erkölcsi törvényeknek. Kitűnnek az átlagemberek közül, de közel sem tökéletesek – és ezt egyébként magukról is tudják. A szabályok, erkölcsi alapelvek és a legmagasabb fokú etikai cselekvés nem képesek az embert szabaddá tenni.

Ma Jézus Krisztus urunk nevenapja van. A nyolcadik napon ugyanis, amikor Mózes törvénye szerint körülmetélték őt, a Jézus nevet kapta. Ez a név azt jelenti JHVH megszabadít/szabadulás. Ez egyébként Jézus korában nem volt egy kifejezetten ritka név. Az Ószövetségben Józsué, az Újszövetségben néhány kisebb jelentőségű szereplő az apostoli levelekben ugyanezt a nevet viseli. Viszont egyedül a Názáreti Jézus neve árulkodik az ő küldetéséről. Máté evangéliumában azt mondja az angyal Józsefnek álmában, hogy azért kell az újszülöttet Jézusnak nevezni, „mert ő szabadítja meg népét bűneiből”. Jézus Krisztus a Szabadító. Ő nyitja ki a zárka ajtaját, Ő ereszt szabadon. Nem a törvény: ő csak a javítós nevelő volt. De szabadságot, cselekvőképességet nem tőle kapunk, nem is kaphatunk tőle. Csakis Jézustól.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a törvény rossz lenne, vagy hogy ne lenne alkalmas semmire. Hiszen nemsokára hallani fogjuk Isten tíz parancsolatát, amit a Sínai-hegyen Mózesnek adott, valamint Krisztus urunk kettős szeretetparancsát, amelyben összefoglalja a teljes ószövetségi törvényt és a próféták tanítását. De milyen kontextusban halljuk? Úgy mint a gyónást bevezető lekciót. Isten törvénye számunkra gyónási tükör, amelybe belenézve szembesülünk azzal, hogy mennyire nem vagyunk tökéletesek. Amikor azonban a feloldozás szavait halljuk, ott nem arra hivatkozunk, hogy bocsásson meg nekünk Isten, mert olyan jól megtartottuk a törvény többi részét, azon kívül, amit nem. Ott a Jézustól kapott felhatalmazásra hivatkozunk, amely kegyelmet ígér a bűnbánóknak.

A keresztyén szabadság tehát a hit által lehet a miénk, ha belekapaszkodunk a Jézus Krisztusban kapott ígéretbe. Amikor több mint 20 évvel ezelőtt ezt az igazságot megértettem, akkor velem egy elég fura dolog történt, eleinte szerintem kevesebb jót tettem, ami a mennyiséget illeti. Viszont azt a jót, amit tettem, nem kényszeresen, nem önigazultan csináltam, hanem Jézus Krisztusra tekintve, tőle tanulva, az ő Lelke által vezetve.

Pál valószínűleg fordítva volt, mint én. Ő is betartotta a törvényt, mint minden zsidó. De nem gondolta a törvényről, hogy képes szabadságot adni. És ezért nem is ezt hirdette a többi népnek, hanem a Jézus Krisztusba vetett hitet. Lehet a törvényben gyönyörködni, lehet nagyon szeretni, lehet érdeklődni iránta, lehet tanulni tőle, és lehet beépíteni az életünkbe. Csak ne tévesszük össze a törvényt a hittel. A börtönőrt a szabadítóval.

Jézus ugyanis betöltötte a törvényt azzal, hogy minden amit mondott vagy tett, összhangban volt az Atya akaratával. Végül a kereszthalált is vállalta, felajánlva önmagát az Atyának értünk, akik nem tudnánk önmagunkért eleget tenni. Amikor szeretnénk változtatni valamit az életünkön, szeretnénk elhagyni egy rossz szokást, vagy azt kérjük, hogy oldozzon fel minket Isten a bűntudatból, amely megkötöz, akkor nem saját gyengeségünkre tekintünk, hanem arra, amit Jézus tett értünk. Ez pedig elég. Egyszer s mindenkorra. Ez az egyetlen áldozat örökre tökéletessé tett minket, akik hit által Isten tulajdonai lettünk, vagyis megszentelődtünk.

Január 1. van. Egy új polgári év kezdete. Miben bízunk? Kiben bízunk? Önmagunkban, a saját erőnkben, abban, amit mi képesek vagyunk megtenni? Lehet, hogy nagyon sokáig el tudunk jutni saját erőből is, de tökéletesek biztosan nem leszünk. Vagy elérünk egy torz tökéletességet, amely kevéllyé felfuvalkodottá tesz. Jézus viszont alázatos volt. Mindent az Atyának adott, mert mindent Tőle kapott. Az új esztendő minden napjára az az imádságom, hogy mi is Jézushoz hasonlóan mindent az Atya kezéből fogadjunk hálaadással, és minden jót, amit enged még tenni ebben az új évben, neki tulajdonítsunk, és neki ajánljunk! Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus! Te vagy a Szabadító. Te vagy, aki kiengedhet minket az önigazultság vagy a mardosó bűntudat börtönéből. Te vagy, aki a bűn és halál bilincseit leszaggatod a kezeinkről, hogy újra cselekvőképesek legyünk. Te vagy, aki megszabadítasz a halálfélelemtől. Sőt, minden félelemtől. Hálát adunk neked szabadító művedért. Add, hogy ebben a szabadságban jól éljünk, ebben növekedjünk, helyzetünkkel ne éljünk vissza, hanem minden időben Rád tekintsünk, benned bízzunk az új esztendőben is és életünk minden órájában. Ámen