Mit adtak nekünk – az APÁK?

Igehirdetés Mezőtúr és Gyoma evangélikus gyülekezeteiben június 21-én, apák napján Ez 18, 20-32 alapján

Szeretett Testvérem!

Milyen kép él benned az apádról? Hogyan emlékszel rá? Kinek él, kinek már meghalt, de az biztos, hogy felnőttként egészen másképp tekintünk az édesapánkra, mint gyerekkorunkban. Van néhány ismerősöm, aki apa nélkül nőtt fel, mégis él bennük valamiféle apakép. Milyen ez az apa? Erős? Okos? Jóságos? Kedves? Hogyan viselkedett veled? Melletted volt életed nehéz pillanataiban? Számíthattál rá? Jelen volt? Mennyire láttad a bűneit, a gyengéit? Mi az, ami ebből rád is hatott? Mi az, amit kaptál tőle? Mi az benne, ami megbocsátásra szorul? Mit tartasz a viselkedésében követendőnek?

A homo sapienst az apaság tette naggyá. Az emlősfajok többségénél az anyák hatalmas ráfordítással gondoskodnak a kölykeikről: a méhükben hordják majd emlőikből táplálják őket. Az emlősapák viselkedése viszont eléggé sokszínű. Az orangutánoknál például az apai ráfordítás szinte semmi, az ivarsejtet leszámítva. Az ember valahol attól ember, hogy amikor apává lesz, minden más emlősfajjal összehasonlítva komoly erőforrásokat áldoz a gyermekeire. Ennek persze vannak árnyoldalai is, de ha nem volna az apaság, egészen másképpen alakult volna a fajunk sorsa – állítják az evolúció tudósai.

Orángután bébi (letöltve: https://pxhere.com/hu/photo/625935)

A Szentírás is óriási jelentőséget tulajdonít az apáknak. Az apák befolyása olyan erős, hogy ha rossz példát mutatnak, gyűlölik Istent és megvetik törvényét, akkor három vagy akár négy generáción keresztül is kárt okozhatnak utódaiknak. Legalábbis ezt fogalmazza meg a tízparancsolat záradéka, amelyet nem szoktam felolvasni az úrvacsorai liturgiában, éppen a fenyegető jellege miatt. Hovatovább a nyugati keresztény tanításban van egy kifejezetten jelentős tanítás, az ún. eredendő bűn dogmája, amely szerint a bűn nem az életünk menete közben ragad ránk – kire igen, kire nem, hanem megörököljük. Méghozzá apánktól. Mint valami genetikai hajlamot egy súlyos és halálos betegségre. Az apák természetesen a jót és az áldást is örökül hagyhatják utódaiknak, itt pedig már ezerszeres a szorzó. A kérdés az, hogy kire irányul az apa élete? Az egy igaz Istenre? Vagy önmagára?

Mai igénk mégis azt mondja, hogy az apa – nem isten. Nem mindenható. Nem tudja az örök halált hozni a gyerekei lelkére. Erre egyszerűen nincs hatalma. Még akkor sem, ha bántja őket, és súlyos bűnöket követ el ellenük vagy az anyjuk ellen. Az apa-teremtmény. Ugyanígy megváltani sem tudja az apa a gyerekét. Nem tud helyette dönteni. Az apa tettei, legyenek bármily igazak, nem számítanak akkor, amikor Isten a fiút ítéli meg. De a bűnei sem számítanak bele a fiú bűnlajstromába.

Mai igénkben Ezékiel azt mondja, hogy mindenkinek a maga tetteivel kell elszámolnia. Isten nem kéri számon az elődeink sarát, de nem takarózhatunk igazságukkal sem. A minta, amit tőlük láttunk, a tőlük kapott genetikai örökség egy csomó mindenre hajlamossá tehet minket, de nem determinálja az Istennel való kapcsolatunkat. Se pozitív, se negatív irányba.

