Amíg a halál el nem választ

Igehirdetés Jn 2,1-11 alapján Mezőberény II.kerületi gyülekezetben

2015 szeptemberében én prédikálhattam kisebbik húgom esküvőjén. Szerény összejövetel volt, de a szertartás után mi is tartottunk egy kis szeretetvendégséget, hogy a távolról utazókat elláthassuk, és együtt ünnepelhessünk. Minden testvér odatette magát, mindenkinek megvolt a feladata. És igen, mi is izgultunk, mint mindenki, aki hasonló rendezvényt szervez: minden elég lesz? Jól becsültük meg az étel-ital mennyiségét? Ugye minden a legnagyobb rendben lesz, semmiféle fennakadás nem fogja elrontani a fiatalok örömét?

Lina húgom és Beni sógorom eskütétele. Fotó: Karancsi Rudolf

Jézus és tanítványai a kánai lakodalmon ilyen helyzetbe csöppennek. Nincs szerepük, ők meghívott vendégek. Talán Jézus anyja, Mária rendelkezett valamilyen feladattal, de még ez sem biztos: csak annyit tudunk meg, hogy ő vette észre, hogy elfogyott a bor, és jelezte Jézusnak a hiányt. Nekem nagyon tetszik Jézus és Mária párbeszéde. Talán már félszavakból is értették egymást. Nem tudom, hogy Mária csodát várt-e a fiától, hiszen, ha ez volt Jézus első jele, akkor nem hivatkozhatott arra, hogy "emlékszel, a múltkor is milyen jól megoldottad a helyzetet". Mária nem követel semmit, nem akar mindenáron csodát, nem akar villogni a Messiás fiával a rokonok előtt, hogy "mutasd meg szépen Ezékiel bácsinak, hogy milyen ügyes vagy, kisfiam. " Egyszerűen csak jelzi a problémát. Ez számomra minta abban, hogy hogyan kell Jézus elé tárnom a kéréseimet, vagy mások problémáit.
A gimnáziumban még karácsony előtt kaptam néhány cédulát a tanárkollégáktól, amelyekre imatémák vannak fölírva. megígértem nekik, hogy imádkozom ezekért. És valóban: kiterítettem a cédulákat az imazsámolyom elé, hogy rájuk lássak, amikor imádkozom. És nem az a lényeg, hogy "üresre imádkozzam a padlót", ahogyan Luther a szerzetesi cellájában, hanem, hogy ott legyenek a kérések kiterítve, Jézus hatalmára és kegyelmére bízva. Az a bizalom is példaértékű, ahogyan Mária odafordul a szolgákhoz Jézus - látszólag elutasító - válasza után: "Bármit mond nektek, tegyétek meg!" Úgy tűnik, gyakorlata volt a ráhagyatkozásban.

Imacéduláim a kis Jézus-ikonom körül kiterítve

Vízkereszt ünnepe és az azt követő időszak Jézus isteni dicsősége körül forog. Azok a csodák és misztériumok vannak a középpontban, amikor a tanítványok és talán mások előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy Jézus nem akárki. Nem egyszerűen egy rabbi a sok közül, aki helyesen tanítja Isten igéjét, annál jóval több: ő a Messiás, az élő Isten Fia. Ez az első jel, ahol Jézus már a működése kezdetén kijelenti a dicsőségét. Mégsem maga a csoda áll a középpontban. Nem túl látványos az egész. Csak megtöltik a kőedényeket vízzel, merítenek, és visznek a násznagynak. Látszólag semmi különös nem történik. Jézus jelenléte és szava miatt mégis EGÉSZEN más lesz minden. Többről van itt szó, mint hogy egy folyadék minőségében megváltozik. A jel sohasem önmagáért való csodatétel. Önmagán túlra mutat.

