Szőke Glóri balladája

Igen, a hajszínem igenis sötétszőke (néhány ezüst szállal megbolondítva). A címet az Illés zenekar egyik énekéből vettem, amelyet az Ezek a fiatalok című filmben énekelnek Koncz Zsuzsával.

A dal egy vidéki lányról szól, aki megérkezik Budapestre, arról a mély csalódásról, amelyben része lehet valakinek, aki nagy reményekkel költözik egy nagyvárosba.

Az én apám nem áldott meg, amikor eljöttem a fővárosba. Akkor sem, amikor korábban egy vidéki városba, Pécsre költöztem, hogy tanuljak. Világéletemben falun éltem. Mégis, nekem az egyetemi és városi lét nem volt idegen vagy félelmetes. Nem gyűlöltem egyik helyet sem. Alkalmazkodtam az új helyzethez. Élveztem a kulturális lehetőségeket, megszerettem mindkét várost. 

Nem vagyok hajlandó hőzöngeni sem a főváros ellen, sem a vidék ellen. Abból a helyből próbálom kihozni a maximumot, ahol éppen élek. Amikor Debrecenbe vagy Nyíregyházára, esetleg Pécsre szólít a munkám, bárhol találok olyan szépséget, amibe belekapaszkodhat a képzeletem. Az emberek nem feltétlenül "bunkóbbak" itt vagy ott, egyszerűen mások. Más háborítja fel őket, miközben más dolgokat tűrnek jó szívvel.

A magány pedig bárhol, bármikor belém marhat. A falusi parókia templomkerti csendjében ezerszer is a lelkem mélyébe vájta a fogait. A szürke nagyvárosban több barát és ismerős lehet (főleg, ha keresztény vagy, ki sem tudod kerülni az embereket), ugyanakkor százszor kevésbé vannak minőségi módon jelen az emberek egymás számára. 

Van ebben a magányban és idegenség-érzésben valami, ami nagyon én vagyok. Amikor megtalál, mindig emlékeztet arra, hogy van valahol valami egészen más. Egy igazi otthon. Az Ország, ahonnan nem zárnak ki, ahová nem kell útlevél. Az Ország, amely olyan kicsi, hogy elfér bennem, és bárhová magammal vihetem. Az Ország, amely olyan nagy, hogy képes lenne befogadni az egész emberiséget.

C.S. Lewis  A nagy válás című kisregényében, a poklot egy óriási szürke városnak ábrázolja, ahol az emberek folyton összevesznek a szomszédjukkal, és egyre távolabb költöznek egymástól. Emiatt egész utcák elnéptelenednek. Mégis, az Örökkévalóság szempontjából nevetségesen kicsiny. Azt hiszem, mi, emberek, nem a szűkös élettér,a kevés lehetőség vagy a többi ember zavaró jelenléte miatt vagyunk boldogtalanok, hanem azért, mert megpróbálunk egyre távolabb költözni mindettől, és ezzel kizárjuk magunkat az örök Otthonból. Ragyogásra vágyunk, arra, hogy a világ heverjen a lábaink előtt. Közben pedig nevetségesen jelentéktelenek vagyunk, elveszítve valódi méltóságunkat.

Szőke Glóri balladájában a vidéki lány nem gondolja, hogy mindörökre költözött a nagyvárosba. Tudja nagyon jól, hogy ez a hely is csak átmeneti, mint minden a Földön. Szabadságában áll elköltözni, és élni az ÉLETET bárhol. Szépséges hangja miatt hallgassátok meg a dalt Palya Bea feldolgozásában is.

Az ártatlanság félelme 1. - Testben lenni

Templomkert. Gyerekkorom meghitt helyszíne, ahol sokkal közelebb éreztem magamat Istenhez, mint bent a templomban. Tarlóégetés, ahol végiggyalogoltam, megégetve a talpamat. Sosem éreztem annyira világosan a határaimat, mint akkor.

Az ötéves Glóri bizalomteli volt. Mindenre kíváncsi, fantáziadús, nyitott kislány. Éltem és beszélgettem Istennel. Már akkor éltem egy olyan titkos életet, bent a lelkem legmélyén, ahová csak az Atyának volt bejárása.

Aztán törés. Illetve törések sorozata. Nem tudom, mikor lett a testem számomra olyanná, mint a hajléktalannak a nappali melegedő. Nem tudom, mikor vált a láthatatlan égi Apa titokzatos zsarnokká, akinek kifürkészhetetlen akaratát kell teljesítenem - vagy jaj nekem!

Aztán a testem templommá lett. Beköltözött Isten. Így lettem én is újra otthon benne. Nem tulajdonosként, hanem mint aki ajándékba kapta, használatra. Ideiglenes persze, de mégiscsak jó és törődni kell vele.

