Megöl és megelevenít

Igehirdetés húsvét vasárnapján 1 Sám 2,1-10 alapján

„Vajon Julika lát minket az égből?” – kérdezte kisfiam valamelyik napon egy nemrég elhunyt ismerősünkre célozva. Ti mit gondoltok erről, kedves testvérek? Hol vannak és hogy vannak azok a szeretteitek, akiket már eltemettetek? Akikért a harang szólt. Akikért imádkozunk november elsején. Akik már nincsenek veletek fizikailag, amikor karácsonykor vagy húsvétkor összegyűlik a család. Mit gondoltok róluk? Mit gondoltok, veletek mi lesz, ha meghaltok?

Ezt az ünnepet magyarul húsvétnak hívjuk, ami kicsit ki is jelöli a magyarok értelmezési keretét erről az ünnepről. Végre vége a böjtnek, vehetünk magunkhoz húst, mondja a név. Ez persze már csak a nevében maradt meg, hiszen a böjti hagyományaink 98%-át már a fogyasztói társadalom régen maga alá gyűrte. De még ha tartottuk is a böjtöt, ennek az ünnepnek nem az az értelme, hogy végre ehetünk húst. A régiek ezzel a hagyománnyal azt próbálták újraélni a saját testükben, amit Jézus tanítványai átélhettek ebben a három napban. A gyászt és az örömöt, a böjtöt és az ünnepet. Vannak más nyelvek, például a szláv nyelvek, amelyek a húsvétot és a vasárnapot is feltámadásnak nevezik. Ezt még a kommunizmus legsötétebb évtizedei sem tudták kiirtani e nyelvekből. Persze az, hogy a név megmaradt, sajnos semmit nem garantál azzal kapcsolatban, hogy vajon a feltámadáshit is megmaradt-e az adott népben.

A Budahegyvidéki Evangélikus Templom oltáránál 2015-ben. Hátam mögött a nyitott sírnál álló angyal az oltár-üvegképen (fotó: Karancsi Rudolf)

Minden istentiszteleten elmondjuk, hogy hiszünk abban, hogy Jézus feltámadt a halálból. Sőt azt is elmondjuk, hogy nemcsak Jézus Krisztus feltámadásában hiszünk, hanem abban is, hogy mi, emberek feltámadunk. A test feltámadását hisszük. Minden test feltámadását. Kérdezhetné valaki, hogyan kezdődött ez a tradíció. Megmondom, mert a Szentírásban ezt pontosan nyomon lehetett követni. Az Ószövetségben kezdődik. Először egy homályos képzettel, hogy azok, akik meghaltak, Istennél rejtélyes módon mégis csak élnek. Mert ez az Isten Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének hívja magát. (2Móz 3) Vagyis olyan emberek hitéhez kapcsolja önmagát, akik már „pihenni tértek őseikhez”. Mintha aludnának. Ugyanakkor Isten nem a holtak, hanem az élők Istenének nevezi magát. A zsoltárosok is arról énekelnek, hogy az Úr a pokolban is Úr, a héberül Seólnak nevezett holtak birodalmában is. (139.zsoltár) Ha meghalunk, akkor sem vagyunk rejtve előle. Még a sírból is képes visszahozni. Végül Dániel könyvében csúcsosodik ki a feltámadás gondolata, ahol a halottak feltámadását az utolsó ítélet követi.

Jézus korában azonban nem mindenki hitt a feltámadásban. A szadduceusok azzal érveltek, hogy a Tóra, Mózes 5 könyve nem ír expressis verbis a feltámadásról, és ami nincs benne a Tórában, az nincs a valóságban sem. Velük is vitázik Jézus. A farizeusok hitték, hogy van feltámadás. Ezt az ellentétet aknázza ki Pál apostol(Apcsel 23), hogy egykori párttársait a maga oldalára állítsa a perében. Mi az, amiben egyetértünk? A feltámadás reménységében.