Víz és bor. Számunkra rendkívüli jelentőségű elemek. Ezeket a jegyeket, látható jeleket használjuk, amikor a két szentségünket gyakoroljuk. A víz a keresztség jele. Sűrítetten tartalmazza mindazt az ajándékot, amelyet Isten ingyen, feltétel nélkül nekünk ad: tisztaság, új élet, bűnbocsánat, Szentlélek ereje. A bor pedig az úrvacsora látható jele a kenyér mellett. Utal a bűnbocsánat vérére, de arra a gazdag örömre is, ami a Királyi Menyegzőn, Isten Országában vár ránk. Az új bor az új szövetség jele. Isten Országának meghívott vendégei vagyunk - ezt a képet gyakran használja a Biblia. Isten Országát úgy képzelhetjük el, mint egy lakodalmat, az élet ünnepét, ahol a vidámság áthat mindent.

"Véletlenül ökumenikus" nagycsütörtöki úrvacsora Hetesen,
egy Kaposvár melletti kis faluban

A kánai menyegzőn lezajló csoda tehát nem egyszerűen Jézus belépője a nyilvános tanítás megkezdésekor, hanem előre utal egészen nagycsütörtökig, az utolsó pohár borig, amit Jézus a földön iszik, sőt még tovább, addig az új borig, amelyet velünk akar inni a mennyek országában. Az élet és a halál összeérnek Jézus szolgálatában, a menyegzőn Jézus már a halálára gondol "nem jött még el az én órám", amiért jött. De a halála előtti estén az új és örök életre gondol, a nagy menyegzőre, amelyre hivatalosak vagyunk.

Az esküvőn az ifjú pár azt fogadja meg, hogy addig kitartanak hűségben egymás mellett, amíg a halál el nem választja őket. A boldogság intenzitását éppen az adja, hogy a kapcsolat elveszíthető. Jézus ugyanígy folyton mondogatja a tanítványoknak, hogy készüljenek fel, hogy nélküle kell majd boldogulniuk "elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak", "nem leszek mindig veletek". Jézus halála, és paradox módon feltámadása és mennybemenetele bizonyos értelemben "elválaszt" minket tőle. Ő már átment valamin, aminek mi még előtte vagyunk. Amikor megkeresztelkedünk, éppen ezt előlegezi meg nekünk a szentség: egész életünket átadjuk Jézusnak, hogy az Ő életét éljük feltámadva.

Ő a vőlegény, az egyház pedig, az elhívottak közössége, a menyasszony. Mostanában kezdem kapizsgálni ennek a képnek a jelentőségét. Hiszen Jézus maga NAGYON sokat használja. A különbség az, hogy ezen az esküvőn már nem lesz halál, ami elválasszon, hiszen a halál addigra legyőzötten hever Jézus lábai alatt mint végső ellenség. A lakodalmi bor, ami olyan jó, hogy a násznagy csodálkozva hívja oda a vőlegényt, hogy miért nem adta fel korábban, előíze annak a felülmúlhatatlan örömnek, ami ránk vár az örök életben. Jézus sem mennyiségben, sem minőségben nem spórolt  a borral. Bőségesen (kb. 5-600 liter) és kiváló minőségben adott a násznépnek. Mi miért hisszük azt, hogy a mi kéréseinket majd szűkmarkúan fogja teljesíteni - ha egyáltalán teljesíti? Nem arról beszélek, hogy tekintsük Urunkat problémamegoldó-automatának, de ha valamire tényleg szükségünk van nekünk vagy szeretteinknek, ha valamiben tényleg hiányt szenvedünk, azt bátran tárjuk föl előtte! Ő meghallgat, mert fontos neki a szükségünk és az örömünk. Jézus teljességre hív, éljük meg Vele!

„Amim van, azt adom” – az irgalmasságról

Igehirdetés Jn 19,38-42 alapján a 2016. november 13-i Tamás-misén Lágymányosi Ökumenikus Központban

Az igehirdetés elhangzott szövegét itt hallgathatod meg.

Hat évvel ezelőtt, egy novemberi vasárnapon meghalt apám. Hirtelen történt, előzmények nélkül. Nagyobbik húgom és öcsém voltak otthon, egyszerre csak arra lettek figyelmesek, hogy már nem lélegzik. Hiába próbálták újraéleszteni ők is, a mentősök is. Be sem vitte a mentő. Ott álltak éjjel egy órakor egy holtesttel a karjaikban. Lemosdatták, levágták a haját, a körmét. Felöltöztették szép ruhába, cipőt húztak a lábára. Száz évvel ezelőtt ezt minden család megtehette a halott szeretteivel. Mi már kevéssé ismerjük azt az érzést, milyen irgalmasnak lenni egy halott ember utolsó elveszített tulajdonával, a holttestével.

