Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 2Móz
16,2-3.11-18 alapján
Szeretet. Éhség. Ez volt az az adakozásra
felhívó szöveg, amelyet az Ökumenikus Segélyszervezet már évek óta az adventi
adománygyűjtő kampányában használ. A szlogen mellett egy szív alakú mézeskalács
látható, amelyből egy kis darabot leharaptak, s a harapás mentén morzsadarabok
látszottak lehullani.
A MÖS adventi kampányának oldala
Talán a testvérek különösnek tartják, hogy
a pusztai vándorlás éhezéstörténete kapcsán éppen ez jut eszembe. Több dolog
miatt is így van. Egyrészt a Biblia szerint az Istentől az égből hulló
kenyérszerű eledelnek koriandermagra emlékeztető színe, és mézeskalácsra
emlékeztető íze volt. Másodszor, a manna hullása Isten gondviselő
szeretetének a napi szintű bizonyítéka volt. A fürjek tömeges pihenése a
pusztában, amikor a vándorlók könnyen meg tudták őket fogni, talán egyszeri esemény
volt, de a manna napról napra ismétlődő csodája a teljes 40 évi vándorlást
végigkísérte.
De mi is a mai igeszakaszunk előzménye?
Izrael fiai, a héberek, Egyiptom földjén rabszolgasorban sínylődtek egy elnyomó
és népirtó fáraó uralkodása alatt. Ebből a szolgaságból szabadította meg őket
az Úr, prófétája, Mózes közreműködésével. Mózes testvéreinek, Mirjamnak és
Áronnak is komoly szerepe volt a kivonulásban. A kivonulás könyvének közepén
áll az a történet, amelynek során a Vörös-tenger a héberek előtt kettéválik,
így átjutnak biztonságban a túloldalra, az őket üldöző egyiptomiak azonban
harci kocsijaikkal és lovaikkal a tengerbe vesznek.
A tengeren való átkelés után a pusztában
gyalogolnak a Sínai hegyhez, ahol – még nem tudják pontosan hogyan – de imádni
fogják Szabadítójukat. Azonban hamar kiderül, hogy a szabadságnak ára van. A
pusztában nehezen találnak vizet és élelmet. Ez a kiszolgáltatottság, a
legalapvetőbb szükségletek felerősödésének a helye. Annak a helye, hogy a
nép megtanuljon fokról fokra egyre inkább bízni Isten gondviselésében.
Ők azonban imádság, kérés helyett – így olvassuk
– zúgolódnak. Ez egy hangulatfestő szó, és a hangulat, amit lefest, katasztrofálisan
rossz. Éhesek. Szomjasak. Fáradtak. Melegük van. Félnek. Mi lesz, ha éhen
veszünk itt, a pusztában? Kitör belőlük a panasz és az elégedetlenség. Mindez
nagyon is érthető, hiszen az embernek szüksége van ezekre a dolgokra. Csakhogy
ők elkezdenek ideológiát gyártani az elégedetlenség mögé. Jobb volt
Egyiptomban-mondogatják egymásnak. Ott volt eledel bőven. Ugyan kényszermunkára
fogtak és sanyargattak, de legalább jóllaktunk. Hamar megfeledkeznek arról,
hogy ők maguk kiáltottak szabadulásért. Ezen a ponton látszik, hogy nem
egyik napról a másikra fog megtörténni, hogy a megszabadítottak felnőnek majd a
kapott szabadsághoz, hanem bizony még tanulniuk kell. A hosszú pusztai
vándorlás évei tulajdonképpen Isten iskolája, amelynek során próbatételekkel
fogja edzeni népe hitét. Ha múltkor Ábrahámra azt mondtam, hogy az évek alatt
Istennel járva fokról fokra erősödött a hite, ezt látjuk Izraelnél is. Az idő
és Isten mindennapi gondviselének folyamatos megtapasztalása nekik is erőt ad,
de csak a következő generáció tudja levetkőzni magáról végleg a rabszolga-lelkületet.
Pál apostol a Vörös-tengeren való átkelést
a keresztséggel és a pusztai vándorlást a megkeresztelt, Krisztus követő ember
életútjával állítja párhuzamba. (1Kor 10) Életünk során mi is számos
próbatételben részesülünk, de az erő, amely minket ezek során ellenállóvá,
rezilienssé tesz, nem emberi. Istentől jön. Pál a vándorló Izrael kútforrásának
és eledelének is Jézus Krisztust jelöli meg. Szerinte a szikla, amelyből víz
fakad és a manna, amely az égből hullik, egyaránk Jézus Krisztus előképe,
hiszen ő eledelül kínálja fel nekünk önmagát. És – hallottuk a keresztelői
igehirdetésben – italul is.
Jézus az, aki legmélyebb keresésünkre, létünk
szomjúságára és éhségére válaszul önmagát adja. Szeretetből. Mert
az éhségünk és szomjunk mögött leginkább a szeretetre éhezünk és szomjazunk.
Jézus pedig Isten szeretetének legnagyobb kiáradása és megvalósulása.
Jézus azt tanítja nekünk a Miatyánkban,
hogy kérjük bátran az Atyától a mindennapi kenyeret. Nem az egész évi adagot,
nem arra int, hogy félretegyünk vagy felhalmozzunk, vagy megpróbáljuk
bebiztosítani magunkat, hanem arra, hogy naponként újra és újra az Atyára
nézzünk, elé tárjuk a szükségleteinket, és bízzunk abban, hogy gondot visel
rólunk. Ugyanaz a lecke, amit Izrael a pusztában megtapasztalt.
Erőfesztítés, földművelés nélkül, a puszta kellős közepén égből jön az életadó
kenyér. Jézus pedig önmagát hasonlítja ehhez az égből jött kenyérhez, sőt, azt
állítja, hogy felül is múlja az atyák által megtapasztalt csodát (Jn 6).
A Miatyánk e kenyérkérését, „mindennapi
kenyerünket add meg nekünk ma” egyes Jeromos egyházatya, a Héberek Evangéliuma
(mára már sajnos elveszett) kézirata alapján úgy fordítja, hogy „holnapi”
kenyér. Szerinte ugyanis itt nem csupán a földi, fizikai kenyérről van szó,
hanem az örök élet kenyeréről, amelyet majd Isten Országában eszünk, s amelynek
az Úrvacsora az előképe. Erre az
örök kenyérre is törekedjünk, ezt is kérjük és várjuk minden alkalommal, amikor
megköszönjük Istennek, hogy kenyeret adott nekünk. Egyrészt a földből.
Másrészt a mennyből. Ámen
Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te vagy az
örök élet kenyere. Add, hogy igéd és szentséged napi és heti lelki ételünk és
italunk legyen. Add, hogy bizalommal könyörögjünk az Atyához mindazért, amire
testünknek az élethez szüksége van, és hálával fogadjuk kezéből. Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése