Rendben vagyok? No. 2. Hogyan lesz a mínuszból plusz?

Volt idő, amikor én is be akartam lépni egy rendbe (egy részem még mindig ezt szeretné). Olyan jó lenne odaírni a nevem mellé, hogy Ordo Sancto Benedicti, vagyis Szent Benedek rendjéhez tartozó. Akkor tényleg rendben lennék. Kereteket kapnának a vágyaim, az istentiszteletem, a munkám, mindaz, amivel most egyénileg küzdök, hordozná a közösség és az 1500 éve bevált Regula. Aztán egy bencés barátom pappá szentelésén rádöbbentem, hogy valójában lehet, hogy amit akarok a rendbe lépéstől, az nem Isten valódi keresése, hanem egyfajta társadalmi megbecsülés megszerzése. Most csak egy szingli vagyok, akinek "nem jött össze", na de akkor lehetnék akár magánfogadalmas szerzetes is, hogy' fölnézne akkor rám mindenki!

Ez így viszont egy súlyos csapda. Tragédia, ha Istenre vágysz, és embereket találsz. Tenni akartam valamit, amitől a "rendben vagyok"-érzés birtoklását reméltem. 

Rendben lenni: mindannyian erre vágyunk. Az az állapot, amikor szeretettnek, elfogadottnak élem meg magamat. Ezt nevezi Pál apostol csúnya szóval megigazulásnak (latinul iustificatio), vagy kicsit pontosabban: megigazításnak. Mit kell megigazítani? Hát azt, ami ferde, ami nem jól áll, ami nem oké, valamiért nem elfogadható. Amikor vágyunk arra, hogy rendben legyünk (Istennel, önmagunkkal és az emberekkel), a természetes emberi reakció az, hogy a saját cselekvésünk által szeretnénk rendbe jönni. Fogom a törvényt (akár Isten törvényét, amelyet kijelentett), és megpróbálom betartani. A másik lehetőségem, hogy megpróbálom megváltoztatni a tudatállapotomat, és meggyőzni magamat arról, hogy én márpedig nagyon is elfogadható vagyok. Mind a kettő önigazultsághoz vezet: amikor meg vagyok győződve arról, hogy én egymagamban igaz, jó és elfogadható vagyok. Meg is sértődöm iszonyúan, ha valaki a legkisebb jelét adja annak, hogy nem fogad el (súlyosabb esetben akkor is kiakadok, ha nem tart engem különbnek magánál). Megpróbálom a saját szabályrendszeremet, vagy az egyénileg legyártott utamat ráerőltetni a másikra, és ha nem akarja magát alávetni, máris készen állok az ítélettel, hogy hát bizony ő bűnös, és milyen jó, hogy én nem vagyok olyan. 

Van egy másik út, amelyet Pál a valódi igazság útjának nevez, de ez nem jön magától az emberi természetből. Azt mondja, a törvény cselekvése által megigazulni teljesen reménytelen. Sohasem fogjuk ezen az úton igazán "rendben levőnek" megélni magunkat, mert mindig lesz olyan része a törvénynek, olyan mozzanata Isten akaratának, ahol márpedig engedetlennek bizonyulunk. Nem járunk jobban a magunk által felismert és elfogadott autonóm erkölcsi értékekkel sem. Senki sem tud megfelelni, még a saját mércéjének sem. 

Amikor cselekszünk (akár az isteni törvény útmutatása alapján is), az emberi, a horizontális síkban maradunk. Bármennyi jót tegyünk is, ha közben önmagunkban bízunk, csak a vízszintes vonalat, a mínuszt növeljük. De nem vagyunk képesek a mínuszból pluszt csinálni.

Hogyan lesz akkor az emberi mínuszból (bűnből, istentelenségből, igazságtalanságból) isteni plusz?

