Szeret? Nem szeret? De hogyan szeret?!

  Igehirdetés pünkösdhétfőn Mezőtúron Jn 3,16 alapján: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Kedves Testvéreim!

2000 évvel ezelőtt, sőt már 3, 4 vagy akár 10 ezer évvel ezelőtt is történt, hogy a mindenkori ember felnézett az éjszakai égboltra, és lenyűgözve bámulta a csillagokat. Azt kérdezte magától, honnan van mindez? Ki teremtette? Ki hozta létre? Kinek az alkotása? És megszülettek a válaszok. Valaki más hozta létre, valaki, az embernél nagyobb teremtőről tanúskodnak a teremtett világ kincsei. A ragyogó égitestek, a változatos növényvilág, a különleges állatok. Hogy mindez egy rendkívüli képességű művész alkotása, nem volt nehéz elképzelni. Az tehát, hogy valaki nagyobb hatalmú lény van az ember fölött, régi kor vallásaiban is visszaköszön. Viszont ott van a gyötrő kérdés: szeret-e minket ez a bizonyos nagyobb hatalmú lény? És a vallások erre is válaszolnak. A válasz pedig többnyire nem, vagy legfeljebb egy bizonytalan talán. Talán szeretni fog minket az istenség, ha áldozunk neki, ha mi is adunk neki, ha mi is teszünk érte, például betarjuk a parancsait, iránymutatásait.

Kétezer évvel ezelőtt azonban valami egészen rendkívüli dolog történt. Jézus Krisztusban maga Isten, a Szentháromság egy Isten egyik személye, a Fiú lépett az emberek közé. Akárcsak más gyermekek, pici embrióként megfogant az édesanyja, Mária méhében. Megszületett a júdeai Betlehemben. Emberré lett. Isten emberré lett. Felnövekedve járt kelt az emberek között, a porlepte utakon, egyszerű ruhában, és tanította az embereket, beszélt Isten országáról. Arról az országról, ahol mindenkinek jut hely. A szegényeknek, számkivetetteknek, nyomorultaknak. Jézus válasza a kérdésre, vajon szeret-e minket Isten, egyértelmű és határozott IGEN. Egy visszavonhatatlan igen. Ezt az igent Jézus nemcsak szavakkal fejezte ki, hanem a tetteivel is megerősítette. Amerre csak járt, jót tett, tanított, gyógyított, csodákat tett, megetette az éhezőket. Végül pedig, amikor ellenségei érte jöttek, nem menekült el a kereszt elől, hanem önként odaadta, feláldozta az életét a mi bűneinkért. Harmadnapra pedig legyőzte a halált, kisétált a sírból, hogy az Atya mellé térjen vissza. Azóta is esedezik értünk, nekünk pedig másik Pártfogóként a Szentlelket küldte el.

Szív alakú szalvéták a mezőtúri Piros Betűs Ünnepről

Nem kell tehát tépdesnünk a virágszirmokat azon szorongva, vajon Isten szeret vagy nem szeret? Tudjuk, hogy szeret, méghozzá nem is akárhogy. Úgy szeret, hogy a legdrágábbat, egyszülött Fiát adja értünk.

Hiszel ebben, kedves testvérem? Mert Jézus azt mondja ebben a - dióhéjba is beleférő -evangéliumban, hogy ez rád is vonatkozik, ha hiszel. Mindenki, akárki, bárki, aki csak hisz, annak mind örök élete van. Nem kell semmilyen előfeltételnek megfelelni. Nincsenek apróbetűs részek, vagy rejtett záradékok. Jézus a vérével írta meg nekünk Isten szerelmes levelét. Nekünk csak el kell hinnünk, el kell fogadnunk, hogy Istennek ez a szeretete ránk is érvényes.

Talán többen vagyunk itt olyanok, akik egyébként fejből tudjuk ezt az igét, hiszen konfirmációkor meg kell tanulni, mint az evangéliumnak, Jézus Krisztus örömhírének rövid összefoglalását. De Luther Márton szerint ez az ige akkor használ neked igazán, ha a magad nevére tudod érteni: Úgy szerette Isten Luther Mártont… Seben Glóriát vagy bármelyikünket. Ezért most arra biztatlak, hogy a padokon található igés lapokba írd bele, helyettesítsd be a saját nevedet ebbe az igébe. Hogy ne tépelődjünk és kételkedjünk már soha többé. Isten szeret. Így szeret bennünket.

Imádkozzunk!

A teremtő Isten, aki világosságot gyújtott a világban és az élet leheletét adta belénk, áldjon meg minket teljes szeretetével. Megváltónk, Krisztus, aki felénk nyújtotta kezét, áldjon meg minket teljes békéjével. A Szentlélek Isten, aki körülöleli az egész világot, adjon nekünk Istenre sóvárgó szívet, és áldjon meg minket teljes örömével. Ámen (Varga Gyöngyi: Áldáskönyv egyik áldása nyomán)

 

Akit segítségül hívtak

Igehirdetés Gyomán pünkösd vasárnapján Jn 14,26 alapján: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.”

Szeretett Testvéreim!

Mai igénk az Utolsó Vacsorán hangzik el, amikor Jézus búcsúzkodik a tanítványaitól. Miért kell elbúcsúznia? Mert hamarosan beteljesednek rajta az Írások, a próféciák, az árulója ellenségei kezére adja, keresztre feszítik és a harmadik napon feltámad. Feltámadása után még 40 napig a tanítványokkal van Jézus, újra és újra megjelenik nekik. Aztán a 40. napon, a mennybe megy és az Atya jobbjára ül. Azonban ígér a tanítványoknak valakit. Egy másik Pártfogót, aki majd Jézust – nem helyettesíti, de jelenvalóvá teszi a számunkra.

Az istentiszteleten az Apcsel 2,1-11 története papírszínházon elevenedett meg a gyermekek számára. 

