Örökös társ

 

Textus: Róm 8,12-17: ¹²Ezért, testvéreim, adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk. ¹³Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. ¹⁴Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. ¹⁵Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!” ¹⁶Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. ¹⁷Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

Kedves Testvérek!

Mi jut eszünkbe az örökös szóról? Amikor a szüleim meghaltak, egy kis telket hagytak ránk egy Somogy vármegyei kis faluban. Nincs rajta ház, és az elmúlt években több volt vele a gond mint a haszon, mégsem tudtuk testvéreimmel rászánni magunkat– bármilyen nehéz is volt a helyzet anyagilag – hogy eladjuk, mert ez volt az egyetlen tartós dolog, amit a szüleink ránk hagytak. Ez az egyik formája az örökségnek. Talán többen vagyunk így, hogy ragaszkodunk ahhoz a házhoz, darab szántóföldhöz, amit a szüleink hagytak ránk. Rájuk emlékezve, irántuk való tiszteletből igyekszünk jó gazdái lenni az örökségnek.

A másik formája az örökségnek az, amit a testünkben hordozunk. Amikor egy gyerek megszületik, rögtön az apjához, az anyjához és más rokonokhoz hasonlítják: vajon kire ütött ez a gyerek? Kire hasonlít legjobban, kinek a vonásait, haj- és szemszínét örökölte? Mindnyájan hordozzuk ezeket az örökségeket a testünkben, apáink, nagyapáink, dédapáink, ükapáink, szépapáink és ősapáink, és természetesen anyáink akarva akaratlanul átörökítették ránk a génjeik egy részét, amelyek olyan különleges egységgé álltak össze, amely egyszeri és megismételhetetlen módon a mi személyünket eredményezte.

A testi örökségnek azonban van egy árnyoldala is. Ezzel az árnyoldallal mindannyian szembesülünk, amikor betegek vagyunk, amikor bántjuk egymást, vagy amikor a temetőben szeretteink sírja mellett kell megállnunk. Testi szüleink örökségül hagyják ránk azt, amit maguk is örököltek: a bűn, a halál és a törvény hatalmát.

Pál apostol mai igénkben azt mondja, hogy az a jó hír, hogy nemcsak a testi örökség létezik. Mert nekünk nemcsak a földi, biológiai szüleink az örökhagyóink, hanem a mennyei Atya is. Az Atya ugyanis örökbefogadott bennünket Jézus Krisztus által, így valóságos gyermekeivé lettünk. A római jogban már létezett az örökbefogadás intézménye, amelyet Pál apostol jól ismert, hisz maga is római polgár volt. Az általános gyakorlat szerint 60 évesnél idősebb, gyermektelen római polgárok fogadhattak örökbe – nem feltétlenül gyermeket, hiszen a kritérium az volt, hogy legalább 18 évvel fiatalabb legyen az örökbe fogadott, tehát akár felnőtt férfi is lehetett. Sőt, gyakran ez így is történt, mert a vagyonos rómaiak olyan férfit kerestek, akire vagyonukat és házuk irányítását bízhatták. Nem arról volt szó, hogy gyermeket akartak babusgatni, hanem az örökség számára kerestek gazdát.

Ez az emberi intézmény persze csak halvány árnyéka volt annak, amit Isten tett velünk. Hiszen Isten nem volt gyermektelen, nem szenvedett hiányt semmiben a mennyei dicsőségben, amelyben az Atya, a Fiú és Szentlélek öröktől fogva mindörökké osztozik. Mégis megszánta teremtményét, az embert, és úgy döntött, kiváltja a rabszolgasorból. Az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus maga jött el értünk a földre, maga is földi szülők kezébe adva magát. Végül pedig átadta magát önként a halálnak a kereszten. Így fizette meg az árat, ami által szabadokká válhattunk a bűn és halál uralma alól. Erre az emberek között nem volt példa, hogy az Örökös, aki egyedül örökölte volna a mennyei dicsőséget, aki egyedül uralkodott volna Isten Országában, elinduljon, hogy a szolganépből keressen maga mellé testvéreket. Egyszülöttből így Jézus elsőszülött lett sok testvér között (Róm 8,29).

Ahogyan a Konfirmációi Káté egyik válaszában mondjuk: „Kicsoda Jézus Krisztus?” „Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ő az én Megváltóm, Uram és Testvérem.” Igen, hiszen Jézus nem rabszolgákat, nem vakon engedelmeskedő „beszélő szerszámokat” akar, hanem vele együtt érző, gondolkodó, néha lelkesedő, néha lankadó, de a szenvedésekben és örömben is mellette kitartó testvéreket. Olyanokat, akik már nem félelemből engedelmeskednek, nem azért, mert tartanak a nagy és rettenetes Úr retorziójától, hanem akik a Szentlélek erejével mondják az Atyaistennek: Abbá, Atyám!

