Szentháromság: Újjászülő Lélek, kígyóméreg-ellenszérum és mindent odaadó Atya

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Szentháromság vasárnapján Jn 3,1-15 alapján

Kedves testvérek!

Ki volt már úgy közülünk valamivel, hogy bármit hajlandó lett volna megtenni, hogy elérje azt a dolgot? Bármit megtennék, akár a fél karomat vagy a szemem világát is odaadnám, hogy megtörténjen az a valami, amit szeretnék, elérjem, amire vágyom. Megszabadulni valamitől, megmenteni egy szerettemet, elérni, hogy engem szeressenek. Vannak olyan területei az életünknek, ahol bárhogy is törekszünk a kontrollra, nem tudjuk uralni az eseményeket. Ilyen például az életünk eleje és a vége. Nem mi kértük, hogy erre a világra szülessünk, és nem mi döntjük el, hogy meddig maradunk. Mindez egyszerűen nincs a kezünkben. De mindezt nagyon nehéz elviselni.

Nikodémus egy idős ember volt. A zsidók egyik vezető embere. János evangéliuma egy másik igehelyéből arra is következtethetünk, hogy gazdag ember volt. Tekintélyes tagja lehetett a nagytanácsnak, farizeus, aki különös pontossággal igyekezett betartani a mózesi törvényeket. Mégis volt valami, amire mindennél jobban vágyott. Valami, amit mégsem tudott birtokolni. Jézushoz azért megy el egy csendes éjszakai órán, hogy válaszokat kapjon. Jézus pedig, szinte belelátva Nikodémus szívébe, az örök életről, Isten országáról kezd beszélni.

Jézus és Nikodémus a józsefvárosi (Üllői úti) oltárképen

Jézus nem dicséri meg Nikodémust, hogy milyen precízen tanította és tartotta mindezideig a törvényt. Valami egészen mást, radikálisan új dolgot mond. Újonnan kell születnetek. Az eredeti görög kifejezés, az anóthen nemcsak azt jelentheti, hogy újonnan, hanem azt is: felülről. A farizeusok buzgósága emberi mértékkel mérve tiszteletre méltó volt ugyan, mégsem volt alkalmas arra, hogy általa beléphessenek Isten Országába. Ahogyan a törvényadó, Mózes sem volt erre méltó vagy alkalmas, csupán megpillanthatta az Ígéret Földjét a Nébó-hegyről. Ez egy előkép is számunkra, hogy a mózesi törvény nem alkalmas arra, hogy Isten ígéretét elnyerjük általa.

Ez a dolog Nikodémus számára élet-halál kérdés. Neki már nincs sok ideje. A zsidók nem hittek a reinkarnációban. Tudta tehát, hogy csak ez az egy élete van. Jézus azt mondja, Isten Országába nem a teljesítményünk vagy az előéletünk alapján lépünk be, hanem a víztől és Lélektől születés által. Ki ez a Lélek? A Szentlélek, Isten Lelke. Emlékszünk a múlt heti papírszínházra, amit a gyerekeknek meséltem?  A végére biggyesztettem némi hitvallásismeretet. Egy kicsit az Ágostai Hitvallásból, és nem utolsósorban a Kis Kátéból, ahol Luther kimondja: „Hiszem, hogy saját magamtól nem tudnék az én Uramban, Jézus Krisztusban hinni, sem őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által…”

A Szentlélek, mint egy mennyei édesanya szül újjá minket a Jézus Krisztusban való élő hitre. Ezt senki sem a maga erejéből vagy érdeméből csinálja. A hitet nem is lehet csinálni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egyházra nincs szükség. Az egyház, a gyülekezet azonban nem cél önmagában, hanem eszköz. Isten Országa a cél. A Szentlélek azért gyűjt minket egybe, hogy az ige és a szentségek által minket Isten szeretett gyermekeivé tegyen, egymásnak pedig szerető testvéreivé. Ha Isten gyermeke vagy, akkor a melletted ülőnek pedig testvére vagy. A gyülekezet úgy tartozik össze, ahogyan egy családnak a tagjai. Ez nem egy baráti kör vagy a közös érdeklődésűek szent klubja. Minket az köt össze, hogy hisszük, ugyanaz az Isten teremtett, váltott meg és szentelt meg minket.

Mai napon Szentháromság ünnepe van. Valószínűleg ez az az ünnep, aminek a nevét a legtöbbet halljuk (mert ugye kimondani mindig kimondjuk az összes Szentháromság ünnepe utáni vasárnapnál is), mégis legnehezebb megmagyarázni, hogy miről is szól. Mert ha a pünkösdöt is nehéz megmagyarázni, akkor mit mondjunk a Szentháromságról, aminek a titkáról Szent Ágoston is azt álmodta, hogy olyan kimeríthetetlen, mint a tenger.

Ezért sokszor nem is magyarázzuk, hanem dicsérjük és imádjuk a Szentháromságot. Az Atya, Fiú, Szentlélek Istent. Háromság az egységben. Három személy, egy közös lényeg. Jézus szavaiból valamit azért kihallhatunk erről az egész titokról. De érezzük, hogy nincs a hatalmunkban. Nem dirigálhatunk Istennek. Nem kontrollálhatjuk Őt. Isten szuverén. Ami azt jelenti, hogy önmagán kívül senki sem korlátozhatja Őt, és a parancs és engedelmesség tekintetében sincsenek az isteni személyek senkinek sem alávetve, hanem önként, szeretetből engedelmeskednek EGYMÁSNAK. Tehát figyelem! Nem az embereknek. Nem az emberi igényeknek. A Fiú engedelmeskedik az Atyának, amikor eljön a világba, emberré lesz, és nem utolsó sorban, amikor értünk adja magát a kereszten. A Szentlélek is engedelmes, de csak az Atyának, aki a Fiú nevében elküldi. Ha valaki nem Jézus nevében kéri a Lelket, hanem például egy zacskó pénzért meg akarja venni, hogy csodajeleket mutathasson vele, mint Simon mágus, az eretnekség. A Lélek isteni személy, nem lehet adni-venni.