Hogy az életünk iránya milyen, hogy önmagunkba belecsavarodva élünk, vagy pedig Isten felé fordulva: ebben kinek-kinek saját felelőssége van. Isten ugyanis minden generációnak megadja a lehetőséget, hogy felé forduljon és megtérjen hozzá. És minden generáció minden tagjának. Ezékiel kb. 30 éves volt, amikor a törvény szerint lehetősége lett volna papi szolgálatba lépni: neki ugyanis ez volt az öröksége. Így kellett volna lennie. Csakhogy Ezékielt a júdai elit többi tagjával együtt elhurcolták a babiloniak és a hazájától távol telepítették le, később pedig a templomot is lerombolták. Ezékielnek semmilyen emberi lehetősége nem volt arra, hogy ősei módján szolgálja Istent. Ő azonban figyelt az Isten szavára és prófétává lett. Így nyitotta meg a lehetőséget nemzedéke előtt, hogy Isten felé forduljon és új életet kezdjen.

Aki nagyon kukacoskodni akar a Szentírással, abban már talán mocorog a kérdés, hogy most akkor melyik az igaz? Hogyan lehet, hogy örököljük a bűnt, de mégis a magunk tettei alapján ítélnek meg? Hogy lehet a kettő egyszerre igaz? Most akkor nem számítanak az ősök? Nem számítanak az utódok? Mindenki egyénként áll csak Isten előtt, és tiszta lappal indul?

Természetesen számítanak az ősök. Számít az örökség. De hogy az örökséggel pontosan mit kezdünk és hogyan megyünk tovább, az már azon múlik, átadjuk-e önmagunkat teljességgel Isten kezébe, vagy megrekedünk ott, hogy a saját vétkeinkkel, vélt és valós igaz tetteinkkel bíbelődünk? Hiszen nincsen ember, aki életében legalább egyszer ne vétkezne, és olyan sincs, aki életében legalább egyszer jót ne tenne. Nem az a kérdés tehát, mi áll a könyvelésben, mennyi rossz van az egyik oldalon és mennyi jó a másikon (tetteink nagy része úgyis vegyes motivációból ered). Odaadom-e mindezt Isten kezébe?

Ezékiel könyvében gyakran szerepel a ben Adam, emberfia kifejezés. Az Úr szólítja így Ezékielt, aki teremtményként a saját korlátai között igyekszik megérteni Isten akaratát. Van azonban egy másik Emberfia, aki legszívesebben ezzel a kifejezéssel hivatkozott önmagára. A názáreti Jézusról beszélek. Jézus emberfiává, teljesen emberré lett, hogy magára vegye a bűnt és annak romboló erejét. Aki csak hisz őbenne, és hozzá tér, annak új irányt vesz az élete, és egy olyan távlat nyílik előtte, amelyben lehetséges a valódi változás. Valódi megbocsátás. Apáink és anyáink tévútjainak elhagyása, rátalálás az igaz ösvényre. Sőt, az ő kezében lehetséges megérteni az apaság és anyaság valódi lényegét. Emberként imádkozhatunk, áldást mondhatunk szüleinkre, gyermekeinkre, unokáinkra. Lelküket azonban nem birtokolhatjuk. Még a sajátunk sem a miénk. Tegyük le szeretteink sorsát, életét annak a kezébe, aki sokkal jobban szereti őket, mint ahogy mi valaha is képesek lennénk.

Imádkozzunk! Urunk, tiéd az apák lelke és a fiaké, az anyáké és a lányoké. Cselekedjél velünk a te kegyelmed szerint, hiszen nem kívánod a bűnös ember halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Legyen így a mi életünkben, szeretteink életében is! Ámen

„Amim van, azt adom” – az irgalmasságról

Igehirdetés Jn 19,38-42 alapján a 2016. november 13-i Tamás-misén Lágymányosi Ökumenikus Központban

Az igehirdetés elhangzott szövegét itt hallgathatod meg.

Hat évvel ezelőtt, egy novemberi vasárnapon meghalt apám. Hirtelen történt, előzmények nélkül. Nagyobbik húgom és öcsém voltak otthon, egyszerre csak arra lettek figyelmesek, hogy már nem lélegzik. Hiába próbálták újraéleszteni ők is, a mentősök is. Be sem vitte a mentő. Ott álltak éjjel egy órakor egy holtesttel a karjaikban. Lemosdatták, levágták a haját, a körmét. Felöltöztették szép ruhába, cipőt húztak a lábára. Száz évvel ezelőtt ezt minden család megtehette a halott szeretteivel. Mi már kevéssé ismerjük azt az érzést, milyen irgalmasnak lenni egy halott ember utolsó elveszített tulajdonával, a holttestével.

