Örökös társ

 

Textus: Róm 8,12-17: ¹²Ezért, testvéreim, adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk. ¹³Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. ¹⁴Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. ¹⁵Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!” ¹⁶Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. ¹⁷Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

Kedves Testvérek!

Mi jut eszünkbe az örökös szóról? Amikor a szüleim meghaltak, egy kis telket hagytak ránk egy Somogy vármegyei kis faluban. Nincs rajta ház, és az elmúlt években több volt vele a gond mint a haszon, mégsem tudtuk testvéreimmel rászánni magunkat– bármilyen nehéz is volt a helyzet anyagilag – hogy eladjuk, mert ez volt az egyetlen tartós dolog, amit a szüleink ránk hagytak. Ez az egyik formája az örökségnek. Talán többen vagyunk így, hogy ragaszkodunk ahhoz a házhoz, darab szántóföldhöz, amit a szüleink hagytak ránk. Rájuk emlékezve, irántuk való tiszteletből igyekszünk jó gazdái lenni az örökségnek.

A másik formája az örökségnek az, amit a testünkben hordozunk. Amikor egy gyerek megszületik, rögtön az apjához, az anyjához és más rokonokhoz hasonlítják: vajon kire ütött ez a gyerek? Kire hasonlít legjobban, kinek a vonásait, haj- és szemszínét örökölte? Mindnyájan hordozzuk ezeket az örökségeket a testünkben, apáink, nagyapáink, dédapáink, ükapáink, szépapáink és ősapáink, és természetesen anyáink akarva akaratlanul átörökítették ránk a génjeik egy részét, amelyek olyan különleges egységgé álltak össze, amely egyszeri és megismételhetetlen módon a mi személyünket eredményezte.

A testi örökségnek azonban van egy árnyoldala is. Ezzel az árnyoldallal mindannyian szembesülünk, amikor betegek vagyunk, amikor bántjuk egymást, vagy amikor a temetőben szeretteink sírja mellett kell megállnunk. Testi szüleink örökségül hagyják ránk azt, amit maguk is örököltek: a bűn, a halál és a törvény hatalmát.

Pál apostol mai igénkben azt mondja, hogy az a jó hír, hogy nemcsak a testi örökség létezik. Mert nekünk nemcsak a földi, biológiai szüleink az örökhagyóink, hanem a mennyei Atya is. Az Atya ugyanis örökbefogadott bennünket Jézus Krisztus által, így valóságos gyermekeivé lettünk. A római jogban már létezett az örökbefogadás intézménye, amelyet Pál apostol jól ismert, hisz maga is római polgár volt. Az általános gyakorlat szerint 60 évesnél idősebb, gyermektelen római polgárok fogadhattak örökbe – nem feltétlenül gyermeket, hiszen a kritérium az volt, hogy legalább 18 évvel fiatalabb legyen az örökbe fogadott, tehát akár felnőtt férfi is lehetett. Sőt, gyakran ez így is történt, mert a vagyonos rómaiak olyan férfit kerestek, akire vagyonukat és házuk irányítását bízhatták. Nem arról volt szó, hogy gyermeket akartak babusgatni, hanem az örökség számára kerestek gazdát.

Ez az emberi intézmény persze csak halvány árnyéka volt annak, amit Isten tett velünk. Hiszen Isten nem volt gyermektelen, nem szenvedett hiányt semmiben a mennyei dicsőségben, amelyben az Atya, a Fiú és Szentlélek öröktől fogva mindörökké osztozik. Mégis megszánta teremtményét, az embert, és úgy döntött, kiváltja a rabszolgasorból. Az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus maga jött el értünk a földre, maga is földi szülők kezébe adva magát. Végül pedig átadta magát önként a halálnak a kereszten. Így fizette meg az árat, ami által szabadokká válhattunk a bűn és halál uralma alól. Erre az emberek között nem volt példa, hogy az Örökös, aki egyedül örökölte volna a mennyei dicsőséget, aki egyedül uralkodott volna Isten Országában, elinduljon, hogy a szolganépből keressen maga mellé testvéreket. Egyszülöttből így Jézus elsőszülött lett sok testvér között (Róm 8,29).

Ahogyan a Konfirmációi Káté egyik válaszában mondjuk: „Kicsoda Jézus Krisztus?” „Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ő az én Megváltóm, Uram és Testvérem.” Igen, hiszen Jézus nem rabszolgákat, nem vakon engedelmeskedő „beszélő szerszámokat” akar, hanem vele együtt érző, gondolkodó, néha lelkesedő, néha lankadó, de a szenvedésekben és örömben is mellette kitartó testvéreket. Olyanokat, akik már nem félelemből engedelmeskednek, nem azért, mert tartanak a nagy és rettenetes Úr retorziójától, hanem akik a Szentlélek erejével mondják az Atyaistennek: Abbá, Atyám!

„Abbá”, Márk evangéliuma szerint Jézus így szólította meg az Atyát a Gecsemáné kertben. A legnagyobb gyötrődés és halálfélelem közepette is az Atya közelségét kereste. Mi is így szólíthatjuk Istent: Apám, Édesapám, Apukám. Örömben és hálaadásban, szomorúságban és gyászban, félelemben és szorongattatásban mindig velünk van a Lélek, aki ezt a szót suttogja vagy harsogja a szívünk mélyén: Abbá.

A Szentlélek gyakran nem látványos jelekben, vagy dicsőséget sugárzó ajándékokban nyilvánul meg, hogy óvjon minket a beképzeltségtől, hanem halk, lágy szellőként, megsimogat és a lelkünk mélyén tanúskodik arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Mert aki Jézusban mint Krisztusban hisz, aki hiszi, hogy Ő valóban Isten Fia, annak már nincs félnivalója a haláltól. Örököseivé lettünk Istennek és örökös társai Krisztusnak. Nem kézzel fogható ez az örökség, nem olyan mint egy ház vagy föld vagy autó vagy értékes ékszer. Mégis a legértékesebb, mert általa szabadokká válhatunk a bűntudattól, szégyentől, halálfélelemtől. Még gyászunk és megemlékezésünk is reménnyel telik meg, mert tudjuk, hogy hűséges az Isten, aki örökbe fogadta, és örökségében részesíti az elhunytakat is, bűneik és mulasztásaik dacára. Luther Márton így vall erről: „A fiú örökös, nem cselekedetei okán, hanem születési jogon. Egyszerűen az örökség birtokába jut. Származása és nem cselekedetei révén válik örökössé. Igen, ezen az úton nyerjük el az igazság, a feltámadás és az örök élet hervadhatatlan ajándékait. Nem mint cselekvő közreműködők, hanem mint kedvezményezettek kapjuk azokat. A Krisztusban való hit által Istennek fiai és Istennek örökösei vagyunk. Krisztust illeti a hála mindenért.” (Luther: Galata-kommentár, 140.o.)

Hadd foglaljam össze mindezt kedves gyermekdalom szövegével, amelynek szövegét mint egy imádságot gondolhatjuk végig:

Jézusról csak Róla mondok éneket,
Ő csak Ő hordozza minden vétkemet.

Bűn szennyezte lelkem, s ím, befogadott,
Vére által nyertem bűnbocsánatot.

Bűn, halál bilincsét Jézus törte le,
Így lettem fogolyból Isten gyermeke.

Mint királyi gyermek, élek föld porán,
Szép örökség vár rám: égi koronám.

Az Aranyvárosban lesz lakóhelyem,
örök menyegzőben vendégeskedem. Ámen