Megöl és megelevenít

Igehirdetés húsvét vasárnapján 1 Sám 2,1-10 alapján

„Vajon Julika lát minket az égből?” – kérdezte kisfiam valamelyik napon egy nemrég elhunyt ismerősünkre célozva. Ti mit gondoltok erről, kedves testvérek? Hol vannak és hogy vannak azok a szeretteitek, akiket már eltemettetek? Akikért a harang szólt. Akikért imádkozunk november elsején. Akik már nincsenek veletek fizikailag, amikor karácsonykor vagy húsvétkor összegyűlik a család. Mit gondoltok róluk? Mit gondoltok, veletek mi lesz, ha meghaltok?

Ezt az ünnepet magyarul húsvétnak hívjuk, ami kicsit ki is jelöli a magyarok értelmezési keretét erről az ünnepről. Végre vége a böjtnek, vehetünk magunkhoz húst, mondja a név. Ez persze már csak a nevében maradt meg, hiszen a böjti hagyományaink 98%-át már a fogyasztói társadalom régen maga alá gyűrte. De még ha tartottuk is a böjtöt, ennek az ünnepnek nem az az értelme, hogy végre ehetünk húst. A régiek ezzel a hagyománnyal azt próbálták újraélni a saját testükben, amit Jézus tanítványai átélhettek ebben a három napban. A gyászt és az örömöt, a böjtöt és az ünnepet. Vannak más nyelvek, például a szláv nyelvek, amelyek a húsvétot és a vasárnapot is feltámadásnak nevezik. Ezt még a kommunizmus legsötétebb évtizedei sem tudták kiirtani e nyelvekből. Persze az, hogy a név megmaradt, sajnos semmit nem garantál azzal kapcsolatban, hogy vajon a feltámadáshit is megmaradt-e az adott népben.

A Budahegyvidéki Evangélikus Templom oltáránál 2015-ben. Hátam mögött a nyitott sírnál álló angyal az oltár-üvegképen (fotó: Karancsi Rudolf)

Minden istentiszteleten elmondjuk, hogy hiszünk abban, hogy Jézus feltámadt a halálból. Sőt azt is elmondjuk, hogy nemcsak Jézus Krisztus feltámadásában hiszünk, hanem abban is, hogy mi, emberek feltámadunk. A test feltámadását hisszük. Minden test feltámadását. Kérdezhetné valaki, hogyan kezdődött ez a tradíció. Megmondom, mert a Szentírásban ezt pontosan nyomon lehetett követni. Az Ószövetségben kezdődik. Először egy homályos képzettel, hogy azok, akik meghaltak, Istennél rejtélyes módon mégis csak élnek. Mert ez az Isten Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének hívja magát. (2Móz 3) Vagyis olyan emberek hitéhez kapcsolja önmagát, akik már „pihenni tértek őseikhez”. Mintha aludnának. Ugyanakkor Isten nem a holtak, hanem az élők Istenének nevezi magát. A zsoltárosok is arról énekelnek, hogy az Úr a pokolban is Úr, a héberül Seólnak nevezett holtak birodalmában is. (139.zsoltár) Ha meghalunk, akkor sem vagyunk rejtve előle. Még a sírból is képes visszahozni. Végül Dániel könyvében csúcsosodik ki a feltámadás gondolata, ahol a halottak feltámadását az utolsó ítélet követi.

Jézus korában azonban nem mindenki hitt a feltámadásban. A szadduceusok azzal érveltek, hogy a Tóra, Mózes 5 könyve nem ír expressis verbis a feltámadásról, és ami nincs benne a Tórában, az nincs a valóságban sem. Velük is vitázik Jézus. A farizeusok hitték, hogy van feltámadás. Ezt az ellentétet aknázza ki Pál apostol(Apcsel 23), hogy egykori párttársait a maga oldalára állítsa a perében. Mi az, amiben egyetértünk? A feltámadás reménységében.