János evangéliumában  megjelenik Jézus keresztje alatt egy titkos tanítvány, a zsidó főtanácsnak, a Szanhedrinnek a tagja, Arimátiai József, hogy felajánlja Jézus holtteste számára a saját sírját. Ez a sír egy kertben volt, közel a Golgotához, Jézus kivégzésének színhelyéhez. A keresztre feszítettek testének normál körülmények között az lett volna a sorsa, hogy a kereszten maradjanak, amíg meg nem halnak, sőt, akár amíg a dögevő madarak el nem végzik a maguk dolgát. A másnapi szombat azonban nagy ünnepnap, a kovásztalan kenyerek fesztiváljának nagy napja volt, így a Főtanács sem akarta, hogy a testek a kereszteken lógjanak. Ezért arra kérték Piltáust, gyorsítsák meg az elítéltek agóniáját azzal, hogy eltörik a lábszárcsontjukat. Jézus már halott volt, így az egyik katona a lándzsájával ellenőrizte a halál beálltát. Jézus testét kidobhatták volna a gyehennára, Jeruzsálem szemétdombjára is, de nem így történt. Arimátiai József azt adta, amije volt: egy gazdagoknak való sírhelyet. Eljött Nikodémus is, aki átbeszélgetett Jézussal egy éjszakát.  Azt adta, amije volt: mirhából és aloéból készült olajat. Megadták a végtisztességet Jézusnak, gyorsan, kapkodva, befejezetlenül a szombat közelgő csillaga miatt. 

Jézus temetése kéziratos magyarországi imádságoskönyvből (1192-95 körül)

Ritkán gondolunk arra, mibe kerülhetett ez nekik. Másnap reggel a Szanhedrin ünnepi gyűlésén bizonyára feltűnt, hogy ketten hiányoznak a tagok közül. Nem lehetett nehéz kideríteni, hogy József és Nikodémus halott érintése miatti tisztátalanság okán nem léphettek a templom területére a húsvét szent ünnepén. Családjuktól és nemzetüktől elkülönülve, némán gyászoltak, némán tüntettek az ártatlanul meggyilkolt názáreti próféta temetése után. Két tisztátalan. Két irgalmas ember.

A mai alkalom központi témája az irgalmasság. Hol találok egy irgalmas Istenre? – ez volt 500 évvel ezelőtt egy fiatal szerzetesnek, Luther Mártonnak a kínzó kérdése. Ma a kérdés inkább így hangzik: Hol találok egy irgalmas embert? Szomjazunk az irgalomra, ugyanakkor rettegünk tőle. Egyesek úgy tekintenek rá, mint naivitásra, amely szélesre tárja a kaput az ellenség előtt. Az irgalom sokak szemében pusztán balekség, amikor ahelyett, hogy elvennéd, amit elvehetsz, inkább te adsz mindabból, ami jog szerint a tiéd. Pedig az irgalmasság Isten beceneve, amikor bejelentkezik a világba. Nem ítélni és pusztítani, hanem szeretni és adni jön közénk Jézus Krisztusban.

„Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” – idézi Jézus Hóseás prófétát. Mi, emberek, jobban szeretünk áldozatot hozni. Újra és újra félreértelmezzük ezt az áldozatot, és vallásos erényt kovácsolunk belőle önmagunknak. Mintha az áldozatban bármi olyat fel lehetne ajánlani Istennek, ami ne lett volna eleve az övé. Az áldozathozatal azért veszélyes, mert abba a hitbe ringathatja az embert, hogy most Isten a lekötelezettjévé vált. Bűnös vagyok, de majd jövök az oltárhoz áldozni, és ezzel el lesz intézve a dolog. Odaadom az áldozatot Istennek, és ezzel érdemeket szerzek magamnak. Amikor így imádkozom: „Köszönöm, Uram, hogy tizedet adok mindenből, amit szerzek, még a mentából és kaporból is.” Ha tizedet adsz, azt valójában abból adod, amit Isten adott neked. Semmi sincs az oltáron, semmi sincs a perselyben, semmi sincs a zsebedben, amit ne Istentől kaptál volna.

Irgalmasságot akarok. Az irgalomban az ember azt adja, ami az övé. A legenda szerint Tours-i Szent Márton a meztelen koldust látva kettéhasította kardjával a köpenyét, és a felét ráterítette. Álmában aztán megjelent neki Krisztus, és ugyanazt a fél köpenyt viselte. Jézus Krisztus a koldus inkognitójában élvezte Márton irgalmát. Azért adta csak a fél köpenyét, mert a másik fele a légió tulajdona volt. Így Márton mindent odaadott, ami csak tőle telt.

