Legelső érzésem legyen a hála

(Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap)

Textus: 1Kor 1,4-9; Lekció: Mt 22, 34-46 

„Legelső érzésem legyen ma reggel is a hála” – énekeltük kezdő énekünkben. Nos, Pál apostolnak ez nem csupán egy szófordulat volt: valóban hálaadással kezdi minden levelét. Azokat is, amelyeket börtönből írt. Azokat is, amelyeket valamilyen súlyos nehézség vagy üldöztetés közepette fogalmazott. És – mint a két Korinthusba szóló levelet – azokat is, amelyeket valamilyen konfliktushelyzet kapcsán kellett megírnia. A korinthusi gyülekezetről gyakran mondom, hogy kicsit olyanok mint az a bizonyos állatorvosi ló: ami baj, bűn, probléma előfordulhatott az ókorban keresztény közösségben, az úgy tűnik, hogy mind előfordult náluk. Mégsem kritikával, intéssel vagy helyreigazítással kezdi az apostol, hanem hálaadással.

Pál először is azt veszi sorra, hogy mi mindenért ad hálát Istennek a korinthusi gyülekezettel kapcsolatban. Így, amikor rájuk gondol, tudatosítja, hogy testvéreinek ír, akikkel egy szövetség köti össze Jézus Krisztusban. Noha a korinthusi testvéreket éppen a pártoskodás, a „mi és ők” felosztás fekete-fehér látásmódja, a széthúzás jellemezte. Pál hangsúlyozza, hogy nincsenek mi és ők, csak mi vagyunk Krisztusban. Lényegtelen, hogy ki hogyan tért meg, kinek a szolgálata nyomán, és az illető vajon mennyire apostol egy tízes skálán. Mi mindannyian Krisztusban vagyunk testvérek, összetartozunk.

Adódik a kérdés: vajon mi, mai keresztények tudunk-e így kezdeni egy konfliktusrendezést? Nem arra gondolok, hogy szőnyeg alá kéne söpörnünk a problémákat, sőt, az ige arra biztat minket, hogy mondjuk ki őszintén, ha valami baj van, de nem mindegy, hogy hogyan tesszük ezt. Tudok-e én így nekikezdeni egy konfliktusrendezésnek, amelynek során óhatatlanul nehéz érzések is előjönnek: Miért vagyok hálás Istennek veled kapcsolatban? Mi jót látok benned? Mielőtt rátérnék arra, hogy mi bajom van veled, vagy mi nem tetszik abban, amit csinálsz. Tudok-e úgy nézni a másikra, mint aki Krisztusban van? Mármint mindkettőnket: őt is és magamat is úgy látni, ezen a Krisztus-szemüvegen keresztül? Krisztusban lenni ugyanis azt is jelenti, hogy megváltozik a látásunk. Mintha valóban egy szemüveget tennénk föl, egy Krisztus-színű vagy Krisztus-mintájú szemüveget, és mindent és mindenkit ezen keresztül nézhetünk. (Nekem nagyon rossz a szemem, én a szemüvegem nélkül rendkívül homályosan látok, úgyhogy pontosan tudom miről beszélek.) Sőt, Írországi Szent Patrik a reggeli imájában azt kéri Krisztustól, hogy segítsen neki Őt (mármint Krisztust) meglátni mindenkiben, akivel aznap találkozik, legyen az barát vagy idegen. Segítsen neki Krisztus szavát meghallani mások ajkáról, legyen az barát vagy idegen.