Természetesen a Lélek általi újjászületést sem lehet megrendelni, mint egy szolgáltatást, és eladni sem. Berendezkedni sem lehet rá, vagy intézményesíteni. Mindig marad benne valami misztérium. Fölülről adatik. Az Atya, Fiú és Szentlélek közösen jegyzik a teremtést (hiszen a Fiú mint az örök Ige és a vizek fölött lebegő Lélek már ott van a teremtés kezdete előtt), közösen hajtják végre a megváltás nagy drámáját (az Atya küldi a Fiút, aki a Lélek által fogan, a Lélek erejével hajtja végre küldetését), és közös munkájuk a megszentelés is (az Atya és a Fiú a mennyből küldik a Lelket, hogy újra Isten székhelyévé tegye az emberi szíveket). Ez Isten munkája, nem az emberé.

Fontos szerep jut ebben a folyamatban az embereknek is. Az embereknél van ugyanis a bizonyságtétel. A tanúskodás ereje. A Lélek ugyanis embereket használ, mint igehirdetőket, könyörülőket, tanítókat, prófétákat, adakozókat, osztja szét a közösségben a kegyelem ajándékait. Fontos, hogy az emberek nem passzívak ebben a folyamatban. Kereshetjük Istent. Ahogyan kereste Őt Nikodémus, Pál apostol, Lídia, Kornéliusz, és még számos bibliai és egyháztörténeti szereplő. A mi keresésünk pedig nem hiábavaló, mert Isten maga vonz minket önmagához a keresztre fölemelt Jézus Krisztus által.

Van itt ugye egy kissé bizarr, nehezen befogadható ószövetségi kép, a rézkígyó képe. Be kell, hogy valljam, én nagyon utálom a kígyókat, még képen is nehezen viselem el a látványukat. A gyerekbibliában a legjobban ettől a képtől féltem. És volt még egy kép a tolnanémedi parókia falán, amitől undorodtam. M.S. mester Kálvária című festményének reprodukciója. A pusztai vándorlásnak e történetében a mérges kígyók marásának hatása alól csak akkor mentesülhettek Izrael fiai, ha föltekintettek a póznára tűzött rézkígyóra, amelyet Mózes készített. Milyen bizarrnak tűnik nekünk, hogy a megmentő hasonlítson arra, amitől meg akarunk menekülni. Mi ugye, a negatív gondolatokat mivel akarjuk kiűzni? Pozitivitással. Nem véletlenül hívják azonban ezt a szakemberek toxikus pozitivitásnak. A bajt ugyanis nem lehet egyszerűen önmaga ellentétével helyettesíteni. A gyászban gyászolni kell. A kígyóméregnek pedig az immunanyaggá átalakított kígyóméreg az ellenszéruma. A bűnnek pedig a bűnné tett, átokká lett Krisztus az ellenszéruma. Nem a cuki karácsonyi kisbaba. Nem a dicsőséges messiás. A keresztre szegezett, átlyuggatott kezű és lábú, átszúrt oldalú, intő jelként magasra emelt Jézus. Aki azonban Őrá hittel tekint fel, annak örök élete van.

Akár idős, zsidó férfi, aki éjjel-nappal a szent iratokat tanulmányozza, mint Nikodémus, akár kétes előéletű, fiatal nő, mint a samáriai asszony. Tekints fel Őrá te is hittel! Ha pedig úgy érzed, nincs elég erőd, nincs elég hited, könyörögj a Lélekért, aki mindig Jézus keresztjére mutat. Ámen

Imádkozzunk!

Atya, Fiú, Szentlélek Isten! A te alkotásod vagyunk, te teremtettél, te váltottál meg, te tudsz minket új életre szülni és a sajátoddá tenni. Kérünk, tedd ezt egyre valóságosabbá, egyre inkább megélhetővé mindannyiunk számára. Ámen

Mid van? Ki vagy? Kié vagy?

 Igehirdetés Szentháromság ünnepe utáni első vasárnapon Lk 16,19-31 alapján

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Jézus egy különleges példázata áll ma előttünk. Különleges ez a példázat, mert két kísértést is rejt. Az egyik kísértés, hogy azt gondoljuk, ez a példázat arról szól, hogy hogyan épül fel a túlvilág? Hogy néz ki a halál utáni élet – az üdvösség vagy éppen a kárhozat? Ez a téma mindig is foglalkoztatta az embereket, számos elképzelés élt róla az emberiség történetében és rengeteg művészeti, irodalmi alkotás született ebben a kérdésben, gondoljunk csak Dante Isteni színjátékára. Ez a példázat azonban nem erről szól. Jézus ugyan felhasználja azokat a képeket, amelyek az ő korában népszerűek voltak az üdvösség ábrázolására (mint Ábrahám kebele) vagy a kárhozatéra (mint a lángokban gyötrődés). De arról nem mond a példázat semmit, hogy hogyan néz majd ki a túlvilág a földön használható képeken túl. (Ez volna a literális, szó szerinti értelem.)

A gazdag és Lázár példázatának ábrázolása a Codex Aureusban

Azután csábít a példázat arra is, hogy a mindenkori prédikátorok arról beszéljenek ennek kapcsán, hogy milyen rövid az időnk arra, hogy jót tegyünk, helyesen éljünk. Lám, a példázatbeli gazdag is későn kapott észbe. Nem gyakorolta idejekorán az irgalmat, és ő sem nyert irgalmat. Még a testvéreiért is aggódik, és szeretne a túlvilágról egy üzenetet küldeni nekik, hogy még idejében térjenek meg. Ábrahám azonban a törvényre és a prófétákra hivatkozik. Nincs mód a túlvilágról üzenetet küldeni, és a kárhozat és üdvösség állapota között sincsen átjárás. Ha egyszer meghaltunk, késő, nem tudunk változtatni sem a saját sorsunkon, sem szeretteinkén.  (Ez volna a morális értelem.)Szerintem azonban itt és most ez a példázat nem erről szól.

