Megöl és megelevenít

Igehirdetés húsvét vasárnapján 1 Sám 2,1-10 alapján

„Vajon Julika lát minket az égből?” – kérdezte kisfiam valamelyik napon egy nemrég elhunyt ismerősünkre célozva. Ti mit gondoltok erről, kedves testvérek? Hol vannak és hogy vannak azok a szeretteitek, akiket már eltemettetek? Akikért a harang szólt. Akikért imádkozunk november elsején. Akik már nincsenek veletek fizikailag, amikor karácsonykor vagy húsvétkor összegyűlik a család. Mit gondoltok róluk? Mit gondoltok, veletek mi lesz, ha meghaltok?

Ezt az ünnepet magyarul húsvétnak hívjuk, ami kicsit ki is jelöli a magyarok értelmezési keretét erről az ünnepről. Végre vége a böjtnek, vehetünk magunkhoz húst, mondja a név. Ez persze már csak a nevében maradt meg, hiszen a böjti hagyományaink 98%-át már a fogyasztói társadalom régen maga alá gyűrte. De még ha tartottuk is a böjtöt, ennek az ünnepnek nem az az értelme, hogy végre ehetünk húst. A régiek ezzel a hagyománnyal azt próbálták újraélni a saját testükben, amit Jézus tanítványai átélhettek ebben a három napban. A gyászt és az örömöt, a böjtöt és az ünnepet. Vannak más nyelvek, például a szláv nyelvek, amelyek a húsvétot és a vasárnapot is feltámadásnak nevezik. Ezt még a kommunizmus legsötétebb évtizedei sem tudták kiirtani e nyelvekből. Persze az, hogy a név megmaradt, sajnos semmit nem garantál azzal kapcsolatban, hogy vajon a feltámadáshit is megmaradt-e az adott népben.

A Budahegyvidéki Evangélikus Templom oltáránál 2015-ben. Hátam mögött a nyitott sírnál álló angyal az oltár-üvegképen (fotó: Karancsi Rudolf)

Minden istentiszteleten elmondjuk, hogy hiszünk abban, hogy Jézus feltámadt a halálból. Sőt azt is elmondjuk, hogy nemcsak Jézus Krisztus feltámadásában hiszünk, hanem abban is, hogy mi, emberek feltámadunk. A test feltámadását hisszük. Minden test feltámadását. Kérdezhetné valaki, hogyan kezdődött ez a tradíció. Megmondom, mert a Szentírásban ezt pontosan nyomon lehetett követni. Az Ószövetségben kezdődik. Először egy homályos képzettel, hogy azok, akik meghaltak, Istennél rejtélyes módon mégis csak élnek. Mert ez az Isten Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének hívja magát. (2Móz 3) Vagyis olyan emberek hitéhez kapcsolja önmagát, akik már „pihenni tértek őseikhez”. Mintha aludnának. Ugyanakkor Isten nem a holtak, hanem az élők Istenének nevezi magát. A zsoltárosok is arról énekelnek, hogy az Úr a pokolban is Úr, a héberül Seólnak nevezett holtak birodalmában is. (139.zsoltár) Ha meghalunk, akkor sem vagyunk rejtve előle. Még a sírból is képes visszahozni. Végül Dániel könyvében csúcsosodik ki a feltámadás gondolata, ahol a halottak feltámadását az utolsó ítélet követi.

Jézus korában azonban nem mindenki hitt a feltámadásban. A szadduceusok azzal érveltek, hogy a Tóra, Mózes 5 könyve nem ír expressis verbis a feltámadásról, és ami nincs benne a Tórában, az nincs a valóságban sem. Velük is vitázik Jézus. A farizeusok hitték, hogy van feltámadás. Ezt az ellentétet aknázza ki Pál apostol(Apcsel 23), hogy egykori párttársait a maga oldalára állítsa a perében. Mi az, amiben egyetértünk? A feltámadás reménységében.

A keresztények feltámadáshite azonban nem ilyen bizonytalan többé, mert Jézus Krisztus valóságos feltámadásán alapszik. Ugye emlékszünk, hogy hogyan ért véget a nagypénteki történet? Lezárták a sírboltot egy nagy kővel. Amikor pedig Jézus női követői vasárnap hajnalban megjelentek a sírnál, a követ már elhengerítve találták és a holttest nem volt meg. Később sem lett meg. Ellenben találkoztak vele, méghozzá több tanítvány egymástól függetlenül több alkalommal azzal a Jézussal, aki meghalt és feltámadt. Az alternatív történet, amely szerint a tanítványok ellopták volna a holttestet, amit a nagytanács terjesztett, egyszerűen nevetséges. Jézus tanítványai ugyanis életüket adták ezért a jó hírért, hogy Jézus legyőzte a halált. Vajon képesek lettek volna erre, ha a valóságban a pincében rejtegetnek egy holttestet (vagy egy csontvázat)?

Ha Jézus engedett volna a kísértésnek és leszáll a keresztről, az nyilván csoda lett volna. Az emberek talán ott és akkor tömegesen leborultak volna előtte. De ez az a fajta csoda lett volna, amire azt mondjuk, hogy „három napig tart”. Vasárnapra már a többség el is felejtette volna. Mivel azonban Jézus valóságosan meghalt, és harmadnapra valóságosan feltámadt, ez már egy olyan csoda, ami 2000 éve tart. Ez nem szemfényvesztés, amit akár az ördög is létre tudna hozni. Ez olyan csoda, ami mögött csak Isten állhat.

Honnan tudjuk ezt? Ebből az ősi énekből, Anna hálaénekéből az Ószövetségből. Ez a hálaének egy fájdalmasan kezdődő, de örömmel és hálával végződő történet lezárása (1Sám 1-2). Annának nem született gyermeke, mert meddő volt. Ezért a férje egy másik asszonyt hozott a házhoz, akinek viszont lettek gyermekei. Egy családi istentisztelet alkalmával Anna annyira elkeseredett a megalázott helyzete miatt, hogy bement a szentélybe, és ott magában motyogva-imádkozva öntötte ki lelkét az Úr előtt. Éli pap először azt hiszi, hogy részeg, de aztán meggyőződik róla, hogy őszintén keresi az Urat, és kijelenti neki, hogy imája meghallgatásra talált. Anna pedig teherbe esik, és fiút szül, akit Sámuelnek nevez el, és akit még kisgyermekként felajánl az Úrnak. Ekkor hangzik el ez a hálaének, amely nem csupán egy örömteli felkiáltás, hogy a terméketlen élet termékennyé vált, hogy Isten új életet teremtett, hanem az egész Sámuel könyvnek a „teológiai tartalomjegyzéke”. Mária Magnificat énekéhez hasonlóan arról beszél, hogy Isten azokat emeli fel, akik emberi szemszögből kicsinyek, megalázottak. És ezeknek az ellentéteknek a sorába illeszkedik egy különös kijelentés: „ az Úr megöl és megelevenít, letaszít a sírba és újra felhoz onnét”. Vagyis Isten élet és halál ura. Ő dönti el. Csak Ő képes arra, hogy új életet teremtsen és a holtat is megelevenítse.

Vagyis Jézus Krisztust maga az Atyaisten támasztotta fel. Nem volt emberi vagy angyali segítő, aki ezt megtegye. Erre csakis Isten képes.

Ha viszont Isten feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, akkor arra is képes, hogy minket feltámasszon. És a szeretteinket. Nekem már elhunytak a szüleim, de biztos vagyok benne, hogy találkozom még velük az Isten Országában, az örök életben. Nem tudom, hogy látnak-e, hallanak-e, lehet, hogy csak alszanak. De Istennél vannak.