„Abbá”, Márk evangéliuma szerint Jézus így szólította meg az Atyát a Gecsemáné kertben. A legnagyobb gyötrődés és halálfélelem közepette is az Atya közelségét kereste. Mi is így szólíthatjuk Istent: Apám, Édesapám, Apukám. Örömben és hálaadásban, szomorúságban és gyászban, félelemben és szorongattatásban mindig velünk van a Lélek, aki ezt a szót suttogja vagy harsogja a szívünk mélyén: Abbá.

A Szentlélek gyakran nem látványos jelekben, vagy dicsőséget sugárzó ajándékokban nyilvánul meg, hogy óvjon minket a beképzeltségtől, hanem halk, lágy szellőként, megsimogat és a lelkünk mélyén tanúskodik arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Mert aki Jézusban mint Krisztusban hisz, aki hiszi, hogy Ő valóban Isten Fia, annak már nincs félnivalója a haláltól. Örököseivé lettünk Istennek és örökös társai Krisztusnak. Nem kézzel fogható ez az örökség, nem olyan mint egy ház vagy föld vagy autó vagy értékes ékszer. Mégis a legértékesebb, mert általa szabadokká válhatunk a bűntudattól, szégyentől, halálfélelemtől. Még gyászunk és megemlékezésünk is reménnyel telik meg, mert tudjuk, hogy hűséges az Isten, aki örökbe fogadta, és örökségében részesíti az elhunytakat is, bűneik és mulasztásaik dacára. Luther Márton így vall erről: „A fiú örökös, nem cselekedetei okán, hanem születési jogon. Egyszerűen az örökség birtokába jut. Származása és nem cselekedetei révén válik örökössé. Igen, ezen az úton nyerjük el az igazság, a feltámadás és az örök élet hervadhatatlan ajándékait. Nem mint cselekvő közreműködők, hanem mint kedvezményezettek kapjuk azokat. A Krisztusban való hit által Istennek fiai és Istennek örökösei vagyunk. Krisztust illeti a hála mindenért.” (Luther: Galata-kommentár, 140.o.)

Hadd foglaljam össze mindezt kedves gyermekdalom szövegével, amelynek szövegét mint egy imádságot gondolhatjuk végig:

Jézusról csak Róla mondok éneket,
Ő csak Ő hordozza minden vétkemet.

Bűn szennyezte lelkem, s ím, befogadott,
Vére által nyertem bűnbocsánatot.

Bűn, halál bilincsét Jézus törte le,
Így lettem fogolyból Isten gyermeke.

Mint királyi gyermek, élek föld porán,
Szép örökség vár rám: égi koronám.

Az Aranyvárosban lesz lakóhelyem,
örök menyegzőben vendégeskedem. Ámen

Isten fiainak apokalipszise

Alapige: Pál levele a rómaikahoz 8,16-23

 „A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” – ez a sokat idézett igevers Fabiny Tamás püspök úr iktatási igéje, püspöki szolgálatának hitvallása. Mit jelent ez a mondat valójában? Kik és mik tartoznak a teremtett világhoz, és mit jelent az a türelmetlen, szorongó várakozás, sőt: vágyakozás Isten gyermekei után? Kik Isten gyermekei és hogyan jelennek meg?

Kézenfekvőnek tűnik a válasz: Isten gyermekei természetesen mi vagyunk, keresztények. Akik hiszünk, akik Krisztust követjük, akik itt ülünk most ezen az istentiszteleten. De ha magunkat helyettesítjük be ebbe a mondatba, máris elbizonytalanodunk: a mi megjelenésünkre várna a teremtett világ? Hiszen a világ fütyül ránk, nem számít a hívő közösségre és nem is számít neki a hívő közösség. Egy maroknyi csapat, akit a világ inkább üldöz, nem ért meg – és mi sokszor tetszelgünk is ebben a szerepben, és nem vállalunk közösséget, szolidaritást a világgal, inkább a magunk sebeit nyalogatjuk, hiszen mi csupán áldozatok vagyunk.

