Lost and found (Jézus módra)

Áhítat a Szinyeis diákok tiszteletére tartott megemlékezésen 2017.január 23-án
"Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. 

Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy el megkeresni az eltévedtet? 

És ha megtalálja, bizony mondom nektek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül."

 (Máté evangéliuma 18,11-14)

Egy hatéves kislány egyszer felkerekedett, hogy világgá menjen. Összekészítette a kis motyóját, kedvenc ruháit, némi elemózsiát, és átvágott a házuk mellett nyújtózó nagy templomkerten. Az Isten háza mellett laktak ugyanis. A kert tele volt hatalmas fákkal, cserjékkel, és a végén egy zöld kapu nyílt a külvilágra. A kislány odaért, de ekkor egy titokzatos hang megszólította: "Ne menj el, én szeretlek, nekem fontos vagy."

Ez a kislány én voltam. Meg voltam győződve arról, hogy ha eltűnnék, nem hiányoznék senkinek. Nem vagyok fontos, értéktelen vagyok. Azt éreztem, hogy teljesen el vagyok veszve.

16 mécses van előttünk: azoknak a fiatal életeknek a szimbóluma, akik odavesztek a buszbalesetben. Olyanok voltak, mint mi: tele vágyakkal, álmokkal, reményekkel. Előttük az élet. Biztosan küzdöttek szorongással, és az értéktelenség-érzés is megkísértette őket, ahogyan engem is hatéves koromban, és azóta százszor. Pedig minden élet értékes. Mégis, amikor egy tinédzser hal meg, ha fiatalokat gyászolunk, akkor mi, felnőttek is a fejünkhöz kapunk: "Ez velem is megtörténhet? Miért pont ők? Mi miért vagyunk életben? Hiszen mi is kirándulunk busszal!" Ez a mai nap közös gyászra hív, nemcsak a hozzátartozók, nemcsak a Szinyeis diáktársak búcsúznak, mindnyájan elvesztettük őket. 

Most okkal kérdezhetnétek: "Ha az élet ilyen kiszámíthatatlan, akkor mégis mit várhatok tőle? Mibe fektessek energiát? Nem tudhatjuk, mi fog kelleni az élethez, minden fölösleges!" Gyakran hallom tőletek, hogy áruljam már el, mikor fog kelleni a mindennapi élethez Avogadro törvénye vagy a Pithagorasz-tétel, de ha alaposan átgondoljátok, akkor is biztosak vagytok benne, hogy MINDEN, amit az iskolában tanultok, minden hatás, ami itt ér benneteket, az fölösleges? Berendezkedünk arra, hogy ellenséget lássunk a szüleinkben és a tanárainkban, de vajon el tudod-e képzelni, hogy egy tanár, akiről most azt gondolod, pikkel rád, visszamenne érted az égő buszba, hogy kimentsen? 

Azt mondtam a 9-es hittancsoportomnak, hogy ha az öt év hittanból csak egyetlen mondatot jegyeznek meg, akkor ez legyen az: Istenhez bármikor haza lehet menni. Jézus példázata az elveszett bárányról a mennyei Atya rendíthetetlen hűségét és szeretetét ábrázolja: ahogyan ő várja haza az elveszett gyerekeket, sőt, Jézust küldi, hogy keresse meg őket. Ezt a példázatot én rosszul értettem egészen ma reggelig. Mindig úgy gondoltam magamra, hogy én vagyok a pásztor, én keresem az elveszetteket, de ez nem igaz, én csak bojtár vagyok. Jézus az igazi pásztor. Jézus jött az elveszettekért. Én nem ismerlek mindnyájatokat, sokszor csak tömeget látok, de Jézus egyesével lát, név szerint ismer és a neveteket szólít titeket.

Hinni nem azt jelenti, hogy semmi rossz nem történik. Azt jelenti, hogy bármi történik, 

nem vagyok benne egyedül. Jézus velem van, és adja nekem az Atya szeretetét. 

A magyar kultúra napja is van, beszélünk a nemzet kincseiről, értékeiről. Pedig a nemzet kincse valójában ti vagytok. Még akkor is, ha ezt nem mindig hiszitek el magatokról, vagy ha mi nem mindig viselkedünk így veletek. Hiányoznátok, ha nem lennétek. Az egész nemzet hiányolna titeket, és az egész világ, mert van itt egy hely, csak neked. Van egy élet, amit csak te élhetsz. Jézus példázata arról is szól, hogy nemcsak egy szám vagy a tömegben. Te vagy az az EGY, akiért Jézus útra kel. Te vagy az az EGY, akiért Jézus az életét adja. Személy szerint TE, az egy, fontos és értékes vagy. Ne becsüld le magadat!

A TE fiad él

Igehirdetés Mezőberény II.kerület János evangéliuma 4,46-54 alapján

Kb. hat héttel apám halála után történt, hogy álmodtam vele. Arra a paradox tettre készültem, hogy helyettesítsem őt a vasárnapi istentiszteleten. Álmomban már épp készültem fölmenni a szószékre, de ahogy megálltam alatta, egyszer csak látom, hogy valahonnan ott termett a szószéken apám, és elkezdett prédikálni. Abszurd helyzet volt, mint Örkény egyperces novellájában, ahol a színész még halála után is játszik a színpadon. Csodálkoztam, hogy él, mégis annyira természetes volt.

Apám a kutyánkkal halála évében a legéndi parókia lépcsőjén

"A te fiad él" , a te apád él, a te anyád él, a te testvéred él, a nagyapád, dédapád, unokád, lányod, feleséged és férjed. A te kedvesed él. Akit szeretsz, a tiéd marad, láthatod őt újra minden nap. Mindenki ezt akarja hallani. Mintha az evangélikus igei rend összeállítói tudnák, hogy Mezőberényben milyen gyásszal küzdünk, hány betegért kell imádkoznunk. Mintha tisztában lennének vele, hány összetört kapcsolatért járok közben mostanában. Újra egy gyógyító történetet hoznak elénk, ahol a hit kerül középpontba.

A csömöri szószéken a vizsga-istentiszteletemen.
 Álmomban ehhez hasonló szószéket láttam.

A királyi tisztviselő alighanem a Galileában és Júdeában egyaránt gyűlölt Heródes Antipás udvarához tartozott, aki nem szimpatizált Jézussal, sőt,  elfogni és megöletni készült, ahogyan korábban Keresztelő Jánossal is tette. Ez az ember a pogányokhoz és a vámszedőkhöz hasonlóan megvetésben részesült. Most azonban óriási bajban van, a gyermeke haldoklik. Utolsó szalmaszálként rohan Jézushoz, hogy elhívja magához, hogy kézrátétellel gyógyítsa meg a fiát. Szinte halljuk az apa kétségbeesett hangját: "Uram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem." Kinek ne esne meg a szíve egy ilyen könyörgést hallva?

Jézus azonban mégis keményen, szinte közönyösen és ridegen válaszol, meg is döbbenünk rajta, hogy viselkedhet ilyen érzéketlenül: "Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek." Jézus a hitetlenségünket és a csodavárásunkat veti a szemünkre, amikor mi éppen kétségbeesetten kiáltunk azért, ami nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket. Mégis miért vonakodik megtenni a csodát, ami neki csak egy csettintés? Oké, máskor is titkolja a csodáit, de ugyanakkor készséges azokhoz, akik bajban vannak, sőt, tanítványait maga biztatja, hogy igyekezzenek meglátogatni a betegeket. Akkor ő most miért nem indul sietve ezzel a gyötrődő apával vissza Kapernaumba?

"Hiszem, ha látom" - a gimisek között az egyik legfőbb magyarázat a hitetlenségre, hogy még nem láttuk Istent és semmit nem tapasztaltunk meg az ő állítólagos hatalmából. Na de vajon tud-e Isten olyat mutatni nekünk, ami már elég bizonyíték, vagy előre eldöntöttük, hogy nem hiszünk neki? Isten ma is tesz csodákat, de ezeket könnyű figyelmen kívül hagyni, vagy ha meg is tapasztaltunk egy-egy nagyobb jelet, amit már nem tudtunk a véletlen vagy a vakszerencse számlájára írni, azt is könnyen elfelejtjük. Isten ÉLETPÁRTI és akarja a gyógyulást, a szeretetkapcsolatok helyreállását, a boldog házasságokat és a megszülető gyermekeket, sőt a gyümölcsöző munkát is. Amikor mindez megvan, mégsem adunk hálát érte.

Tudsz-e hinni Jézus szavának, ahogyan ez az apa tette? Nem volt más választása, Jézus volt az utolsó esélye és Jézus hazaküldte ezzel az egyetlen sovány kis ígérettel: "a te fiad él". Nincs látható bizonyíték. Az apának Jézus szavába kellett belekapaszkodnia. A zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy "a hit a remélt dolgokban való bizalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés". A hitben fontos szerepet játszik mindaz, ami (még) nem látszik, ami (még) nem tapasztalható és nem kézzelfogható, de attól még LÉTEZIK. Jézus szava nyomán az apában hit támad, és ez a hit kitart addig, amíg a hazafelé vezető úton szembejönnek vele a szolgái a jó hírrel, hogy a fia jobban van. Ez pedig megerősíti a hitét, és az egész háznép hitre jut.