A Sínai-hegyi Szent Katalin monostor Pantokrátor Krisztusa jó példája az Istenember ábrázolásoknak: a néző bal keze felől egy szenvtelen "isteni", a jobb keze felől egy szenvedő, betegséget hordozó "emberi" arcfél látható 

A mai oltár előtti evangélium is a segítségünkre siet: hallottuk belőle egyrészt a jól ismert kettős szeretetparancsot: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből… és felebarátodat mint magadat. Másrészt ezt a titokzatos részt, ahol Jézus arról vitatkozik a farizeusokkal, hogy miképpen lehet a Krisztus egyszerre fia, azaz utóda, leszármazottja a nagy Dávid királynak, és hogyan lehet ugyanakkor, hogy a zsoltáros király urának is szólítja őt? Sehogy máshogy, mint hogy a Messiásnak, a Krisztusnak egyszerre kell Istennek és embernek is lennie. Jézus Krisztus személye az, aki 100% Isten és 100% ember. Benne a két természet elválaszthatatlanul összetartozik, elegyedés nélkül. Tehát őbenne tudjuk betölteni a kettős szeretetparancsolatot. Ha Jézust szeretem, akkor benne Istent és embertársamat is szeretem. Sőt: önmagamat is szerethetem végre, felhagyhatok az öngyűlölettel, önostorozással és önmagam szabotálásával, mert Jézus azonosult velem is, amikor emberré lett. Felvette sorsomat, életemet és halálomat. Szoktuk mondani Ézsaiás próféta 53. fejezete meg Keresztelő János mondata alapján, hogy Jézus magára vette a mi bűneinket – és velük együtt mindent, ami terhel. Ha viszont minden rosszat átvett Jézus, akkor nekem nincs többé miért utálnom magam. Krisztusban én is szerethető vagyok, és Isten is szerethetővé válik számomra. Nem utolsó sorban pedig szerethetővé válik számomra az embertársam.

Pál hálát ad azért, mert a korinthusi gyülekezet meggazdagodott kegyelmi ajándékokban – noha éppen a karizmák körüli viták, felfuvalkodottság és méricskélések okoztak sok bajt a közösségben. Pál hálaadása viszont egy fókuszváltást is jelent: az ajándékok helyett az Ajándékozóra irányítják a figyelmet. Pál példát mutat abban, hogy ha Istentől kaptunk valamit, akkor neki köszönjük meg, és ne önmagunknak tulajdonítsuk. Így gőg és felfuvalkodottság helyett a hálás szív lesz a második természetünk.

Az apostol felhívja a figyelmet arra is, hogy a reménységünk Isten hűségén alapszik, nem azon, amit mi teszünk vagy nem teszünk. 2Tim 2,11-13-ban is azt mondja: „Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.”

Mezőberényben évekkel ezelőtt a 9-es tanítványaimmal a tékozló fiú története kapcsán felírtam a táblára egy mondatot, és azt mondtam nekik, hogy ha az öt év hittanból csak egyetlen mondatra fognak emlékezni, akkor ez legyen az: Istenhez bármikor haza lehet jönni. Ő nem osztogat „atyai” pofonokat, nem tesz szemrehányást, hogy „hol voltál eddig?”. Ahogyan Pekka Simojoki dalában, az Atyám, két kezedben címűben énekeljük: „hűtlenségem nem hánytorgatod”. A kegyelem azt is jelenti, hogy minden előzetes teljesítmény és érdem nélkül fogad be és halmoz el ajándékaival a Mindenható. Hűsége pedig sziklaszilárd, és életünk minden napján vár ránk, hogy visszatérjünk Őhozzá. Ha pedig ezt megértjük, hogy nem azon múlik az életünk, amit mi kiizzadunk magunkból, akkor felszabadulunk arra, hogy hálás gyermekekként éljünk: mindenért és mindenkiért hálát adjunk még mielőtt a kritikára rátérnénk.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Atyánk, te Jézus Krisztusban magadhoz öleltél minket, hogy végre megszeressük magunkat és egymást. Hogy megszeressünk mindenekelőtt Téged, és Tebenned önmagunkat és egymást! Kérünk, hadd vegyük észre minden nap, hogy a Te kegyelmedből élhetünk, hogy minden jó ajándék tőled származik, és hálás szívvel éljünk! Ámen