A keresztények feltámadáshite azonban nem ilyen bizonytalan többé, mert Jézus Krisztus valóságos feltámadásán alapszik. Ugye emlékszünk, hogy hogyan ért véget a nagypénteki történet? Lezárták a sírboltot egy nagy kővel. Amikor pedig Jézus női követői vasárnap hajnalban megjelentek a sírnál, a követ már elhengerítve találták és a holttest nem volt meg. Később sem lett meg. Ellenben találkoztak vele, méghozzá több tanítvány egymástól függetlenül több alkalommal azzal a Jézussal, aki meghalt és feltámadt. Az alternatív történet, amely szerint a tanítványok ellopták volna a holttestet, amit a nagytanács terjesztett, egyszerűen nevetséges. Jézus tanítványai ugyanis életüket adták ezért a jó hírért, hogy Jézus legyőzte a halált. Vajon képesek lettek volna erre, ha a valóságban a pincében rejtegetnek egy holttestet (vagy egy csontvázat)?

Ha Jézus engedett volna a kísértésnek és leszáll a keresztről, az nyilván csoda lett volna. Az emberek talán ott és akkor tömegesen leborultak volna előtte. De ez az a fajta csoda lett volna, amire azt mondjuk, hogy „három napig tart”. Vasárnapra már a többség el is felejtette volna. Mivel azonban Jézus valóságosan meghalt, és harmadnapra valóságosan feltámadt, ez már egy olyan csoda, ami 2000 éve tart. Ez nem szemfényvesztés, amit akár az ördög is létre tudna hozni. Ez olyan csoda, ami mögött csak Isten állhat.

Honnan tudjuk ezt? Ebből az ősi énekből, Anna hálaénekéből az Ószövetségből. Ez a hálaének egy fájdalmasan kezdődő, de örömmel és hálával végződő történet lezárása (1Sám 1-2). Annának nem született gyermeke, mert meddő volt. Ezért a férje egy másik asszonyt hozott a házhoz, akinek viszont lettek gyermekei. Egy családi istentisztelet alkalmával Anna annyira elkeseredett a megalázott helyzete miatt, hogy bement a szentélybe, és ott magában motyogva-imádkozva öntötte ki lelkét az Úr előtt. Éli pap először azt hiszi, hogy részeg, de aztán meggyőződik róla, hogy őszintén keresi az Urat, és kijelenti neki, hogy imája meghallgatásra talált. Anna pedig teherbe esik, és fiút szül, akit Sámuelnek nevez el, és akit még kisgyermekként felajánl az Úrnak. Ekkor hangzik el ez a hálaének, amely nem csupán egy örömteli felkiáltás, hogy a terméketlen élet termékennyé vált, hogy Isten új életet teremtett, hanem az egész Sámuel könyvnek a „teológiai tartalomjegyzéke”. Mária Magnificat énekéhez hasonlóan arról beszél, hogy Isten azokat emeli fel, akik emberi szemszögből kicsinyek, megalázottak. És ezeknek az ellentéteknek a sorába illeszkedik egy különös kijelentés: „ az Úr megöl és megelevenít, letaszít a sírba és újra felhoz onnét”. Vagyis Isten élet és halál ura. Ő dönti el. Csak Ő képes arra, hogy új életet teremtsen és a holtat is megelevenítse.

Vagyis Jézus Krisztust maga az Atyaisten támasztotta fel. Nem volt emberi vagy angyali segítő, aki ezt megtegye. Erre csakis Isten képes.

Ha viszont Isten feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, akkor arra is képes, hogy minket feltámasszon. És a szeretteinket. Nekem már elhunytak a szüleim, de biztos vagyok benne, hogy találkozom még velük az Isten Országában, az örök életben. Nem tudom, hogy látnak-e, hallanak-e, lehet, hogy csak alszanak. De Istennél vannak.

