Mindennapi kenyér

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 2Móz 16,2-3.11-18 alapján

Szeretet. Éhség. Ez volt az az adakozásra felhívó szöveg, amelyet az Ökumenikus Segélyszervezet már évek óta az adventi adománygyűjtő kampányában használ. A szlogen mellett egy szív alakú mézeskalács látható, amelyből egy kis darabot leharaptak, s a harapás mentén morzsadarabok látszottak lehullani.

A MÖS adventi kampányának oldala

Talán a testvérek különösnek tartják, hogy a pusztai vándorlás éhezéstörténete kapcsán éppen ez jut eszembe. Több dolog miatt is így van. Egyrészt a Biblia szerint az Istentől az égből hulló kenyérszerű eledelnek koriandermagra emlékeztető színe, és mézeskalácsra emlékeztető íze volt. Másodszor, a manna hullása Isten gondviselő szeretetének a napi szintű bizonyítéka volt. A fürjek tömeges pihenése a pusztában, amikor a vándorlók könnyen meg tudták őket fogni, talán egyszeri esemény volt, de a manna napról napra ismétlődő csodája a teljes 40 évi vándorlást végigkísérte.

De mi is a mai igeszakaszunk előzménye? Izrael fiai, a héberek, Egyiptom földjén rabszolgasorban sínylődtek egy elnyomó és népirtó fáraó uralkodása alatt. Ebből a szolgaságból szabadította meg őket az Úr, prófétája, Mózes közreműködésével. Mózes testvéreinek, Mirjamnak és Áronnak is komoly szerepe volt a kivonulásban. A kivonulás könyvének közepén áll az a történet, amelynek során a Vörös-tenger a héberek előtt kettéválik, így átjutnak biztonságban a túloldalra, az őket üldöző egyiptomiak azonban harci kocsijaikkal és lovaikkal a tengerbe vesznek.

A tengeren való átkelés után a pusztában gyalogolnak a Sínai hegyhez, ahol – még nem tudják pontosan hogyan – de imádni fogják Szabadítójukat. Azonban hamar kiderül, hogy a szabadságnak ára van. A pusztában nehezen találnak vizet és élelmet. Ez a kiszolgáltatottság, a legalapvetőbb szükségletek felerősödésének a helye. Annak a helye, hogy a nép megtanuljon fokról fokra egyre inkább bízni Isten gondviselésében.

A Lift! zenekar is feldolgozta a pusztai vándorlás sajátos lelkiállapotát

Ők azonban imádság, kérés helyett – így olvassuk – zúgolódnak. Ez egy hangulatfestő szó, és a hangulat, amit lefest, katasztrofálisan rossz. Éhesek. Szomjasak. Fáradtak. Melegük van. Félnek. Mi lesz, ha éhen veszünk itt, a pusztában? Kitör belőlük a panasz és az elégedetlenség. Mindez nagyon is érthető, hiszen az embernek szüksége van ezekre a dolgokra. Csakhogy ők elkezdenek ideológiát gyártani az elégedetlenség mögé. Jobb volt Egyiptomban-mondogatják egymásnak. Ott volt eledel bőven. Ugyan kényszermunkára fogtak és sanyargattak, de legalább jóllaktunk. Hamar megfeledkeznek arról, hogy ők maguk kiáltottak szabadulásért. Ezen a ponton látszik, hogy nem egyik napról a másikra fog megtörténni, hogy a megszabadítottak felnőnek majd a kapott szabadsághoz, hanem bizony még tanulniuk kell. A hosszú pusztai vándorlás évei tulajdonképpen Isten iskolája, amelynek során próbatételekkel fogja edzeni népe hitét. Ha múltkor Ábrahámra azt mondtam, hogy az évek alatt Istennel járva fokról fokra erősödött a hite, ezt látjuk Izraelnél is. Az idő és Isten mindennapi gondviselének folyamatos megtapasztalása nekik is erőt ad, de csak a következő generáció tudja levetkőzni magáról végleg a rabszolga-lelkületet.

Pál apostol a Vörös-tengeren való átkelést a keresztséggel és a pusztai vándorlást a megkeresztelt, Krisztus követő ember életútjával állítja párhuzamba. (1Kor 10) Életünk során mi is számos próbatételben részesülünk, de az erő, amely minket ezek során ellenállóvá, rezilienssé tesz, nem emberi. Istentől jön. Pál a vándorló Izrael kútforrásának és eledelének is Jézus Krisztust jelöli meg. Szerinte a szikla, amelyből víz fakad és a manna, amely az égből hullik, egyaránk Jézus Krisztus előképe, hiszen ő eledelül kínálja fel nekünk önmagát. És – hallottuk a keresztelői igehirdetésben – italul is.

