Legelső érzésem legyen a hála

(Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap)

Textus: 1Kor 1,4-9; Lekció: Mt 22, 34-46 

„Legelső érzésem legyen ma reggel is a hála” – énekeltük kezdő énekünkben. Nos, Pál apostolnak ez nem csupán egy szófordulat volt: valóban hálaadással kezdi minden levelét. Azokat is, amelyeket börtönből írt. Azokat is, amelyeket valamilyen súlyos nehézség vagy üldöztetés közepette fogalmazott. És – mint a két Korinthusba szóló levelet – azokat is, amelyeket valamilyen konfliktushelyzet kapcsán kellett megírnia. A korinthusi gyülekezetről gyakran mondom, hogy kicsit olyanok mint az a bizonyos állatorvosi ló: ami baj, bűn, probléma előfordulhatott az ókorban keresztény közösségben, az úgy tűnik, hogy mind előfordult náluk. Mégsem kritikával, intéssel vagy helyreigazítással kezdi az apostol, hanem hálaadással.

Pál először is azt veszi sorra, hogy mi mindenért ad hálát Istennek a korinthusi gyülekezettel kapcsolatban. Így, amikor rájuk gondol, tudatosítja, hogy testvéreinek ír, akikkel egy szövetség köti össze Jézus Krisztusban. Noha a korinthusi testvéreket éppen a pártoskodás, a „mi és ők” felosztás fekete-fehér látásmódja, a széthúzás jellemezte. Pál hangsúlyozza, hogy nincsenek mi és ők, csak mi vagyunk Krisztusban. Lényegtelen, hogy ki hogyan tért meg, kinek a szolgálata nyomán, és az illető vajon mennyire apostol egy tízes skálán. Mi mindannyian Krisztusban vagyunk testvérek, összetartozunk.

Adódik a kérdés: vajon mi, mai keresztények tudunk-e így kezdeni egy konfliktusrendezést? Nem arra gondolok, hogy szőnyeg alá kéne söpörnünk a problémákat, sőt, az ige arra biztat minket, hogy mondjuk ki őszintén, ha valami baj van, de nem mindegy, hogy hogyan tesszük ezt. Tudok-e én így nekikezdeni egy konfliktusrendezésnek, amelynek során óhatatlanul nehéz érzések is előjönnek: Miért vagyok hálás Istennek veled kapcsolatban? Mi jót látok benned? Mielőtt rátérnék arra, hogy mi bajom van veled, vagy mi nem tetszik abban, amit csinálsz. Tudok-e úgy nézni a másikra, mint aki Krisztusban van? Mármint mindkettőnket: őt is és magamat is úgy látni, ezen a Krisztus-szemüvegen keresztül? Krisztusban lenni ugyanis azt is jelenti, hogy megváltozik a látásunk. Mintha valóban egy szemüveget tennénk föl, egy Krisztus-színű vagy Krisztus-mintájú szemüveget, és mindent és mindenkit ezen keresztül nézhetünk. (Nekem nagyon rossz a szemem, én a szemüvegem nélkül rendkívül homályosan látok, úgyhogy pontosan tudom miről beszélek.) Sőt, Írországi Szent Patrik a reggeli imájában azt kéri Krisztustól, hogy segítsen neki Őt (mármint Krisztust) meglátni mindenkiben, akivel aznap találkozik, legyen az barát vagy idegen. Segítsen neki Krisztus szavát meghallani mások ajkáról, legyen az barát vagy idegen.

A Sínai-hegyi Szent Katalin monostor Pantokrátor Krisztusa jó példája az Istenember ábrázolásoknak: a néző bal keze felől egy szenvtelen "isteni", a jobb keze felől egy szenvedő, betegséget hordozó "emberi" arcfél látható 