Amim van, az vagyok – abban az illúzióban élünk, hogy az identitásunkat a birtoklás határozza meg. Ezzel az attitűddel nem oszthatom meg senkivel, azt, amim van, mert akkor elveszíteném azt, aki vagyok. Ha adok is valamit a sajátomból, ezzel a másik tartozik nekem. Adósság-csapdákban élünk. Állandósult körbetartozás uralja az életünket ebben a szemléletben.

Aki irgalmat gyakorol, nem szívességet tesz. Nem vár és nem fogad el viszonzást, legalábbis attól nem, akivel irgalmas volt. Az irgalom teljesen önkéntes. Nem lehet kikényszeríteni, hogy irgalmat gyakorolj. Az irgalom a szív szabadsága. Lemondás. Odaadás. Sebek bekötözése. Elhagyottak felkarolása. Kitaszítottak befogadása. Halottak eltemetése. Az irgalom az, ami belőled fakad, amikor ráhangolódsz Isten szívére. Próbálták már kiirtani az irgalmat az emberekből, de teljesen sohasem tűnt el, a leggonoszabb diktatúrák tombolása közben is megbújt az emberek között. Időnként kitört és mozgalmakat inspirált. „Aki a szegényeknek ad, jobbat tesz, mint ha búcsúcédulát vásárol.” – írja Luther a 95 tételben. Pedig milyen klassz érzés lehetett egy papírt lobogtatni arról, hogy én adakoztam a templom építésére, így már nem tartozom Istennek, sőt, már-már Ő tartozik nekem.

Azért olyan nehéz az irgalom, mert az adás és az elfogadás kölcsönös kiszolgáltatottságot hoz létre. Jézus nem félt kiszolgáltatni magát, nem félt sebezhetővé válni. Mi viszont rettegünk. Ott állunk egy szál semmiben Isten előtt, ruhátlan koldusokként, és félünk, el akarjuk takarni a mezítelenségünket. Jézus azonban ránk teríti az irgalom köpenyét, hogy soha többé ne fázzunk, ne is szégyelljük magunkat. Egyúttal magára ölti a mezítelenségünket. Mert az irgalom mindig azzal jár, hogy érintkezned kell a tisztátalansággal. Nem őrizheted magadat steril vallásosságban. 

Az evangélikus oltáron ott van az a különleges lakoma, amit olyan részegítő lenne a mi Istennek felajánlott áldozatunknak tekinteni. Luther szerint ez az isteni irgalom lakomája. A tékozló gyerekek hazatérésének örömünnepe. Az oltáron a kenyér és bor jegyeiben magát Jézus Krisztust vesszük magunkhoz, az Ő valóságos testét és vérét. Ez azt jelenti, hogy Krisztusban maga Isten valóságosan és teljesen nekünk adja önmagát. Mi pedig élvezzük az Ő jóságát, irgalmasságát. Isten is azt adta, ami tőle telt. Jézusban saját magát adta és adja. Testét és vérét. Jézus az utolsó vacsorán végrendelkezik a testéről és a véréről. Vegyétek, egyétek, igyatok ebből mindnyájan. Ez a vacsora ma rád is vár. Jézus végrendelete értelmében, aki csak hisz, örökségül kap mindent, ami az övé. Egy halott ember utolsó elveszített tulajdona. Ezt is neked adja.

A TE fiad él

Igehirdetés Mezőberény II.kerület János evangéliuma 4,46-54 alapján

Kb. hat héttel apám halála után történt, hogy álmodtam vele. Arra a paradox tettre készültem, hogy helyettesítsem őt a vasárnapi istentiszteleten. Álmomban már épp készültem fölmenni a szószékre, de ahogy megálltam alatta, egyszer csak látom, hogy valahonnan ott termett a szószéken apám, és elkezdett prédikálni. Abszurd helyzet volt, mint Örkény egyperces novellájában, ahol a színész még halála után is játszik a színpadon. Csodálkoztam, hogy él, mégis annyira természetes volt.