Fiókáit tápláló fecskeanya

Van egy rossz hírem: ki kell lépnünk az áldozatszerepből. Ugyanis a teremtett világgal szemben valamennyien a bántalmazók oldalán állunk. Mindenki jól tudja, hogy a fecske egy védett madár. A fecskefészkeket pénzbüntetés terhe mellett nem szabad leverni. Barátnőm mégis azt tapasztalta, hogy a fölötte lakó szomszéd bizony elpusztított egy fészket, az anyamadár és az egyik fióka azonnal szörnyethaltak. A másik fióka a párkányára esett, és a törött szárnyú, törött lábú kismadarat ő próbálta megmenteni. Vajon miért nem látta ez az ember azt a csodálatos rendszert, amelyet Isten teremtett, és amelyben neki semmivel sincs inkább joga élni, mint a madárnak? Csak a pillanatra tekintett, hogy itt és most zavarják a madarak, és nem vette tudomásul, hogy a teremtmények fölötti uralkodásunk ilyesmire nem jogosít fel.

A teremtett világot senki mástól nem kell védeni, csakis az embertől. „Az ember fáj a földnek” – ahogyan Vörösmarty Mihály fogalmaz. Miért tapasztaljuk ezt a fájdalmas hasítottságot ember és ember valamint ember és teremtmények között? A nyomok az Éden kertjébe vezetnek, ahhoz az ősi pillanathoz, amikor az ember hátat fordított Istennek, úgy döntött, hogy saját kezébe veszi a jó és rossz fölötti döntés jogát. Tragédia, hogy az ember a bukásba magával rántotta az egész teremtett világot: a föld is átkozottá lett miattunk. Bánk bán így sóhajt fel Katona József drámájában: "Nincs a teremtésben vesztes, csak én!" - de ezt a mondatot meg is fordíthatjuk: az egész teremtés vesztese lett az ember bűnének, Isten ellen fordulásának.

A teremtettség azóta nyög és szenved az emberrel együtt, az ember miatt, az ember bűnének következményeitől. Mi mindnyájan érezzük testünkben és lelkünkben azt, hogy „alávetettként” élünk. 30 éves elmúltam, már én is érzem, hogy az érzékszerveim, az idegeim, a szerveim nem mindig működnek simán. Érzékeljük azt, hogy a romlandóság szolgái vagyunk. Ezt mindenki tudja, aki élt már át betegséget. A legfájdalmasabb az, amikor a halál közelébe kerülünk. Amikor megtapasztaljuk egy szeretett személy elvesztését. A gyász, ami ilyenkor tépi a lelkünket egy nagyon fontos tünet, egy jelzés: azt jelzi, hogy a teremtés nem az eredeti kerékvágásban halad. Hogy nem ez volt az eredeti cél. Érezzük, hogy a halál nem lehet a végállomás, mégis csak a múlandóságot, az átmenetiséget, az időlegességet észleljük.

Hogyan változtathat ezen Isten fiainak megjelenése? Az eredeti görög szó, ami itt szerepel, az apokalipszis. Persze mi már ehhez a szóhoz a filmeknek köszönhetően teljesen más, negatív fogalmakat asszociálunk. Az apokalipszis számunkra pusztulás, rombolás, csapások és katasztrófák sorozata. Pedig eredetileg éppen az ellenkezőjét jelenti. Valaminek a lelepleződését, nyilvános megjelenését illették ezzel a szóval az újszövetségi korban. Tehát nem a pusztulás, hanem a romlásból való megszabadulás történik meg, amikor Isten fiainak apokalipszise bekövetkezik.

Hogyan képzeljük el Isten gyermekeinek apokalipszisét? Mit várunk, amikor várjuk az utolsó napot? Hogyan fogunk feltámadni és Krisztushoz csatlakozni? Attól tartok, sokunk számára ez inkább egy zombitámadás jellegét ölti magára: a vak gyűlölet, az egyéniségvesztés és a bosszúállás idejeként tekintünk rá. Vagy úgy képzeljük el, mint az ókori hadvezérek diadalmenetét. Végre, ki fog derülni, hogy nekünk volt igazunk, és mindenki, aki valaha bántott vagy kigúnyolt azért, mert hiszünk, ott majd a lábunk elé esik, és mi diadalittasan rátehetjük a lábunkat, mint vadász az elejtett zsákmányára!

Pál apostol egészen merész képet fest elénk. Isten azzal a reménységgel vetette alá a teremtményeit a romlásnak, hogy egy napon az EGÉSZ meg fog szabadulni. Mit jelent ez pontosan? Nem tudjuk, de az biztos, hogy hibát követünk el, ha azt hisszük, Isten célja a pusztulás. Ő azt tervezi, és azt is ígéri, hogy újjáteremt MINDENT.

