Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 1 Móz12,0-4a alapján
Kedves testvérek!
Van-e olyan ember köztünk, aki életében már
legalább egyszer költözött? Aki kétszer? Aki háromszor? Aki háromnál is
többször?Én már kilencszer költöztem életem folyamán, és a mai napon lettem
negyvenkét éves. És ezekben a költözésekben nincsenek benne a pécsi egyetemi
évek alatti albérletek és kollégiumok, sem a teológia kollégiuma. Mindig bajban
vagyok, amikor az emberek megkérdezik, hogy hová való vagy? Én ugyanis a
szülővárosomban soha nem töltöttem 1 hétnél több időt egyhuzamban, és ahol
leghosszabb ideig laktam, onnan olyan szomorú körülmények között költöztem el,
hogy azt nem tudom szűkebb pátriámnak tekinteni.
Talán ennyi bevezető után nem csodálkoznak
a testvérek, hogy hozzám nagyon közel áll a bibliai Ábrahám személye. Egy
ember, aki folyamatosan úton van. Elhagyja szülővárosát, a mezopotámiai Úrt, és
Háránba költözik apjával és testvéreivel együtt. Ott pedig új elhívást kap egy
olyan Istentől, akivel Noé óta nem igazán beszélt senki. Ez pedig szó szerint
egy KI-hívás. Isten kihívja Ábrahámot, pontosabban itt még a régi, mezopotámiai
neve van, Abrám: Menj el, költözz el a földedről, arról a helyről, amit már
ismersz. Hagyd itt apád házát és egész rokonságodat, költözz el arra a helyre,
amit majd én mutatok neked. És itt nincs gazdagon illusztrált prospektus,
mint amilyenekkel az utazási irodák szokták kínálgatni a túráikat, csak egy
hívás van, és egy ígéret, ami itt és most még nem is a leendő nagy számú utódra
és a föld odaajándékozására vonatkozik. Bár később erre is kap majd
ígéretet Ábrahám. De itt, az első hívásnál még nem ezt ígéri Isten. Hanem mit
ígér?
Áldást. Ebben a rövid igeszakaszban
négyszer szerepel az áldani ige valamilyen formában. „Megáldalak”, „áldás
leszel”, „megáldom a téged áldókat”, és „általad nyer áldást a föld minden
nemzetsége”. Tehát egy ismeretlen, névtelen, láthatatlan isten, akinek
nincsen bálványszobra, ami előtt le lehetne borulni, aki nem azonos az ősök
szellemével, aki nem azonos a csillagokkal, a nappal vagy a holddal vagy
bármely teremtménnyel azt ígéri Ábrahámnak, hogy meg fogja áldani, és ez az
áldás olyan erős lesz, hogy őt magát áldássá teszi mások számára, sőt, az
emberek, akik áldják Ábrahámot maguk is elnyerik Isten áldását. Sőt, az egész
emberiség, a Bábel után szétszóródott emberiség áldást nyer Ábrahám által. Ezek
nagyon nagy szavak. Olyan szavak, amelyekben nagyon nehéz lehetett hinni, és
nagyon nehéz lehetett elindulni az ismeretlenbe a puszta szóra.
Isten azonban nem hiába mondta ki ezeket a
szavakat. Abrám ugyanis elindult Isten hívására. A hit vagy a bizalom szó nem
szerepel ebben a rövid igeszakaszban, mégis tudjuk, hogy Abrám hitt Istennek.
Miből látjuk ezt? Abból, hogy engedelmeskedett neki. A hit ugyanis nem valami
passzív dolog. Mi a felvilágosodás óta valahogy ezzel a hamis hitfogalommal
élünk, mintha a hit valami olyasmi lenne, ami csak a fejünkben létezik. Valamit
elhiszünk, hogy megtörtént, hogy úgy van. „Hinni a templomban kell”-szoktuk
mondani cinikusan. És ha kimegyünk a templomból, akkor már nem kell hinni?