Van egy végső betegség, ahol valamennyiünknek az ellenkező látszat ellenére kell hinnünk. Ez a halál. Van néhány történet az evangéliumokban, ahol Jézus elkésik a gyógyításból: már csak a halotthoz ér oda. Látjuk azt, hogy neki ez sem probléma. Ahol az orvosok visszafordíthatatlan folyamatot látnak, ott Jézus csak fokozati különbséget. Úgy ébreszti föl a halottakat, mintha csak aludnának. Néhány órával apám halála előtt éppen a legjobb barátnőmmel imádkoztam érte. Van egy bevett mondatom arra, hogy Istenre bízzam a kedveseimet: "Uram, a te kezedbe teszem le mindazokat, akiket szeretek, mert Te sokkal jobban szereted őket, mint én". Ez egy nehéz ima. Néhány órával azután, hogy Isten kezébe tettem le apámat, remélve, hogy helyreállhat vele a kapcsolatom, váratlanul távozott az élők sorából. Mégis meggyőződésem, hogy ez az esemény Isten irgalmának a jele volt.

Amikor elveszítünk valakit vagy valamit, aki vagy ami fontos nekünk, feszülnek bennünk a MIÉRT-ek. Miért pont én? Miért őt kell elveszítenem? Miért pont most? Hol van Isten, amikor úgy fáj, hogy majd' kiszakad a bensőm?


Luther Márton és Bóra Katalin boldog házassága hat gyermekkel áldatott meg. A hatból viszont kettőt is elveszítettek. A kis Hans-t gyászolva Kata egyszer csak dühösen kiáltott a síró apának: "Hol volt Isten, amikor ez történt?" Luther megrendülten így válaszolt: "Ugyanott, ahol a saját fia halálakor." A mennyei Atyára hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint aki nem tudja, mi is a gyász fájdalma. Pedig Isten a legdrágábbat adta, egyszülött Fiát a kereszten, hogy legyőzze a bűn és a halál hatalmát, és örök életet adjon bárkinek, aki Jézusban hisz. Isten belülről ismeri a gyász mélységeit, az apai és a fiúi fájdalmat. Az elszakadás fájdalmát. De a kereszten egyben a legnagyobb csodát is megtette, a legnagyobb betegséget is meggyógyította. Nézzünk rá, a megfeszített Jézus Krisztusra, aki testében hordozza minden bűnünk, betegségünk, fájdalmunk terhét! Nézzünk rá, aki indít minket a hitre, és be is teljesíti azt, hogy vallhassuk, Őbenne örök életünk van!

Újratervezés - 30 év tanulságai

18 évesen azt képzeltem, hogy majd 30 évesen itt és itt fogok tartani. Elvégzem az egyetemet, aztán pszichológusként fogok dolgozni - persze a volt iskolámban. Közben férjhez megyek. Pár év munka után megszületnek a gyerekeim. Közben a férjem is dolgozik, házat veszünk, stb.

Szóval elképzeltem magamnak egy dögunalmas, kocka életet. Kockaház, kockaférj, kockagyerekek, kockakutya,kockaszomszédok. Minden a terv szerint.

Csakhogy 10 évvel ezelőtt a Mindenhatónak úgy tetszett, hogy homokszemet dob a gépezetbe. Egy forró és zilált nyarat töltöttünk együtt: Isten és én. Szeptemberre győzött, és az életem Ura lett. És többé semmi sem ment a terv szerint.

Először azt kellett megtanulnom, hogy elengedjek dolgokat. Aztán elengedtem még más dolgokat is. Gyászoltam, sírtam, vesztettem, féltem, kiabáltam. Közben pedig növekedtem. Ő végig megtartott. Időnként éles kanyarokat iktatott be a közös utunkba: ilyen volt a szakdoga-elcsúszás, a teológia, a szerelem, a csalódás és apám halála. Ma már tudom: megtanított kockáztatni, felvállalni a sebezhetőségemet, szembenézni a félelmeimmel, lemondani mindenről, ami nem Ő. Végső soron szeretni tanított, és még most is tanít.

Most, hogy már több mint egy éve semmi extra nem történik a személyes életemben : kivételesen nem költözöm, nem váltok iskolát, nem halt meg senkim, nem is diplomázom, nem váltok munkahelyet, nem megyek férjhez, eljegyzést sem bontok fel, nem szülök gyereket - csak kiröptetek 3 felnőttet, hirtelen nem is tudom: hogyan kell viselni azt a helyzetet, ami nem válság???

Most pontosan azt a munkát csinálom, amit a legjobban szeretek, azokkal élek, akiket szeretek, és akikkel jól kijövök, körülvesz sok barát, kezdem megtalálni a helyem, kipróbálhatok sok mindent. Sokkal boldogabb vagyok, mint amilyennek reméltem magam érettségikor. Már csak meg kell tanulnom élvezni. Köszönöm, Istenem. Tetszik az ajándék. De TE még jobban tetszel.