Nem kell tehát úgy gyászolnunk, mint akiknek nincsen reménységük. Nem kell úgy szenvednünk és búcsúznunk az élettől, mint akik nem tudják, hogy hová tartanak. Mert a végén nem lesz igaza semmilyen izmusnak, semmilyen emberi világnézetnek, ideológiának. Nem lesz ember, aki a végén nevet. Nem lesz ember, akinek igaza lesz. Még a hívőknek sem lesz igaza az ateistákkal szemben. Egyedül Istennek lesz igaza. Egyedül Ő fog győzni. Ő azonban a győzelmét Krisztus által meg akarja osztani velünk is.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te nemcsak szenvedtél és meghaltál értünk, de fel is támadtál. Legyőzted a halált. Kérünk add, hogy mi is részeseivé legyünk győzelmednek a hit és a reménység által! Add, hogy ennek a győzelemnek a biztos tudatában nézzünk szembe a halállal! Ámen

Jajszótól a himnuszig

„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok azt, ami a törvényben fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni. Vak vezetők, kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vannak rablásvággyal és féktelenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen!Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket emeltek a prófétáknak, és felékesítitek az igazak sírköveit, és ezt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem vettünk volna részt velük a próféták vérének kiontásában. Ezzel csak azt bizonyítjátok magatokról, hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak. Cselekedjetek csak ti is atyáitok mértéke szerint! Kígyók, viperafajzatok! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehennával sújtó ítélettől? Ezért íme, én prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok: egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek majd, másokat pedig megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról városra üldöztök, hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől Zekarjának, Barakjá fiának véréig, akit meggyilkoltatok a templom és az áldozati oltár között.  Bizony mondom nektek: mindez megtörténik ezzel a nemzedékkel.” (Máté evangéliuma 23,23-36)

Nemrég újra megnéztem a Veszedelmes viszonyok című filmet, amely Choderlos de Laclos azonos című levélregénye alapján készült: megrázó korrajz a 18. század végi francia arisztokrácia romlottságáról. Feltűnő a történetben, hogy a sok kegyetlenség, hazugság, szexuális bűnök részletezése ellenére nem azoktól a szereplőktől undorodunk leginkább, akik mindezeket a nyilvános bűnöket elkövetik. Sőt, szinte szánjuk a prostituáltat, a szerelemből házasságtörésre vetemedő asszonyt, a kíváncsi, naiv lányt, az idealista ifjút, de még a kéjsóvár, manipulatív férfi főhős is elnyerheti szimpátiánkat. Akire viszont a szerző egyértelműen a főgonosz szerepét ruházta, az az erkölcsös látszat fenntartására kínosan ügyelő női főhős. Az ő bűne ugyanis minden bűnök legveszedelmesebbike. Ez a bűn a képmutatás.

John Malkovich és Glenn Close párosa a filmből Valmont vikomt és De Merteuille márkiné szerepében

Mai igénk talán első hallásra félelmet kelthet. Szokatlan, indulatos szavakat hallunk Jézustól. Ráadásul most csak egy részlet hangzott el Máté evangéliuma 23.fejezetéből, amely egy részletes vádbeszéd a farizeusok és írástudók ellen. Jézus nem boldognak mondja őket, hanem fenyegető „jaj”-mondások hangzanak feléjük. Miért ez az indulat? Mi oka van Jézusnak erre a felháborodott ítélethirdetésre? Mi is az a nagy bűn, amit a farizeusok elkövettek?