A mai oltár előtti evangélium is a segítségünkre siet: hallottuk belőle egyrészt a jól ismert kettős szeretetparancsot: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből… és felebarátodat mint magadat. Másrészt ezt a titokzatos részt, ahol Jézus arról vitatkozik a farizeusokkal, hogy miképpen lehet a Krisztus egyszerre fia, azaz utóda, leszármazottja a nagy Dávid királynak, és hogyan lehet ugyanakkor, hogy a zsoltáros király urának is szólítja őt? Sehogy máshogy, mint hogy a Messiásnak, a Krisztusnak egyszerre kell Istennek és embernek is lennie. Jézus Krisztus személye az, aki 100% Isten és 100% ember. Benne a két természet elválaszthatatlanul összetartozik, elegyedés nélkül. Tehát őbenne tudjuk betölteni a kettős szeretetparancsolatot. Ha Jézust szeretem, akkor benne Istent és embertársamat is szeretem. Sőt: önmagamat is szerethetem végre, felhagyhatok az öngyűlölettel, önostorozással és önmagam szabotálásával, mert Jézus azonosult velem is, amikor emberré lett. Felvette sorsomat, életemet és halálomat. Szoktuk mondani Ézsaiás próféta 53. fejezete meg Keresztelő János mondata alapján, hogy Jézus magára vette a mi bűneinket – és velük együtt mindent, ami terhel. Ha viszont minden rosszat átvett Jézus, akkor nekem nincs többé miért utálnom magam. Krisztusban én is szerethető vagyok, és Isten is szerethetővé válik számomra. Nem utolsó sorban pedig szerethetővé válik számomra az embertársam.

Pál hálát ad azért, mert a korinthusi gyülekezet meggazdagodott kegyelmi ajándékokban – noha éppen a karizmák körüli viták, felfuvalkodottság és méricskélések okoztak sok bajt a közösségben. Pál hálaadása viszont egy fókuszváltást is jelent: az ajándékok helyett az Ajándékozóra irányítják a figyelmet. Pál példát mutat abban, hogy ha Istentől kaptunk valamit, akkor neki köszönjük meg, és ne önmagunknak tulajdonítsuk. Így gőg és felfuvalkodottság helyett a hálás szív lesz a második természetünk.

Az apostol felhívja a figyelmet arra is, hogy a reménységünk Isten hűségén alapszik, nem azon, amit mi teszünk vagy nem teszünk. 2Tim 2,11-13-ban is azt mondja: „Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.”

Mezőberényben évekkel ezelőtt a 9-es tanítványaimmal a tékozló fiú története kapcsán felírtam a táblára egy mondatot, és azt mondtam nekik, hogy ha az öt év hittanból csak egyetlen mondatra fognak emlékezni, akkor ez legyen az: Istenhez bármikor haza lehet jönni. Ő nem osztogat „atyai” pofonokat, nem tesz szemrehányást, hogy „hol voltál eddig?”. Ahogyan Pekka Simojoki dalában, az Atyám, két kezedben címűben énekeljük: „hűtlenségem nem hánytorgatod”. A kegyelem azt is jelenti, hogy minden előzetes teljesítmény és érdem nélkül fogad be és halmoz el ajándékaival a Mindenható. Hűsége pedig sziklaszilárd, és életünk minden napján vár ránk, hogy visszatérjünk Őhozzá. Ha pedig ezt megértjük, hogy nem azon múlik az életünk, amit mi kiizzadunk magunkból, akkor felszabadulunk arra, hogy hálás gyermekekként éljünk: mindenért és mindenkiért hálát adjunk még mielőtt a kritikára rátérnénk.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Atyánk, te Jézus Krisztusban magadhoz öleltél minket, hogy végre megszeressük magunkat és egymást. Hogy megszeressünk mindenekelőtt Téged, és Tebenned önmagunkat és egymást! Kérünk, hadd vegyük észre minden nap, hogy a Te kegyelmedből élhetünk, hogy minden jó ajándék tőled származik, és hálás szívvel éljünk! Ámen

Ember a kertben!