Jézus az, aki legmélyebb keresésünkre, létünk szomjúságára és éhségére válaszul önmagát adja. Szeretetből. Mert az éhségünk és szomjunk mögött leginkább a szeretetre éhezünk és szomjazunk. Jézus pedig Isten szeretetének legnagyobb kiáradása és megvalósulása.

Jézus azt tanítja nekünk a Miatyánkban, hogy kérjük bátran az Atyától a mindennapi kenyeret. Nem az egész évi adagot, nem arra int, hogy félretegyünk vagy felhalmozzunk, vagy megpróbáljuk bebiztosítani magunkat, hanem arra, hogy naponként újra és újra az Atyára nézzünk, elé tárjuk a szükségleteinket, és bízzunk abban, hogy gondot visel rólunk. Ugyanaz a lecke, amit Izrael a pusztában megtapasztalt. Erőfesztítés, földművelés nélkül, a puszta kellős közepén égből jön az életadó kenyér. Jézus pedig önmagát hasonlítja ehhez az égből jött kenyérhez, sőt, azt állítja, hogy felül is múlja az atyák által megtapasztalt csodát (Jn 6).

A Miatyánk e kenyérkérését, „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” egyes Jeromos egyházatya, a Héberek Evangéliuma (mára már sajnos elveszett) kézirata alapján úgy fordítja, hogy „holnapi” kenyér. Szerinte ugyanis itt nem csupán a földi, fizikai kenyérről van szó, hanem az örök élet kenyeréről, amelyet majd Isten Országában eszünk, s amelynek az Úrvacsora az előképe.  Erre az örök kenyérre is törekedjünk, ezt is kérjük és várjuk minden alkalommal, amikor megköszönjük Istennek, hogy kenyeret adott nekünk. Egyrészt a földből. Másrészt a mennyből. Ámen

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te vagy az örök élet kenyere. Add, hogy igéd és szentséged napi és heti lelki ételünk és italunk legyen. Add, hogy bizalommal könyörögjünk az Atyához mindazért, amire testünknek az élethez szüksége van, és hálával fogadjuk kezéből. Ámen

Megváltó, nevemen hívó

Az alábbi igehirdetés a Jézus Sziget július 4-i dicsőítő napján hangzott el Sarkadon 

Kedves Testvérek!

Boldog Függetlenség Napját kívánok, nagy megtiszteltetés számomra, hogy az idei témában én pendíthetem meg elsőként az ige húrjait. A szabadság, függőség és függetlenség témájában én most egy nagyon személyes igét hoztam. Ez a mi családi igénk, ezt kaptam keresztelőmre és konfirmációmra édesapámtól, aki szintén lelkész volt, de az ő életigéje is ez volt, a sírkövén is ez áll:

Ézs 43,1: „De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!”

Rabszolgaság. Mi jut eszedbe, amikor meghallod ezt a szót? Nekem az egyik legkorábbi gyerekkori emlékem a Rabszolgasors című brazil sorozat, ami az egyik legelső szappanopera volt Magyarországon, ami általánosan ismert lett a ’90-es évek elején. Főhőse, Isaura, egy világosabb bőrű, félvér rabszolgalány, aki szép és művelt társalkodónőként éli életét, de pártfogója halála után gazdája kegyetlenül bánik vele, teheti, hiszen akkoriban, a 19. században, maikor a történet játszódik, még törvényes volt az amerikai kontinensen, hogy egyik ember birtokolja a másikat.

A Rabszolgasors (Escrava Isaura) című sorozat ikonikus főcímdala

A rabszolgának nincsen személyes szabadsága. Nem hagyhatja el gazdáját, nem adhathatja bérbe munkaerejét, nem házasodhat és alapíthat családot szíve szerint. A tulajdonosa szinte bármit megtehet vele, amit csak akar, erőszakkal is kikényszerítheti belőle az engedelmességet. A saját rabszolgát akár meg is lehetett ölni bizonyos esetekben, vagy halálra dolgoztatni és éheztetni.