Hendrick Jansz Terbrugghen: A gazdag és a szegény Lázár festmény

Van a példázatnak egy nagyon komoly referenciája is az Újszövetségen belül. Bár e példázat Lukács evangélistánál fordul csak elő, egy másik Lázár nevű emberrel találkozunk János evangéliumában, különösen annak 11. fejezetében. Mária és Márta testvéréről van szó, a betániai Lázárról, akit Jézus feltámaszt a halálból. Így Lázár Jézus messiás-voltának, isteni hatalmának nem akármilyen tanújává válik. János evangélista azonban leírja, hogy a nagytanács még Lázár feltámasztása után sem hisz Jézusban. Aki megátalkodottan ellenáll a hitnek, annak bizony még az sem elég, ha valaki feltámad a halottak közül – éppen az történik tehát, amit a példázatbeli Ábrahám megjövendöl a gazdag ember fivéreivel kapcsolatban. Még maga Jézus feltámadása sem győzi meg azokat, akik elvesztették a kapcsolatot Mózessel és a prófétákkal, hiszen Jézussal éppen az történt, amit az ószövetségi szent iratok róla mondtak. Talán ez lehetne az allegorikus értelem, amelyben megjelenik az a vita, amelyet az őskeresztények folytattak azokkal a zsidó testvéreikkel, akik nem hitték, hogy Jézus Izrael Messiása.

Még egy lehetséges értelmezés hátravan, ez pedig az anagogikus értelem. Ez az értelmezés arra a kérdésre keresi a választ, miben reménykedhetünk? Mit várhatunk? Én most ezt az értelmezést szeretném kiemelni, és ennek kapcsán összehasonlítani a gazdagot és Lázárt.

Először is feltűnhet, hogy a példázatban a gazdag embernek nincs neve. Jézus nem említi meg. Arról viszont hosszan beszél, hogy micsoda hihetetlen luxusban élt. Bíborba és patyolatba öltözött. Naponta lakomát rendezett. A kapujában fekvő koldusnak mégsem jutott még az asztalról lehulló morzsákból sem. Valószínűleg az emberek szemében éppen fordított volt a két ember helyzete a nevesítés szempontjából. A gazdag és híres emberek nevét szívesen megjegyezzük. Hosszan sorolgatjuk a rangokat, rendjeleket és tisztségeket, betöltött pozíciókat. Isten azonban ezt az embert nem ismeri név szerint, és ő sem név szerint ismeri saját magát. Ez az ember önmagát a gazdagságával, a vagyoni helyzetével azonosítja. Azt gondolja, attól lesz valaki, hogy mi mindene van, mit engedhet meg magának. Olyan fékevesztett jómódban él, hogy már ez a gazdagság lett az identitása. Közben megfeledkezik Istenről és embertársról egyaránt. A felebarát iránti szeretet és irgalom hiányán lehet lemérni, hogy valaki a valóságban mennyire távol került Istentől. Nem önmagában a vagyonnal van a baj, hanem azzal, hogy valaki a saját gazdagságában reménykedik, és nem Istenbe veti bizalmát.

A koldusnál éppen fordítva van a helyzet. Neki van neve: Lázár. Milyen érdekes, hogy amúgy a gazdag is tisztában volt ezzel a névvel. De, ami ennél is fontosabb, hogy Istennél fel volt jegyezve Lázár neve. Isten ismeri Lázárt, még akkor is, ha az emberek megfeledkeztek róla. Isten számon tartja az ő szenvedéseit, és megváltja őt a haláltól. Lehet, hogy az emberek szemében én egy senki vagyok, nem tudják a nevemet. Lehet, hogy emberileg nem értem el semmit, nem tettem le az asztalra különösebb teljesítményt, lehet, hogy nem szereztem javakat. De Isten ismer engem. Tudja, milyen szegény és nyomorult vagyok, és irgalmas szeretettel fordul hozzám. Ha mindent el is vesztek, anyagi javakat, utódokat, a testi és lelki egészségemet, és olyan visszataszító és undorító leszek, mint Jób, amikor a barátai is döbbenettel álltak meg előtte. Ha az emberek utálkozva el is fordulnak tőlem. Isten nem fordul el. Isten Jézusban éppen a legszegényebb, legnyomorultabb, legbetegebb és legkiszolgáltatottabb emberek felé fordult. Az evangélium elsősorban a szegényeknek szól, mert a szegényeknek nincsenek javaik, amiben reménykedhetnének. Ezért Isten Jézusban önmagát adja értük és nekik, hogy belőle éljenek. Jézus asztalától ezért nem küldünk el senkit csak azért, mert beteg vagy szegény.

Kedves testvérem? Tudod-e, hogy te szegény vagy? 100%-ban függetlenül az anyagi javaidtól. Ha van, nem tudsz rajta örök életet venni sem magadnak, sem a szeretteidnek. Ha nincs, akkor sem az vagy, amid nincs. Nem az a kérdés, hogy mid van és mid nincs. Mi mind szegények vagyunk Krisztusban és őáltala mégis mind meggazdagodtunk, mert Isten országának örökösei vagyunk (2 Kor 8,9;Gal 4,7). Ennél nagyobb gazdagság nincs. Azért vagyunk valakik, mert az Övéi vagyunk. Név szerint ismer bennünket. Ezt mondja Ézsaiás próféta könyvében: „Ne félj, mert én megváltottalak, neveden szólítottalak téged, enyém vagy.” (Ézs 43,1) Ámen

Szeret? Nem szeret? De hogyan szeret?!

  Igehirdetés pünkösdhétfőn Mezőtúron Jn 3,16 alapján: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Kedves Testvéreim!

2000 évvel ezelőtt, sőt már 3, 4 vagy akár 10 ezer évvel ezelőtt is történt, hogy a mindenkori ember felnézett az éjszakai égboltra, és lenyűgözve bámulta a csillagokat. Azt kérdezte magától, honnan van mindez? Ki teremtette? Ki hozta létre? Kinek az alkotása? És megszülettek a válaszok. Valaki más hozta létre, valaki, az embernél nagyobb teremtőről tanúskodnak a teremtett világ kincsei. A ragyogó égitestek, a változatos növényvilág, a különleges állatok. Hogy mindez egy rendkívüli képességű művész alkotása, nem volt nehéz elképzelni. Az tehát, hogy valaki nagyobb hatalmú lény van az ember fölött, régi kor vallásaiban is visszaköszön. Viszont ott van a gyötrő kérdés: szeret-e minket ez a bizonyos nagyobb hatalmú lény? És a vallások erre is válaszolnak. A válasz pedig többnyire nem, vagy legfeljebb egy bizonytalan talán. Talán szeretni fog minket az istenség, ha áldozunk neki, ha mi is adunk neki, ha mi is teszünk érte, például betarjuk a parancsait, iránymutatásait.