Pár hete a munkatársi napokon lehetőségem volt 3 órát újra egy templomkertben tölteni. Csodadolog feküdni a földön és érezni a szél és a fűszálak lágy simogatását. Lélegezni és Istennel lenni. Akkor, ott minden korábbinál világosabban éreztem: a testem nem az enyém. Sőt: semmim sincs. Semmi nem az enyém. Hiszen lehorzsolódnak rólam a hámsejtek, és soha többé nem térnek vissza hozzám. Leesnek a fejemről a hajszálak, vagy megfehérednek, és nincs hatalmam fölöttük. Nem tudom magamat egyetlen nappal sem megfiatalítani. Nem tudom a múltamnak egyetlen napját sem kitörölni vagy megváltoztatni.

Nem tudom, mikor és hol, de egy bizonyos: vissza fogok térni a porba, amelyből formáltattam. A drága föld, amelyen fekszem: anyag, és én magam is anyagból vagyok, de ez nem ijesztő. Nem hízelgek magamnak az egóm halhatatlanságának illúziójával. Inkább hiszem a test feltámadását, mint a lélek halhatatlanságát. Ahogy egy barátom szokta mondani: "Egyedül Isten hatalmán és szeretetén fog múlni, hogy lesz-e bármi folytatás a halál után egyáltalán." Ez a tudat bizalmat szül bennem és átadottságot. Igazi szabadságot. Nem kell kapaszkodnom a testembe, mert elrohad. De nem is kell utálnom, mert Istené. Templom és templomkert egyben. Otthon vagyok benne.

Otthonunk: a MEGHALLGAT-LAK

Csütörtök. Déli 12 óra. 2 kislány a hittanórán. A JÓ PLETYKA nevű játékot játsszuk. Egyvalaki hátat fordít, a másik kettő pedig "kibeszéli" a háta mögött, de csakis jó dolgokat lehet mondani az illetőről. A gyanútlan hitoktató néni is sorra kerül. "Én azt szeretem Glória néniben, hogy bármit el lehet neki mondani."

Bármit. Ami a szívedet nyomja. Akár órákon át. Meghallgatlak. Nem oldom meg helyetted a problémádat, nem adok tanácsot, legfeljebb szempontokat. Volt idő, amikor ezt olyan nagyüzemben gyakoroltam, hogy már-már a kiégés szélére kerültem. Közben persze kiderült, hogy nem mindenkin segít, ha meghallgatom. Van, aki éveken át folyamatosan ontja magából ugyanazt a panaszáradatot, és nincs elmozdulás. Mert a változás nehéz. És fájdalmas is.

"Doktornő, a maga szíve sose fáj?" kérdezhetné valaki. De igen, szokott, legalább olyan gyakran, mint bárkié. Nekem sincs kevésbé szükségem arra, hogy meghallgassanak, mint neked. Nem is tartok számon "barátság" vagy "párkapcsolat" címszó alatt olyan kapcsolatokat, amelyek igazából aszimmetrikus, esetleg segítő kapcsolatok. Az a kölcsönösség színtere a számomra. És van lelki vezetőm, aki engem tart meg feltétel nélkül.

Megtisztelő a részesévé válni mások életének, akár egy-egy diákkörösömről vagy mentoráltamról van szó, akár más módon van rám bízva. Jó érzés menedékévé lenni annak, aki úgy éli meg, hogy éppen üldözi az élet. De aki ilyen módon kapcsolatba került velem, nem szerzett ezzel jogosultságot arra, hogy bármikor a rendelkezésére álljak. Csak akkor tudok másokat tartani, ha a határaimat is tartom.

Miért is olyan fontos a MEGHALLGAT-LAK? Óvodás koromban dadogtam, és hihetetlen hosszúra nyúlt, ha el akartam mondani valamit anyukámnak. Folyton azt éreztem, hogy türelmetlenek a felnőttek, és féltem, hogy nem fogják hagyni, hogy végigmondjam azt az egy nagyon is fontos és jelentős dolgot, amire én ott és akkor minden idegszálammal koncentráltam. A meg-nem-hallgatottság élménye összefüggött a szememben az otthon elvesztésével.

Úgy látom, hogy Istennel is így vagyunk. Elveszítettük az otthonunkat, a Paradicsomot. Nincs közösségünk Istennel, és azt feltételezzük, hogy nem is hallgat meg bennünket. Egy végtelenül transzcendens lényt képzelünk el, aki nem foglalkozhat csipp-csupp ügyeinkkel, akinek nem lehet megrángatni a ruháját, és kérni, hogy vegyen az ölébe.

Akkor most kisebbtől a nagyobbig jussunk el a következtetésben: ha a két hittanos kislánynak az az élménye a bukott pszichológus, gyakran oda nem figyelő, "ha bal lábbal kelt föl, cseppet sem empatikus" hitoktatóról, Seben Glóriáról, hogy nem kisebb dolgot, mint bármit el lehet neki mondani, akkor az Istennek...?