Nem kell tehát úgy gyászolnunk, mint akiknek nincsen reménységük. Nem kell úgy szenvednünk és búcsúznunk az élettől, mint akik nem tudják, hogy hová tartanak. Mert a végén nem lesz igaza semmilyen izmusnak, semmilyen emberi világnézetnek, ideológiának. Nem lesz ember, aki a végén nevet. Nem lesz ember, akinek igaza lesz. Még a hívőknek sem lesz igaza az ateistákkal szemben. Egyedül Istennek lesz igaza. Egyedül Ő fog győzni. Ő azonban a győzelmét Krisztus által meg akarja osztani velünk is.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te nemcsak szenvedtél és meghaltál értünk, de fel is támadtál. Legyőzted a halált. Kérünk add, hogy mi is részeseivé legyünk győzelmednek a hit és a reménység által! Add, hogy ennek a győzelemnek a biztos tudatában nézzünk szembe a halállal! Ámen

Szolgák és urak – második rész

Igehirdetés húsvét 2. (jó pásztor) vasárnapján 1Pt 2,20b-25 alapján

Kedves Testvérek!

A Chosen -Kiválasztottak című sorozat 5. évadát kezdtük el nemrég nézni férjemmel, és meglepődve vettük észre, hogy a főcím előtti bevezető rész az utolsó vacsora eseményein kalauzolja végig a nézőket, csakhogy fordított időrendben. Ami rendkívül figyelemfelkeltő szerkesztési mód, mert olyan, mintha visszafelé haladnánk az időben. Előbb látjuk a következményt, és utána az előzményt. Az evangélikus preikóparend a mai és a jövő heti vasárnapon is valahogy így provokálja az elménket, mert a mai igeszakaszunk előzményét a jövő vasárnapi alapigében fogjuk hallani.

A Chosen-Kiválasztottak 5. évadának trailere

Szenvedés. Mi az első dolog, amikor beugrik, ha ezt a szót halljuk? A saját szenvedésünk? Mások szenvedése? Mire gondolunk? Amikor a másik ember szenvedését szemléljük, akkor gyakran rajtunk van egy olyan szemüveg, amit „igazságos világ hipotézisnek” neveznek a pszichológusok. Nagyon erősen hinni akarunk benne, hogy a világ, az élet alapvetően igazságos. Hogy ki-ki azt kapja, amit megérdemel. Paradox módon ez az igazságosságba vetett fanatikus vakhit, ami szinte automatikus bennünk arra jó leginkább, hogy társadalmi igazságtalanságokat konzerváljon, akár évszázadokra.

Hajléktalan? Alkoholista? Rákos? Csicska? Prosti? Szegény? Börtönviselt? „Biztos megérdemli a sorsát”- nyugtatjuk magunkat. A szegregáció erősítésével, előítéletekkel, diszriminációval, megszégyenítéssel és gyakran erőszakkal válaszolunk arra, amikor valaki más irgalomra szorulna. Ez az elmélet arra jó, hogy csökkentsük a saját szorongásunkat, és abba az illúzióba ringassuk magunkat, hogy a sorsunk a saját kezünkben van, jólétünk a jól meghozott döntéseknek köszönhető.

Igen ám, csakhogy a szenvedés senkit sem kímél. Nem válogat. Nem diszkriminál. Mindenki szenved. Krisztus követői is szenvednek. Nem az különböztet meg minket a világtól, hogy minket az Isten kímél és jutalmaz, hanem az, hogy soha nem hagy minket egyedül. Nem bátorít minket a szenvedésRE, nem kell keresnünk azt. Mindig bátorít minket a szenvedésBEN, mert ha tényleg követed Krisztust, akkor a szenvedés garantáltan meg fog találni. A keresztről van szó.

Nem minden szenvedés kereszt. Ha azért szenvedek, mert elrontottam valamit, az nem kereszt. Kereszt elsősorban az a szenvedés, amit Krisztusért és Krisztusra nézve szenvedek el. És Péter apostol itt azt mondja, hogy ha akkor is büntetnek, amikor nem vétettél, de ezt eltűröd és bosszúfantáziák helyett Isten kezében hagyod az igazságszolgáltatást, akkor  Jézus Krisztusnak a példáját követed.

Mert mit tett Jézus, amikor gyalázták? Átkozódással, gyalázkodással felelt? Nem. Ellenállt, amikor kínozták? Nem. Mégsem tekintjük őt valamiféle baleknak, aki tehetetlenül tűrte a kínokat, mert tudjuk, hogy Jézus nem volt tehetetlen. Ő bármikor dönthetett volna úgy, hogy elkerüli ezt az utat. Szabad akaratából mégis végigment a fájdalom útján, hogy minket megmentsen. Hogy a gonosz többé ne uralkodjék rajtunk.

Április 16-án nemcsak a holokauszt magyarországi emléknapja van, hanem a modern rabszolgaság elleni világnap is. Tudtuk, hogy vannak még rabszolgák? Pedig már nem törvényes, mégis létezik. Az apostolok korában teljesen természetesnek tűnt még, hogy az egyik ember a másik tulajdona a jog szerint. A gyülekezetben azonban a rabszolgák is szabadok voltak. Egyenlőnek érezhették magukat. Ahogyan a nők is. Voltak köztük azonban sokan, akik olyan családfő alatt szolgáltak, aki még hírből sem ismerte Krisztust. Péter nem azért szólítja fel a szolgákat, hogy engedelmeskedjenek a durva és kíméletlen uraknak, hogy ezzel erkölcsileg igazolja azok kegyetlenségét. Arra kéri őket, hogy Jézust kövessék, tartsanak ki a jóban és a szeretet cselekedeteiben, még azokkal szemben is, akik őket bántják. Mindezt pedig ne félelemből, hanem szeretetből, Jézus Krisztus nyomdokait követve, Istenre nézve tegyék. Akkor és ott azt várták, hogy Jézus bármelyik pillanatban visszatérhet, és akkor megvalósítja Isten országát, ahol szabadság, egyenlőség és testvériség lakozik, ahol az igazságosság és az irgalom kéz a kézben járnak. A kereszténység akkor még az egyéni élet szintjén robbantott ki forradalmakat. Mert forradalmi a kereszténység. Nem hasonlít semmi másra. Egyszer vége lesz a szenvedésnek, addig pedig nem passzívan, hanem aktívan, jót cselekedve viselhetjük el.

De ki is az, akire nézve, akinek a mintájára mindezt tehetjük? A válasz: Jézus. Még csak két és fél hete, hogy előttünk volt Jézus szenvedéstörténete, először a teológusok előadásában, aztán nagypénteken az evangélisták elbeszélésében. Péter a szenvedő szolgáról szóló ének (Ézsaiás próféta könyvének második részéből) parafrázisát adja, ami olyan, mintha egy másik Krisztus-himnusz lenne. Péter azt mondja, hogy példát vehetünk Jézusról a szenvedés elhordozásában, de Jézus halála nem csupán példa, hanem egy egészen egyedülálló esemény. A kereszten ugyanis nemcsak Jézus halt meg, hanem mi is meghaltunk a bűnnek. Sebei által meggyógyultunk. Amikor a feltámadása után Jézus továbbra is viseli a sebeket, az azért van, mert ezek gyógyító sebek. A szeretet sebei. Ezek a sebek nem olyan sebek, amelyeket folyton feltépünk, és amelyek revansért kiáltanak. Jézus a sebzett gyógyító.