Kétezer évvel ezelőtt azonban valami egészen rendkívüli dolog történt. Jézus Krisztusban maga Isten, a Szentháromság egy Isten egyik személye, a Fiú lépett az emberek közé. Akárcsak más gyermekek, pici embrióként megfogant az édesanyja, Mária méhében. Megszületett a júdeai Betlehemben. Emberré lett. Isten emberré lett. Felnövekedve járt kelt az emberek között, a porlepte utakon, egyszerű ruhában, és tanította az embereket, beszélt Isten országáról. Arról az országról, ahol mindenkinek jut hely. A szegényeknek, számkivetetteknek, nyomorultaknak. Jézus válasza a kérdésre, vajon szeret-e minket Isten, egyértelmű és határozott IGEN. Egy visszavonhatatlan igen. Ezt az igent Jézus nemcsak szavakkal fejezte ki, hanem a tetteivel is megerősítette. Amerre csak járt, jót tett, tanított, gyógyított, csodákat tett, megetette az éhezőket. Végül pedig, amikor ellenségei érte jöttek, nem menekült el a kereszt elől, hanem önként odaadta, feláldozta az életét a mi bűneinkért. Harmadnapra pedig legyőzte a halált, kisétált a sírból, hogy az Atya mellé térjen vissza. Azóta is esedezik értünk, nekünk pedig másik Pártfogóként a Szentlelket küldte el.

Szív alakú szalvéták a mezőtúri Piros Betűs Ünnepről

Nem kell tehát tépdesnünk a virágszirmokat azon szorongva, vajon Isten szeret vagy nem szeret? Tudjuk, hogy szeret, méghozzá nem is akárhogy. Úgy szeret, hogy a legdrágábbat, egyszülött Fiát adja értünk.

Hiszel ebben, kedves testvérem? Mert Jézus azt mondja ebben a - dióhéjba is beleférő -evangéliumban, hogy ez rád is vonatkozik, ha hiszel. Mindenki, akárki, bárki, aki csak hisz, annak mind örök élete van. Nem kell semmilyen előfeltételnek megfelelni. Nincsenek apróbetűs részek, vagy rejtett záradékok. Jézus a vérével írta meg nekünk Isten szerelmes levelét. Nekünk csak el kell hinnünk, el kell fogadnunk, hogy Istennek ez a szeretete ránk is érvényes.

Talán többen vagyunk itt olyanok, akik egyébként fejből tudjuk ezt az igét, hiszen konfirmációkor meg kell tanulni, mint az evangéliumnak, Jézus Krisztus örömhírének rövid összefoglalását. De Luther Márton szerint ez az ige akkor használ neked igazán, ha a magad nevére tudod érteni: Úgy szerette Isten Luther Mártont… Seben Glóriát vagy bármelyikünket. Ezért most arra biztatlak, hogy a padokon található igés lapokba írd bele, helyettesítsd be a saját nevedet ebbe az igébe. Hogy ne tépelődjünk és kételkedjünk már soha többé. Isten szeret. Így szeret bennünket.

Imádkozzunk!

A teremtő Isten, aki világosságot gyújtott a világban és az élet leheletét adta belénk, áldjon meg minket teljes szeretetével. Megváltónk, Krisztus, aki felénk nyújtotta kezét, áldjon meg minket teljes békéjével. A Szentlélek Isten, aki körülöleli az egész világot, adjon nekünk Istenre sóvárgó szívet, és áldjon meg minket teljes örömével. Ámen (Varga Gyöngyi: Áldáskönyv egyik áldása nyomán)

 

Akit segítségül hívtak

Igehirdetés Gyomán pünkösd vasárnapján Jn 14,26 alapján: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.”

Szeretett Testvéreim!

Mai igénk az Utolsó Vacsorán hangzik el, amikor Jézus búcsúzkodik a tanítványaitól. Miért kell elbúcsúznia? Mert hamarosan beteljesednek rajta az Írások, a próféciák, az árulója ellenségei kezére adja, keresztre feszítik és a harmadik napon feltámad. Feltámadása után még 40 napig a tanítványokkal van Jézus, újra és újra megjelenik nekik. Aztán a 40. napon, a mennybe megy és az Atya jobbjára ül. Azonban ígér a tanítványoknak valakit. Egy másik Pártfogót, aki majd Jézust – nem helyettesíti, de jelenvalóvá teszi a számunkra.

Az istentiszteleten az Apcsel 2,1-11 története papírszínházon elevenedett meg a gyermekek számára. 

Ez a másik Pártfogó a Szentlélek, akit Jézus nevében küld nekünk az Atya. Az eredeti görög szövegben a Paraklétosz szó szerepel, amit többféleképpen is lehet fordítani. A padokra tettem néhány cédulát, amelyeken szerepelnek a lehetséges fordítások, ezeket olvassuk fel! Vigasztaló, bátorító, szószóló, pártfogó, „akit segítségül hívtak”, közvetítő, közbenjáró, védőügyvéd.

Nagyon sokféle szerepe, feladata lehet ezek szerint a Szentléleknek. Amikor készülünk egy vizsgára, amikor számot kell adnunk a tudásunkról, milyen jó lenne, ha valaki súgna belülről, ha valaki eszünkbe juttatná mindazt, amit egyszer már megtanultunk! Ilyen a Szentlélek: eszünkbe juttatja mindazt, amit már megtanultunk Jézustól.

Hoztam egy érzelemtérképet, amin szerepelnek a főbb érzések. Válasszuk ki együtt, hogy melyik érzés esetén van szükségünk vigasztalásra? (Bánat) És bátorításra? (Félelem) Mikor kell a Szentléleknek csillapítania minket vagy megnyugtatnia? (Harag, feszültség, idegesség) Melyek lehetnek azok az érzések, amelyeket felerősít a Szentlélek, vagy tőle kapjuk ajándékba? (Öröm, békesség, szeretet)

Mindannyiunknak vannak olyan helyzeteink, amikor segítségre, bátorításra, védelemre szorulunk. Vagy amikor úgy érezzük, nem találjuk a szavakat, képtelenek vagyunk megértetni magunkat. Ilyenkor is segítségünkre siet a Lélek. Szószólónk, védelmezőnk a bajban, akkor is, ha támadás ér bennünket. Nem egyedül állunk ott, maga Isten Lelke mondja a mi védőbeszédünket. Ő az, akit mindig segítségül hívhatunk, történjék bármi, nem hagy el, velünk lakik, sőt, bennünk él! Éljünk bátran ennek tudatában.