Ez a másik Pártfogó a Szentlélek, akit Jézus nevében küld nekünk az Atya. Az eredeti görög szövegben a Paraklétosz szó szerepel, amit többféleképpen is lehet fordítani. A padokra tettem néhány cédulát, amelyeken szerepelnek a lehetséges fordítások, ezeket olvassuk fel! Vigasztaló, bátorító, szószóló, pártfogó, „akit segítségül hívtak”, közvetítő, közbenjáró, védőügyvéd.

Nagyon sokféle szerepe, feladata lehet ezek szerint a Szentléleknek. Amikor készülünk egy vizsgára, amikor számot kell adnunk a tudásunkról, milyen jó lenne, ha valaki súgna belülről, ha valaki eszünkbe juttatná mindazt, amit egyszer már megtanultunk! Ilyen a Szentlélek: eszünkbe juttatja mindazt, amit már megtanultunk Jézustól.

Hoztam egy érzelemtérképet, amin szerepelnek a főbb érzések. Válasszuk ki együtt, hogy melyik érzés esetén van szükségünk vigasztalásra? (Bánat) És bátorításra? (Félelem) Mikor kell a Szentléleknek csillapítania minket vagy megnyugtatnia? (Harag, feszültség, idegesség) Melyek lehetnek azok az érzések, amelyeket felerősít a Szentlélek, vagy tőle kapjuk ajándékba? (Öröm, békesség, szeretet)

Mindannyiunknak vannak olyan helyzeteink, amikor segítségre, bátorításra, védelemre szorulunk. Vagy amikor úgy érezzük, nem találjuk a szavakat, képtelenek vagyunk megértetni magunkat. Ilyenkor is segítségünkre siet a Lélek. Szószólónk, védelmezőnk a bajban, akkor is, ha támadás ér bennünket. Nem egyedül állunk ott, maga Isten Lelke mondja a mi védőbeszédünket. Ő az, akit mindig segítségül hívhatunk, történjék bármi, nem hagy el, velünk lakik, sőt, bennünk él! Éljünk bátran ennek tudatában.

Imádkozzunk!

Nyugodjon meg rajtunk az Atya áldása, aki teremtőnk, gondviselőnk és életünk forrása.
Nyugodjon meg rajtunk a Fiú áldása, aki megváltónk, testvérünk és békességünk forrása.
Nyugodjék meg rajtunk a Szentlélek áldása, aki vigasztalónk, pártfogónk és minden örömünk forrása. Ámen (Varga Gyöngyi: Áldáskönyv egyik áldása nyomán)

Erőt kaptok – tanúim lesztek

 Igehirdetés Mezőtúron Mennybemenetel ünnepén 2026.május 14-én

Alapige: Apcsel 1,1-11

Kedves Testvérek!

Talán többen látták közülünk A tanú című magyar játékfilmet. Főhőse, az egyébként gyomai származású Kállai Ferenc által alakított Pelikán József, gátőr, akitől a diktatúra egy napon különös dolgot kér: egy koncepciós perben kellene koronatanúként egy előre megírt és betanult vallomást hitelesen előadnia. A maró szatíra rámutat, mennyire fontos is az, hogy a tanú, különösen az igazságszolgáltatás berkein belül, igazat mondjon. Olyasmiről beszéljen, amit valóban látott, hallott, megtapasztalt, amiről valódi élménye van. Tanúk nélkül nem lehet kideríteni az igazságot. A tanúvallomás hitelessége olyan fontos, hogy még a Tízparancsolatban is szól erről egy ige: Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!

Bacsó Péter: A tanú (filmelőzetes)

A tanúnak azonban nemcsak rendelkeznie kell a megfelelő tapasztalattal, amiről be tud számolni, hanem erőre és bátorságra is szüksége van, hogy mindezt elmondja. Nyilvánosan. Akkor is, ha tart attól, hogy mások egyszerűen bolondnak nézik. Kinevetik. Vagy éppen haragra gerjednek ellene és bántalmazzák, vagy akár meg is ölik.

A tanúra használt görög szó az Újszövetségben a mártír. Ezt pedig mi már egy egészen különleges értelemben használjuk a magyarban: olyan személyekre, akik életükkel és halálukkal tanúskodtak Jézus mellett. Olyanokra gondolunk, akik akkor sem tagadták meg keresztény hitüket, amikor börtönnel, kínzással vagy akár halállal fenyegették őket. Mártírok nem csupán a kereszténység első 300 évében voltak. Az egyház teljes történetében, a misszió útját is a vértanúk sokasága kíséri. Ma is, évente 100 ezres nagyságrendben halnak meg keresztények a hitükért. Mégsem hal ki a kereszténység, sőt, minél elszántabban üldözik, annál jobban terjed. Ahogy Tertullianus mondta: „A keresztények vére magvetés.”

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a nagypénteken, a Gecsemáné kertből a szélrózsa minden irányába szétfutó, húsvétvasárnap este is zárt ajtók mögött, félelemben gubbasztó tanítványokból hogyan lettek apostolok, azaz küldöttek? Hogyan lettek tanúk?

Lukács leírása az Apostolok cselekedetei első fejezetében adja meg a választ. Először is, a könyv címe természetesen nem pontos, mert Lukács jelzi, hogy az első könyv arról szólt, amit Jézus tett addig a napig, amikor fölvitetett a mennybe. Ez pedig már egy második könyv. De nem azt mondja Lukács, hogy most pedig az jön, amit az apostolok cselekedtek. Továbbra is Jézus cselekszik, de már a tér és idő dimenziójától szabadon, az Atya jobbjáról, teljes hatalommal. A másik Pártfogó, a Szentlélek által, akit el fog küldeni Jézus nevében az Atya.

Ez az a bizonyos ígéret, amelyre a tanítványoknak várniuk kell Jeruzsálemben. Ők persze nem értik, a szokásos módon, azt firtatják, mikor állítja helyre Jézus  Messiásként Izrael országát, a választott nép szuverenitását. Jézus pedig ismét egyértelművé teszi, hogy ezek az események, idők és alkalmak, amelyek minket olyan nagyon szoktak érdekelni, az Atya hatalmában vannak. Ezen spekulálni nem dolga a tanítványoknak. Viszont mi az, ami a feladatuk lesz? Tanúnak lenni. Tanúskodni Jézus feltámadásáról nemcsak Jeruzsálemben, nemcsak Júdeában, még a gyűlölt, idegenekkel keveredő nép, a samáriaiak felé is. Még a nem zsidó népek felé is. Egészen a föld végső határáig.