Ahhoz, hogy a válaszhoz közelebb jussunk, meg kell vizsgálnunk azt, hogy kik is voltak a farizeusok? Ez egy lelkiségi irányzat volt a Jézus korabeli Izraelben, amelynek tagjai különösen törekedtek az Istennek tetsző életre. Igyekeztek a mózesi törvényt minden apró részletre kiterjedően megtartani, sőt, kerítéseket is építettek az egyes szabályok köré, nehogy véletlenségből is megszegjék azokat. Úgy gondolták, hogy feladataik közé tartozik, hogy az egyszerű, szegény népnek példát mutassanak, ezért jótetteiket, kegyes cselekedeteiket a nyilvánosság előtt vitték véghez. Ahogyan Jézus a Hegyi Beszédben is említi, „kürtöltettek maguk előtt”, vagyis igyekeztek felhívni az emberek figyelmét önnön életmódjuk helyességére, és ezzel mintát adni számukra. Szeretném hangsúlyozni, hogy a farizeusok életmódja sok tekintetben valóban példaértékűen erkölcsös volt. Általában véve a jószándék irányította a tetteiket. Sok kortörténész kiemeli, hogy Jézus életmódjához a külsőségeket tekintve egyértelműen a legközelebb álló emberek éppen a farizeusok voltak. Talán ezért sem értették, hogy Jézus miért a vámszedők, prostituáltak és egyéb nyilvánvalóan bűnben élő emberek társaságában található. Bár Jézust gyakran látjuk a farizeusok körében, velük szemben mindig intően, figyelmeztetően, sőt már-már fenyegetően lép fel, ahelyett, hogy – ahogyan ezek a jó emberek valószínűleg számítottak volna rá – hátba veregetné és megdicsérné őket.

Jézus tökéletesen tisztában volt a bűn természetével, azzal, hogyan képes rabul ejteni, és Istentől távol sodorni az embert. Mégis van egy bűn, amit kiemelten ostoroz, mert veszélyesnek és tanítványaira nézve is fenyegető kísértésnek tartja. Ez pedig a képmutatás bűne. Jézus előszeretettel használja a „hüpokritész” kifejezést azokra, akik a képmutatás vétkébe estek. Ez a szó a görög színházi nyelvből származik, és azt a színészt jelenti, aki színházi álarcot magára öltve lép ki a színpadra, hogy a közönség előtt egy drámai szerepet megformáljon. A hüpokritész tehát játszik. Olyannak adja ki magát, aki valójában nem ő maga. Jézust megragadta ez a kép, és a lelki életre is alkalmazza. Ha képmutató vagyok, lelki értelemben becsapom embertársaimat, mivel jobbnak mutatom magam, mint amilyen valójában vagyok, sőt, olyan jónak, amilyenné ember a maga erejéből nem is képes válni. Továbbá becsapom önmagamat, mert egy idő után már magam is elhiszem, hogy jobb vagyok, mint mások, sőt, tökéletes. Mi több, Istent is be akarom csapni, mert önmagamat teszem a jóság forrásává és mércéjévé, pedig egyedül az Isten jó. Ezáltal a képmutatás minden más bűnnél jobban képes eltávolítani engem Istentől. Mert amikor képmutató vagyok, akkor képtelen vagyok őszintén és reálisan látni magamat, gyengeségeimet, bukásaimat. Mivel vak vagyok, és nem látom ezeket, ezért nem is akarok előlük Istenhez menekülni, nem akarok tőlük megszabadulni, mivel erényeknek hiszem őket. Megsebzem embertársaimat, önmagamat és megsebzem Isten nekem feltáruló szívét is.

Ahogyan már említettem, a farizeusok jó emberek voltak. Nemcsak sok jót tettek, de a jóakarat is buzgott bennük. Mikor mondtad ki utoljára ezeket a veszélyes szavakat: „én csak jót akarok”? Vagy utólag, mikor rosszul sült el egy vállalkozásod: „pedig én csak jót akartam”. Az emberi jóakarat az egyik legveszélyesebb dolog, amikor nem köti magát szorosan az Isten akaratához. Figyelem! Nem az „Isten akaratát” láncolja a saját jóakaratához! Mert olyan gyakran összetévesztjük ezt a kettőt: én tudom, hogy mi a jó, és hát akkor biztosan ezt akarja az Isten is. A dicsőségben olyan szépen mondjuk az angyali karral együtt: „békesség a földön és az emberekhez jóakarat”. Aki volt már katolikus misén, biztosan tudja, hogy a katolikus testvérek picit máshogy fordítják ezt a részt: „békesség a jóakaratú embereknek”. A helyzet az, hogy itt az eredeti kifejezést kétféleképpen is lehet fordítani. Vagy az emberek jóakaratáról beszélünk, vagy pedig az Isten jóakaratáról, és ebben az esetben az emberek nem a forrásai, nem a birtokosai ennek a jóakaratnak, hanem a kedvezményezettjei. Nem belőlünk jön elő, tőlünk származik a jóakarat, hanem mi vagyunk azok, akik az Isten jóakaratát elfogadhatjuk. Ebből a jóságból, az Ő kegyelméből élhetünk. Az evangélikus teológia az utóbbi értelmezést részesíti előnyben.