Imádkozzunk!

Nyugodjon meg rajtunk az Atya áldása, aki teremtőnk, gondviselőnk és életünk forrása.
Nyugodjon meg rajtunk a Fiú áldása, aki megváltónk, testvérünk és békességünk forrása.
Nyugodjék meg rajtunk a Szentlélek áldása, aki vigasztalónk, pártfogónk és minden örömünk forrása. Ámen (Varga Gyöngyi: Áldáskönyv egyik áldása nyomán)

Erőt kaptok – tanúim lesztek

 Igehirdetés Mezőtúron Mennybemenetel ünnepén 2026.május 14-én

Alapige: Apcsel 1,1-11

Kedves Testvérek!

Talán többen látták közülünk A tanú című magyar játékfilmet. Főhőse, az egyébként gyomai származású Kállai Ferenc által alakított Pelikán József, gátőr, akitől a diktatúra egy napon különös dolgot kér: egy koncepciós perben kellene koronatanúként egy előre megírt és betanult vallomást hitelesen előadnia. A maró szatíra rámutat, mennyire fontos is az, hogy a tanú, különösen az igazságszolgáltatás berkein belül, igazat mondjon. Olyasmiről beszéljen, amit valóban látott, hallott, megtapasztalt, amiről valódi élménye van. Tanúk nélkül nem lehet kideríteni az igazságot. A tanúvallomás hitelessége olyan fontos, hogy még a Tízparancsolatban is szól erről egy ige: Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!

Bacsó Péter: A tanú (filmelőzetes)

A tanúnak azonban nemcsak rendelkeznie kell a megfelelő tapasztalattal, amiről be tud számolni, hanem erőre és bátorságra is szüksége van, hogy mindezt elmondja. Nyilvánosan. Akkor is, ha tart attól, hogy mások egyszerűen bolondnak nézik. Kinevetik. Vagy éppen haragra gerjednek ellene és bántalmazzák, vagy akár meg is ölik.

A tanúra használt görög szó az Újszövetségben a mártír. Ezt pedig mi már egy egészen különleges értelemben használjuk a magyarban: olyan személyekre, akik életükkel és halálukkal tanúskodtak Jézus mellett. Olyanokra gondolunk, akik akkor sem tagadták meg keresztény hitüket, amikor börtönnel, kínzással vagy akár halállal fenyegették őket. Mártírok nem csupán a kereszténység első 300 évében voltak. Az egyház teljes történetében, a misszió útját is a vértanúk sokasága kíséri. Ma is, évente 100 ezres nagyságrendben halnak meg keresztények a hitükért. Mégsem hal ki a kereszténység, sőt, minél elszántabban üldözik, annál jobban terjed. Ahogy Tertullianus mondta: „A keresztények vére magvetés.”

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a nagypénteken, a Gecsemáné kertből a szélrózsa minden irányába szétfutó, húsvétvasárnap este is zárt ajtók mögött, félelemben gubbasztó tanítványokból hogyan lettek apostolok, azaz küldöttek? Hogyan lettek tanúk?

Lukács leírása az Apostolok cselekedetei első fejezetében adja meg a választ. Először is, a könyv címe természetesen nem pontos, mert Lukács jelzi, hogy az első könyv arról szólt, amit Jézus tett addig a napig, amikor fölvitetett a mennybe. Ez pedig már egy második könyv. De nem azt mondja Lukács, hogy most pedig az jön, amit az apostolok cselekedtek. Továbbra is Jézus cselekszik, de már a tér és idő dimenziójától szabadon, az Atya jobbjáról, teljes hatalommal. A másik Pártfogó, a Szentlélek által, akit el fog küldeni Jézus nevében az Atya.

Ez az a bizonyos ígéret, amelyre a tanítványoknak várniuk kell Jeruzsálemben. Ők persze nem értik, a szokásos módon, azt firtatják, mikor állítja helyre Jézus  Messiásként Izrael országát, a választott nép szuverenitását. Jézus pedig ismét egyértelművé teszi, hogy ezek az események, idők és alkalmak, amelyek minket olyan nagyon szoktak érdekelni, az Atya hatalmában vannak. Ezen spekulálni nem dolga a tanítványoknak. Viszont mi az, ami a feladatuk lesz? Tanúnak lenni. Tanúskodni Jézus feltámadásáról nemcsak Jeruzsálemben, nemcsak Júdeában, még a gyűlölt, idegenekkel keveredő nép, a samáriaiak felé is. Még a nem zsidó népek felé is. Egészen a föld végső határáig.

Azt hiszem, én igencsak meg vagyok ijedve tanítványként, amikor erre gondolok. Hiszen az még rendben van, hogy tanítványok legyünk, tanuljunk Jézustól. Olvassuk a Bibliát, járjunk gyülekezetbe, imádkozzunk. Még azzal is ki tudok békülni, hogy igyekezzek másokat is tanítani, például hittanórán, bibliaórán, a prédikációban. Azzal sincs bajom, hogy szolgáljunk egymásnak a szeretet által. Na de tanúnak lenni? Akkor el kell mondanom azt is, amilyen én voltam és vagyok. Akkor fel kell vállalnom a sebezhetőségemet. Akkor arról kell beszélnem, hogy Jézus mit tett velem, hogyan könyörült meg rajtam. Mit mondjak? Hogyan mondjam? Mire van szüksége a másiknak? Fel lehet erre egyáltalán előre készülni? Mi van, ha kinevet? Mi van, ha őrültnek néz?

Ezért felbecsülhetetlen az, hogy Jézus az ígéretet megerősíti: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek”. Nem egyedül vagyunk ebben a szolgálatban. A Szentlélek maga világosít meg minket, érthetővé teszi a külön álló mozaikdarabkákat. Eszünkbe juttatja Jézus szavait, és azt is megmutatja, mit felelhetünk azoknak, akik vádolnak minket. Ahogyan János a vízbe merítette a bűnbánókat, úgy merülnek el a Szentlélekben, átitadódva mennyei erővel Jézus tanítványai. Így lesznek küldöttekké, tanúkká. Apostolokká és mártírokká. Ez azonban itt, a mennybemenetel pillanatában még csak ígéret.