A teremtett világ EGYÜTT szenved, együtt kínlódik, együtt haldoklik velünk. Vajon mi képesek vagyunk-e más teremtményekkel együtt szenvedni? Képesek vagyunk-e a kereszten nyögő és haláltusáját vívó Krisztussal együtt szenvedni? Ha vele együtt szenvedünk, vele együtt meg is dicsőülünk, írja Pál apostol. És a mostani kínlódás össze sem hasonlítható azzal a dicsőséggel, ami nyilvánvalóvá lesz, amikor Krisztussal együtt megjelenünk. Erre a dicsőségre, ebbe a szabadságba kap meghívást minden ember, de a legkisebb teremtmény is.

Nagyon szeretem Assisi Szent Ferenc életéből azokat az epizódokat, amikor a virágokhoz vagy az állatokhoz beszél. Pécsen van egy köztéri szobra, ahol a galamboknak prédikál, a szülővárosában pedig egy olyan, ami fekve ábrázolja őt, amint a csillagokat nézi. Íme az az Isten-gyermek, aki ráébredt arra, hogy a teremtmények a testvérei és társai a dicsőítésben, és hogy ő nem lehet a teremtés koronája, Isten méltó képmása nélkülük.

Szent Ferenc csillagokat bámuló szobra Assisi-ben. Gerdán-Pálóczi Ágnes fotója

A bukásba magunkkal rántottuk egymást, az embertársakat, az egész teremtést. Magunkkal tudjuk-e rántani a többieket a felemelkedésbe is? Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságába? Egyáltalán: mi ott vagyunk-e? Vagy a törött szárnyunkkal a sarokban gubbasztunk és sérelmeinket dédelgetjük? Mi vagyunk-e tényleg azok az Isten-gyermekek, akikről az ige beszél?

Talán kevesen tudják, hogy ma Apák napja van. Ez egy amerikai eredetű ünnep, de én mégsem bánnám, ha jobban ünnepelnénk, mert nagy szükség van az apákra, és arra, hogy megerősítsük őket. A földi apák (és anyák) Isten megbízott képviselői a gyermekeik életében. Ki az én apám? Kinek a gyereke vagyok? Pál azt bizonygatja a római gyülekezetnek ezekben a hosszú körmondatokban, hogy nyugodtan higgyék el, hogy Isten az apjuk.

A római jogban egy bonyodalmas eljárás volt az, amit az ige itt „fiúvá fogadásnak” nevez. A latinban adoptio-nak neveztékezt az eljárást, ami részben hasonlít a mai örökbefogadáshoz. A római pater familias-ok, családapák, akiknek nem született vér szerinti fiuk, gyakran akár felnőtt férfiak adoptálásával biztosították a név, a családi vagyon és az ősök kultuszának továbbvitelét. Pál ezt a képet használja arra, hogy illusztrálja, mi történt velünk, amikor Jézus Krisztusban megváltást nyertünk. A rabszolgaságból, a bűn és a halál uralma alól felszabadultunk, az Atya pedig fiaivá fogadott bennünket. Aki végigment ezen a jogi eljáráson, az ugyanolyan jogokban részesült, mintha vér szerinti gyerek lett volna. Ezért mondja Pál, hogy Istennek örökösei, Krisztusnak pedig TÁRSÖRÖKÖSEI vagyunk.

Viszont ennek beteljesedésére, az örökség átvételére még várnunk kell. Ezért van szükség a reménységre, amely képes áthidalni a szakadékot a „már igen” (Isten gyermekei vagyunk) és a „még nem” (még nem lett nyilvánvaló, hogy kivé válunk Őbenne) között. Ezért nyögünk mi is, akárcsak a többi teremtmény, osztozunk velük a fájdalomban, amíg a helyreállítás teljessé nem lesz.

Milyen lesz Isten fiainak apokalipszise? Először is, nem mi leszünk a főszereplői, hanem Krisztus. Nem előttünk fognak meghajolni a térdek, hanem Őelőtte. Az ítélkezés joga egyszer s mindenkorra visszaszáll arra, aki méltó rá, és mi nem vindikáljuk többé magunknak, hogy mi mondjuk meg, mi a jó és mi a rossz.

Reményik Sándor írja: ,,A világ Isten-szőtte szőnyeg, Mi csak visszáját látjuk itt,

És néha - legszebb perceinkben -A színéből is  valamit."

Az apokalipszis talán ahhoz fog hasonlítani, mint amikor egy gyönyörű textilt csak a visszájáról néztünk sokáig, de aztán kifordítjuk. Isten újjáteremt mindent. Mintha kifordítaná a teremtést, pontosabban a visszájára fordult teremtettséget visszafordítja a színére. Azt valljuk: színről színre fogunk látni. Istent magát és minden mást is. Úgy fogunk ismerni, ahogyan minket is megismert Isten. Valódi célja és értelme lesz mindennek.