Alkalmas és alkalmatlan idő

 

Textus: 2Tim 4,1-5

Kedves Testvérek!

Mai igénk elénk hoz egy olyan fogalmat, amely kulcsfontosságú a bibliai üzenet megértése szempontjából. Ez a fogalom az idő. Mi az idő? – kérdezi Szent Ágoston, és válaszol is magának – Ha senki sem kérdezi, akkor tudom, de ha megkérdezik, nem tudom megmagyarázni. Milyennek képzeljük el az időt? Inkább kör vagy inkább vonal?

Az archaikus népek mitológiái az időt körforgásként képzelik el. Például az ősmagyar kultúra időfelfogása, az indiai vagy a görög időszemlélet is ilyen. A másik lehetőség az egyenes vonal. Ezt képviseli a zsidó kultúra, de ezt vette át az őskereszténység is, az idő lineáris szemléletét. Paradox módon még a marxizmus is átvette ezt az egyenes vonalú időszemléletet, de Jézus Krisztus születését megpróbálták kivenni az időegyenes közepéből és egy egészen másfajta történelmi progressziót hirdettek, amelynek a vége nem Isten új teremtése, hanem a minden ízében földi, materialista üdvösségtan, melyet a kommunista ideológia győzelme hozhat el.

Az ősmagyar mitikus körkörös időszemléletre jó példa a Fehérlófia és annak animációs feldolgozása

Az apostolok tanítása szerint azonban Jézust nem lehet kivenni az időegyenes közepéből. Mindannak, ami kb. 2000 évvel ezelőtt a Názáreti Jézus életében, kereszthalálában és feltámadásában megtörtént, annak az előtte történt és utána történő dolgok szempontjából egyaránt döntő jelentősége van. Ez az egyszeri és megismételhetetlen, páratlan eseménysor az, ami a bibliai elbeszélés központi vezérfonala, az üdvösség története szempontjából megkerülhetetlen. Minden, ami előtte történt, ebbe a pontba vezet, és utána is minden ebből indul ki. Amikor a polgári év utolsó napján megállunk, hogy a bűnbánat, a reménység és a könyörgés szavaival Istenhez forduljunk, akkor megvalljuk, hogy Isten az idő egyedüli Ura. Egyedül őneki van hatalma az idő felett. Ő tudja megszabni a dolgok  megfelelő idejét, a mi életünk ideje is az Ő kezében van. Isten ideje végtelen, a mi időnk véges.

A világi időszámítás is Jézus Krisztus születéséből indul ki. A világi történelmet is így számítjuk: Krisztustól visszafelé, illetve Krisztus után előrefelé számolva az éveket. Nem ez az egyetlen évszámítási mód. Más a zsidó, a muszlim, a kínai, az egyiptomi, a görög, a római. Mindenki valamilyen számára fontos eseményből indul ki. Az új évet is máshonnan indítják. Január 1. mint a polgári naptár első napja teljesen önkényes, nem volt mindig ez, és nem is biztos, hogy mindig így marad (pl. régebben március 1. volt).

És ez a sok bizonytalanság az idő körül mind mind arra utal, hogy az idő nem a mi kezünkben van. A görög újszövetség több szót is használ az időre. Van például a khronosz, az előre haladó, a múló, a könyörtelen idő. Az idő, amely nem hozható vissza. Az idő, amely lejár. Van egy másik kifejezés is, amely a mai igénkben is előkerül, ez a kairosz. A kairosz az alkalmas idő, a megfelelő időpont, és különösen akkor használják, amikor valamilyen Isten terve szempontjából fontos esemény időpontjáról van szó. Isten meghatároz bizonyos időket, kairoszokat, amikor aktívan belevatkozik a történelem menetébe. Ezek az események az akkori világpolitika színpadán nem szereplő események. Egy no name nomád pásztor elhívása, hogy hitben kövessen egy láthatatlan Istent. Egy kis nép kiválasztása. Egy kis család legkisebb fiának felkenése királlyá. És ennek a királynak kései leszármazottjaként egy kis faluban élő ács és a menyasszonyának megbízása azzal, hogy éppen ők legyenek a születendő Messiás szülei. Isten a maga nagy tetteit nem feltétlenül a világbirodalmak nagyhatalmú embereinek döntésein keresztül hajtja végre – bár ezeket is felhasználhatja, mint Augustus császár rendeletét – hanem a hétköznapi emberek hétköznapi döntésein keresztül, akik, mivel hisznek, maguk is a kegyelem eszközeivé válnak.