A tanítványok kissé kétségbeesve bámulnak az égre: mi lesz most velünk, hiszen Jézus elment, nincs többé köztünk? Az angyalok józanítják ki őket: Jézus ugyanúgy vissza fog jönni, ahogyan most elment. Fontos pillanatokban majd újra fölfelé kell nézniük, ahogyan István, első vértanú is föltekintett, és „látta a megnyílt eget és az Emberfiát az Isten jobbján”. Az ember szó, az anthroposz ezt is jelenti görögül: fölfelé néző. Ez azonban nem bámészkodás vagy kancsalul festett egekbe nézés. Nem puszta álmodozás. Azért nézünk fölfelé, hogy aztán magunk mellé is nézhessünk. A függőleges kapcsolatunk megerősítése után embertársaink felé van küldetésünk.

Missziói parancs helyett (vagy mellett) én azt szeretem mondani, hogy nekünk missziói ígéretünk van. Maga Isten Lelke fog bennünk lakni, és erőt ad arra, hogy hiteles tanúk legyünk. Nemhogy nem egy előre megírt, megrendelt vallomást várnak tőlünk (mint A tanú című filmben), hanem a legesendőbb, legszemélyesebb módon lehetünk tanúk. De az emberek éppen ezért fognak nekünk hinni. Persze nem mindenki. Biztosan lesz, aki kinevet, aki nem tud mit kezdeni a jó hírrel. De láthatjuk azt, ahogyan emberek élete valóban megváltozik. Ahogyan Isten Országa szépen lassan épül közöttünk. Láthatjuk folyamatosan Jézus cselekedeteit a Szentlélek által a mi gyarló, tökéletlen életünkben.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te azért távoztál, hogy közel legyél, minden korábbi képzeletünket meghaladó módon. Azt ígérted, bennünk fogsz élni a Lélek által. Isten nemcsak fölöttünk, nemcsak közöttünk, de Isten bennünk is lakik. Félelmetes, lenyűgöző ez a kiváltság. Add nekünk minden nap Lelked erejét, hogy a Rólad szóló tanúságtétel hiteles és hatékony legyen. Add, hogy elérjen a szívekig. Szívtől szívig. Lélektől lélekig. Ámen 

Szabadság tükre

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 2026. 05.10-én, Rogate (Imádkozzatok) vasárnapján

Alapige: Jak 1,22-27

Az öcsém hazatért. Évekig volt távol. Apám minden nap nézte az utat, jön-e már hazafelé. Minden egyes reggel, minden egyes este. Én itthon voltam, dolgoztam. Látástól Mikulásig, ahogy mondani szokás. Gürcöltem. Mégis, apám mintha észre sem vette volna erőfeszítéseimet. Egyre csak az elveszett fiát várta haza. Bennem pedig nőttön nőtt a keserű irigység. Aztán egy nap megjött. Rongyosan, viharverten, lábáról lefoszlott a saru, alsóruhája cafatokban lógott, felsőruháját már régen zaciba vágta, akárcsak a családi ékszereket. Elszórt, eltékozolt mindent, amit olyan arcátlanul, pökhendi módon kikövetelt magának évekkel ezelőtt. Apám pedig befogadta. De nem ám béresnek, ahogy kérte, visszavette az örökébe. Tiszta ruhát, új köntöst kapott, lábára sarut, ujjára gyűrűt húztak. Az én lagzimra hízlalt borjút is levágatta apám nagy örömében, zenészeket hívatott, csaptak olyan vigasságot, hogy a mezőig hallatszott, ahonnan fáradtan hazatértem. Nem is akartam bemenni, majd szétvetett a méreg. Apám kérlelt, de én makacs voltam. Kíváncsi vagyok, morogtam magamban, hogy őúrfisága hogyan fog másnap hajnalban dolgozni jönni. Legnagyobb meglepetésemre öcsém, másnap korábban kelt mint én. Megmosdott, felöltözött, alázatosan elém állt, hogy várja a parancsaimat. Először ugráltattam és ugrattam is. Mindent szó nélkül megcsinált, alázatosan tűrte gúnyos megjegyzéseimet. Egyszerűen lepergett róla. Keményen dolgozott, minden ételt megköszönt, szerényen viselte magát. Minden alkalommal úgy emelte fel a kenyeret, és mondta a Barukh attah-t, mint aki évek óta nem evett rendeset. Sabbatkor a zsinagógában leghátul állt, úgy hajtotta meg a fejét.

 Egyszer aztán felhívták olvasni. Minden szem reá szegeződött. Feltekintett, lassan, de határozottan a pulpitushoz lépett, átvette a rabbitól a Tóra-tekercset, mint a szerelmes, remegve ráhajolt, úgy csókolta meg. Széthajtotta és olvasni kezdte Mózes szavait. Ahogyan gördültek le az ajkáról az ősi héber igék, láttam magam előtt Izrael fiait, a viharvert, sarutlan, szedett-vedett népet a Sínai-hegy lábánál. Törvény nélkül, rabszolga-lélekkel álltak, nem győzték várni a hegyről a tökéletes adományt Istentől, inkább maguknak faragtak bálványt. Nem tudták kivárni a szabadság tökéletes törvényét. Az egyiptomi aranyakból öntöttek istenszobrot. És akkor rájöttem, hogy én magam is. Hiába hiszem magamat a törvény fiának. Hiába álltam itt minden szombaton. Hiába olvastam a Tóra szavait. Hiába végeztem híven a kötelességemet. Hiába nem szegtem meg apám parancsát. Hiába nem kértem magamnak egy kecskegidát vagy egy tömlő bort mulatságul. Hiába volt mindez kívül tökéletes, hiába nem vétettem nagyon látványosat. Mert a szívem egyiptomibb volt, mint az aranyborjút imádó csürhének, mert a szívemben rabszolga voltam, s nem szabad. 