Azt hiszem, én igencsak meg vagyok ijedve tanítványként, amikor erre gondolok. Hiszen az még rendben van, hogy tanítványok legyünk, tanuljunk Jézustól. Olvassuk a Bibliát, járjunk gyülekezetbe, imádkozzunk. Még azzal is ki tudok békülni, hogy igyekezzek másokat is tanítani, például hittanórán, bibliaórán, a prédikációban. Azzal sincs bajom, hogy szolgáljunk egymásnak a szeretet által. Na de tanúnak lenni? Akkor el kell mondanom azt is, amilyen én voltam és vagyok. Akkor fel kell vállalnom a sebezhetőségemet. Akkor arról kell beszélnem, hogy Jézus mit tett velem, hogyan könyörült meg rajtam. Mit mondjak? Hogyan mondjam? Mire van szüksége a másiknak? Fel lehet erre egyáltalán előre készülni? Mi van, ha kinevet? Mi van, ha őrültnek néz?

Ezért felbecsülhetetlen az, hogy Jézus az ígéretet megerősíti: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek”. Nem egyedül vagyunk ebben a szolgálatban. A Szentlélek maga világosít meg minket, érthetővé teszi a külön álló mozaikdarabkákat. Eszünkbe juttatja Jézus szavait, és azt is megmutatja, mit felelhetünk azoknak, akik vádolnak minket. Ahogyan János a vízbe merítette a bűnbánókat, úgy merülnek el a Szentlélekben, átitadódva mennyei erővel Jézus tanítványai. Így lesznek küldöttekké, tanúkká. Apostolokká és mártírokká. Ez azonban itt, a mennybemenetel pillanatában még csak ígéret.

A tanítványok kissé kétségbeesve bámulnak az égre: mi lesz most velünk, hiszen Jézus elment, nincs többé köztünk? Az angyalok józanítják ki őket: Jézus ugyanúgy vissza fog jönni, ahogyan most elment. Fontos pillanatokban majd újra fölfelé kell nézniük, ahogyan István, első vértanú is föltekintett, és „látta a megnyílt eget és az Emberfiát az Isten jobbján”. Az ember szó, az anthroposz ezt is jelenti görögül: fölfelé néző. Ez azonban nem bámészkodás vagy kancsalul festett egekbe nézés. Nem puszta álmodozás. Azért nézünk fölfelé, hogy aztán magunk mellé is nézhessünk. A függőleges kapcsolatunk megerősítése után embertársaink felé van küldetésünk.

Missziói parancs helyett (vagy mellett) én azt szeretem mondani, hogy nekünk missziói ígéretünk van. Maga Isten Lelke fog bennünk lakni, és erőt ad arra, hogy hiteles tanúk legyünk. Nemhogy nem egy előre megírt, megrendelt vallomást várnak tőlünk (mint A tanú című filmben), hanem a legesendőbb, legszemélyesebb módon lehetünk tanúk. De az emberek éppen ezért fognak nekünk hinni. Persze nem mindenki. Biztosan lesz, aki kinevet, aki nem tud mit kezdeni a jó hírrel. De láthatjuk azt, ahogyan emberek élete valóban megváltozik. Ahogyan Isten Országa szépen lassan épül közöttünk. Láthatjuk folyamatosan Jézus cselekedeteit a Szentlélek által a mi gyarló, tökéletlen életünkben.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te azért távoztál, hogy közel legyél, minden korábbi képzeletünket meghaladó módon. Azt ígérted, bennünk fogsz élni a Lélek által. Isten nemcsak fölöttünk, nemcsak közöttünk, de Isten bennünk is lakik. Félelmetes, lenyűgöző ez a kiváltság. Add nekünk minden nap Lelked erejét, hogy a Rólad szóló tanúságtétel hiteles és hatékony legyen. Add, hogy elérjen a szívekig. Szívtől szívig. Lélektől lélekig. Ámen 

Szabadság tükre

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 2026. 05.10-én, Rogate (Imádkozzatok) vasárnapján

Alapige: Jak 1,22-27

Az öcsém hazatért. Évekig volt távol. Apám minden nap nézte az utat, jön-e már hazafelé. Minden egyes reggel, minden egyes este. Én itthon voltam, dolgoztam. Látástól Mikulásig, ahogy mondani szokás. Gürcöltem. Mégis, apám mintha észre sem vette volna erőfeszítéseimet. Egyre csak az elveszett fiát várta haza. Bennem pedig nőttön nőtt a keserű irigység. Aztán egy nap megjött. Rongyosan, viharverten, lábáról lefoszlott a saru, alsóruhája cafatokban lógott, felsőruháját már régen zaciba vágta, akárcsak a családi ékszereket. Elszórt, eltékozolt mindent, amit olyan arcátlanul, pökhendi módon kikövetelt magának évekkel ezelőtt. Apám pedig befogadta. De nem ám béresnek, ahogy kérte, visszavette az örökébe. Tiszta ruhát, új köntöst kapott, lábára sarut, ujjára gyűrűt húztak. Az én lagzimra hízlalt borjút is levágatta apám nagy örömében, zenészeket hívatott, csaptak olyan vigasságot, hogy a mezőig hallatszott, ahonnan fáradtan hazatértem. Nem is akartam bemenni, majd szétvetett a méreg. Apám kérlelt, de én makacs voltam. Kíváncsi vagyok, morogtam magamban, hogy őúrfisága hogyan fog másnap hajnalban dolgozni jönni. Legnagyobb meglepetésemre öcsém, másnap korábban kelt mint én. Megmosdott, felöltözött, alázatosan elém állt, hogy várja a parancsaimat. Először ugráltattam és ugrattam is. Mindent szó nélkül megcsinált, alázatosan tűrte gúnyos megjegyzéseimet. Egyszerűen lepergett róla. Keményen dolgozott, minden ételt megköszönt, szerényen viselte magát. Minden alkalommal úgy emelte fel a kenyeret, és mondta a Barukh attah-t, mint aki évek óta nem evett rendeset. Sabbatkor a zsinagógában leghátul állt, úgy hajtotta meg a fejét.

 Egyszer aztán felhívták olvasni. Minden szem reá szegeződött. Feltekintett, lassan, de határozottan a pulpitushoz lépett, átvette a rabbitól a Tóra-tekercset, mint a szerelmes, remegve ráhajolt, úgy csókolta meg. Széthajtotta és olvasni kezdte Mózes szavait. Ahogyan gördültek le az ajkáról az ősi héber igék, láttam magam előtt Izrael fiait, a viharvert, sarutlan, szedett-vedett népet a Sínai-hegy lábánál. Törvény nélkül, rabszolga-lélekkel álltak, nem győzték várni a hegyről a tökéletes adományt Istentől, inkább maguknak faragtak bálványt. Nem tudták kivárni a szabadság tökéletes törvényét. Az egyiptomi aranyakból öntöttek istenszobrot. És akkor rájöttem, hogy én magam is. Hiába hiszem magamat a törvény fiának. Hiába álltam itt minden szombaton. Hiába olvastam a Tóra szavait. Hiába végeztem híven a kötelességemet. Hiába nem szegtem meg apám parancsát. Hiába nem kértem magamnak egy kecskegidát vagy egy tömlő bort mulatságul. Hiába volt mindez kívül tökéletes, hiába nem vétettem nagyon látványosat. Mert a szívem egyiptomibb volt, mint az aranyborjút imádó csürhének, mert a szívemben rabszolga voltam, s nem szabad. 

Bizony azon a napon, mikor öcsém szájából hallottam a törvény szent igéit, megrendült a lelkem, mert beletekintettem a tükörbe, és megláttam a valós arcomat. Hiszen én éppúgy vétettem az Egyetlen Törvényadó ellen, mikor felebarátomra, sőt, tulajdon testvéremre irigykedtem, mint ő, amikor egy másik szabályt szegett meg. Hányszor álltam itt a zsinagógában, hallgatva a törvény szavait, és arra használtam Isten szent igéjét, hogy a másikat, mindig a másikat megítéljem, kárhoztassam, a pokolba kívánjam. Hányszor volt a szívem kemény, irgalmatlan, mikor a szegények adományért könyörögtek. Hányszor csak a számmal dicsértem Istent, s nem a döntéseimmel. S akkor a szívemről mintha óriási kő gördült volna le, s nyomában megindultak a könnyek is, ahogyan a forrás feltör a mélységből. Csak azt tudtam ismételgetni, „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.” Egyszer csak erős kéznek az érintését éreztem a rázkódó vállamon. Öcsém támasztott meg engem, a keblére ölelt, úgy tartott, mint ahogyan apánk tartotta őt aznap, amikor hazatért. Én pedig határtalan irgalmat, szeretetet és belső békességet éreztem, amilyet talán még soha azelőtt.

                                            Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése c. festménye

https://en.wikipedia.org/wiki/The_Return_of_the_Prodigal_Son_(Rembrandt)#/media/File:Rembrandt_Harmensz_van_Rijn_-_Return_of_the_Prodigal_Son_-_Google_Art_Project.jpg

Attól a szombattól fogva a testvéremmel együtt imádkozunk és dolgozunk. Együtt látogatjuk az árvákat és az özvegyeket, úgy adjuk az alamizsnát, hogy egyik kezünk nem is tudja, mit tesz a másik. Minden napunk az Isten színe előtt így telik. Együtt készülünk a nagy zarándokünnepre is, a Sávuótra, a hetek ünnepére, amikor mi zsidók minden országból összegyűlünk Jeruzsálemben, hogy megünnepeljük, hogy az Úr a Sínai-hegyen Mózes által a Tórát adta nekünk. Ezen az ünnepen, amelyet görögül pünkösdnek, azaz a húsvét utáni 50. napnak neveznek, olyan sok népből és nyelvből vagyunk együtt, hogy az embernek mindig az az érzése, bármikor közénk léphet a Messiás, mert olyan szent hangulat van, amely kedvez a próféciák beteljesedésének.

Kedves Testvérek! Ezen a vasárnapon egy nagyon szombati ige szólt hozzánk, ezért egy elképzelt, őskeresztény, illetve még nem egészen őskeresztény, mert pünkösd előtt levő, de már a törvény által előhozott bűnbánatot megélő zsidó testvérünk, a tékozló fiú bátyjának feltételezett gondolatait hoztam ma ebben a kis novellában. Jakab apostol zsidókból lett keresztényeknek ír arról, hogyan is éljék meg a Jézus Krisztusba vetett hitüket. Ha el akarjuk ennek a levélnek a címzettjeit gondolni, akkor körülbelül ilyen embereket kell magunk elé képzelnünk. Nem tudom, mennyire tudtunk vele azonosulni. Nekem, amikor írtam a novellát, könnyű volt az ő helyzetébe beleélnem magam. Irigység, pletyka, a jócselekedetek elmulasztása, önteltség, saját kegyességbe vetett pökhendi vakhit, mások lenézése, elítélése, hányszor elbotlom mindezekben én is. Hála, hogy hangzik a mi istentiszteletünkön is a törvény, hogy tükröt tartson. Nekem, nem másoknak.

Egyes bibliatudósok azt mondják, hogy Jakab levelének a szerzője az a Jakab, aki Jézus testvére volt, szintén József és Mária fia. Ha ez így van, akkor nem lehetett könnyű gyerekkora. Képzeljük csak el, egy ilyen különleges testvérrel! János evangéliuma le is írja, hogy Jézusban még a testvérei sem hittek, ők is jelet akartak kiprovokálni belőle. Az Apostolok Cselekedeteiben az 1. fejezetben mégis azt olvassuk, hogy a mennybemenetel után az apostolokkal Mária és Jézus testvérei is együtt imádkozva várták a Szentlélek érkezését. Pál apostol pedig Jakabot felsorolja az 1 Kor 15-ben, mint akinek külön is megjelent a feltámadt Jézus, a Galata-levélben pedig mint oszlopot nevezi őt az apostolok között, Péterrel és Jánossal együtt. A korai egyháztörténet szerzők, például Euzébiosz azt írja róla, hogy olyan hatalmas tiszteletnek örvendett Jeruzsálemben, hogy a zsidók körében is felháborodást keltett, amikor a főpap, kihasználva két helytartó közötti rövid interregnumot, megköveztette. Jakab tehát rendkívül hűségesen követte Jézust, mégis alázatra int minket önbecsapás helyett. Imádság és munka, hit és cselekedetek, spiritualitás és hétköznapi élet összhangjára hív. Arra a szabadságra, amely nem a rabszolga lelkületével figyeli a törvény betűjét, hanem az újjászületett fiú, az örökös méltóságával keresi és híven teljesíti az Atya akaratát.

Imádkozzunk!

Urunk, kérünk írd szívünkbe a törvényedet, hogy eszünkbe se jusson azt a darabokra zúzott kőtáblákon keresni. Még kevésbé akarjuk egymást fejbe vágni a kőtáblákkal. Add, hogy a törvényed, mint egy iránytű, ébresztgesse lelkisismeretünket, figyelmeztessen, ha rossz irányba megyünk, és vezessen minket a Fiadban, Jézusban kapott kegyelem felé. Ámen

Jó az (anya) Isten, jót akar

Igehirdetés Cantate vasárnapján, Anyák napján Gyomán és Mezőtúron

„Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.  Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.  Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát.  Ezért tehát vessetek el magatoktól minden tisztátalanságot és minden gonoszságot, és szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket.” (Jak 1,16-21)

Kedves Ünneplő Gyülekezet!

Móra Ferenc 101 évvel ezelőtt, 1925-ben írta Zengő Ábécé című versét, amelyet szerintem szinte mindnyájan ismerünk. Móra minden betűhöz írt egy-egy sort. Azonban 1948-ban, az oktatáspolitika nagy változásokon ment keresztül. Az akkoriban kiépülő diktatúra nem tűrte az Isten szót az irodalomban, különösen egy ilyen nagy jelentőségű versben, amellyel minden olvasni tanuló magyar gyermek találkozik, s a J-betűhöz tartozó, „Jó az Isten, jót akar” sort megváltoztatták. Kihúzták az Isten-t, s az anya szót tették a helyébe. Így lett „Jó az anya, jót akar”, ahogyan több kiadás illusztrációja is ehhez igazodik, és még néhány évvel ezelőtt is így szerepelt a tankönyvekben, holott az író dédunokája már kijárta a kiadóknál, hogy az eredeti szöveget állítsák vissza az új kiadásokban.  

Ebben a videóban már az eredeti szöveggel, de az "anyás" illusztrációval hallhatjuk a  verset

Szóval, kedves édesanyák, így kerültetek, így kerültünk az ’50-es években tudtunkon és akaratunkon kívül Isten helyébe. Illetve nagyanyáink, dédanyáink. Talán vannak, akik osztoznak velem abban az érzésben, hogy ez a helycsere, ez bizony néha nagyon nyomasztó tud lenni. Amikor elvárás, hogy az anyának mindenre legyen ereje, mindenre legyen ideje, mindig legyen jelen, mindig a legjobb formáját hozza. Legyen mindenható, oldjon meg minden problémát, gyógyítsa meg a betegeket, hárítson el minden veszélyt. Mindig és minden körülmények között feltétel nélkül szeressen. Mindig legyen erős, soha ne panaszkodjon, bármit bírjon ki.

Mert ha kihagyjuk a mondatainkból, a gondolkodásunkból Istent, és magunkat tesszük a helyébe, akkor bizony mi leszünk a jóság végső forrásai. De vajon tényleg lehet-e egy törékeny, sebezhető emberi lény a tökéletes jóság forrása? Vagy van valami, ami túlmutat rajtunk?

A kereszténység azt vallja, hogy Isten minden jóság és szeretet forrása. Minden jó, amit kapunk, minden jó, amit egymással teszünk, minden szeretet, amellyel egymáshoz kötődünk, az Istentől ered. Akkor is, ha mi sokszor elfelejtjük ezt a forrást, nem törődünk vele, vagy egyszerűen csak nem ismerjük Őt, mert láthatatlan számunkra, mint egy föld mélyéből feltörő víz. Ami jó bennünk van, az Tőle van, aki megálmodott és megalkotott minket, még az édesanyánk méhében. Bizony mindannyiunkat, akik itt ülünk a Tökéletes Jóság és Szeretet formált. Mert Isten már akkor ismert és szeretett minket, még mielőtt a saját anyukánk megtudta, hogy a szíve alatt formálódunk.

Amikor megszületünk, és megtapasztaljuk a körülöttünk élők, rólunk gondoskodók szeretetét és gondviselését, akkor áhítatot élünk át, mert úgy éljük meg, hogy ezeket a dolgokat valaki nagyobb, valaki jobb adja. Ezért olyan szomorú, ha egy gyermek nem kapja meg a szükséges gondoskodást. Mert a szeretetet egymástól tanuljuk. Hiszen Isten képmásaiként szeretetre, kapcsolatra nyitott lények vagyunk. Már annak is születünk.

Jakab apostol azt mondja, minden jó adomány és minden tökéletes ajándék a mennyei Atyától van. Bátorít minket, hogy kérjük és fogadjuk is el ezeket az ajándékokat! Mik ezek az ajándékok? Bölcsesség, hűség, igazság, jóság, egyenesség, őszinteség, megbocsátás. Ezek olyan tulajdonságok és erők, amelyek túlmutatnak az emberen, amelyek felülről származnak, a szeretet titkos világából. És talán ilyen tapasztalatunk is van, emberként, anyaként vagy apaként, testvérként, barátként, hogy úgy érezzük, az erőnk végére értünk, aztán valahogyan mégis van, valahonnan, valami rejtélyes forrásból. Kinyújtjuk a kezünket az ég felé, és valaki megfogja és fölemel a mélységeinkből. Valaki beletesz valamit az üres kezünkbe. Átölel, ha sírunk. Valaki, aki a régi életünkból új életre szült minket.

Most, hogy így jobban belegondoltam, a cenzúra talán valami olyasmire tapintott mégis rá, amire nem is akart. Talán Istennek mégis vannak anyai tulajdonságai (meg apai is), és az anyának is vannak isteni tulajdonságai. Mert valahonnan mégis van ez a jóság, mégis van ez a szeretet. Onnan, fölülről.

A legnagyobb ajándék, aki onnan fölülről származik, maga Jézus Krisztus. Isten a saját gyermekét, egyszülött Fiát küldte el ajándékként az egész emberiségnek. Ezt ünnepeljük karácsonykor, hogy Betlehemben, 2000 évvel ezelőtt maga a nagybetűs Jóság és Szeretet emberré lett. Egy egyszerű családba született, anyává tett egy fiatal lányt, Máriát. Isten egy anyukát választott arra, hogy eljöjjön ebbe a világba. Jézus pedig gyerekből felnőtt lett, köztünk járt, mindenkivel jót tett, és Isten szeretetére tanította az embereket. Amit pedig különösen neki köszönhetünk, az a megbocsátás ereje.

Jézus azt mondta, nincs olyan vétek, hiba, rossz döntés vagy emberi zsákutca, amelyet Isten ne tudna és akarna megbocsátani. És azt kérte azoktól az emberektől, akik őt követik, hogy maguk is bocsássanak meg minden rosszat, amit mások ellenük vétettek. Mi, emberek, csak töredékesen, sebzetten, tökéletlenül tudjuk szeretni egymást. De a megbocsátás összekapcsol minket a Tökéletes Szeretettel. Ő áldjon meg mindnyájunkat, hogy ne haraggal, sértődéssel, hanem türelemmel, békességgel, szeretettel és megbocsátással tudjunk egymás felé fordulni minden élethelyzetben. Ámen

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, köszönjük minden ajándékodat. Köszönjük édesanyánkat, gyermekeinket. Add, hogy minden ajándékodat bizalommal és hálával fogadjuk! Ámen

 

Szolgák és urak – első rész

 

Igehirdetés Húsvét utáni 3. (Jubilate) vasárnapján 1Pt 2,11-20 alapján

Kedves Testvérek!

Ahogyan múlt vasárnap már beharangoztam, a mai alapige adja meg az előzménysztorit a múlt heti szakaszunkhoz. Innen látható, hogy Péter apostol a rabszolgák felszólítását, jelesül, hogy a jótettekben és tűrésben kövessék Jézus Krisztust, aki az Úr szolgájaként mindannyiunkért szenvedett és halt meg, milyen keretbe is ágyazza.

Nemcsak a szolgákat szólítja fel Péter, hogy szolgáljanak, hanem az urakat is. Tulajdonképpen mindenkit, aki Jézus Krisztust követőjeként akar élni. És felszólításában van egy különös paradoxon, amely szerint ezt a szolgálatot „mint szabadok” kell hogy végezzük.

Luther Márton egyik korai írásában, A keresztyén ember szabadságában két tételt fektet le, melyeket aztán bibliai példákkal igazol. Az első: a keresztény mindenkitől szabad, és nincs alávetve senkinek. A második: a keresztény mindenkinek készséges szolgája, és alá van vetve mindenkinek. Bár a két tétel ellentmondani látszik egymásnak, ha követjük Luther gondolatmenetét, láthatjuk, hogy csak az ősi apostoli tanítást követi. A Krisztusba vetett HIT ÁLTAL ugyanis a keresztény mindentől és mindenkitől szabad. Nincs alávetve bűnnek, halálnak, gonosz hatalmaknak, de még a földi hatalomnak és törvénynek sem. A hit szabaddá tesz mindezektől. Viszont a Krisztusból áradó, és a keresztény ember életét átformáló, valamint az embertársakra is hatást gyakorló SZERETET ÁLTAL a keresztény ember önmagát önként és szabadon felajánlja Isten és ember szolgálatára. Nem azért, hogy elnyerje az örök életet, hiszen az hit által valósul meg, hanem hogy már itt és most ÉLJE azt.

Ez a két alaptétel nagyon fontos, ha jól akarjuk érteni Péter apostol szavait. A kérdés az, hogy miért engedelmeskedjünk földi hatalmaknak? Hiszen hitünk szerint ők is alá vannak vetve Istennek. Ha mi közvetlenül Isten szolgái vagyunk, miért kéne adót fizetni vagy katonáskodni vagy alávetni magunkat egy földi igazságszolgáltatásnak? Péter válasza egyértelmű: „az Úrért” illetve „Istenrre néző lelkiismerettel” kell eltűrni még azt is, ami bánt, amivel nem értünk egyet, amit igazságtalannak illetve károsnak tartunk. Péter szerint a földi hatalomnak engedelmeskedni kell, amíg az betartja az alapvető emberi normákat, de félni, rettegni nem kell tőle. Sőt, félni egyedül Istent szabad. Ami azt jelenti, hogy Őt tartjuk a legnagyobbnak. Péter szerint a földi hatalom mögött maga Isten áll: Ő küldi azért, hogy az emberek közti együttélés lehetséges legyen, valamiféle jogrend megvalósuljon. Végső soron ezért Isten ítéli meg ezeket a hatalmakat.

Péter szerint, aki Krisztust akarja követni, tegyen jót mindig, mindenkivel. Akkor is, ha bántják, még az ellenséggel is. Az erőszakmentes ellenállás történelmi példáiból tudjuk, hogy ez a hozzáállás lefegyverző lehet, és hosszú távon komoly társadalmi fordulatokat is előkészíthet. Ha a gondolataidat a hit, tetteidet pedig a szeretet irányítja, akkor egyszerre vagy szabad és szolga. Szabad vagy, nem arra, hogy gonoszul viselkedj, és aztán a szabadság eszméjével takarózz, hanem arra, hogy szolgálj. Ne kényszerből, hanem önként. Minden keresztény ember közvetlenül Isten szolgája, nem pedig embereké.  Az egyházban lévő látszólagos hierarchia valójában egy fordított piramis (vagy legalábbis így lenne jó megélni), ahol a magasabb szintű vezetők a szolgák szolgái. Fun fact: a római pápa egyik címe is ez – Isten szolgáinak szolgája.

A Be thou my vision (Légy az álmom) című keresztény himnuszt is Patriknak tulajdonítjuk

Oké, de hogyan? – kérdezhetnénk. Hogyan tehetnénk jót azokkal, akik bántanak, hogyan engedelmeskedhetnénk olyan földi hatalmaknak, akik láthatóan igazságtalanok? Írországi Patrik egy olyan ókori szent, az írek apostola, akit gyermekként elraboltak és a szigetországban rabszolgaként dolgoztattak. Később sikerült megszöknie, azonban visszatért a szigetre mint misszionárius, és az írek között hirdette az evangéliumot. Egykori rabszolgatartói között. Nevéhez fűződik számos költemény, vallásos himnusz és a három levelű lóhere jelképe is: Patrik ugyanis ezzel a kis növénykével magyarázta az íreknek a Szentháromság titkát.

Weöres Sándor írja a Rongyszőnyeg 13. darabjában:

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Az emberré lett Isten, Jézus Krisztus egyszerre a legnagyobb úr és a legnagyobb szolga. Ő megmutatta azt az utat, hogyan lehet valaki naggyá Isten országában. Amikor megmosta a tanítványok lábát az utolsó vacsorán, rabszolgamunkát végzett, de nem kényszerből, hanem önként. Ezzel megmutatta azt, hogy a tanítványai között nincsen kis és nagy szolgálat. Aki kivasalja az oltárterítőt, meggyújtja a gyertyát, bevásárol az idős szüleinek, meglátogat egy beteget, átöleli a sírót, vagy bármilyen, akár a legapróbbnak tűnő szolgálatot is végzi Jézus nevében, azt megbecsüli az Atya. Mert nem az a lényeg, mit teszünk, hanem hogy kinek, kiért, kire nézve tesszük.

Teréz anya azt mondja, „nem tehetünk nagy dolgokat, csak kis dolgokat, nagy szeretettel”. Kezdjük el ezt ma. Nem kell gigaprojekt. Egyetlen apróság, de a Jézus Krisztustól kapott szeretettel és erővel átitatva.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te vagy az egyetlen igaz Szolga, mi pedig a haszontalan szolgákra hasonlítunk. Köszönjük, hogy mégis barátaidnak hívsz, nem magad alá akarsz gyűrni, hanem magad mellé akarsz emelni minket. Add, hogy méltóképpen nevezzenek minket a te nevedről keresztényeknek! Ne lehessen ez szitokszó, hanem a te nevedet dicsőítsék az emberek, látva azt a jót, amit teszünk. Ámen

Megöl és megelevenít

Igehirdetés húsvét vasárnapján 1 Sám 2,1-10 alapján

„Vajon Julika lát minket az égből?” – kérdezte kisfiam valamelyik napon egy nemrég elhunyt ismerősünkre célozva. Ti mit gondoltok erről, kedves testvérek? Hol vannak és hogy vannak azok a szeretteitek, akiket már eltemettetek? Akikért a harang szólt. Akikért imádkozunk november elsején. Akik már nincsenek veletek fizikailag, amikor karácsonykor vagy húsvétkor összegyűlik a család. Mit gondoltok róluk? Mit gondoltok, veletek mi lesz, ha meghaltok?

Ezt az ünnepet magyarul húsvétnak hívjuk, ami kicsit ki is jelöli a magyarok értelmezési keretét erről az ünnepről. Végre vége a böjtnek, vehetünk magunkhoz húst, mondja a név. Ez persze már csak a nevében maradt meg, hiszen a böjti hagyományaink 98%-át már a fogyasztói társadalom régen maga alá gyűrte. De még ha tartottuk is a böjtöt, ennek az ünnepnek nem az az értelme, hogy végre ehetünk húst. A régiek ezzel a hagyománnyal azt próbálták újraélni a saját testükben, amit Jézus tanítványai átélhettek ebben a három napban. A gyászt és az örömöt, a böjtöt és az ünnepet. Vannak más nyelvek, például a szláv nyelvek, amelyek a húsvétot és a vasárnapot is feltámadásnak nevezik. Ezt még a kommunizmus legsötétebb évtizedei sem tudták kiirtani e nyelvekből. Persze az, hogy a név megmaradt, sajnos semmit nem garantál azzal kapcsolatban, hogy vajon a feltámadáshit is megmaradt-e az adott népben.

A Budahegyvidéki Evangélikus Templom oltáránál 2015-ben. Hátam mögött a nyitott sírnál álló angyal az oltár-üvegképen (fotó: Karancsi Rudolf)

Minden istentiszteleten elmondjuk, hogy hiszünk abban, hogy Jézus feltámadt a halálból. Sőt azt is elmondjuk, hogy nemcsak Jézus Krisztus feltámadásában hiszünk, hanem abban is, hogy mi, emberek feltámadunk. A test feltámadását hisszük. Minden test feltámadását. Kérdezhetné valaki, hogyan kezdődött ez a tradíció. Megmondom, mert a Szentírásban ezt pontosan nyomon lehetett követni. Az Ószövetségben kezdődik. Először egy homályos képzettel, hogy azok, akik meghaltak, Istennél rejtélyes módon mégis csak élnek. Mert ez az Isten Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének hívja magát. (2Móz 3) Vagyis olyan emberek hitéhez kapcsolja önmagát, akik már „pihenni tértek őseikhez”. Mintha aludnának. Ugyanakkor Isten nem a holtak, hanem az élők Istenének nevezi magát. A zsoltárosok is arról énekelnek, hogy az Úr a pokolban is Úr, a héberül Seólnak nevezett holtak birodalmában is. (139.zsoltár) Ha meghalunk, akkor sem vagyunk rejtve előle. Még a sírból is képes visszahozni. Végül Dániel könyvében csúcsosodik ki a feltámadás gondolata, ahol a halottak feltámadását az utolsó ítélet követi.