Pál apostol maga is része  lett az üdvtörténetnek. Mert miután megragadta őt Jézus Krisztus örömhíre, nem tehette meg, hogy nem hirdeti. Pál is bekapcsolódott a Krisztusról szóló igehirdetés folyamatába, ezáltal lendítve tovább az idő vonalát, amelynek vége Krisztus második eljövetele és a világ újjáteremtése. Második Timóteushoz írott levelében, melyet sokan Pál végrendeletének is tekintenek, mert ez az utolsó levele, Pál már érzi, hogy az ő életének véges ideje letelik. Ezért mint egy különös örökséget, Timóteusra hagyja az evangélium hirdetésének szolgálatát. És itt, ezen a ponton, Pál arról az időről beszél, amit Timóteus feltétlenül használjon ki az ige hirdetésére. Akár alkalmasnak akár alkalmatlannak érzi az időt emberi szempontból.

Mert ez egy olyan fontos dolog, amire minden idő alkalmas. Isten ugyanis adja nekünk az időt. Mindig adja. Minden nap. Minden évben.  Mi pedig nem tehetjük meg, hogy visszaélünk vele. Persze nagy a kísértés, hogy minden mással foglalkozzunk. Annyi dolgunk van. Ott a család. Az egészség. A ház. A kert. Az anyagiak. A sport. A közélet. Ezek persze fontos dolgok, ahogyan a pihenés és kikapcsolódás is. Mégis, ha kizárólag ezekre koncentrálunk, akkor a múló időt fogjuk csak érezni, ahogyan elketyeg fölöttünk. Úgy fogjuk megélni az időt, mint ami elfogy, kifolyik a kezünk közül. Ha viszont Isten igéjének hallgatására és hirdetésére tesszük a hangsúlyt, az idő nem lesz többé hozzánk könyörtelen, mert felfedezzük, hogy Isten ideje végtelen, és mi ebbe a végtelen időbe tartunk.

Aki már idős és/vagy beteg, az most december 31-én talán remegve kérdezi önmagától is – lehet, hogy a most következő év lesz számomra az utolsó? Talán ez fog állni a sírkövemen, mint záródátum? Ha viszont a kairoszban élek, Isten kegyelemi idejében, akkor ez a kérdés más megvilágításba kerül. Csak azt fogom kérdezni: Van-e még időm hirdetni Isten igéjét vagy nem? Pál az utolsó leheletéig hirdette. Valószínűleg Timóteus is. És én is szeretném az utolsó leheletemig hirdetni. De ez az egész egyház, az egész gyülekezet feladata. Nem csak a lelkészé. Mert az ige nyilvános hirdetésén túl a családokban, az otthonokban, a szomszédi segítségnyújtásban, a kórházi ágyak mellett válik életté az Isten igéje. Az én időm elfogy. Isten viszont folytatja, gördíti előre az üdvösség nagy történetét. Mi pedig ebben a történetben mind fontos szereplők vagyunk, mert a népek a mi ajkunkról, az egyház, a gyülekezet ajkáról hallják meg az evangéliumot. Ez a feladat semmi mással nem helyettesíthető. És higgyük el, hogy a mi személyünk sem pótolható, nem cserélhető fel senki mással.

Imádkozzunk! Istenünk, Te vagy az idő Ura! A történelem könyörtelenül múló idejének éppúgy, mint a különös alkalmaknak és időpontoknak! Kérünk, adj nekünk az új esztendőben is vágyat és lehetőséget Igédnek meghallására, arra, hogy az dolgozzon bennünk és általunk. És adj nekünk alkalmas időt az ige hirdetésére, hogy meghallják mindazok, akiknek szíve nyitott rá! Ámen

Az igehirdetésben nagy mértékben támaszkodtam Oscar Cullmann Krisztus és az idő című könyvének gondolataira. 