János evangéliumában  megjelenik Jézus keresztje alatt egy titkos tanítvány, a zsidó főtanácsnak, a Szanhedrinnek a tagja, Arimátiai József, hogy felajánlja Jézus holtteste számára a saját sírját. Ez a sír egy kertben volt, közel a Golgotához, Jézus kivégzésének színhelyéhez. A keresztre feszítettek testének normál körülmények között az lett volna a sorsa, hogy a kereszten maradjanak, amíg meg nem halnak, sőt, akár amíg a dögevő madarak el nem végzik a maguk dolgát. A másnapi szombat azonban nagy ünnepnap, a kovásztalan kenyerek fesztiváljának nagy napja volt, így a Főtanács sem akarta, hogy a testek a kereszteken lógjanak. Ezért arra kérték Piltáust, gyorsítsák meg az elítéltek agóniáját azzal, hogy eltörik a lábszárcsontjukat. Jézus már halott volt, így az egyik katona a lándzsájával ellenőrizte a halál beálltát. Jézus testét kidobhatták volna a gyehennára, Jeruzsálem szemétdombjára is, de nem így történt. Arimátiai József azt adta, amije volt: egy gazdagoknak való sírhelyet. Eljött Nikodémus is, aki átbeszélgetett Jézussal egy éjszakát.  Azt adta, amije volt: mirhából és aloéból készült olajat. Megadták a végtisztességet Jézusnak, gyorsan, kapkodva, befejezetlenül a szombat közelgő csillaga miatt. 

Jézus temetése kéziratos magyarországi imádságoskönyvből (1192-95 körül)

Ritkán gondolunk arra, mibe kerülhetett ez nekik. Másnap reggel a Szanhedrin ünnepi gyűlésén bizonyára feltűnt, hogy ketten hiányoznak a tagok közül. Nem lehetett nehéz kideríteni, hogy József és Nikodémus halott érintése miatti tisztátalanság okán nem léphettek a templom területére a húsvét szent ünnepén. Családjuktól és nemzetüktől elkülönülve, némán gyászoltak, némán tüntettek az ártatlanul meggyilkolt názáreti próféta temetése után. Két tisztátalan. Két irgalmas ember.

A mai alkalom központi témája az irgalmasság. Hol találok egy irgalmas Istenre? – ez volt 500 évvel ezelőtt egy fiatal szerzetesnek, Luther Mártonnak a kínzó kérdése. Ma a kérdés inkább így hangzik: Hol találok egy irgalmas embert? Szomjazunk az irgalomra, ugyanakkor rettegünk tőle. Egyesek úgy tekintenek rá, mint naivitásra, amely szélesre tárja a kaput az ellenség előtt. Az irgalom sokak szemében pusztán balekség, amikor ahelyett, hogy elvennéd, amit elvehetsz, inkább te adsz mindabból, ami jog szerint a tiéd. Pedig az irgalmasság Isten beceneve, amikor bejelentkezik a világba. Nem ítélni és pusztítani, hanem szeretni és adni jön közénk Jézus Krisztusban.

„Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” – idézi Jézus Hóseás prófétát. Mi, emberek, jobban szeretünk áldozatot hozni. Újra és újra félreértelmezzük ezt az áldozatot, és vallásos erényt kovácsolunk belőle önmagunknak. Mintha az áldozatban bármi olyat fel lehetne ajánlani Istennek, ami ne lett volna eleve az övé. Az áldozathozatal azért veszélyes, mert abba a hitbe ringathatja az embert, hogy most Isten a lekötelezettjévé vált. Bűnös vagyok, de majd jövök az oltárhoz áldozni, és ezzel el lesz intézve a dolog. Odaadom az áldozatot Istennek, és ezzel érdemeket szerzek magamnak. Amikor így imádkozom: „Köszönöm, Uram, hogy tizedet adok mindenből, amit szerzek, még a mentából és kaporból is.” Ha tizedet adsz, azt valójában abból adod, amit Isten adott neked. Semmi sincs az oltáron, semmi sincs a perselyben, semmi sincs a zsebedben, amit ne Istentől kaptál volna.