Jézus korában azonban nem mindenki hitt a feltámadásban. A szadduceusok azzal érveltek, hogy a Tóra, Mózes 5 könyve nem ír expressis verbis a feltámadásról, és ami nincs benne a Tórában, az nincs a valóságban sem. Velük is vitázik Jézus. A farizeusok hitték, hogy van feltámadás. Ezt az ellentétet aknázza ki Pál apostol(Apcsel 23), hogy egykori párttársait a maga oldalára állítsa a perében. Mi az, amiben egyetértünk? A feltámadás reménységében.

A keresztények feltámadáshite azonban nem ilyen bizonytalan többé, mert Jézus Krisztus valóságos feltámadásán alapszik. Ugye emlékszünk, hogy hogyan ért véget a nagypénteki történet? Lezárták a sírboltot egy nagy kővel. Amikor pedig Jézus női követői vasárnap hajnalban megjelentek a sírnál, a követ már elhengerítve találták és a holttest nem volt meg. Később sem lett meg. Ellenben találkoztak vele, méghozzá több tanítvány egymástól függetlenül több alkalommal azzal a Jézussal, aki meghalt és feltámadt. Az alternatív történet, amely szerint a tanítványok ellopták volna a holttestet, amit a nagytanács terjesztett, egyszerűen nevetséges. Jézus tanítványai ugyanis életüket adták ezért a jó hírért, hogy Jézus legyőzte a halált. Vajon képesek lettek volna erre, ha a valóságban a pincében rejtegetnek egy holttestet (vagy egy csontvázat)?

Ha Jézus engedett volna a kísértésnek és leszáll a keresztről, az nyilván csoda lett volna. Az emberek talán ott és akkor tömegesen leborultak volna előtte. De ez az a fajta csoda lett volna, amire azt mondjuk, hogy „három napig tart”. Vasárnapra már a többség el is felejtette volna. Mivel azonban Jézus valóságosan meghalt, és harmadnapra valóságosan feltámadt, ez már egy olyan csoda, ami 2000 éve tart. Ez nem szemfényvesztés, amit akár az ördög is létre tudna hozni. Ez olyan csoda, ami mögött csak Isten állhat.

Honnan tudjuk ezt? Ebből az ősi énekből, Anna hálaénekéből az Ószövetségből. Ez a hálaének egy fájdalmasan kezdődő, de örömmel és hálával végződő történet lezárása (1Sám 1-2). Annának nem született gyermeke, mert meddő volt. Ezért a férje egy másik asszonyt hozott a házhoz, akinek viszont lettek gyermekei. Egy családi istentisztelet alkalmával Anna annyira elkeseredett a megalázott helyzete miatt, hogy bement a szentélybe, és ott magában motyogva-imádkozva öntötte ki lelkét az Úr előtt. Éli pap először azt hiszi, hogy részeg, de aztán meggyőződik róla, hogy őszintén keresi az Urat, és kijelenti neki, hogy imája meghallgatásra talált. Anna pedig teherbe esik, és fiút szül, akit Sámuelnek nevez el, és akit még kisgyermekként felajánl az Úrnak. Ekkor hangzik el ez a hálaének, amely nem csupán egy örömteli felkiáltás, hogy a terméketlen élet termékennyé vált, hogy Isten új életet teremtett, hanem az egész Sámuel könyvnek a „teológiai tartalomjegyzéke”. Mária Magnificat énekéhez hasonlóan arról beszél, hogy Isten azokat emeli fel, akik emberi szemszögből kicsinyek, megalázottak. És ezeknek az ellentéteknek a sorába illeszkedik egy különös kijelentés: „ az Úr megöl és megelevenít, letaszít a sírba és újra felhoz onnét”. Vagyis Isten élet és halál ura. Ő dönti el. Csak Ő képes arra, hogy új életet teremtsen és a holtat is megelevenítse.

Vagyis Jézus Krisztust maga az Atyaisten támasztotta fel. Nem volt emberi vagy angyali segítő, aki ezt megtegye. Erre csakis Isten képes.

Ha viszont Isten feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, akkor arra is képes, hogy minket feltámasszon. És a szeretteinket. Nekem már elhunytak a szüleim, de biztos vagyok benne, hogy találkozom még velük az Isten Országában, az örök életben. Nem tudom, hogy látnak-e, hallanak-e, lehet, hogy csak alszanak. De Istennél vannak.

Nem kell tehát úgy gyászolnunk, mint akiknek nincsen reménységük. Nem kell úgy szenvednünk és búcsúznunk az élettől, mint akik nem tudják, hogy hová tartanak. Mert a végén nem lesz igaza semmilyen izmusnak, semmilyen emberi világnézetnek, ideológiának. Nem lesz ember, aki a végén nevet. Nem lesz ember, akinek igaza lesz. Még a hívőknek sem lesz igaza az ateistákkal szemben. Egyedül Istennek lesz igaza. Egyedül Ő fog győzni. Ő azonban a győzelmét Krisztus által meg akarja osztani velünk is.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te nemcsak szenvedtél és meghaltál értünk, de fel is támadtál. Legyőzted a halált. Kérünk add, hogy mi is részeseivé legyünk győzelmednek a hit és a reménység által! Add, hogy ennek a győzelemnek a biztos tudatában nézzünk szembe a halállal! Ámen