Az utolsó kép, amelyet Péter hoz ebben a költeményben, a juhok képe. Emlékszünk az oltár előtti igére? Szétszélesztett nyáj, amiből kedvükre ragadozhatnak a farkasok. Ilyen annak a nyájnak a képe, amelyre csak béresek vigyáztak, de nem pásztorok. Akiknek esze ágában sem volt az életüket kockáztatni a juhokért. Jézus viszont azt mondja, én vagyok a jó pársztor. Életemet adom a juhokért. Miért? Mert az övéi vagyunk. A nyáj és a pásztor képe az Ószövetség számos helyén utal Isten és népe kapcsolatára, hiszen Izrael pásztornép volt. Péter ehhez a jól ismert képhez nyúl, bár olyanokhoz beszél, akik más népekből lettek Krisztushívőkké. Eddig tévelyegtetek, nem találtátok a helyeteket, de MOST már Jézushoz tartoztok.

Izgalmas számomra, hogy a pásztor mellett a gondviselő (az eredeti görögben episzkoposz, amiből a püspök szavunk is származik) is Jézusra alkalmazott kép. A lelkészeket, a gyülekezet lelki vezetőit nevezték episzkoposznak, de a lelkipásztor kifejezést ma is alkalmazzuk. Az igazi, nagybetűs főpásztor azonban nem én vagyok, nem is a püspök. A csupa nagybetűs pásztor és püspök maga Jézus. Nem emberekhez fordulunk oda, amikor megtérünk, hanem magához Jézushoz. Ő a mi lelkünknek, életünknek igaz megváltója, pásztora és gondviselője. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te vagy pásztorunk és gondvislőnk. Te vagy, aki életedet adtad értünk, akinek sebeiben van a mi gyógyulásunk. Te nem maradtál a halál fogságában, hanem új életre támadtál és az Atya jobbjáról teljhatalommal vezetsz bennünket. Kérünk, add hogy ne embereknél keressük azt a vezetést és gondviselést, amit csak nálad találhatunk meg! Terelj minket egybe, és pásztorolj bennünket a te Lelkeddel! Ámen

 

Azon az éjszakán…

 Igehirdetés nagycsütörtökön Jn 13,1-15 alapján

Majdnem két évtizeddel ezelőtt pécsi egyetemistaként a MEKDSz diákkörével egy olyan böjti alkalmat tartottunk, ahol az ún. „láthatatlan színház” technikát alkalmazva játszottuk el azt a jelenetet, amelynek során Jézus megmossa a tanítványai lábát. János evangéliumát ugyanis a Mekdsz kiadta egy olyan fiataloknak szóló, dizájnos változatban, ahol a borító, az illusztrációk és a kérdések az evangélium központi üzeneteire akarták irányítani a figyelmet. A kiadvány népszerűsítésére programokat is szerveztünk, ebbe a sorozatba illeszkedett a lábmosós láthatatlan színház is. Történetesen én alakítottam Jézust ebben a jelenetben. Megrázó volt látni a folyosón várakozó embereket, akik a részeseivé akartak válni a 3D passióélménynek. Kikészítettünk egy lavór vizet, benne fertőtlenítő hatású illóolajokkal, ahogyan valósíznűleg az ókorban is zajlott egy lábmosás. Persze akkor Jézus nem cipőből és zokniból, hanem saruból hámozta ki a tanítványok koszos, poros lábát. A résztvevők között volt egy mozgássérült lány, aki, bár kerekesszékben ült, és nem tudta mozgatni a lábát, érezni érzett vele. Az ő lábát is megmostam, ahogyan azét a fiúét is, akinek valami ekcémaszerű bőrbetegség csúfította a lábfejét. A lábmosás jelenet után úgy éreztem magam, mint aki teljesen kipurcant, halálosan fáradt voltam fizikailag és mentálisan is.

Jézus számára a lábmosás élete leghosszabb éjszakájának a bevezetője volt csupán. Ez egy olyan dráma, ahol a bevezetés is már a szíved mélyéig hatol. A lábmosás ugyanis nemcsak egy kötelező higiéniai elem. Ez a rabszolgák feladata volt. Nem véletlenül mondja Keresztelő János, amikor az eljövendő Messiással hasonlítja össze magát: „arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam”, vagyis még arra a rabszolgáknak való feladatra sem tartja méltónak magát, hogy megmossa az igazi Messiás lábát. És most itt áll előttünk Jézus Krisztus, Jeshua haMassiah. És mit csinál? Megoldja a tanítványai sarujának a szíját, hogy megmossa a lábukat. Leveti felsőruháját, hosszasan előkészül az eseményre.

Te melyik tanítvány lennél? 

Kivel azonosulunk ebben a jelenetben? Melyik tanítvány bőrébe bújnánk szívesen? Péter? Júdás? János? Az EHÉ-n az önismeret kurzus keretében minden ősszel választanak a hallgatók ebből a készletből. Melyik tanítvány lennél? Mit gondolsz Jézusról, ha csak annyi információd van róla, amennyi a tanítványoknak volt nagycsütörtök éjszakáján?

Azonosulsz-e Jézussal, amikor látod magad előtt ezt a jelenetet? Ez azért nagyon fontos, mert ő azt mondja, hogy példa akar lenni számunkra. Urunk és Mesterünk szolgál, méghozzá a legalantasabb szolgálat sem derogál neki. A római pápa hagyományosan minden nagycsütörtökön szimbolikusan megismétli a lábmosást, de Jézus itt valószínűleg nem egy szertartást akart alapítani. Ellentétben a keresztséggel és az úrvacsorával, amelyek szentségek, azaz olyan rítusok, amelyek a megváltás titkába avatnak be bennünket. A lábmosás nem egy rítus, amit ismételni kell Jézusra emlékezve, hanem nagyon egyszerűen, nekünk is ÍGY kell szeretnünk és szolgálnunk egymást. Lehet, hogy ez fizikailag nem a lábmosás formáját fogja ölteni. Persze adódhat olyan, hogy idős, beteg, mozgáskorlátozott embereknek higiéniai szolgálatokat is teszünk. De minden ide tartozik, ami egy lenézett szolgálat. Amit nem fizetnek meg, amit nem becsülnek meg, amiért nem jár presztízs.

Amikor a tanítványok vetélkednek, rivalizálnak, egymásra licitálnak, akkor Jézus a lábmosással válaszol. A szeretet ugyanis ilyen. Mélyre hajol. Ez csatlakozik ahhoz az igazsághoz, amit virágvasárnapon már említettem, hogy Jézus pontosan tudja, hogy ő kicsoda, hogy Istentől jött és Istenhez megy. És nem ennek ellenére, hanem mindezzel együtt teszi meg ezt a tanítványokkal. Az összes tanítványával, beleértve azt is, aki elárulja.

A teológusok között nincs teljes egyetértés abban, hogy vajon Júdás részesült-e abban a bizonyos első úrvacsorában, amikor Jézus körbeadta a kenyeret és a bort. A lábmosásnál azonban még 100%, hogy ott volt. Jézus nem zár ki senkit. Még Júdás lábát is megmossa. Egy németországi evangélikus templom oltárcsoportképén pedig egyenesen Júdás van a központi helyen, és Jézus adja neki azt a bizonyos falatot. Megrendítő lehet ennél az oltárnál térdelni. „Talán csak nem én vagyok?” Az emberi felelősség, hogy szembenézzünk a tetteinkkel és mulasztásainkkal, mindig ott van velünk, amikor Krisztus testéből és véréből részesülünk.