Irgalmasságot akarok. Az irgalomban az ember azt adja, ami az övé. A legenda szerint Tours-i Szent Márton a meztelen koldust látva kettéhasította kardjával a köpenyét, és a felét ráterítette. Álmában aztán megjelent neki Krisztus, és ugyanazt a fél köpenyt viselte. Jézus Krisztus a koldus inkognitójában élvezte Márton irgalmát. Azért adta csak a fél köpenyét, mert a másik fele a légió tulajdona volt. Így Márton mindent odaadott, ami csak tőle telt.

Amim van, az vagyok – abban az illúzióban élünk, hogy az identitásunkat a birtoklás határozza meg. Ezzel az attitűddel nem oszthatom meg senkivel, azt, amim van, mert akkor elveszíteném azt, aki vagyok. Ha adok is valamit a sajátomból, ezzel a másik tartozik nekem. Adósság-csapdákban élünk. Állandósult körbetartozás uralja az életünket ebben a szemléletben.

Aki irgalmat gyakorol, nem szívességet tesz. Nem vár és nem fogad el viszonzást, legalábbis attól nem, akivel irgalmas volt. Az irgalom teljesen önkéntes. Nem lehet kikényszeríteni, hogy irgalmat gyakorolj. Az irgalom a szív szabadsága. Lemondás. Odaadás. Sebek bekötözése. Elhagyottak felkarolása. Kitaszítottak befogadása. Halottak eltemetése. Az irgalom az, ami belőled fakad, amikor ráhangolódsz Isten szívére. Próbálták már kiirtani az irgalmat az emberekből, de teljesen sohasem tűnt el, a leggonoszabb diktatúrák tombolása közben is megbújt az emberek között. Időnként kitört és mozgalmakat inspirált. „Aki a szegényeknek ad, jobbat tesz, mint ha búcsúcédulát vásárol.” – írja Luther a 95 tételben. Pedig milyen klassz érzés lehetett egy papírt lobogtatni arról, hogy én adakoztam a templom építésére, így már nem tartozom Istennek, sőt, már-már Ő tartozik nekem.

Azért olyan nehéz az irgalom, mert az adás és az elfogadás kölcsönös kiszolgáltatottságot hoz létre. Jézus nem félt kiszolgáltatni magát, nem félt sebezhetővé válni. Mi viszont rettegünk. Ott állunk egy szál semmiben Isten előtt, ruhátlan koldusokként, és félünk, el akarjuk takarni a mezítelenségünket. Jézus azonban ránk teríti az irgalom köpenyét, hogy soha többé ne fázzunk, ne is szégyelljük magunkat. Egyúttal magára ölti a mezítelenségünket. Mert az irgalom mindig azzal jár, hogy érintkezned kell a tisztátalansággal. Nem őrizheted magadat steril vallásosságban. 

Az evangélikus oltáron ott van az a különleges lakoma, amit olyan részegítő lenne a mi Istennek felajánlott áldozatunknak tekinteni. Luther szerint ez az isteni irgalom lakomája. A tékozló gyerekek hazatérésének örömünnepe. Az oltáron a kenyér és bor jegyeiben magát Jézus Krisztust vesszük magunkhoz, az Ő valóságos testét és vérét. Ez azt jelenti, hogy Krisztusban maga Isten valóságosan és teljesen nekünk adja önmagát. Mi pedig élvezzük az Ő jóságát, irgalmasságát. Isten is azt adta, ami tőle telt. Jézusban saját magát adta és adja. Testét és vérét. Jézus az utolsó vacsorán végrendelkezik a testéről és a véréről. Vegyétek, egyétek, igyatok ebből mindnyájan. Ez a vacsora ma rád is vár. Jézus végrendelete értelmében, aki csak hisz, örökségül kap mindent, ami az övé. Egy halott ember utolsó elveszített tulajdona. Ezt is neked adja.