A keresztények feltámadáshite azonban nem ilyen bizonytalan többé, mert Jézus Krisztus valóságos feltámadásán alapszik. Ugye emlékszünk, hogy hogyan ért véget a nagypénteki történet? Lezárták a sírboltot egy nagy kővel. Amikor pedig Jézus női követői vasárnap hajnalban megjelentek a sírnál, a követ már elhengerítve találták és a holttest nem volt meg. Később sem lett meg. Ellenben találkoztak vele, méghozzá több tanítvány egymástól függetlenül több alkalommal azzal a Jézussal, aki meghalt és feltámadt. Az alternatív történet, amely szerint a tanítványok ellopták volna a holttestet, amit a nagytanács terjesztett, egyszerűen nevetséges. Jézus tanítványai ugyanis életüket adták ezért a jó hírért, hogy Jézus legyőzte a halált. Vajon képesek lettek volna erre, ha a valóságban a pincében rejtegetnek egy holttestet (vagy egy csontvázat)?

Ha Jézus engedett volna a kísértésnek és leszáll a keresztről, az nyilván csoda lett volna. Az emberek talán ott és akkor tömegesen leborultak volna előtte. De ez az a fajta csoda lett volna, amire azt mondjuk, hogy „három napig tart”. Vasárnapra már a többség el is felejtette volna. Mivel azonban Jézus valóságosan meghalt, és harmadnapra valóságosan feltámadt, ez már egy olyan csoda, ami 2000 éve tart. Ez nem szemfényvesztés, amit akár az ördög is létre tudna hozni. Ez olyan csoda, ami mögött csak Isten állhat.

Honnan tudjuk ezt? Ebből az ősi énekből, Anna hálaénekéből az Ószövetségből. Ez a hálaének egy fájdalmasan kezdődő, de örömmel és hálával végződő történet lezárása (1Sám 1-2). Annának nem született gyermeke, mert meddő volt. Ezért a férje egy másik asszonyt hozott a házhoz, akinek viszont lettek gyermekei. Egy családi istentisztelet alkalmával Anna annyira elkeseredett a megalázott helyzete miatt, hogy bement a szentélybe, és ott magában motyogva-imádkozva öntötte ki lelkét az Úr előtt. Éli pap először azt hiszi, hogy részeg, de aztán meggyőződik róla, hogy őszintén keresi az Urat, és kijelenti neki, hogy imája meghallgatásra talált. Anna pedig teherbe esik, és fiút szül, akit Sámuelnek nevez el, és akit még kisgyermekként felajánl az Úrnak. Ekkor hangzik el ez a hálaének, amely nem csupán egy örömteli felkiáltás, hogy a terméketlen élet termékennyé vált, hogy Isten új életet teremtett, hanem az egész Sámuel könyvnek a „teológiai tartalomjegyzéke”. Mária Magnificat énekéhez hasonlóan arról beszél, hogy Isten azokat emeli fel, akik emberi szemszögből kicsinyek, megalázottak. És ezeknek az ellentéteknek a sorába illeszkedik egy különös kijelentés: „ az Úr megöl és megelevenít, letaszít a sírba és újra felhoz onnét”. Vagyis Isten élet és halál ura. Ő dönti el. Csak Ő képes arra, hogy új életet teremtsen és a holtat is megelevenítse.

Vagyis Jézus Krisztust maga az Atyaisten támasztotta fel. Nem volt emberi vagy angyali segítő, aki ezt megtegye. Erre csakis Isten képes.

Ha viszont Isten feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, akkor arra is képes, hogy minket feltámasszon. És a szeretteinket. Nekem már elhunytak a szüleim, de biztos vagyok benne, hogy találkozom még velük az Isten Országában, az örök életben. Nem tudom, hogy látnak-e, hallanak-e, lehet, hogy csak alszanak. De Istennél vannak.

Nem kell tehát úgy gyászolnunk, mint akiknek nincsen reménységük. Nem kell úgy szenvednünk és búcsúznunk az élettől, mint akik nem tudják, hogy hová tartanak. Mert a végén nem lesz igaza semmilyen izmusnak, semmilyen emberi világnézetnek, ideológiának. Nem lesz ember, aki a végén nevet. Nem lesz ember, akinek igaza lesz. Még a hívőknek sem lesz igaza az ateistákkal szemben. Egyedül Istennek lesz igaza. Egyedül Ő fog győzni. Ő azonban a győzelmét Krisztus által meg akarja osztani velünk is.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te nemcsak szenvedtél és meghaltál értünk, de fel is támadtál. Legyőzted a halált. Kérünk add, hogy mi is részeseivé legyünk győzelmednek a hit és a reménység által! Add, hogy ennek a győzelemnek a biztos tudatában nézzünk szembe a halállal! Ámen