A Biblia is ismeri a rabszolgaságot. Izrael népe maga is rabszolgasorban robotolt Egyiptom földjén. A rabszolgának csak az volt a reménye, hogy gazdája egy napon felszabadítja, vagy valaki más megváltja, és így adja vissza neki a szabadságát. Megváltás. Ez az a tett, amikor megszabadítasz valakit, aki önmagáért nem tudná kifizetni a váltságdíjat.

Amikor Isten azt mondja egy egész népnek, Izraelnek, hogy „megváltottalak”, akkor erről van szó. A rabszolgasorsból váltotta meg az Úr Izrael népét, és a maga népévé tette.

Amikor valakit Isten néven szólít, vagy akár új nevet ad neki, ami nagyon gyakori a Szentírásban, akkor nem csak mond egy hangsort. A név az egész embert jelenti, az ember teljes egzisztenciáját. A testét, a lelkét, a kapcsolatait. A pszichológia beszél az ún. „saját név hatásról”, amikor egy nagyobb zajban is felkapjuk a fejünket, és ösztönösen odafordulunk, ha a saját nevünket halljuk. Ilyen fontos a név. Ilyen mélyen érint minket. Az én nevem, Glória, azt jelenti, dicsőség, és én sokáig nem tudtam ezzel mit kezdeni. Ritka, furcsa, nehezen becézhető. Aztán eljött az életemben egy pont, amikor rájöttem, hogy azért adta Isten nekem ezt a nevet, mert hiszem, hogy végső soron tőle kaptam a szüleimen keresztül, mert azt akarja, hogy az életem az Ő dicsőségét hirdesse. Igen, Isten engem is a nevemen szólított, vagyis személyessé tette számomra az Ő megváltását. Mert a bűn rabszolgaságából Jézus megváltott a kereszten, de ha én ezt nem hiszem el önmagamra nézve, ha nem értem meg, hogy értem is történt mindez, akkor az egész csak egy távoli, érdektelen sztori lesz. Hiszen ártatlan, jószándékú emberek naponta halnak meg. De Jézus nemcsak egy ezek közül az ártatlan áldozatok közül, hanem az ő halála megváltó halál. Megvált a bűn, a halál és a gonosz hatalmából.

Megváltottalak, neveden szólítottalak. Mindkettő fontos. Megérteni, hogy Isten értem is adta az Ő egyszülött Fiát.

Isten erre a két saját tettére hivatkozik, amikor azt mondja, hogy „ne félj”. Nem azt mondja, hogy „ne félj, mert olyan bátor vagy”. Azt sem, hogy „ne félj, mert nincs mitől félni”. Isten tudja, hogy nagyon is van mitől félni. Emberként korlátok és akadályok között élünk. Nem ismerjük a jövőt. Tele vagyunk bizonytalansággal. És azt is tudja Isten, hogy van olyan félelem, szorongás, aggodalom, ami nem győzhető le pusztán emberi erővel, motivációs tréningekkel. Nem az emberi lehetőségekre és teljesítményekre hivatkozik, hanem arra, hogy Ő már döntött rólunk. Igent mondott ránk. „Ne félj, mert ÉN megváltottalak, neveden szólítottalak”.

Ez nem jelenti azt, hogy nem fog többé semmi rossz történni, vagy hogy ne éreznénk többet félelmet. Azt viszont jelenti, hogy soha többé, semmilyen körülmények között nem vagyunk egyedül. És azt is jelenti, hogy a régi, kegyetlen rabszolgatartónk soha többé nem formálhat jogot ránk. Nincs hatalma fölöttünk. Nem parancsol nekünk. Nem uralkodhat a lelkiismeretünk felett. Szabadok vagyunk.

A szabadság és függetlenség ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a magunk feje után megyünk. Hanem azt, hogy egy új, érett engedelmességben élünk, mert Istenre nem úgy tekintünk mint egy rabszolgatartóra, hanem úgy, mint Atyára. A gyermek is engedelmes, de nem azért, mert retteg az apától, hanem azért, mert a szeretet köteléke fűzi őket össze. Nekünk olyan Atyánk van, aki felnőttként akar látni bennünket. Ugyanakkor nem mond le rólunk. Akkor sem, ha mi eltávolodunk tőle. „Enyém vagy” – üzeni Izraelnek Ézsaiás prófétán keresztül, és ezek a szavak megerősítették őket a babiloni fogság ideje alatt, mert tudták, hogy Isten ebből a fogságból is meg tudja szabadítani őket, ahogyan Egyiptomból is kiszabadította.