 

Legelső érzésem legyen a hála

(Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap)

Textus: 1Kor 1,4-9; Lekció: Mt 22, 34-46 

„Legelső érzésem legyen ma reggel is a hála” – énekeltük kezdő énekünkben. Nos, Pál apostolnak ez nem csupán egy szófordulat volt: valóban hálaadással kezdi minden levelét. Azokat is, amelyeket börtönből írt. Azokat is, amelyeket valamilyen súlyos nehézség vagy üldöztetés közepette fogalmazott. És – mint a két Korinthusba szóló levelet – azokat is, amelyeket valamilyen konfliktushelyzet kapcsán kellett megírnia. A korinthusi gyülekezetről gyakran mondom, hogy kicsit olyanok mint az a bizonyos állatorvosi ló: ami baj, bűn, probléma előfordulhatott az ókorban keresztény közösségben, az úgy tűnik, hogy mind előfordult náluk. Mégsem kritikával, intéssel vagy helyreigazítással kezdi az apostol, hanem hálaadással.

Pál először is azt veszi sorra, hogy mi mindenért ad hálát Istennek a korinthusi gyülekezettel kapcsolatban. Így, amikor rájuk gondol, tudatosítja, hogy testvéreinek ír, akikkel egy szövetség köti össze Jézus Krisztusban. Noha a korinthusi testvéreket éppen a pártoskodás, a „mi és ők” felosztás fekete-fehér látásmódja, a széthúzás jellemezte. Pál hangsúlyozza, hogy nincsenek mi és ők, csak mi vagyunk Krisztusban. Lényegtelen, hogy ki hogyan tért meg, kinek a szolgálata nyomán, és az illető vajon mennyire apostol egy tízes skálán. Mi mindannyian Krisztusban vagyunk testvérek, összetartozunk.

Adódik a kérdés: vajon mi, mai keresztények tudunk-e így kezdeni egy konfliktusrendezést? Nem arra gondolok, hogy szőnyeg alá kéne söpörnünk a problémákat, sőt, az ige arra biztat minket, hogy mondjuk ki őszintén, ha valami baj van, de nem mindegy, hogy hogyan tesszük ezt. Tudok-e én így nekikezdeni egy konfliktusrendezésnek, amelynek során óhatatlanul nehéz érzések is előjönnek: Miért vagyok hálás Istennek veled kapcsolatban? Mi jót látok benned? Mielőtt rátérnék arra, hogy mi bajom van veled, vagy mi nem tetszik abban, amit csinálsz. Tudok-e úgy nézni a másikra, mint aki Krisztusban van? Mármint mindkettőnket: őt is és magamat is úgy látni, ezen a Krisztus-szemüvegen keresztül? Krisztusban lenni ugyanis azt is jelenti, hogy megváltozik a látásunk. Mintha valóban egy szemüveget tennénk föl, egy Krisztus-színű vagy Krisztus-mintájú szemüveget, és mindent és mindenkit ezen keresztül nézhetünk. (Nekem nagyon rossz a szemem, én a szemüvegem nélkül rendkívül homályosan látok, úgyhogy pontosan tudom miről beszélek.) Sőt, Írországi Szent Patrik a reggeli imájában azt kéri Krisztustól, hogy segítsen neki Őt (mármint Krisztust) meglátni mindenkiben, akivel aznap találkozik, legyen az barát vagy idegen. Segítsen neki Krisztus szavát meghallani mások ajkáról, legyen az barát vagy idegen.