Apám a kutyánkkal halála évében a legéndi parókia lépcsőjén

"A te fiad él" , a te apád él, a te anyád él, a te testvéred él, a nagyapád, dédapád, unokád, lányod, feleséged és férjed. A te kedvesed él. Akit szeretsz, a tiéd marad, láthatod őt újra minden nap. Mindenki ezt akarja hallani. Mintha az evangélikus igei rend összeállítói tudnák, hogy Mezőberényben milyen gyásszal küzdünk, hány betegért kell imádkoznunk. Mintha tisztában lennének vele, hány összetört kapcsolatért járok közben mostanában. Újra egy gyógyító történetet hoznak elénk, ahol a hit kerül középpontba.

A csömöri szószéken a vizsga-istentiszteletemen.
 Álmomban ehhez hasonló szószéket láttam.

A királyi tisztviselő alighanem a Galileában és Júdeában egyaránt gyűlölt Heródes Antipás udvarához tartozott, aki nem szimpatizált Jézussal, sőt,  elfogni és megöletni készült, ahogyan korábban Keresztelő Jánossal is tette. Ez az ember a pogányokhoz és a vámszedőkhöz hasonlóan megvetésben részesült. Most azonban óriási bajban van, a gyermeke haldoklik. Utolsó szalmaszálként rohan Jézushoz, hogy elhívja magához, hogy kézrátétellel gyógyítsa meg a fiát. Szinte halljuk az apa kétségbeesett hangját: "Uram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem." Kinek ne esne meg a szíve egy ilyen könyörgést hallva?

Jézus azonban mégis keményen, szinte közönyösen és ridegen válaszol, meg is döbbenünk rajta, hogy viselkedhet ilyen érzéketlenül: "Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek." Jézus a hitetlenségünket és a csodavárásunkat veti a szemünkre, amikor mi éppen kétségbeesetten kiáltunk azért, ami nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket. Mégis miért vonakodik megtenni a csodát, ami neki csak egy csettintés? Oké, máskor is titkolja a csodáit, de ugyanakkor készséges azokhoz, akik bajban vannak, sőt, tanítványait maga biztatja, hogy igyekezzenek meglátogatni a betegeket. Akkor ő most miért nem indul sietve ezzel a gyötrődő apával vissza Kapernaumba?

"Hiszem, ha látom" - a gimisek között az egyik legfőbb magyarázat a hitetlenségre, hogy még nem láttuk Istent és semmit nem tapasztaltunk meg az ő állítólagos hatalmából. Na de vajon tud-e Isten olyat mutatni nekünk, ami már elég bizonyíték, vagy előre eldöntöttük, hogy nem hiszünk neki? Isten ma is tesz csodákat, de ezeket könnyű figyelmen kívül hagyni, vagy ha meg is tapasztaltunk egy-egy nagyobb jelet, amit már nem tudtunk a véletlen vagy a vakszerencse számlájára írni, azt is könnyen elfelejtjük. Isten ÉLETPÁRTI és akarja a gyógyulást, a szeretetkapcsolatok helyreállását, a boldog házasságokat és a megszülető gyermekeket, sőt a gyümölcsöző munkát is. Amikor mindez megvan, mégsem adunk hálát érte.

Tudsz-e hinni Jézus szavának, ahogyan ez az apa tette? Nem volt más választása, Jézus volt az utolsó esélye és Jézus hazaküldte ezzel az egyetlen sovány kis ígérettel: "a te fiad él". Nincs látható bizonyíték. Az apának Jézus szavába kellett belekapaszkodnia. A zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy "a hit a remélt dolgokban való bizalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés". A hitben fontos szerepet játszik mindaz, ami (még) nem látszik, ami (még) nem tapasztalható és nem kézzelfogható, de attól még LÉTEZIK. Jézus szava nyomán az apában hit támad, és ez a hit kitart addig, amíg a hazafelé vezető úton szembejönnek vele a szolgái a jó hírrel, hogy a fia jobban van. Ez pedig megerősíti a hitét, és az egész háznép hitre jut.