Amikor olyan helyzetbe kerülsz, hogy úgy érzed, a hullámok összecsaptak a fejed fölött, vagy éget belülről a bűntudat és a szégyen, kívülről az üldöztetés, akkor gondolj arra: az Univerzum Ura, aki téged is teremtett, aki édesanyád méhében gondosan megalkotott, és mindenkinél jobban ismer és szeret, veled van. Mert te is az Övé vagy. Megváltott. És neveden szólított. Vagy, ha még eddig nem hallottad meg a saját nevedet, mert akkora volt körülötted a zaj és zűrzavar: ma is a neveden szólít. Itt és most.

Helyettesítsd be nyugodtan a saját nevedet Izrael helyére! Mindegy, mivel küzdesz, mindegy, hogy azt gondolod, méltatlan és érdemtelen vagy. Mind azok vagyunk. Ha van benned vágy, akkor tudd, hogy Ő hív téged és bíztat: Ne félj, mert én megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy. 

Úton Istennel

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 1 Móz12,0-4a alapján

Kedves testvérek!

Van-e olyan ember köztünk, aki életében már legalább egyszer költözött? Aki kétszer? Aki háromszor? Aki háromnál is többször?Én már kilencszer költöztem életem folyamán, és a mai napon lettem negyvenkét éves. És ezekben a költözésekben nincsenek benne a pécsi egyetemi évek alatti albérletek és kollégiumok, sem a teológia kollégiuma. Mindig bajban vagyok, amikor az emberek megkérdezik, hogy hová való vagy? Én ugyanis a szülővárosomban soha nem töltöttem 1 hétnél több időt egyhuzamban, és ahol leghosszabb ideig laktam, onnan olyan szomorú körülmények között költöztem el, hogy azt nem tudom szűkebb pátriámnak tekinteni.

Talán ennyi bevezető után nem csodálkoznak a testvérek, hogy hozzám nagyon közel áll a bibliai Ábrahám személye. Egy ember, aki folyamatosan úton van. Elhagyja szülővárosát, a mezopotámiai Úrt, és Háránba költözik apjával és testvéreivel együtt. Ott pedig új elhívást kap egy olyan Istentől, akivel Noé óta nem igazán beszélt senki. Ez pedig szó szerint egy KI-hívás. Isten kihívja Ábrahámot, pontosabban itt még a régi, mezopotámiai neve van, Abrám: Menj el, költözz el a földedről, arról a helyről, amit már ismersz. Hagyd itt apád házát és egész rokonságodat, költözz el arra a helyre, amit majd én mutatok neked. És itt nincs gazdagon illusztrált prospektus, mint amilyenekkel az utazási irodák szokták kínálgatni a túráikat, csak egy hívás van, és egy ígéret, ami itt és most még nem is a leendő nagy számú utódra és a föld odaajándékozására vonatkozik. Bár később erre is kap majd ígéretet Ábrahám. De itt, az első hívásnál még nem ezt ígéri Isten. Hanem mit ígér?

Áldást. Ebben a rövid igeszakaszban négyszer szerepel az áldani ige valamilyen formában. „Megáldalak”, „áldás leszel”, „megáldom a téged áldókat”, és „általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”. Tehát egy ismeretlen, névtelen, láthatatlan isten, akinek nincsen bálványszobra, ami előtt le lehetne borulni, aki nem azonos az ősök szellemével, aki nem azonos a csillagokkal, a nappal vagy a holddal vagy bármely teremtménnyel azt ígéri Ábrahámnak, hogy meg fogja áldani, és ez az áldás olyan erős lesz, hogy őt magát áldássá teszi mások számára, sőt, az emberek, akik áldják Ábrahámot maguk is elnyerik Isten áldását. Sőt, az egész emberiség, a Bábel után szétszóródott emberiség áldást nyer Ábrahám által. Ezek nagyon nagy szavak. Olyan szavak, amelyekben nagyon nehéz lehetett hinni, és nagyon nehéz lehetett elindulni az ismeretlenbe a puszta szóra.