Jézus mégis arra hív minket, hogy vele azonosuljunk. De még mielőtt azonosulnánk vele, még mielőtt elindulna az Imitatio Christi, Krisztus követése, és elkezdenénk mi is szolgálni egymásnak, még egy nagyon fontos dolog elhangzik. A Péter és Jézus közti párbeszéd. Péter nem akarja engedni, hogy Jézus megmossa a lábát. Nem akarja hagyni, hogy Jézus ilyen alárendelt állapotban legyen. Ez is párhuzamos azzal a helyzettel, amikor Keresztelő János nem akarta engedni, hogy Jézus megkeresztelkedjen általa. Jézus azonban mindkét alkalommal határozott az álláspontjában. Jánosnak és Péternek is engednie kell, mert Jézus nem egy rabszolga, akit erre a megalázó munkára kényszerítenek, hanem Ő az Úr. És Úrként viselkedik. Úr marad akkor is, amikor szolgál. Ilyen Urunk van nekünk. Azért kell szolgálnia nekünk, mert nekünk van erre szükségünk, még akkor is, ha nem vagyunk tudatában.

Kedves Testvéreim! Ez a péteri hozzáállás nagyobb veszély, mint Júdásé. Amikor azt hiszem, hogy nekem nincs szükségem Jézusra. Nincs szükségem a szolgálatára, a bűnbocsánatára, a gyógyítására. Súlyos tévedés. „Ha nem moslak meg, semmi közöd hozzám” – mondja Jézus. Amikor az életünk útján járunk-kelünk, a lábunk újra és újra bekoszolódik. Hiszen ebben a világban élünk. Keresztségünk révén már Isten Országának is az örökösei lettünk, de ha nem térünk vissza újra és újra, ha nem engedjük, hogy Jézus időről időre megmossa a lábunkat és megtisztítson, akkor elveszíthetjük a kapcsolatot vele. A bűnbocsánat Jézusnál jár a legnagyobb bűnösnek is, aki a leggázabb dolgokat követte is el, de ha nem kéred, akkor Jézus nem tudja odaadni. Ezért örülök, hogy a mai Nagycsütörtök ünnepen a lábmosás és az úrvacsora egymás mellé kerülnek. Engedd, hogy Jézus szolgáljon neked a bocsánatával, testével és vérével, engedd, hogy az életed az Övé legyen!

Csak utána következhet az, hogy egymásnak is szolgáljunk. Mert ha úgy akarunk kereszténynek tűnő szolgálatot adni egymásnak vagy a világnak, hogy magunk ezt nem fogadjuk el Jézustól, akkor ki fog üresedni a szolgálatunk. A diakónusok az ókor óta először részt vettek a liturgiában, és az oltártól indultak el, hogy elvigyék az úrvacsorát, a lelkigondozást és a testi ápolás szolgálatát a betegeknek. Ugyanígy nekünk is, először el kell fogadnunk az ige és a szentségek szolgálatát, magától Jézustól – ebben a lelkész csupán közvetítő. Mert ez a legfontosabb. Minden más csak ebből indulhat ki.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, megvalljuk, hogy szükségünk van arra, hogy megmosd a lábunkat. Kérünk, jöjj el hozzánk ezekben a napokban, és add meg mindannyiunknak azt, amire a legnagyobb szükségünk van. Add, hogy szolgálatunk és szeretetünk a te szolgálatodból és szeretetedből induljon ki, és mindig arra mutasson! Ámen

Alázatos király

Igehirdetés virágvasárnapon Mt 21,1-9 alapján

Kedves Testvérek!

Van egy fogalom, amelyet gyakran értünk rosszul, és amely összeköti a mai istentiszteleten elhangzó két igénket. Az oltár előtti olvasmányban hallottuk a Krisztus-himnuszt, Pál apostolnak a filippibeli gyülekezethez írt leveléből, amely az egyik legrégebbi keresztény hitvallás, s amely Jézus Krisztus útját egy U alakú ívként ábrázolja. Jézus Krisztus, aki egyenlő Istennel, nem ragaszkodott ehhez az állapotához, hanem megalázta magát, szolgai formát vett fel, emberré lett. Élete legmélyebb pontján pedig kereszthalált szenvedett. Ezek után azonban Isten fölmagasztalta Őt mindenek fölé – nemcsak az emberek, hanem minden teremtmény, de még az ördögök is térdet hajtanak az Ő nevére. Úrból szolga, majd ismét Úr lett.

A jól ismert virágvasárnapi történetben pedig Jézus királyként vonul be Jeruzsálembe, mint Dávid király méltó utóda, mint a Felkent, akire a nép várt. Ez a király azonban, Zakariás próféciájának megfelelően, alázatos.

De mit is jelent ez a szó, hogy alázatos? Ilyenkor egy meghunyászkodó, behódoló, az elvárásoknak mindenáron megfelelni próbáló, önbizalomhiányos embert szoktunk elképzelni. Vagy egy olyan embert, aki mindig lekicsinyli önmagát, bagatellizálja az eredményeit vagy a jó tulajdonságait. Az ilyen ember azonban nem alázatos, hanem álszerény vagy alázatoskodó.

Jézust azonban egyáltalán nem ilyennek ismertük meg. Jézus nem hunyászkodik meg a tekintélyes emberek előtt, éppen ellenkezőleg, a farizeusok és írástudók szemében kifejezetten úgy tűnhetett, mintha nagyzolna. Jézus nem fogadta el az emberi tekintélyt, hanem közvetlenül az Atya alá helyezte magát. Éppen ezért került szembe azokkal az emberekkel, akik önmagukat mások fölébe akarták pozicionálni.

Jézus alázata azt jelenti, hogy Ő tökéletesen tisztában van vele, hogy kicsoda ő, 100%-ig biztos az identitásában. Tudta, hogy honnan jött és hogy hová megy. Az Atyától jön és az Atyához megy. Jézus tisztában volt vele, hogy Ő a Fiú, és hogy senki sem ismeri úgy az Atyát mint ő. Tudta, hogy mi egyféleképpen ismerhetjük meg az Atyát, ha ő kijelenti nekünk, megismerteti őt velünk. Ő maga lett emberré, hogy az emberi élet nyelvén mondhassa el nekünk, hogy kicsoda az Isten. Isten szeretet. Isten Atya. Isten atyasága pedig nem merül ki abban, hogy Ő a Fiúnak, Jézus Krisztusnak az Atyja, hanem a mi Atyánk is akar lenni. És azt akarja, hogy mi is Atyánkként ismerjük őt meg, szeressük és éljünk úgy, mint az Ő szeretett gyermekei.

Jézus tehát nem emberek előtt alázza meg magát. Hanem olyan kicsivé válik, amilyen az ember Istenhez képest. Legyőzi a végtelennek tűnő Isten-ember távolságot. Közben azonban nem veszíti el az isteni identitását sem.

Amikor Jézust a szenvedéstörténete során megaláztatások érik, amikor a római katonák kigúnyolják, amikor töviskoronát nyomnak a fejébe, amikor a kereszt alatt ácsorgó bámészkodók cukkolják őt, akkor Jézus nem rendül meg ezekre a megaláztatásokra. Miért? Mert őt már nem lehet megalázni. Ő magától, önként lépett be a mélységbe. Aki megalázta önmagát, azt már nem lehet kívülről, erőszakkal megalázni. Jézus az egész szenvedéstörténet alatt valóságosan átéli a kínokat, de közben mégsem törik meg, mert végig pontosan tudja, hogy kicsoda.

Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, akkor a tömeg királyként köszönti, sokan éljeneznek, Dávid Fiának, azaz Messiásnak nevezik. Dicsőítik. Tőle várnak segítséget, hogy mentse meg őket. Mindezt azonban nagyon emberi módon teszik. Emberi elképzelések vannak arról, hogy ők milyen királyt szeretnének. Jézus azonban nem embereknek akar megfelelni. Őt nem emberek teszik királlyá. Nem attól király, hogy az emberek közfelkiáltással megválasztják. Jézus attól király, hogy az Atya őt kiválasztotta, felkente erre a szerepre. Hogy a királyi trón számára a kereszt lett. Abszolúte de tökéletesen mindegy, hogy az emberek királynak tarják-e Jézust vagy hogy mit gondolnak arról, hogy milyennek kell lennie a királynak. Jézus az Atya akaratának megfelelően cselekszik. Ettől alázatos király ő.

Amikor Pál arra biztatja a filippibeli keresztényeket, hogy alázatosak legyenek, és Jézust állítja példaként, akkor nem arra gondol, hogy hunyászkodjunk meg, vagy csússzunk másszunk egymás előtt a porban. A keresztény alázat nem olyan mint egy angolna, hanem mint egy angol komornyik. A keresztény alázat nem választható el a keresztény ember méltóságától. Isten gyermekeinek méltóságától.

A katolikus testvérek a böjtöt a hamvaszkodás szertartásával kezdik (vannak evangélikus gyülekezetek is, amelyek gyakorolják). Ilyenkor az előző év virágvasárnapján megszentelt barkák elégetésével keletkezett hamuból keresztet rajzolnak a homlokukra ezzel az igével: „Ember, emlékezz, hogy porból lettél és porrá kell lenned.” Az alázat latin szava, a humilitas a humus-ból származik, ami a föld porát jelenti. Az ember vegye tudomásul, hogy a porból jött és a porba fog visszatérni. Csakhogy ezzel a porral, ezzel a hamuval mi egy keresztet kapunk a homlukunkra. Krisztus keresztjének jelével jelölnek meg minket. Az alázat egyrészt jelentse azt számunkra, hogy tudjuk és ismerjük saját korlátainkat, gyengeségeinket, sebezhetőségünket, tisztán látjuk mulasztásainkat. Ugyanakkor jelentse azt is számunkra, hogy az alázat útján magát Jézust, az alázat királyát követjük, aki azt is mondta: „aki megalázza magát, felmagasztaltatik”. Ha Jézust nem félünk követni a mélységbe, az alázatba, akkor követni fogjuk őt a felemeltetésbe is. Ott leszünk, ahol ő van. Részeseivé leszünk az ő dicsőségének is. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te szolga lettél értünk, mi pedig nagyzolunk, urizálunk, mások fölébe akarunk kerekedni. Add nekünk a Te Lelkedet, hogy alázattal különbnek tartsuk egymást saját magunknál, és egyedül az Atyától várjuk a dicsőséget és felmagasztalást. Ámen 

Hogyan találkozhatok Istennel?

Igehirdetés Böjt 5. (Judica) vasárnapján Zsid 9,11-15 alapján

Kedves Testvérek!

Kutatások szerint 9 különböző módja van annak, hogy egy ember az Istennel való kapcsolatát megélje. Ez a 9 ún. „istennyelv” vagy spirituális típus egy -egy sajátos útja annak, ahogyan valaki Istennel leginkább találkozni tud. Egy embernek általában egy vagy legfeljebb három jellemző istennyelve van. Ezek a típusok: aktivista, aszkéta, gondoskodó, lelkesedő, érzékelő, intellektuális, tradicionalista/hagyománykedvelő, természetkedvelő, szemlélődő. Nekem a három legfőbb csatornám az intellektus, a tradíció és a természet.

Az ember arra teremtetett, hogy Istennel kapcsolatban legyen. Ezért az Istenhez kapcsolódásnak a vágya és a képessége is teremtettségünknél, istenképűségünknél fogva bennünk van. Ez a vágy nem tűnt el akkor sem, amikor a bűn megtörte az Isten-ember kapcsolatot. Az ember továbbra is át akarta magát adni egy nálánál nagyobb hatalomnak. Így jöttek létre a vallások. Azok a kulturálisan meghatározott utak, amelyeken járva az ember évezredek óta keresi Istent, mert találkozni szeretne vele.

Igen ám, csakhogy a régi embert (és a mai embert is, csak kicsit másképp) ez a találkozás nemcsak vonzotta, de egyszersmind taszította is. Vágyakozom az Isten iránt, mégis érzek magamban valami akadályt, valami gátat, amely nem enged odamenni, ami miatt félek tőle. Gondoljunk Mózesre, aki eltakarta arcát az égő csipkebokornál, amikor meghallotta az Úr hangját! (2Móz 3) De így járt Ézsaiás próféta is, amikor meglátta, hogy az Úr palástjának a csücske teljesen betölti a hatalmas jeruzsálemi templomot. „Jaj nekem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok!”-kiált fel. (Ézs 6) Emiatt a kettős érzés miatt az ember kezdettől fogva – már a Biblia első lapjain, Káin és Ábel történetében látjuk – igyekezett egy olyan kommunikációs formát találni, amely lehetővé teszi, hogy a gyarló, bűnös ember mégiscsak kifejezhesse hódolatát Isten iránt, és ez a kommunikációs forma volt az áldozat.

Áldozatot kezdetben szabadtéri oltároknál (pl. ősatyák idejében), majd a pusztai vándorlás alatt a szent sátorban mutattak be, a honfoglalás után különböző szentélyek léteztek, végül egyetlen helyre korlátozódott, a jeruzsálemi templomra. Mind a Szent Sátornak mind a későbbi templomnak három nagy része volt, a pogányok udvara, a szentély és a Szentek szentje – ez utóbbi volt a legszentebb hely, ahol a szövetség ládáját őrizték, és ahová a főpap is csak évente egyszer lépett be, az engesztelés napján, hogy az áldozati vérrel fejezze ki a nép bűnbánatát, Isten bocsánata iránti vágyát. A Szentek szentjét egy kárpit választotta el a szentély többi részétől – ez a kárpit hasadt ketté, amikor Jézus a kereszten kilehelte lelkét.

Biblia Projekt videója a jeruzsálemi templomról

Fontos megjegyezni, hogy bár Isten megengedte, hogy áldozatokat mutassanak be neki, de ezt soha nem követelte az emberektől. Neki nem volt szüksége rá. Nem lett a dicsősége sem kisebb, sem nagyobb az áldozatoktól. Sőt, a próféták gyakran bírálják is az üres, formálissá vált áldozati kultuszt, és inkább a megtérést, az őszinte istenkeresést bátorítják.

A Zsidókhoz írt levél szerzője is arról ír, hogy az ószövetségi áldozati rendelkezések már nem érvényesek azokra, akik Krisztusban hisznek, mert amit Jézus Krisztus értünk tett megváltó munkájában, az már egyszer s mindenkorra rendbe tette az Isten-ember kapcsolatot. Megnyílt az út Isten felé. Lehet vele találkozni. Nem szükséges előbb áldozati ajándékokat magunk előtt küldeni, mert Krisztus vére megtisztítja a lelkiismeretünket. Immár templom, oltár és áldozat nélkül, közvetlenül imádhatjuk az Atyát, Lélekben és igazságban.

Ha most úgy ülsz itt, kedves testvérem, hogy kínoz a lelkiismereted, hogy úgy érzed, nem vagy méltó arra, hogy találkozz Istennel, ha megrettensz attól, hogy ő annyival jobb mint te, akkor neked szól a bátorítás: ne félj, Isten már mindent elrendezett. Krisztus önként adta magát úgy mint egy áldozati ajándékot az Atyának. Teljesen átadta önmagát neki. És mindez nem emberkéz alkotta templomban történt. Krisztus feltámadása után a mennybe ment, vagyis a valódi szentélybe, amelyet nem emberkéz hozott létre, hanem az Isten teremtette. És ő nem áldozati állatok vérével, hanem a saját vérével ment be, és ezért a váltság, amit szerzett, örök, nem szükséges megismételni soha többé.

Most akkor nincsen szükség templomra? - kérdezhetnénk. Nos, az igazság az, hogy Istennek soha nem volt szüksége templomra. Mivel Ő mindenütt jelen van. Nem Istennek kellett a templom, hanem az embereknek. Ez a mi templomunk is, nem Istennek kell. A kereszténység első 300 évében nem voltak templomaink. Isten mégis temérdek embert hívott el. A templom lett a gyülekezetért, nem a gyülekezet a templomért. Azért jó, hogy van templom, mert ez a messziről látszó torony, a hívó harang, a benne hangzó gyülekezeti ének miatt egy jelzés lehet, hogy Isten mindenkit hív. Azután itt lehet találkozni Istennel az ige, a szentségek (a keresztség és az úrvacsora) és a közösség által. Bizony, fölismerjük Isten szavát, meghalljuk a hangját, ízleljük és látjuk jóságát az úrvacsorában, és nem utolsósorban fölismerhetjük az Ő képmását egymásban.

Szeretnél találkozni Istennel? Keresd Őt először is a szíved mélyén! Az emberi lélek is úgy épül fel, mint az egykori jeruzsálemi templom, van egy külső rész, egy belső rész, és egy legbensőbb, titkos rész, a Szentek szentje, a személyiségünk legmélyebb pontja. Carl Gustav Jung úgy nevezi: Selbst, magyarul pedig így fordítjuk: mély-én. A mély-én az a „szerv” a lelkünkben, ahol Istent érzékelhetjük, és ahol önmagunkat is igaz valónkban láthatjuk.

Szeretnél találkozni Istennel? Gyere el a templomba, és hallgasd az igét, élj az úrvacsora szentségével, és éld meg a közösséget, a szentek közösségét. Szeressük és hordozzuk egymást, ezt a kicsiny, tökéletlen emberekből álló kis nyájat, akikért a Pásztor az életét adta. Lehet, hogy emberileg nézve sok minden elválaszt, de egy valaki összeköt: Jézus Krisztus a mi megváltónk, aki valamennyiünkért adta a vérét, az élet jelét.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te mindnyájunkért, a legkisebbért és leggyengébbért is életedet adtad. Így mindenkinek szabad az útja az Atyához. Könyörgünk hozzád csendért, hogy meghalljuk hangodat a lelkünk mélyén, és őszintén tudjunk téged segítségül hívni! Könyörgünk hozzád azért, hogy megismerjünk és megszeressünk téged, és egymást is, mint testvérek. Ámen

Igazság a három réteg alatt

Igehirdetés Böjt 4. vasárnapján (Laetare vasárnapon) Gal 4,21-31 alapján

Kedves Testvérek!

Péter második levelében van egy mondat, amit szerintem méltatlanul ritkán idézünk. Ez úgy hangzik, hogy – Pál apostol leveleire utalva – „Ezekben van néhány nehezen érthető dolog, amelyeket a tanulatlanok és az állhatatlanok kiforgatnak…” (2Pt 3,16). Amikor a mai alapigénket olvassuk, ez a mondat nagyon erősen belénk hasíthat. Talán nem vagyok azzal egyedül az igehallgatók között, hogy az a benyomásom támad erről a levélrészletről, hogy nehezen érthető.

A Magyarországi Evangélikus Egyház prédikációs gyakorlata az, hogy a lelkész nem szabadon választja az igeszakaszt, ami alapján az igét hirdeti, nem is egy egész bibliai könyvet magyaráz végig (ez a lectio continua gyakorlata, amely inkább a bibliaórákra jellemző). Ennek az ún. perikópa-rendszernek azonban van néhány hátulütője. Az egyik ilyen nehézség például, hogy nem minden perikópát lehet igazán jól elvágni, sőt, nekem meggyőződésem, hogy az apostoli levelekből származó igeszakaszokat szinte lehetetlen úgy kivágni, hogy helyesen tükrözze az egész levél mondanivalóját. Valójában itt egy egész gondolatmenetből kivágott kis részletről van szó, mint mostanában a videós tartalmakból készített kis shorts-ok. De ezek ugye nem olyanok, mint a Tik-tok videók, amelyek eleve 1 percnél rövidebbnek készülnek, hanem ez tényleg egy hagyományos hosszú levélnek az egyik kiragadott részlete. Viszont ez a mai perikópánk akkor is nehezen érthető marad, ha elolvassuk hozzá az egész levelet, és ez azért van, mert kulturálisan nekünk legalábbis furcsa az a mód, ahogyan Pál apostol bánik az ószövetségi Szentírás szövegeivel.

Ennek a szövegnek ugyanis legalább három rétege van, amelyet egyenként meg kell értenünk ahhoz, hogy eljussunk ahhoz a jelentéshez, ami feltételezhetően a szerző szándékában állt. Most ezt a három réteget igyekszem röviden és érthetően felfejteni, hogy lehetőség szerint ne legyen már ez a „mi ez a zűrzavar”-érzés bennünk a  végére.

Az első réteg az az ószövetségi történet, amelyet jó, ha felidézünk. Ábrahámnak azt az ígéretet tette Isten, hogy számtalan utódja lesz. Igen ám, csak ahogy teltek-múltak az évek, emberileg egyre kevesebb remény mutatkozott arra, hogy ez megvalósul, hiszen Sára, a felesége nem szült gyermeket, az idő előrehaladtával pedig erre egyre kevésbé számíthatott. Ezért Sára egy olyan megoldást javasolt Ábrahámnak, amelyre találunk referenciát az ókori babiloni uralkodó Hamurapi törvényeiben is. Eszerint, ha egy nő gyermektelen, rabszolganőjét ágyasul adhatja a férjének, s ő – mint afféle ókori „béranya”  - kihordva a gyermeket, az úrnő „térdén szülve” ezzel a fizikai és egyben jogi aktussal mégiscsak anyává teszi úrnőjét. Ha ez a cselekmény megtörtént, jogilag a gyermek az úr és az úrnő törvényes utódjának számított. A rabszolganőt nem lehetett ezek után elűzni a háztól vagy eladni, de ő nem próbálhatott meg az úrnő fölébe kerekedni. Márpedig Hágár a történetben éppen ebbe a hibába esik, fölényeskedni kezd Sárával, aki olyan rosszul bánik vele, hogy az megszökik. Ez az elűzéstörténet később megismétlődik, amikor már Izsák is megszületett, Sára fel akarja bontani a „szerződést” Hágárral, hiszen már nincs szüksége Izmaelre, mint utódra. Ezért mondja, amit itt Pál is idéz, „nem örökölhet együtt a rabszolganő fia az én fiammal” (v.ö.1Móz 21,10). Namármost, ha ez ellen a történet ellen berzenkedik az erkölcsi érzékünk, az azért van, mert mi már automatikusan a saját korunk morális mércéjét alkalmazzuk erre a történetre. Rabszolgaság? Erkölcstelen. Ágyasság? Fertő. Béranyaság? Iszonyatos etikai dilemmákat vet fel. De az is bánthatja a polgári, individualista értékrendünket, hogy Sára irgalom nélkül kidobna egy terhes nőt, illetve később a 13 éves Izmaelt és anyját, a pusztába, ahol a biztos halál vár rájuk. Pedig ókori és emberi mércével mérve Sárának igaza van. Hágár nem 100%-ig tartotta be a szerződést, és ezt használja ki Sára, hogy neki se kelljen betartania. Sára valójában egy istenítéletet kér Hágár és a saját vitájában, és ennek az istenítéletnek az az eredménye, hogy Hágárt és Izmaelt is megmenti, de Sárát sem ítéli el. Izsák nyomvonalán halad tovább Ábrahám áldása, de Izmael utódai is nagy néppé lesznek.

Namármost, hogyan kerül ez a történet a Galata levélbe, Pál apostol érvelésébe? Ugye a Galata-levél Pálnak egy korai levele, amelyet a Galáciában alapított gyülekezeteknek ír, ahol Pál missziója után olyan tévtanítók jelentek meg(valószínűleg nem sokkal utána), akik azt mondták a frissen megtért, pogányokból lett keresztényeknek, hogy mindenképpen körül kell metélkedniük, és az egész mózesi törvényt megtartaniuk ahhoz, hogy üdvözülhessenek. Ez a kereszténység korai szakasza, amikor ezek a kérdések még képlékenyek voltak, nem volt rájuk olyan egyértelmű a válasz. Pál éppen azért írja ezt a levelet, hogy elkülönítse a törvényt az evangéliumtól, hangsúlyozza azt, hogy nem a törvény cselekvése tesz minket Isten szemében elfogadhatóvá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit. Végig emellett érvel, és ez az ószövetségi történet egy szemléltető példa a mondanivalójának alátámasztására.

Most jön a második réteg: Pál ennek a történetnek a két asszonyát analógiás módszerrel azonosítja egy-egy földrajzi illetve szimbolikus helyszínnel. Hágárt megfelelteti a Sínai-hegynek, amely az Arab félszigeten a Mózesnek adott törvény, illetve a Mózes által az Úr és Izrael között szövetség szimbóluma, és aztán a Sínai-hegyet megfelelteti az akkori, földi értelemben vett Jeruzsálemnek. Sárát, akit csak „szabad asszony”-ként nevez meg pedig a mennyei Jeruzsálemnek felelteti meg, ami nem egy konkrét földrajzi hely, és etnikailag sem behatárolható, hanem ide sorolható minden népből az, aki Krisztust követi. A galáciabeli hívőket pedig Izsákkal, az ígéret gyermekével azonosítja, akik nem pusztán testi, hanem lelki értelemben is Ábrahám utódai.

(Zárójelben jegyzem meg, létezik egy olyan olvasat, hogy etnikailag és vallásilag az első csoport alighanem a zsidó népet jelenti, akik nem ismerik fel Jézusban a Krisztust, hanem a mózesi törvényben reménykednek, valamint hogy az egyházi olvasat évszázadokig ezen a vallási illetve etnikai azonosításon rugózott, és ezt az igeszakaszt arra citálta „bizonyítékul”, hogy lám-lám Isten az ószövetségi népét elvetette, és a keresztény egyházzal helyettesítette. Ez az ún. behelyettesítési teológia alapozta meg a zsidósággal szembeni atrocitásokat a keresztény Európában. Nos, ha valaki ezt a szöveget így akarja olvasni, annak ajánlom figyelmébe a második Péter levél fenti figyelmeztetését. Gondoljuk végig, hogy milyen következményei vannak a bibliamagyarázatunknak.)

Hogyan olvashatjuk ezt az igét, ha nem etnikailag értelmezzük? Szerintem az a kulcs, hogy helyezzük bele Pál eredeti gondolatmenetébe, amely a korábbi levélrészekben is használta a rabszolgaság és a szabadság képét. A törvényhez való szolgalelkű ragaszkodást állítja szembe az evangélium szabadságával. Ami miatt Hágár és Sára jó példának tűnik, az éppen ez a rabszolga-szabad státusz, amelyet megjelenítenek. És az, hogy bár mindketten gyermeket szültek, csak egyikük lett Ábrahám örököse. Pál kérdése nem az, hogy a rabszolga-csoporthoz vagy a szabad csoporthoz tartozol-e vallásilag vagy etnikailag, hanem az, hogy melyik lelkület lakik benned? Szabad vagy lelkedben vagy pedig rabszolga? És hogy ez valóban lelkület kérdése, azt éppen az a tény bizonyítja, hogy megszületett ez a levél. Pál újra figyelmezteti a galatákat arra az evangéliumra, amelyet már elfogadtak, és leszögezi, hogy nincsen más evangélium (Gal 1,6-9). Minden más, köztük a mózesi törvényre mint üdvútra való hivatkozás diszangélium, rossz hír nekik. Hiszen akkor újra rabszolgákká lesznek(Gal 4,8-11), ráadásul Krisztus keresztje fölöslegessé válik számukra(Gal 2,21). Persze kérdezhetné valaki: ha  a galaták már egyszer betértek a megfelelő vallásba, akkor nem mindegy, mit hisznek a törvényről és önmagukról? NEM-mondja Pál, nagyon nem mindegy.

Mai igénk arra figyelmeztet, hogy nem az a kérdés, megfelelő templomba járunk-e vagy a megfelelő napon járunk-e. Attól, hogy vasárnap ünnepeljük a szombatot, és keresztségünk van körülmetélkedés helyett még vígan lehet bennünk rabszolga-lelkület. Istennek pedig van rá hatalma, hogy bármely nemzetből és népből elhívja a maga népét. Nem hivatkozhatunk arra, hogy ez az ország már ezer éve keresztény vagy hogy ötszáz éve jelen van itt a reformáció, de nem hivatkozhatok arra sem, hogy az őseim mind evangélikusok voltak. Ugyanis Istent nem érdekli a családfám, vagy a templompadon a kis réztáblám, hanem Istent a szívem állapota érdekli. Hiszel abban az ajándékban, amit Isten Krisztusban ad neked, vagy önmagadra, a saját vélt és valós teljesítményedre akarsz alapozni? Ez utóbbi ugyanis mindannyiunk kísértése. Teljesítményalapú és teljesítményközpontú társadalomban élünk. Ahol állandóan attól kell rettegni, hogy nem leszek elég jó. Isten azonban azt mondja, hogy ingyen, kegyelemből, mert szeretlek, elfogadlak téged. Örök életet ajándékozok neked, és gyermekemként szeretlek. Szabad vagy.

Imádkozzunk!

Atyánk, olyan nehéz elhinnünk és elfogadnunk a te kegyelmedet. Annyi minden gátol, visszahúz, csábít, és szeretne minket a szolgájává tenni. Add meg nekünk a te gyermekeid szabadságát! Add, hogy ezt a szabadságot teljes valónkkal átéljük, és amikor valaki ezt meglátja rajtunk, kezdjen el ő is erre őszintén vágyni. Fiadért, az Úr Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen. 