A Sínai-hegyi Szent Katalin monostor Pantokrátor Krisztusa jó példája az Istenember ábrázolásoknak: a néző bal keze felől egy szenvtelen "isteni", a jobb keze felől egy szenvedő, betegséget hordozó "emberi" arcfél látható 

A mai oltár előtti evangélium is a segítségünkre siet: hallottuk belőle egyrészt a jól ismert kettős szeretetparancsot: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből… és felebarátodat mint magadat. Másrészt ezt a titokzatos részt, ahol Jézus arról vitatkozik a farizeusokkal, hogy miképpen lehet a Krisztus egyszerre fia, azaz utóda, leszármazottja a nagy Dávid királynak, és hogyan lehet ugyanakkor, hogy a zsoltáros király urának is szólítja őt? Sehogy máshogy, mint hogy a Messiásnak, a Krisztusnak egyszerre kell Istennek és embernek is lennie. Jézus Krisztus személye az, aki 100% Isten és 100% ember. Benne a két természet elválaszthatatlanul összetartozik, elegyedés nélkül. Tehát őbenne tudjuk betölteni a kettős szeretetparancsolatot. Ha Jézust szeretem, akkor benne Istent és embertársamat is szeretem. Sőt: önmagamat is szerethetem végre, felhagyhatok az öngyűlölettel, önostorozással és önmagam szabotálásával, mert Jézus azonosult velem is, amikor emberré lett. Felvette sorsomat, életemet és halálomat. Szoktuk mondani Ézsaiás próféta 53. fejezete meg Keresztelő János mondata alapján, hogy Jézus magára vette a mi bűneinket – és velük együtt mindent, ami terhel. Ha viszont minden rosszat átvett Jézus, akkor nekem nincs többé miért utálnom magam. Krisztusban én is szerethető vagyok, és Isten is szerethetővé válik számomra. Nem utolsó sorban pedig szerethetővé válik számomra az embertársam.

Pál hálát ad azért, mert a korinthusi gyülekezet meggazdagodott kegyelmi ajándékokban – noha éppen a karizmák körüli viták, felfuvalkodottság és méricskélések okoztak sok bajt a közösségben. Pál hálaadása viszont egy fókuszváltást is jelent: az ajándékok helyett az Ajándékozóra irányítják a figyelmet. Pál példát mutat abban, hogy ha Istentől kaptunk valamit, akkor neki köszönjük meg, és ne önmagunknak tulajdonítsuk. Így gőg és felfuvalkodottság helyett a hálás szív lesz a második természetünk.

Az apostol felhívja a figyelmet arra is, hogy a reménységünk Isten hűségén alapszik, nem azon, amit mi teszünk vagy nem teszünk. 2Tim 2,11-13-ban is azt mondja: „Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.”

Mezőberényben évekkel ezelőtt a 9-es tanítványaimmal a tékozló fiú története kapcsán felírtam a táblára egy mondatot, és azt mondtam nekik, hogy ha az öt év hittanból csak egyetlen mondatra fognak emlékezni, akkor ez legyen az: Istenhez bármikor haza lehet jönni. Ő nem osztogat „atyai” pofonokat, nem tesz szemrehányást, hogy „hol voltál eddig?”. Ahogyan Pekka Simojoki dalában, az Atyám, két kezedben címűben énekeljük: „hűtlenségem nem hánytorgatod”. A kegyelem azt is jelenti, hogy minden előzetes teljesítmény és érdem nélkül fogad be és halmoz el ajándékaival a Mindenható. Hűsége pedig sziklaszilárd, és életünk minden napján vár ránk, hogy visszatérjünk Őhozzá. Ha pedig ezt megértjük, hogy nem azon múlik az életünk, amit mi kiizzadunk magunkból, akkor felszabadulunk arra, hogy hálás gyermekekként éljünk: mindenért és mindenkiért hálát adjunk még mielőtt a kritikára rátérnénk.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Atyánk, te Jézus Krisztusban magadhoz öleltél minket, hogy végre megszeressük magunkat és egymást. Hogy megszeressünk mindenekelőtt Téged, és Tebenned önmagunkat és egymást! Kérünk, hadd vegyük észre minden nap, hogy a Te kegyelmedből élhetünk, hogy minden jó ajándék tőled származik, és hálás szívvel éljünk! Ámen