A 2016-os Szélrózsa mottója az "Áldás leszel" volt

Isten azonban nem hiába mondta ki ezeket a szavakat. Abrám ugyanis elindult Isten hívására. A hit vagy a bizalom szó nem szerepel ebben a rövid igeszakaszban, mégis tudjuk, hogy Abrám hitt Istennek. Miből látjuk ezt? Abból, hogy engedelmeskedett neki. A hit ugyanis nem valami passzív dolog. Mi a felvilágosodás óta valahogy ezzel a hamis hitfogalommal élünk, mintha a hit valami olyasmi lenne, ami csak a fejünkben létezik. Valamit elhiszünk, hogy megtörtént, hogy úgy van. „Hinni a templomban kell”-szoktuk mondani cinikusan. És ha kimegyünk a templomból, akkor már nem kell hinni? Amikor a hétköznapi ügyes-bajos dolgainkkal foglalkozunk, amikor problémákat oldunk meg, döntéseket hozunk, akkor közben nem a hit vezérel minket? Ha így volna, az igen nagy baj. Mert akkor valószínűleg hiányzik belőlünk a hitnek a szívbéli faktora. A hit ugyanis jóval több, mint Isten létezésének az elhívése, vagy a Jézusról szóló történeti ismeret. A hit szívbéli bizalom Isten iránt. Nemcsak hiszem, hogy Ő van, hanem teljes szívből bízom is Benne, az egész életemet rá bízom.

Dietrich Bonhoeffer Követés című művében az alábbi tételt állítja fel: „Csak a hívő engedelmes, és csak az engedelmes hisz”. Vagyis nem várhatunk egy sarokban gubbasztva, hogy egyszer majd elég erős lesz a hitünk ahhoz, hogy a hitünk szerint is cselekedjünk. Bonhoeffer szerint a hit éppen azáltal érik és erősödik, hogy az ember gyakorolja az engedelmességet. Én ezt a tételt itt, Ábrahám történetében igazolva látom. Hitt, ezért engedelmeskedett, és mivel engedelmeskedett, a hite még erősebb lett. A hitet csak úgy lehet tanulni, ha elkezdek Istennel járni az úton. Tanulom magamat rábízni.

Múlt héten vendégünk volt Kiss Csaba teológus, aki az Alföld után a Balaton mindkét partján napozott már ezen a héten, és hirdette az igét, mert ezt az elhívást kapta Istentől. Ezen a vasárnapon pedig már ismét új helyszínen van. Elindult. Ő is engedelmeskedett egy hívásnak. Nem mindegyikünknek ugyanaz a hívása. De mindenkinek el kell indulnia a saját útján - Istennel. 

Kiss Csaba igehirdetése a mezőtúri vasútállomáson

Tavaly ilyenkor kezdtem el a Gyomára költözésnek a nagyobb ívű munkálatait. Fuvarozót szereztem, csomagoltam, válogattam. Egy ilyen költözködésnek mindig van egy szorongató hangulata. Hová kerülök? Kik várnak? Hogyan fogadnak majd? Mi mindent kell itt hagynom? Kikkel fog megszakadni a kapcsolatom, vagy legalábbis megnehezedni a kapcsolattartás? A költözés mindig krízis. Még akkor is, ha tudom, hogy hová megyek, és szívesen megyek. Mindig egy gyászfolyamat. El kell engedni a biztosat a bizonytalanért.

Ábrahám is így tett, elgyászolta a biztosat, az apai házat, a rokoni támogatást, az ősei hitvilágát, és elindult egy ismeretlen Istennel egy bizalmi kapcsolatban. Ez a kapcsolat pedig épült és minden egyes lépésnél egyre erősebb lett. Isten ugyanis Ábrahámmal együtt vándorolt. Nem dekkolt helyhez kötött falak között, különböző szentélyekben, mint a bálványistenek. Isten mindig ott van jelen, ahol bíznak benne. Nemcsak a templom falain belül kell benne hinni, sőt, a hit és a bizalom jelentősége megnő a falakon kívül. Ahová csak megyünk, vele vagyunk. Őtőle kérjük és várjuk az áldást, amely átáramlik rajtunk, és más embereket is elér.

Mi az áldás? A latin kifejezés szerint: „bene dicere”-jót mondani valakiről és valakinek. Az áldás azonban több egyszerű jókívánságnál. Áldott légy-ez több mint az, hogy boldog szülinapot. Az áldás Isten teremtő szava, amely a semmiből is képes létre hozni valamit, amit mi, emberek talán el se tudunk képzelni. Ezért is olyan fontos része az istentiszteletnek, és ezért kiemelkedő, amikor egy-egy fontos életfordulón – keresztelőn, konfirmáción, esküvőn Isten áldásában részesedhetünk. De még a földi maradványainkat is megáldja a lelkész. Az útra bocsátás is gyakran áldással történik. Ezt kérhetjük és kaphatjuk mi is Istentől a mai napon is. Ámen