„Amikor begerjed a jóindulat, az ember visszakézből megint árva marad” – énekli Cseh Tamás. Az énekeshez hasonlóan a mai igénk alapján úgy tűnik, Jézusnak sincsenek illúziói az emberi jóakarattal kapcsolatban. Aki túlbuzgó módon akarja a saját jóságát érvényesíteni, vigyázzon, nehogy a gyehennán találja magát!

Akkor hát mit tegyünk? – kérdezhetnénk. Honnan tudjuk, hogy vajon az Isten jóakarata vezet-e minket a döntéseinkben? Jézus szavaiból leszűrhetünk néhány fontos elvet:

1.      Lényeglátás: a törvény szellemét igyekezzünk mindinkább megérteni és a magunkévá tenni a betűje helyett. Az igazságosságra, irgalmasságra, hűségre törekedjünk, vagy, ahogyan Pál apostol megrendítően írja a szeretethimnuszban: szeretet itassa át a tetteinket. Mert anélkül a legjobb cselekedet is semmi.

2.     Belső élet: a külsőségek és a látszat helyett a belső lelki életünkre figyeljünk! A böjtnek, imának, templomba járásnak, adakozásnak semmi értelme, ha emberi elvárás mozgat benne. Azt keressük, hogy Isten vajon hogyan lát minket! Tanuljuk meg önmagunkat az Ő szerető, irgalmas szemével nézni!

3.     Önismeret: lássuk át azokat az örökségeket, amelyeket akár korábbi nemzedékek hagytak ránk! Nézzük meg, hogy mivel tudunk azonosulni és mivel nem. Ne vegyünk át tőlük valamit kritika nélkül csak azért, mert az „hagyomány”, de ne is tartsuk magunkat különbnek náluk! Egyik nemzedék sem jobb vagy rosszabb a többinél. Ha Jézus ma itt lenne köztünk, talán mi is úgy járnánk, mint a farizeusok és írástudók: magunkat akarnánk igaznak látni és láttatni, és ezért mi is elveszejtenénk az egyetlen nagybetűs IGAZ EMBERT.

Pál apostol, aki maga is farizeus volt, és aki azt írja magáról „ a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam” (Filippi 3,6), őt az a buzgóság, amelyről azt hitte, az Isten akarata, egészen a damaszkuszi útig vitte. Itt találkozott Jézussal, és rájött, hogy az a „jó” ami őbenne van, semmi. Nem emberi szempontból, hanem az Isten előtt és az Istenhez képest. A lekcióként felolvasott igénk, a szeretethimnusz arról a szeretetről beszél, amelyben az Isten részesít bennünket, és amelyet továbbadhatunk. Erre van szüksége a világnak, ez tudja megváltoztatni az emberi kapcsolatainkat és önmagunkhoz való viszonyunkat is. Csak úgy lehet békesség bennünk, a kapcsolatainkban és az emberek csoportjai között, ha Isten jóakaratára hagyatkozunk, engedjük, hogy ez megragadjon és megváltoztasson bennünket. Ezért imádkozzunk!

Istenünk, te tudod, hogy milyen gyakran becsapjuk önmagunkat és egymást, milyen könnyen belesétálunk a képmutatás csapdájába. Kérünk, józaníts ki minket, engedd, hogy megismerjük a saját szívünket és a Te szívedet! Add, hogy a Tőled kapott szeretettel szeressük magunkat, Téged és minden embertársunkat! Ámen