Van egy végső betegség, ahol valamennyiünknek az ellenkező látszat ellenére kell hinnünk. Ez a halál. Van néhány történet az evangéliumokban, ahol Jézus elkésik a gyógyításból: már csak a halotthoz ér oda. Látjuk azt, hogy neki ez sem probléma. Ahol az orvosok visszafordíthatatlan folyamatot látnak, ott Jézus csak fokozati különbséget. Úgy ébreszti föl a halottakat, mintha csak aludnának. Néhány órával apám halála előtt éppen a legjobb barátnőmmel imádkoztam érte. Van egy bevett mondatom arra, hogy Istenre bízzam a kedveseimet: "Uram, a te kezedbe teszem le mindazokat, akiket szeretek, mert Te sokkal jobban szereted őket, mint én". Ez egy nehéz ima. Néhány órával azután, hogy Isten kezébe tettem le apámat, remélve, hogy helyreállhat vele a kapcsolatom, váratlanul távozott az élők sorából. Mégis meggyőződésem, hogy ez az esemény Isten irgalmának a jele volt.

Amikor elveszítünk valakit vagy valamit, aki vagy ami fontos nekünk, feszülnek bennünk a MIÉRT-ek. Miért pont én? Miért őt kell elveszítenem? Miért pont most? Hol van Isten, amikor úgy fáj, hogy majd' kiszakad a bensőm?


Luther Márton és Bóra Katalin boldog házassága hat gyermekkel áldatott meg. A hatból viszont kettőt is elveszítettek. A kis Hans-t gyászolva Kata egyszer csak dühösen kiáltott a síró apának: "Hol volt Isten, amikor ez történt?" Luther megrendülten így válaszolt: "Ugyanott, ahol a saját fia halálakor." A mennyei Atyára hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint aki nem tudja, mi is a gyász fájdalma. Pedig Isten a legdrágábbat adta, egyszülött Fiát a kereszten, hogy legyőzze a bűn és a halál hatalmát, és örök életet adjon bárkinek, aki Jézusban hisz. Isten belülről ismeri a gyász mélységeit, az apai és a fiúi fájdalmat. Az elszakadás fájdalmát. De a kereszten egyben a legnagyobb csodát is megtette, a legnagyobb betegséget is meggyógyította. Nézzünk rá, a megfeszített Jézus Krisztusra, aki testében hordozza minden bűnünk, betegségünk, fájdalmunk terhét! Nézzünk rá, aki indít minket a hitre, és be is teljesíti azt, hogy vallhassuk, Őbenne örök életünk van!

Apa és Fia

Ez a mai igehirdetésem Józsefvárosban hangzott el. 1 Mózes 22,1-14

„Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig így felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!

Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok.

 Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. Egyszer csak Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő ezt felelte: Itt vagyok, fiam. Izsák megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van a bárány az áldozathoz? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.

Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az Úr angyala az égből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.”

Be kell vallanom, hogy amikor ezt a történetet olvasom, úgy érzem, a bibliai szentíró egyenesen énbelém vágja azt a bizonyos kést, amelyet a történetben Ábrahám olyan gondosan magával visz Mórijjá földjére, és maga viszi föl a hegyre, hogy aztán kinyújtsa a kezét, és lesújtson a fiára. Ez a történet, mint egy kés, a szívem és a vesém mélyére hatol, és könyörtelenül megkérdezi tőlem: Kicsoda az Isten? Milyen Istenben hiszel, és miért hiszel benne?

Luther Márton azt mondja, a teológiai munkának része az imádság, az elmélkedés, az Isten titkai láttán átélt imádat, de van egy különös része is a teológiának, az Istenről való beszédnek, ez pedig a kísértés. Az a kísértés, amiről azt kérjük a Miatyánkban, hogy Isten ne vigyen minket bele. Luther szerint viszont kikerülhetetlen a kísértés. Ha igaz a magyar népdal, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, akkor annak, aki Istenről akar beszélni, az ne gondolja, hogy megúszhatja kényelmes, selyempapírba csomagolható kész válaszokkal.

Azt szokás mondani, hogy az istenhit csak kapaszkodó, a gyengék mankója, a tömegek ópiuma, de Ábrahám és Izsák története megmutatja nekünk, hogy egészen más a hit.

Adott egy fiú. Az ígéret gyermeke. Régóta várták, teljes szívből vágytak rá. Isten sokáig várakoztatta őket, de végül megszületett, amikor már nem is merték remélni. Csoda volt a születése. Egyedül az Úr hatalmának tulajdoníthatták a létezését. Igen, ez volt ő: Isten ajándéka. Bizonyíték, hogy Isten velük van. A két lábon járó áldás. A család jövője. Az egyetlen fiú. Akit szerettek.