Amikor a hétköznapi ügyes-bajos dolgainkkal foglalkozunk, amikor problémákat
oldunk meg, döntéseket hozunk, akkor közben nem a hit vezérel minket? Ha így
volna, az igen nagy baj. Mert akkor valószínűleg hiányzik belőlünk a hitnek a
szívbéli faktora. A hit ugyanis jóval több, mint Isten létezésének az elhívése,
vagy a Jézusról szóló történeti ismeret. A hit szívbéli bizalom Isten iránt.
Nemcsak hiszem, hogy Ő van, hanem teljes szívből bízom is Benne, az egész
életemet rá bízom.
Dietrich Bonhoeffer Követés című művében az
alábbi tételt állítja fel: „Csak a hívő engedelmes, és csak az engedelmes hisz”.
Vagyis nem várhatunk egy sarokban gubbasztva, hogy egyszer majd elég erős lesz
a hitünk ahhoz, hogy a hitünk szerint is cselekedjünk. Bonhoeffer szerint a hit
éppen azáltal érik és erősödik, hogy az ember gyakorolja az engedelmességet. Én
ezt a tételt itt, Ábrahám történetében igazolva látom. Hitt, ezért
engedelmeskedett, és mivel engedelmeskedett, a hite még erősebb lett. A
hitet csak úgy lehet tanulni, ha elkezdek Istennel járni az úton. Tanulom
magamat rábízni.
Múlt héten vendégünk volt Kiss Csaba
teológus, aki az Alföld után a Balaton mindkét partján napozott már ezen a
héten, és hirdette az igét, mert ezt az elhívást kapta Istentől. Ezen a
vasárnapon pedig már ismét új helyszínen van. Elindult. Ő is engedelmeskedett egy hívásnak. Nem mindegyikünknek ugyanaz a hívása. De mindenkinek el kell indulnia a saját útján - Istennel.
Tavaly ilyenkor kezdtem el a Gyomára
költözésnek a nagyobb ívű munkálatait. Fuvarozót szereztem, csomagoltam,
válogattam. Egy ilyen költözködésnek mindig van egy szorongató hangulata. Hová
kerülök? Kik várnak? Hogyan fogadnak majd? Mi mindent kell itt hagynom? Kikkel
fog megszakadni a kapcsolatom, vagy legalábbis megnehezedni a kapcsolattartás? A
költözés mindig krízis. Még akkor is, ha tudom, hogy hová megyek, és szívesen
megyek. Mindig egy gyászfolyamat. El kell engedni a biztosat a bizonytalanért.
Ábrahám is így tett, elgyászolta a
biztosat, az apai házat, a rokoni támogatást, az ősei hitvilágát, és elindult
egy ismeretlen Istennel egy bizalmi kapcsolatban. Ez a kapcsolat pedig épült és
minden egyes lépésnél egyre erősebb lett. Isten ugyanis Ábrahámmal együtt
vándorolt. Nem dekkolt helyhez kötött falak között, különböző szentélyekben,
mint a bálványistenek. Isten mindig ott van jelen, ahol bíznak benne. Nemcsak
a templom falain belül kell benne hinni, sőt, a hit és a bizalom jelentősége
megnő a falakon kívül. Ahová csak megyünk, vele vagyunk. Őtőle kérjük és várjuk
az áldást, amely átáramlik rajtunk, és más embereket is elér.
Mi az áldás? A latin kifejezés szerint: „bene
dicere”-jót mondani valakiről és valakinek. Az áldás azonban több egyszerű
jókívánságnál. Áldott légy-ez több mint az, hogy boldog szülinapot. Az áldás
Isten teremtő szava, amely a semmiből is képes létre hozni valamit, amit mi,
emberek talán el se tudunk képzelni. Ezért is olyan fontos része az
istentiszteletnek, és ezért kiemelkedő, amikor egy-egy fontos életfordulón –
keresztelőn, konfirmáción, esküvőn Isten áldásában részesedhetünk. De még a földi
maradványainkat is megáldja a lelkész. Az útra bocsátás is gyakran áldással
történik. Ezt kérhetjük és kaphatjuk mi is Istentől a mai napon is. Ámen