Textus: 1Móz 2,4b-15

A kert harmóniája

Első hallásra a mai igeszakaszunk egy megbonthatatlan idillt ábrázol. „Hol lennétek ti, férfiak, ha mi nők nem lennénk?” – kérdezi a zsidóviccben Kohnné a férjét. Mire a férj: „Hogyhogy hol? Hát még mindig a paradicsomban!” Gyakran a mi képünk is ez az Édenről: volt valaha valamikor nagyon régen, az ősidőkben egy aranykor, egy idilli, harmonikus állapot, ahol mindenünk megvolt, ahol boldogok lennénk, és ez most nincs. És ki miatt nincs? Hát erre igen könnyen találunk bűnbakot: a férjem, feleségem, anyám, apám, anyósom, apósom, gyerekem, a szomszédom, vagy akár maga az Isten. Erci Berne még egy saját nevet is adott ennek az emberi játszámának, annyira gyakori: ez a „Ha te nem lennél…” játszma.

Ez a mai igénk nemcsak arról szól, hogy egykor régen volt egy nagyon szép kert, amit ősszüleink elherdáltak, és most okkal haragszunk rájuk. Ez az ige arról szól elsősorban, ami a jelenben történik itt és most. Ahogyan két hete Káin és Ábel történetében láttuk, hogy mennyire aktuális, ugyanúgy a mai történetünkben is lássuk meg, hogy ez az ige itt és most szól, nekünk és rólunk.

Jankovich Marcell Az ember tragédiája c. animációs filmjének kísértés-részlete. Figyelemreméltó különbségek vannak a bibliai szöveghez képest: pl. itt két fa tiltott, nem pedig csak 1 mint a Szenírásban

Ő alkotott minket, az övéi vagyunk

„Hiszem, hogy Isten teremtett engem minden teremtménnyel együtt…” – valljuk Luther Kis Kátéja alapján az Apostoli Hitvallás első hitágazatához fűzött magyarázatban. Isten nemcsak az egykori ősszülőket alkotta, hanem ma is ő a Teremtő Isten. A történet úgy ábrázolja Istent, mint aki a föld anyagából hozza létre az embert. A héber szöveg játszik is ezzel a két szóval: adamah (föld) és adam (ember). Itt még nem az ember férfi és női neme a hangsúlyos, hanem az általános, egész emberiséget képviselő ember. Isten ebben a történetben gondoskodik is az emberről: létrehozza számára a növényeket, beülteti a kertet, megöntözi a folyókkal, megalkotja az állatokat, hogy társai legyenek az embernek. De nemcsak megteremti, hanem be is vonja a feladatba: művelje és őrizze a kertet.

Milyen csodálatos ez a feladat! Aki kertészkedett már, tudja, hogy mennyire be tudja az embert szippantani a földdel és a növényekkel való foglalatoskodás. Vagy az állatokkal töltött idő. Ilyenkor a természettel való egységünket éljük meg. A héber szót nemcsak művelésként, hanem szolgálatként, akár istenszolgálatként és istentiszteletként is lehet fordítani. Tehát a földdel való munka nem lehet alantas sem az ember, sem az Isten szemében. A paraszti ősök még sokkal egyszerűbben, természetközelibb módon éltek, az emberi biológiának megfelelőbb életritmusban. Nekünk ez már nehéz, alig találjuk az utat vissza a gyökerekhez, az éltető vízhez, földhöz. És érdekes módon minél jobban elszakadunk a természettől, annál kevésbé találjuk a kapcsolatot a Teremtővel. Azzal, aki alkotott minket minden más teremtménnyel együtt, és aki gondunkat viseli.

A kertben van egy kijárat. Érdekes módon nem a szélén, hanem a közepén. Van egy fa, az élet fája, amelyről éppúgy nem tilos enni, ahogyan a többi fáról sem. Mellette viszont áll egy fa, amely a jó és a rossz tudásának fája. Nem egyszerűen a tudásé, hanem az erkölcsi ítéletalkotás és döntés fája. A tiltott fa az Isten iránti bizalom próbájának szimbóluma: rábízzuk-e Istenre, hogy ő tudja, mi a jó nekünk, vagy a magunk kezébe vesszük a sorsunkat. Istentől kapott mandátumunknak akarunk-e megfelelni, vagy eldobva a felelősséget, magunk akarunk isteni rangra emelkedni, hogy ne kelljen felelősnek lennünk senkiért és semmiért? A felolvasott igeszakasznak ez már nem része, de tudjuk, hogy az ember kilépett ezen a kijáraton.