Egy reggel az Apa fölkel, hogy elmenjen a Fiával arra a bizonyos helyre. Csendben felnyergel egy szamarat, fát hasogat, tüzet gyújt. Némán mennek három napon át. Aztán az Apa hazudik. Egy nagyot. Azt hazudja a szolgáknak, hogy ő és a Fia hamarosan visszatérnek. Kettesben mennek föl a hegyre. A csöndet szinte tapintani lehet közöttük. A Fiú végül megkérdezi: itt a fa és itt a tűz, de hol a bárány, amelyet feláldozunk? És az Apa – nem tudjuk, mi zajlik ekkor benne, mit gondol, mit érez, mit hisz, mit remél – csak annyit mond: Isten majd gondoskodik. Ő majd kiválasztja a bárányt. Végig csendben van, amíg oltárt épít, megkötözi a Fiát, felteszi a farakás tetejére, és fölemeli a kést.

Emlékszem, amikor nekem kellett így kést emelnem dolgokra: bálványokra, amelyek fontosabbak lettek nekem Istennél. Amikor ki kellett nyújtanom a kezem arra a képre, amit magamban Istenről őriztem: ahogyan elképzeltem Őt. Egy olyan istenséget, aki mézesmázos jóság, aki mindig támogat. Egy olyan istenséget, aki kiszolgál, aki mindig olyan, amilyennek szeretném. Egy olyan istenséget, aki soha nem kér semmi nehezet. Aki jobban emlékeztet egy bőkezű amerikai nagybácsira mint Apára.

A másodikosoknak úgy tanítottam meg ezt a történetet, hogy levittem őket az iskola alagsorába, bekötöttem a szemüket, és egyesével, teljes csendben vezettem fel őket az emeleti terembe, ahol a hittanórákat tartjuk. Majd otthagytam őket, amíg újra lementem. Féltek. Ugyanakkor mégis velem jöttek. Amit éreztek, az a bizalom. Nem értették, hogy mi történik, nem látták pontosan, hová viszem őket. Kiszolgáltatottak voltak. E nélkül a sötétség nélkül nincs hit. Vannak dolgok, amelyeket tudhatunk Istenről, vannak saját megtapasztalásaink, imameghallgatásaink. De azt, hogy néha akkor és úgy is el tudjunk indulni, hogy töksötét van, nem értjük és nem tudjuk, mi miért történik, nem lehet megspórolni. Ez a hitben járás legnehezebb, egyben legszebb része. Lehet, hogy van bennünk félelem és kételkedés, mégis elindulunk.

Milyen Isten? Talán ez a legnehezebb kérdés. Következetlen? Megbízhatatlan? Ad valamit, aztán röhögve elveszi? Könyörtelen? Vérszomjas? Vagy épp ellenkezőleg: az emberáldozatot követelő pogány istenek ellentéte, aki úgy mutatkozik be, mint akinek eszébe sem jut ilyen véres áldozatot kérni?

Van egy másik Fiú. Egyszülött Fiú. Szeretett Fiú.  Az ígéret gyermeke. Hosszú időn át vártak rá, de végül megszületett. Csoda volt a születése. Isten ajándéka volt, nemcsak a családjának, de minden embernek, akivel találkozott. Ő volt a jövő, a remény. Két lábon járó áldás volt, akármerre ment. A bizonyíték arra, hogy „velünk az Isten”.

Egy éjszaka ez a Fiú nem aludt, bár mindenki aludt körülötte. Beszélgetett az Apjával, vagy talán Apa ugyanúgy hallgatott, akárcsak Ábrahám? A Fiú azt kérte: bár venné el tőle az Apja a keserű poharat. De újra és újra arra lyukadt ki: „legyen meg a Te akaratod”. És a Fiú másnap reggel maga vitte a fát az áldozathoz. Az Apa: nem tudjuk, mit gondolt, mit érzett, mi zajlott le benne. De látta, ahogyan a Fiát ráteszik a fára. És hallgatott. Nem kiáltott: „Álljatok le!”, nem küldött angyalt, hogy lefogja a gyilkolásra kinyújtott kezeket. A Fiú utolsó szavaival teljes bizalommal Apja kezébe tette életét. Mind ismerjük ezt a Fiút. Ő tanított minket, hogy nagy bátran Apának szólítsuk az Ő apját.

„Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az Úr gondoskodik. Ma ezt mondják: Az Úr hegyén a gondviselés.” Ámen