„Amikor férfivá lettem…”

  Igehirdetés hitoktatói továbbképzésen, március 8-án, Böjt 3. vasárnapján

Talán többünk gyerekkorának vagy felnőttkorának volt filmélménye az Ötvös Csöpi (Bujtor István és Kern András főszereplésével készült) filmek világa. A Pogány Madonnában, a Hamis a babában és az Elvarázsolt dollárban is egy-egy (szinte kötelező) gyerekszereplő segít a főhősnek megoldani a bűnügyi rejtélyeket. Tudjuk jól, hogy a filmekben a gyerekek szerepeltetése gyakran eszközjellegű: a gyermek személyével ugyanis jobban eladhatóvá válik egy-egy termék, ez tulajdonképpen nem több mint egy marketingfogás.

A Pogány Madonna előzetese

Az Apostolok Cselekedeteiből talán egy kevésbé ismert igeszakasz a mai, ahol  elképesztően izgalmas, krimiszerű leírásban találkozhatunk a Pál apostol ellen szőtt összeesküvéssel és annak leleplezőjével, Pál unokaöccsével. Ahogyan néha a filmekben, úgy itt is egy fiatalember válik kulcsszereplőjévé a történetnek. Keveset tudunk erről az ifjúról. Lukács nem közli a nevét, azt sem tudjuk biztosan, vajon Jézus Krisztus követői közé tartozott-e vagy egyszerűen csak rokoni szálak fűzték Pálhoz. Az újszövetségi kéziratok még az életkori kategória kapcsán is picit bizonytalanok, egyes kéziratok a „neanian”, mások a „neaniszkosz” szavakat használják rá. Utóbbi ugye egy kicsinyítőképzős alak. Kiskamasznál talán nagyobb, de érett férfinál még fiatalabb emberről van szó. Valahol a gyermekkor és a férfikor között vezető úton. Egyszerre kicsi és nagy. A gyermek láthatatlansága és figyelme egyesül benne a felnőtt felelősségvállalásával.

Hiszen talán éppen a kicsinysége, jelentéktelensége tette lehetővé, hogy tudomást szerezzen arról az összeesküvésről, amelynek keretében több mint negyven zsidó férfi egy súlyos tettre szánja el magát. A legszigorúbb böjttel kötelezik és átokkal átkozzák meg önmagukat, amíg meg nem ölik Pált. A görög szöveg itt az anathema szót használja, amely gyakran felbukkan hitvallásainkban is azokkal az állításokkal kapcsolatban, amelyektől a hívő közösség elhatárolódik. Csakhogy itt nem valaki másra, nem is az általuk eretneknek vélt tanításra mondják ki az átkot. Ezek a férfiak önmagukat vonják átok alá, amennyiben nem sikerülne kiontaniuk egy ember vérét. Nemcsak az átok és a radikális böjt erejével készülnek erre a terrorcselekményre, hanem a főpapi tanácsot is bevonják. A legmagasabb szintű vallási vezetők is tudnak tehát a dologról, sőt, maguk is cinkossá válnak, hiszen az ezredesnek küldött üzenettel ők teszik lehetővé a merénylet végrehajtását. Micsoda összeesküvés! Micsoda előre megfontolt szándék, miközben Pál ellen valós ítélet nincsen, a nagytanács meg sem hallgatta őt.

„Ne vegyetek részt a sötétség […] cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket.”(Ef 5,11) Mintha Pál unokaöccse ismerné az apostol tanítását. Leleplezi az összeesküvést először Pál előtt majd – minden bátorságát és határozottságát összeszedve – az ezredes előtt. Nemcsak megszerezte az információt, de azt is tudta, hogy mit kezdjen vele. Tudta, kinek fogja elmondani, és jól választ, hogy kinek mondja el. Nem fél attól, hogy a nagyhatalmú római katona elé kell állnia, és elismételnie azokat a bizonyos mondatokat. Vagy ha fél is, mert ki ne tartana egy ilyen helyzettől – hazugnak, rágalmazónak nevezhetik - , ő legyőzi ezt a félelmét. És emiatt a fiatalember miatt megváltozik a történet vége. Pált nem gyilkolhatják meg azok, akik az úton lesnek rá. Sőt, Cézáreába, a helytartó udvarába is lovas és katonai kísérettel utazhat, garantálva a biztonságát. A fiú ezzel a döntésével megmentette a nagybátyja életét. Micsoda kompetenciaélmény lehetett ez! Kicsiként, jelentéktelenként lépek bele egy szituációba, és hősként lépek ki belőle.

Mindannyian sokat dolgozunk gyerekekkel, fiatalokkal. Talán többen vannak köztük, akik a kamaszkorba lépve depresszióval, szorongásos zavarokkal küzdenek. Még többeknél jellemző az önbizalomhiány, céltalanság érzése. Talán ki is alakul bennük egy tanult tehetetlenség. Mintha mindegy volna, mit teszek, hogyan döntök. Úgy érzem, nincs befolyásom az eseményekre. Csak sodródom.

Ez a történet azért is nagyon bátorító számomra, mert azt mutatja meg, hogy egy fiatal is kerülhet bármikor olyan helyzetbe, amikor nemhogy számít a véleménye, a hite és a döntése, de kifejezetten élet-halál kérdéssé válik. Igenis van befolyásom az eseményekre. Igenis változtathatok. Igenis tanú lehetek. Igenis leleplezhetem a gonoszságot. Igenis megmenthetem a szeretteimet, de még azoknak is kiutat mutathatok, akik az átok kötelékeiben vergődnek, pedig arra hívja őket is Isten, hogy áldássá legyenek.

Ez a fiú, akárhány éves is volt, talán ebben a folyamatban vált férfivá. Vannak, akik sosem nőnek fel, sosem jutnak el odáig, hogy felelősséget vállaljanak önmagukért és másokért. Ez a fiú eljutott idáig.

Nem tudjuk azt sem biztosan, hogy keresztény volt-e. Lehet, hogy a jeruzsálemi keresztények nem ismerték őt jól, ezért nem írja le Lukács a nevét. Az viszont biztos, hogy itt Isten eszközévé válik Pál megmentésében.

 Sokáig nem értettem a szeretethimnusz végén azt a passzust, amikor Pál arról ír, hogy „amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek, úgy értettem mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” (1Kor 13,11). Mert ugye, hogy jön ide ez az egész felnövéstörténet, mi köze ennek a szeretethez, amiről eddig beszélt. Pál azt írja, a gyermekek egyszer felnőnek. Ahogyan a gyermekkor után természetes módon következik a felnőttkor, úgy következik a mostani életünk után az örök élet. Ami ugyanúgy a mi életünk lesz, mégis valahogyan más. Akkor úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten. Ami viszont összeköti a két szakaszt, az a szeretet. Az agapé, amelyet megismertünk Jézus Krisztusban, kitart a felnőttkorig. Nem az a férfiasság, nem az a felnőttség, hogy elhagyjuk a szeretetet, sőt, éppen ellenkezőleg, ez az, amiben növekednünk kell és lehet. Ez az, ami megerősödik bennünk. A gyermekségből sok mindent elhagyunk, de van, amit megőrzünk, ez pedig a szeretet.

Az Apcsel kamerája továbbra is Pált követi, a lovasokkal és a legionáriusokkal együtt Antpatriszba, majd pedig Cézáreába, végül kalandos hajóúton egészen Rómáig. A mi kameránk viszont kicsit még elidőzhet ezen a fiatalemberen. Felismerhetjük rajta a saját ifjúkori vonásainkat vagy a tanítványaink vonásait. Mit látunk rajta?

Imádkozzunk!