Bizony azon a napon, mikor öcsém szájából hallottam a törvény szent igéit, megrendült a lelkem, mert beletekintettem a tükörbe, és megláttam a valós arcomat. Hiszen én éppúgy vétettem az Egyetlen Törvényadó ellen, mikor felebarátomra, sőt, tulajdon testvéremre irigykedtem, mint ő, amikor egy másik szabályt szegett meg. Hányszor álltam itt a zsinagógában, hallgatva a törvény szavait, és arra használtam Isten szent igéjét, hogy a másikat, mindig a másikat megítéljem, kárhoztassam, a pokolba kívánjam. Hányszor volt a szívem kemény, irgalmatlan, mikor a szegények adományért könyörögtek. Hányszor csak a számmal dicsértem Istent, s nem a döntéseimmel. S akkor a szívemről mintha óriási kő gördült volna le, s nyomában megindultak a könnyek is, ahogyan a forrás feltör a mélységből. Csak azt tudtam ismételgetni, „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.” Egyszer csak erős kéznek az érintését éreztem a rázkódó vállamon. Öcsém támasztott meg engem, a keblére ölelt, úgy tartott, mint ahogyan apánk tartotta őt aznap, amikor hazatért. Én pedig határtalan irgalmat, szeretetet és belső békességet éreztem, amilyet talán még soha azelőtt.

                                            Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése c. festménye

https://en.wikipedia.org/wiki/The_Return_of_the_Prodigal_Son_(Rembrandt)#/media/File:Rembrandt_Harmensz_van_Rijn_-_Return_of_the_Prodigal_Son_-_Google_Art_Project.jpg

Attól a szombattól fogva a testvéremmel együtt imádkozunk és dolgozunk. Együtt látogatjuk az árvákat és az özvegyeket, úgy adjuk az alamizsnát, hogy egyik kezünk nem is tudja, mit tesz a másik. Minden napunk az Isten színe előtt így telik. Együtt készülünk a nagy zarándokünnepre is, a Sávuótra, a hetek ünnepére, amikor mi zsidók minden országból összegyűlünk Jeruzsálemben, hogy megünnepeljük, hogy az Úr a Sínai-hegyen Mózes által a Tórát adta nekünk. Ezen az ünnepen, amelyet görögül pünkösdnek, azaz a húsvét utáni 50. napnak neveznek, olyan sok népből és nyelvből vagyunk együtt, hogy az embernek mindig az az érzése, bármikor közénk léphet a Messiás, mert olyan szent hangulat van, amely kedvez a próféciák beteljesedésének.

Kedves Testvérek! Ezen a vasárnapon egy nagyon szombati ige szólt hozzánk, ezért egy elképzelt, őskeresztény, illetve még nem egészen őskeresztény, mert pünkösd előtt levő, de már a törvény által előhozott bűnbánatot megélő zsidó testvérünk, a tékozló fiú bátyjának feltételezett gondolatait hoztam ma ebben a kis novellában. Jakab apostol zsidókból lett keresztényeknek ír arról, hogyan is éljék meg a Jézus Krisztusba vetett hitüket. Ha el akarjuk ennek a levélnek a címzettjeit gondolni, akkor körülbelül ilyen embereket kell magunk elé képzelnünk. Nem tudom, mennyire tudtunk vele azonosulni. Nekem, amikor írtam a novellát, könnyű volt az ő helyzetébe beleélnem magam. Irigység, pletyka, a jócselekedetek elmulasztása, önteltség, saját kegyességbe vetett pökhendi vakhit, mások lenézése, elítélése, hányszor elbotlom mindezekben én is. Hála, hogy hangzik a mi istentiszteletünkön is a törvény, hogy tükröt tartson. Nekem, nem másoknak.

Egyes bibliatudósok azt mondják, hogy Jakab levelének a szerzője az a Jakab, aki Jézus testvére volt, szintén József és Mária fia. Ha ez így van, akkor nem lehetett könnyű gyerekkora. Képzeljük csak el, egy ilyen különleges testvérrel! János evangéliuma le is írja, hogy Jézusban még a testvérei sem hittek, ők is jelet akartak kiprovokálni belőle. Az Apostolok Cselekedeteiben az 1. fejezetben mégis azt olvassuk, hogy a mennybemenetel után az apostolokkal Mária és Jézus testvérei is együtt imádkozva várták a Szentlélek érkezését. Pál apostol pedig Jakabot felsorolja az 1 Kor 15-ben, mint akinek külön is megjelent a feltámadt Jézus, a Galata-levélben pedig mint oszlopot nevezi őt az apostolok között, Péterrel és Jánossal együtt. A korai egyháztörténet szerzők, például Euzébiosz azt írja róla, hogy olyan hatalmas tiszteletnek örvendett Jeruzsálemben, hogy a zsidók körében is felháborodást keltett, amikor a főpap, kihasználva két helytartó közötti rövid interregnumot, megköveztette. Jakab tehát rendkívül hűségesen követte Jézust, mégis alázatra int minket önbecsapás helyett. Imádság és munka, hit és cselekedetek, spiritualitás és hétköznapi élet összhangjára hív. Arra a szabadságra, amely nem a rabszolga lelkületével figyeli a törvény betűjét, hanem az újjászületett fiú, az örökös méltóságával keresi és híven teljesíti az Atya akaratát.

Imádkozzunk!

Urunk, kérünk írd szívünkbe a törvényedet, hogy eszünkbe se jusson azt a darabokra zúzott kőtáblákon keresni. Még kevésbé akarjuk egymást fejbe vágni a kőtáblákkal. Add, hogy a törvényed, mint egy iránytű, ébresztgesse lelkisismeretünket, figyelmeztessen, ha rossz irányba megyünk, és vezessen minket a Fiadban, Jézusban kapott kegyelem felé. Ámen

Jó az (anya) Isten, jót akar

Igehirdetés Cantate vasárnapján, Anyák napján Gyomán és Mezőtúron

„Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.  Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.  Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát.  Ezért tehát vessetek el magatoktól minden tisztátalanságot és minden gonoszságot, és szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket.” (Jak 1,16-21)

Kedves Ünneplő Gyülekezet!

Móra Ferenc 101 évvel ezelőtt, 1925-ben írta Zengő Ábécé című versét, amelyet szerintem szinte mindnyájan ismerünk. Móra minden betűhöz írt egy-egy sort. Azonban 1948-ban, az oktatáspolitika nagy változásokon ment keresztül. Az akkoriban kiépülő diktatúra nem tűrte az Isten szót az irodalomban, különösen egy ilyen nagy jelentőségű versben, amellyel minden olvasni tanuló magyar gyermek találkozik, s a J-betűhöz tartozó, „Jó az Isten, jót akar” sort megváltoztatták. Kihúzták az Isten-t, s az anya szót tették a helyébe. Így lett „Jó az anya, jót akar”, ahogyan több kiadás illusztrációja is ehhez igazodik, és még néhány évvel ezelőtt is így szerepelt a tankönyvekben, holott az író dédunokája már kijárta a kiadóknál, hogy az eredeti szöveget állítsák vissza az új kiadásokban.  

Ebben a videóban már az eredeti szöveggel, de az "anyás" illusztrációval hallhatjuk a  verset

Szóval, kedves édesanyák, így kerültetek, így kerültünk az ’50-es években tudtunkon és akaratunkon kívül Isten helyébe. Illetve nagyanyáink, dédanyáink. Talán vannak, akik osztoznak velem abban az érzésben, hogy ez a helycsere, ez bizony néha nagyon nyomasztó tud lenni. Amikor elvárás, hogy az anyának mindenre legyen ereje, mindenre legyen ideje, mindig legyen jelen, mindig a legjobb formáját hozza. Legyen mindenható, oldjon meg minden problémát, gyógyítsa meg a betegeket, hárítson el minden veszélyt. Mindig és minden körülmények között feltétel nélkül szeressen. Mindig legyen erős, soha ne panaszkodjon, bármit bírjon ki.

Mert ha kihagyjuk a mondatainkból, a gondolkodásunkból Istent, és magunkat tesszük a helyébe, akkor bizony mi leszünk a jóság végső forrásai. De vajon tényleg lehet-e egy törékeny, sebezhető emberi lény a tökéletes jóság forrása? Vagy van valami, ami túlmutat rajtunk?

A kereszténység azt vallja, hogy Isten minden jóság és szeretet forrása. Minden jó, amit kapunk, minden jó, amit egymással teszünk, minden szeretet, amellyel egymáshoz kötődünk, az Istentől ered. Akkor is, ha mi sokszor elfelejtjük ezt a forrást, nem törődünk vele, vagy egyszerűen csak nem ismerjük Őt, mert láthatatlan számunkra, mint egy föld mélyéből feltörő víz. Ami jó bennünk van, az Tőle van, aki megálmodott és megalkotott minket, még az édesanyánk méhében. Bizony mindannyiunkat, akik itt ülünk a Tökéletes Jóság és Szeretet formált. Mert Isten már akkor ismert és szeretett minket, még mielőtt a saját anyukánk megtudta, hogy a szíve alatt formálódunk.

Amikor megszületünk, és megtapasztaljuk a körülöttünk élők, rólunk gondoskodók szeretetét és gondviselését, akkor áhítatot élünk át, mert úgy éljük meg, hogy ezeket a dolgokat valaki nagyobb, valaki jobb adja. Ezért olyan szomorú, ha egy gyermek nem kapja meg a szükséges gondoskodást. Mert a szeretetet egymástól tanuljuk. Hiszen Isten képmásaiként szeretetre, kapcsolatra nyitott lények vagyunk. Már annak is születünk.

Jakab apostol azt mondja, minden jó adomány és minden tökéletes ajándék a mennyei Atyától van. Bátorít minket, hogy kérjük és fogadjuk is el ezeket az ajándékokat! Mik ezek az ajándékok? Bölcsesség, hűség, igazság, jóság, egyenesség, őszinteség, megbocsátás. Ezek olyan tulajdonságok és erők, amelyek túlmutatnak az emberen, amelyek felülről származnak, a szeretet titkos világából. És talán ilyen tapasztalatunk is van, emberként, anyaként vagy apaként, testvérként, barátként, hogy úgy érezzük, az erőnk végére értünk, aztán valahogyan mégis van, valahonnan, valami rejtélyes forrásból. Kinyújtjuk a kezünket az ég felé, és valaki megfogja és fölemel a mélységeinkből. Valaki beletesz valamit az üres kezünkbe. Átölel, ha sírunk. Valaki, aki a régi életünkból új életre szült minket.

Most, hogy így jobban belegondoltam, a cenzúra talán valami olyasmire tapintott mégis rá, amire nem is akart. Talán Istennek mégis vannak anyai tulajdonságai (meg apai is), és az anyának is vannak isteni tulajdonságai. Mert valahonnan mégis van ez a jóság, mégis van ez a szeretet. Onnan, fölülről.

A legnagyobb ajándék, aki onnan fölülről származik, maga Jézus Krisztus. Isten a saját gyermekét, egyszülött Fiát küldte el ajándékként az egész emberiségnek. Ezt ünnepeljük karácsonykor, hogy Betlehemben, 2000 évvel ezelőtt maga a nagybetűs Jóság és Szeretet emberré lett. Egy egyszerű családba született, anyává tett egy fiatal lányt, Máriát. Isten egy anyukát választott arra, hogy eljöjjön ebbe a világba. Jézus pedig gyerekből felnőtt lett, köztünk járt, mindenkivel jót tett, és Isten szeretetére tanította az embereket. Amit pedig különösen neki köszönhetünk, az a megbocsátás ereje.

Jézus azt mondta, nincs olyan vétek, hiba, rossz döntés vagy emberi zsákutca, amelyet Isten ne tudna és akarna megbocsátani. És azt kérte azoktól az emberektől, akik őt követik, hogy maguk is bocsássanak meg minden rosszat, amit mások ellenük vétettek. Mi, emberek, csak töredékesen, sebzetten, tökéletlenül tudjuk szeretni egymást. De a megbocsátás összekapcsol minket a Tökéletes Szeretettel. Ő áldjon meg mindnyájunkat, hogy ne haraggal, sértődéssel, hanem türelemmel, békességgel, szeretettel és megbocsátással tudjunk egymás felé fordulni minden élethelyzetben. Ámen

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, köszönjük minden ajándékodat. Köszönjük édesanyánkat, gyermekeinket. Add, hogy minden ajándékodat bizalommal és hálával fogadjuk! Ámen