Mindennapi kenyér

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 2Móz 16,2-3.11-18 alapján

Szeretet. Éhség. Ez volt az az adakozásra felhívó szöveg, amelyet az Ökumenikus Segélyszervezet már évek óta az adventi adománygyűjtő kampányában használ. A szlogen mellett egy szív alakú mézeskalács látható, amelyből egy kis darabot leharaptak, s a harapás mentén morzsadarabok látszottak lehullani.

A MÖS adventi kampányának oldala

Talán a testvérek különösnek tartják, hogy a pusztai vándorlás éhezéstörténete kapcsán éppen ez jut eszembe. Több dolog miatt is így van. Egyrészt a Biblia szerint az Istentől az égből hulló kenyérszerű eledelnek koriandermagra emlékeztető színe, és mézeskalácsra emlékeztető íze volt. Másodszor, a manna hullása Isten gondviselő szeretetének a napi szintű bizonyítéka volt. A fürjek tömeges pihenése a pusztában, amikor a vándorlók könnyen meg tudták őket fogni, talán egyszeri esemény volt, de a manna napról napra ismétlődő csodája a teljes 40 évi vándorlást végigkísérte.

De mi is a mai igeszakaszunk előzménye? Izrael fiai, a héberek, Egyiptom földjén rabszolgasorban sínylődtek egy elnyomó és népirtó fáraó uralkodása alatt. Ebből a szolgaságból szabadította meg őket az Úr, prófétája, Mózes közreműködésével. Mózes testvéreinek, Mirjamnak és Áronnak is komoly szerepe volt a kivonulásban. A kivonulás könyvének közepén áll az a történet, amelynek során a Vörös-tenger a héberek előtt kettéválik, így átjutnak biztonságban a túloldalra, az őket üldöző egyiptomiak azonban harci kocsijaikkal és lovaikkal a tengerbe vesznek.

A tengeren való átkelés után a pusztában gyalogolnak a Sínai hegyhez, ahol – még nem tudják pontosan hogyan – de imádni fogják Szabadítójukat. Azonban hamar kiderül, hogy a szabadságnak ára van. A pusztában nehezen találnak vizet és élelmet. Ez a kiszolgáltatottság, a legalapvetőbb szükségletek felerősödésének a helye. Annak a helye, hogy a nép megtanuljon fokról fokra egyre inkább bízni Isten gondviselésében.

A Lift! zenekar is feldolgozta a pusztai vándorlás sajátos lelkiállapotát

Ők azonban imádság, kérés helyett – így olvassuk – zúgolódnak. Ez egy hangulatfestő szó, és a hangulat, amit lefest, katasztrofálisan rossz. Éhesek. Szomjasak. Fáradtak. Melegük van. Félnek. Mi lesz, ha éhen veszünk itt, a pusztában? Kitör belőlük a panasz és az elégedetlenség. Mindez nagyon is érthető, hiszen az embernek szüksége van ezekre a dolgokra. Csakhogy ők elkezdenek ideológiát gyártani az elégedetlenség mögé. Jobb volt Egyiptomban-mondogatják egymásnak. Ott volt eledel bőven. Ugyan kényszermunkára fogtak és sanyargattak, de legalább jóllaktunk. Hamar megfeledkeznek arról, hogy ők maguk kiáltottak szabadulásért. Ezen a ponton látszik, hogy nem egyik napról a másikra fog megtörténni, hogy a megszabadítottak felnőnek majd a kapott szabadsághoz, hanem bizony még tanulniuk kell. A hosszú pusztai vándorlás évei tulajdonképpen Isten iskolája, amelynek során próbatételekkel fogja edzeni népe hitét. Ha múltkor Ábrahámra azt mondtam, hogy az évek alatt Istennel járva fokról fokra erősödött a hite, ezt látjuk Izraelnél is. Az idő és Isten mindennapi gondviselének folyamatos megtapasztalása nekik is erőt ad, de csak a következő generáció tudja levetkőzni magáról végleg a rabszolga-lelkületet.

Pál apostol a Vörös-tengeren való átkelést a keresztséggel és a pusztai vándorlást a megkeresztelt, Krisztus követő ember életútjával állítja párhuzamba. (1Kor 10) Életünk során mi is számos próbatételben részesülünk, de az erő, amely minket ezek során ellenállóvá, rezilienssé tesz, nem emberi. Istentől jön. Pál a vándorló Izrael kútforrásának és eledelének is Jézus Krisztust jelöli meg. Szerinte a szikla, amelyből víz fakad és a manna, amely az égből hullik, egyaránk Jézus Krisztus előképe, hiszen ő eledelül kínálja fel nekünk önmagát. És – hallottuk a keresztelői igehirdetésben – italul is.

Jézus az, aki legmélyebb keresésünkre, létünk szomjúságára és éhségére válaszul önmagát adja. Szeretetből. Mert az éhségünk és szomjunk mögött leginkább a szeretetre éhezünk és szomjazunk. Jézus pedig Isten szeretetének legnagyobb kiáradása és megvalósulása.

Jézus azt tanítja nekünk a Miatyánkban, hogy kérjük bátran az Atyától a mindennapi kenyeret. Nem az egész évi adagot, nem arra int, hogy félretegyünk vagy felhalmozzunk, vagy megpróbáljuk bebiztosítani magunkat, hanem arra, hogy naponként újra és újra az Atyára nézzünk, elé tárjuk a szükségleteinket, és bízzunk abban, hogy gondot visel rólunk. Ugyanaz a lecke, amit Izrael a pusztában megtapasztalt. Erőfesztítés, földművelés nélkül, a puszta kellős közepén égből jön az életadó kenyér. Jézus pedig önmagát hasonlítja ehhez az égből jött kenyérhez, sőt, azt állítja, hogy felül is múlja az atyák által megtapasztalt csodát (Jn 6).

A Miatyánk e kenyérkérését, „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” egyes Jeromos egyházatya, a Héberek Evangéliuma (mára már sajnos elveszett) kézirata alapján úgy fordítja, hogy „holnapi” kenyér. Szerinte ugyanis itt nem csupán a földi, fizikai kenyérről van szó, hanem az örök élet kenyeréről, amelyet majd Isten Országában eszünk, s amelynek az Úrvacsora az előképe.  Erre az örök kenyérre is törekedjünk, ezt is kérjük és várjuk minden alkalommal, amikor megköszönjük Istennek, hogy kenyeret adott nekünk. Egyrészt a földből. Másrészt a mennyből. Ámen

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te vagy az örök élet kenyere. Add, hogy igéd és szentséged napi és heti lelki ételünk és italunk legyen. Add, hogy bizalommal könyörögjünk az Atyához mindazért, amire testünknek az élethez szüksége van, és hálával fogadjuk kezéből. Ámen

Vándorlók dala

 

Alapige: 1 Kor 10,1-13

¹Tudjátok meg, testvéreim, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, ²és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. ³Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, ⁴és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig Krisztus volt. ⁵De többségükben nem lelte kedvét az Isten, úgyhogy elhullottak a pusztában.
⁶Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak. ⁷Bálványimádók se legyetek, mint közülük némelyek, amint meg van írva: „Leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek.” ⁸De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek paráználkodtak, és elestek egyetlen napon huszonháromezren. ⁹Krisztust se kísértsük, ahogyan közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól. ¹⁰De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal. ¹¹Mindez pedig példaképpen történt velük, és figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk. ¹²Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! ¹³Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.

Kedves Testvérek!

Szomjúság

Mostanában gyakran döntött rekordot a hőség. Nemcsak a földek és a növények szomjasak, mi, emberek is érezzük, hogy szükségünk van napközben az extra folyadékpótlásra. A szomjas ember, vagy akinek nagyon melege van, általában türelmetlen, ingerlékeny és alapvetően könnyebb vele összeveszni, hiszen a szomjúság az egyik legalapvetőbb szükségletünk. Még az éhségnél is kínzóbb tud lenni. Abraham Maslow pszichológus elmélete szerint az emberi szükségletek piramisba rendezhetők, a piramis alján lévő legalapvetőbb motívumaink meghatározzák nemcsak a hangulatunkat és az életminőségünket, hanem egyáltalán az életben maradásunkat is. Éhség, szomjúság, fáradás, levegővétel. Ezt követi a biztonság szükséglete, majd egyre följebb haladva a kevésbé túléléscentrikus szükségletek mint a valahová tartozás, a szeretet, majd a hiányokból a növekedés felé fordulva a tudás, a szépség és a csúcson önmagunk megvalósítása, amely egyúttal önmagunk meghaladását is jelenti.

Amikor a pusztai vándorlás történetéről olvasok, mindig Maslow piramisa lebeg a szemem előtt. Isten népe ugyanis elhagyta Egyiptomot, a szolgaság házát, ahonnan az ÚR kiszabadította őket hatalmas csodákkal. Valahogy mégsem tudtak elkezdeni fölfelé mászni ezen a szükségletpiramison. A vándorlás 40 éve azzal telik, hogy a nép türelmetlen, éhes, szomjas, és egész szemléletük a Maslow-piramis alján mozog. Visszavágynak az egyiptomi „húsos fazekak” közelébe, és abba a viszonylagos biztonságba, amit a rabszolgasors jelentett. Hiszen ott nem kellett bízni egy láthatatlan, névtelen istenségben, nem kellett egy bizonytalannak tűnő cél felé haladni, nem kellett 40 napot várni arra, hogy milyen törvény alapján éljék az életüket, mert csak egy törvény volt: vakon engedelmeskedni a rabszolgatartóknak. A puszta valóban felerősíti az alapvető szükségleteket: jogos a kérdés, hogy honnan lesz élelmük és vizük a hosszú út alatt. Viszont Isten népe még azután is folytatja a zúgolódást, hogy napról napra megtapasztalják, hogyan gondoskodik róluk Isten az égből hullatott kenyérszerű eleség, a manna formájában, hogyan küld fürjeket, hogy hús is jusson az asztalra, és hogyan fakaszt vizet a kősziklából.

A Tórában gyakori, hogy egy történet kétféle változatban él, és a zsidó hagyomány a szöveg kanonizálása során mindkét verziót megőrizte, mert többletjelentést tulajdonított a történetek ismétlődésének. A kősziklából történő vízfakasztás története is egy ilyen dublett, és az 1. századi zsidó írásmagyarázat azt feltételezte, hogy a kőszikla mindvégig ugyanaz volt: éppúgy vándorolt a néppel, mint a kijelentés sátra és maga az ÚR felhő-és tűzoszlop képében. Úgy tűnik, Pál apostol ismeri és felhasználja ezt a hagyományt, és merész párhuzamot von a pusztában vándorló Izrael és a Jézus Krisztusban hívő gyülekezet között. A néppel együtt vándorló kőszikla maga Krisztus, aki az élő víz kifogyhatatlan forrását kínálja a szomjazónak. Ez a víz örök életre buzog, soha ki nem apad és teljesen ingyen van – bár értéke felbecsülhetetlen, ahogyan ezt minden sivatagi vándor pontosan tudja.

Céltévesztés

Amitől Pál apostol szeretné óva inteni a gyülekezetet, az a céltévesztés. A korinthusi gyülekezet, akiknek ez a levél íródott, sokszor mondjuk szószékről, hogy szinte olyanok voltak mint egy állatorvosi ló: ami konfliktus, bűn, probléma előfordulhat egy keresztény közösségben, az Korinthusban minden bizonnyal előfordult. Ezért is húzhat párhuzamot Pál a hitetlenkedő, Egyiptom után sóvárgó pusztai vándorok és a korinthusi hívek között. Pál szeretné őket megóvni attól, hogy teljesen levegyék a szemüket a valódi célról: Isten országáról, amely az ígéret szerint beteljesedik. De aki nem tud bízni az ígéretben, annak a tekintete gyorsan letéved erről az eredeti célról, és ebben a fókuszvesztett állapotban kiszolgáltatódik mindenféle kísértésnek. A bűnre használt görög szó – hamartia – eredetileg ezt is jelenti: céltévesztés. A Maslow-piramis alján ragad az, aki nem tudja a tekintetét fölfelé emelni, ahol Isten iskolájában lehet az Ő népévé növekedni és érlelődni.

Valódi csoda

Talán amikor azzal szembesülünk, hogy a hitünk ingadozik, nem érezzük elégnek vagy eléggé erősnek, akkor megriadunk. Ilyenkor talán kívánjuk, hogy bárcsak Isten valamilyen egyértelmű jellel, valami csodával bizonyítaná a létezését, az erejét és a jóindulatát felénk. A pusztában vándorló Isten népének példája – vagy ha úgy tetszik ellenpéldája – arra int minket, hogy a legnagyobb és legegyértelműbb csoda sem elegendő, hogy hitet teremtsen. Hiszen ők átélték a legnagyobb csodát, a szabadulást és a tengeren való átkelést. Megtapasztalták napról napra az isteni gondviselést és egyértelmű vezetést kaptak.

Nem, a csodák nem eredményeznek hitet, hiszen Jézus csodái láttán is szkeptikusak maradtak azok, akik eleve eldöntötték, hogy nem hisznek benne.

A hit sokkal inkább megragadhatóvá, láthatóvá teszi a csodákat. Amikor a legnagyobb hőségben egyszercsak elered egy üdítő zápor, ahogyan ez a Szélrózsa szombat esti taizéi áhítatának végén történt. Olyan volt, mintha az Atya mindnyájunkat emlékeztetne a keresztségben kapott kegyelemre. És az úrvacsorában nemcsak kenyeret és bort, hanem valódi lelki ételt és italt kapunk, ami csillapítja Isten szeretete utáni örök sóvárgásunkat. Jövő héten megtapasztalhatjuk ezt a csodát is: asztalközösséget vállal velünk Jézus Krisztus, és mi is egymással.

Ha olyan kísértést is tapasztalnánk, amelyről érezzük, hogy már-már meghaladná a mi emberi erőnket, bízhatunk a hűséges és szabadító Istenben, akinél már készen áll a menekülési útvonal.

Mostanában én is könnyen észreveszem magamon, hogy a zúgolódás, aggodalmaskodás és elégedetlenség kísértése fenyeget. Ez ellen talán legjobban a hála segítségével tudok küzdeni. A hála felnyitja a szememet azokra a mindennapi csodákra, amelyek Isten létezésének és jóságának jelei a minket körülvevő világban. A mindennapi kenyér és víz, a gondviselés és az értelmes cél, amit Istentől kapunk a tekintetünket mindig fölfelé vonhatja.

A pusztai vándorok mi is vagyunk, az életünk sokszor emlékeztet sivatagra, ahol nagy a kísértés, hogy a szükséglet piramis alsó régióiban vesztegeljünk. Ha viszont nem céltalan tévelygésre, kódorgásra gondolunk, hanem zarándoklatra, akkor a Zarándokének szavaival együtt mi is imádkozhatjuk:

Valami véget ér, kezdődik más talán.
Látod, megyünk az élet sivatagán.
Gyere, mert lépni muszáj!

Refr: Szinte hallom, újra hallom, szól a régóta vándorlók dala.
Minden éjjel, minden délben hallom, hogy zeng a dallama.

Sokan megálltak már. Elég volt a beszéd.
Egész életünk itt a keresztre néz,
értjük már üzenetét. – Refr.

Néha sötétség vár, arcunkba fúj a szél.
De bátran megyünk, lábunk egyszerre lép
Istenünk eszközeként. – Refr.

Aki sír, ne sírjon, Emeld a fáradtat!
Hiszen mindennap itt van, velünk marad.
Újra szóljon ez a dal! – Refr.

Ámen