A teremtés nem pusztult el azonnal, de kifordult önmagából. Mintha a visszájáról néznénk mindent. A harmonikus kert fenyegetővé válik, a természetes meztelen emberi test szégyenletessé, Isten közelsége riasztóvá. Érzékletesen ábrázolja ez a kép a mi látásmódunkat.

Halálfából az élet fája

A fa különösen erős szimbólum ebben a történetben. A fák és a gyümölcseik az egész Szentírásban gyakran a tetteket és annak következményeit jelenítik meg.  Ha elfordulunk Isten gondviselésétől, akkor könnyen egyedül találjuk magunkat. Viszont Isten nélkül nem tudjuk az életünket megtartani, pláne nem meghosszabbítani. Nincs az az egészségmegőrzési trükk, amivel örök életet szerezhetnénk magunknak.

Isten viszont ígér egy másik fát. A Jelenések könyve utolsó fejezetében, az új Jeruzsálemben újra találkozunk az ágakra szakadó folyóval és a két ág között az élet fájával. Azzal az életfával, amelynek levelei a népek gyógyítására szolgálnak. Itt már nemcsak egy emberről van szó, hanem az egész elveszett emberiségről. Új élet, gyógyulás és az Istennel és egymással megbékélt harmónia lehetőségéről.

Ki teszi ezt lehetővé? Paradox módon egy halálfa. A kivégzés keresztfája, amelyen Jézus Krisztus az életét adta értünk. Az ókorban gyakran ábrázolták úgy a keresztfát, mint amelyből növények sarjadnak, úgy, ahogyan egykor az Éden kertjében. „Krisztus halála a halált elnyelte, megcsúfolta” -énekeljük a 215-ös énekünkben. Érvényes ez ránk? Természetesen. A kereszténység 1700 éves hitvallása, a niceai hitvallás hangsúlyozza, hogy a teremtő, a megváltó és a megszentelő/újjáteremtő Isten egy és ugyanaz. Nem kell a félelmetes istenségtől a szerető istenséghez menekülnünk. Aki a kertbe helyez minket minden nap, aki gondoskodik rólunk, aki feladattal lát el, aki annyira szeret, hogy a legdrágábbat adta, és akivel újat lehet kezdeni minden egyes napon, akkor is, ha ez már az utolsó nap, az ugyanaz az Isten.

Itt és most

Ha pedig így van, akkor minden egyes napunk már az új, örök életünkhöz tartozik. Ne a pusztítás és kihasználás vezessen bennünket, amikor teremtménytársainkhoz viszonyulunk – legyenek emberek, állatok vagy növények, hanem a gondoskodás, őrzés vágya. Kérjünk hozzá erőt és bölcsességet Istentől minden nap. Az Édenkert valósága itt van velünk, ha Isten akaratával összhangban élünk, ha a bizalom, a szeretet és a kölcsönös gondviselés határozza meg a viselkedésünket.

Imádkozzunk!

Urunk, bocsásd meg, hogy pusztítjuk a kertedet, bántjuk azokat a teremtményeket, amelyeket te alkottál! Bocsásd meg azt is, amikor önmagunkat bántjuk, mert minket is te alkottál! Adj erőt, bizalmat, szeretetet és felelősségérzetet, hogy a teremtett világ javaival hálásan, mértékletesen, megelégedéssel és kölcsönös osztozással, gondviseléssel éljünk! Köszönjük, hogy te halálból életet hozol elő, és minket is bevonsz a világ újjáteremtéséről szóló tervedbe! Ámen

Egy nyelvet beszélünk?

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi evangélikus gyülekezetben Pünkösdhétfőn

Alapige: 1Móz 11,1-9

Pécsi egyetemi éveim alatt két és fél éven át a Márton Áron Szakkollégiumban laktam, határon túlról származó magyar egyetemistákkal együtt. Kárpátaljai szobatársnőm a babot paszulynak, a gyermeket pulyának mondta,a tejföl neki tejfel volt, a kell pedig kellesz. Nagyváradról jött szobatársnőm egyszer megkért, hogy tegyem rá a nedves ruhát a kaloriferre, hogy megszáradjon, a sütemény neki csak tészta volt. Ezekben az időkben tapasztaltam meg, hogy bár mindannyian magyarok vagyunk, bizonyos szavaink különböznek, és vannak, amelyek a modernkori, 1920 utáni fájdalmas elválasztottságunkról is tanúskodnak.

Idén a pünkösd ünnepe és a Nemzeti Összetartozás Napja (ami  a trianoni békediktátum aláírásának emléknapja) kivételesen egybeesett. Ma az ünnep másnapján a nyelv és a megértés került az igénk középpontjába.

Bábel tornyának története rövid, de gazdag üzenete van. Elsőként szól az emberi célokról és ambíciókról. Az emberek akarnak tornyot építeni. Céljuk nem kisebb, mint hogy az égig érjenek. Az ember, akárcsak az Édenben, most is Isten helyére tolakszik. Istenné akar válni. Tégláról téglára haladnak, hogy nevet szerezzenek maguknak. Mai tudásunkkal  abszurd vállalkozás, de ők komolyan gondolták. Pedig Isten adott nekünk küldetést: nekünk embernek kell lennünk, Isten képmásának. A teremtés gondviselőiként igazságosan uralkodni a teremtményeken. Mi pedig ez elől menekülünk, és istenséggé akarunk válni. Isten azonban nem hagyja eluralkodni az emberi gőgöt. Micsoda iróniával írja az ige, hogy az Úrnak le kellett szállni az égből, hogy lássa azt a kis légypiszoknyi tornyot, amit az ember tudása és technológiája csúcsán alkotott.

id. Pieter Brueghel: Bábel tornya

A második tanulság a kommunikáció csődjéről szól. Megmutatja ez a történet, hogy ha nem beszélünk egy nyelvet, ha nem értjük meg egymást, vagy ha egyszerűen nem figyelünk a másikra, akkor képtelenség egységben maradni és közös célokat elérni. Mégis, az elválasztottságról szóló történetben is Isten kreativitása mutatkozik meg. Hiszen létrejön a sokféleség, ami az emberi nyelveket jellemzi. Hogy tudjuk élvezni az anyanyelvünk szépségeit, hogy szeretünk játszani vele! Milyen izgalmas és gyönyörű egy másik nyelvet tanulni (persze önként, nem kényszerből)!

Bábel harmadik olvasata az Újszövetségbe vezet minket, a pünkösdi történethez, az egyház születésnapjához. Amikor a Szentlélek leszáll az apostolokra, és azok az utcán elkezdik Jézust hirdetni, a különböző népekből jött emberek mind a saját nyelvükön hallják őket. Így mindenki megértheti az örömüzenet lényegét. Isten maga fordítja vissza a bábeli zűrzavart és szétválasztottságot. Ezzel megmutatja, hogy amikor az Isten-ember kapcsolat helyreáll, akkor az emberek is elkezdhetik megérteni egymást.

Isten ma is feje tetejére állítja a tornyainkat.
Imádjuk a hierarchiát. Csüngünk a rangokon, rendjeleken, pozíciókon. Isten viszont Jézusban megmutatja, hogy az a legnagyobb, aki szolgál. Isten Fia, aki rabszolgamunkát végez, amikor megmossa a tanítványok lábát. Még Júdásét is.

Aztán ott van a szükségletpiramis. Abraham Maslow leírta. Először az étel-ital, alvás, életszükségletek, aztán a biztonság, majd a szeretet, tisztelet, tudás, és csak a legvégén valósítsd meg azt, aki valójában vagy. Jézus viszont azt mondja: először az Isten országát keressétek, minden más ráadásul megadatik.

Vannak nekünk felhőkarcolóink, amiket önhittségünkben építettünk, és ahonnan irányítani vélik egyesek a világot. És ha a légkör és a felhők visszavágnak? Ha a klíma megváltozik "áldásos" tevékenységünk folytán? Ha mindez újabb háborúkhoz és katasztrófákhoz vezet? Ez bizony a felhőkarcolók ledőlését eredményezheti rövid időn belül.

És igen, vannak kastélyok, ahol a győztesek ráerőltetik akaratukat a vesztesekre, de vannak dolgok, amelyek erősebbek a háborús győzelmi mámornál. Például éppen az anyanyelv hatalma, amelyet talán Bábelnek köszönhetünk, de amely Pünkösdbe és Reformációba vezet minket. Magyar Bibliával, magyar nyelven elmondott imával, a magyar kultúra felemelő kincseivel.


Isten azért rombolja ezeket a tornyokat, mert azt akarja, hogy találjuk meg a helyünket. Hogy emberek legyünk, istenek helyett. Hogy Isten legyen Isten, az ember pedig EMBER. 

A Szentlélek olyan nyelvre tanít meg, amit minden ember megért. Ez a nyelv nem szétválaszt, hanem összeköt. A Lélek egységet teremt, és a szeretet nyelvét beszéli. Ezt a nyelvet viszont folyamatosan tanulni kell. Művelni, gyakorolni.

Pünkösdhétfőn történt, hogy a legéndi gyülekezet tagjai nem kívántak élni az ünnep másnapján felkínált úrvacsorával, így mindössze hárman maradtunk a  templomban: húgom, édesapám és én. Családi körben tartottuk meg tehát az úrvacsorai liturgiát, és a gyónó imádság is nagyon személyesre sikeredett. Mire apám kifordult az oltártól, már ő is sírt és mi is. Családi terheink, tragédiáink ránk zúdultak, de Isten fel is szabadított minket alóluk. Ez az egyik legerősebb Szentlélek-élményem. Végre egy nyelvet beszéltünk apámmal, még ha az a könnyek nyelve volt is!

Isten kétszer száll le a mennyből a Bibliában. Egyszer Bábelnél, hogy összezavarja az embereket, aztán Jézusban, hogy helyreállítsa a közösséget. Ebben a közösségben vagyunk most együtt, Hogy újra egy nyelvet beszéljünk.

Mi minden történhet veled egy hét alatt Budapesten?

Ebben a városban előfordulhat veled, hogy megállsz egy kis téren Erzsébetvárosban, amelyet Kéthly Annáról neveztek el, hogy elolvasd a tábláról, ki is volt ez a különleges magyar nő, mire a melletted álló barátod felhívja a figyelmedet, hogy "látni a csillagokat".

Ebben a városban előfordulhat veled, hogy jössz ki a Nemzeti Színházból, és vársz a 2-es villamosra, és a megállóban ugyanazt a népdalt kezded el dúdolni, amit a melletted álló.

Ebben a városban még az is előfordulhat veled, hogy mész a munkahelyedre, ami egy budai társasházban van, és a kapunál beleütközöl egy idősebb úriemberbe, aki az alattatok lakó néninek virágot hozott, s mivel nem találja otthon, rád bízza a cserepes növényt, hogy gondozd "Katóka hazatéréséig".

Ebben a városban előfordulhat, hogy egy héten többször is találkozol ugyanazzal az ismerőssel, hol megtervezetten, hol spontán módon, és egyszer csak rádöbbensz, hogy vannak barátaid, akik tényleg szeretnek.

Ebben a városban megeshet az is, hogy a szokásos útvonaladon azzal kell visszautasítanod a legfrissebb Fedél Nélkül-t, hogy "kösz, ez a szám már megvan", és vidám szívvel adhatsz némi aprót.

Ebben a városban megtörténhet veled, hogy 15 percen belül két oldalról is láthatod a kivilágított Magdolna-tornyot a várban: a pesti oldalon a villamosból kikukkantva, a budain pedig a Déli aluljáróból kibukkanva.

Ebben a városban az is megtörténhet veled, hogy egy addig idegen, hajlék nélküli roma lánynak egyszer csak elmondod, hogy te is akartál már meghalni, és akkor a két kutyád mentett meg. Megeshet, hogy meglátod a lány szemében felcsillanni a reményt, amikor megígéred, hogy imádkozni fogsz érte.