Kell egy másik vonal. Egy olyan vonal, amely függőleges, nem vízszintes. Egy vonal, amely fölülről jön, áthasítja az eget, leszáll a földre, és kettészeli az ember vízszintes vonalát. Ez a kegyelem. A kegyelem vertikális, ahogyan Shakespeare mondja: "az Istennek magának tartozéka". Csak Isten maga változtathatja pozitívvá a negatívat, és ehhez nem szükséges semmilyen (!) emberi cselekvés. A kicsi és nagy mínuszokat egyaránt képes plusszá változtatni.

Hogyan történhet meg mindez? Isten maga felvállalja a mínuszt. Kevesebbé teszi magát, magára veszi az emberek minden negatívumát. Maga is negatívvá válik az emberek szemében. A mínuszosok közé számlálják. Így kerül Isten Fia a keresztre. A kereszt egy vízszintes és egy függőleges vonal találkozása. A vertikális és horizontális találkozása összeköti az eget a földdel, Istent az emberekkel. Krisztus keresztje egy nagy összeadásjel, amely az ember összekapcsolódása azzal, akitől elszakadt. Így lesz az ember rendben. De vajon hogyan marad benne ebben a rendben? (folyt.köv.)

Rendben vagyok? - No. 1.

Ott kezdődött, hogy megláttam a videót a Facebook-on. Aztán a plakátokat a városban. A szerzetesi életet népszerűsítő kampányról van szó, amelyet annak kapcsán indítottak, hogy a katolikus egyházban az idei év a szerzetesek éve. Szíven ütött a szlogen: Rendben vagyok. 

Ármella nővér interjúját néztem meg először. Végigbőgtem. Akkor nem tudtam, miért. Most azt gondolom, hogy az az érzés vágott mellbe, hogy iszonyatosan irigy vagyok valakire, aki elmondhatja magáról, hogy "rendben van". Ez persze szójáték, hiszen a szerzetesek rendekbe tömörülnek a különböző lelkiségi irányzatok és alapító kegyelmi ajándékok mentén, és így ők szó szerint is benne vannak egy bizonyos rendben, de a szó arra is utal, hogy "oké vagyok" vagy "elfogadható vagyok", és még mélyebben: "békében vagyok Istennel, önmagammal és emberekkel".

A középkori egyházban, amikor a cölibátust felsőbbrendű életmódnak tartották a házashoz képest, valószínűleg álmukban sem gondolták volna, hogy egy nap majd népszerűsítő kampány lesz a szerzetességről. Hogy lesz idő, amikor a szüzességben élőket fogják betegnek, szexuális ösztöneiket elfojtó embereknek gondolni. Amikor az általános közvélekedésben pszichopatológiai kategóriaként bélyegzik meg azt, amit belülről sokan legszentebb élethivatásként élnek meg.

Persze nálunk, a protestáns keresztény világban még a cölibátus sem létező vagy vállalható életforma, miközben arra nézve, aki "egyedül maradt" azért mégiscsak kötelező. A keretek és köztisztelet nélkül létező egyedülállók boldoguljanak, ahogy tudnak, de ha nők is közben, akkor azért szégyelljék  magukat, hogy nem voltak elég jók Istennek és a férfiaknak annyira, hogy legyen párjuk. Hiszen a társat Isten adja, ha elég szépen kéred.

Az esküvői szezon kellős közepén vagyunk, nekem négyet is végig kell asszisztálnom, az egyikről épp most jöttem haza, és a szociális médiát elborítják a szivárványos posztok pro és kontra és rekontra. Azt kérdezem magamban: miről szól ez? Mintha mindenki a kétségbeeséssel határos módon próbálná bizonygatni: "rendben vagyok". Én heteró vagyok, tehát rendben vagyok (mert aki nem fér bele ebbe a kategóriába, az nincs rendben). Én nem vagyok homofób, tehát rendben vagyok (hiszen a homofóbok nincsenek rendben, még a nevükben is szerepel egy pszichopatológiai kategória). Én elfogadtam magamat, tehát rendben vagyok. Én küzdök a bűn ellen, tehát rendben vagyok. Rendben vagyok, és mindig azon az áron, hogy a másikról sikeresen bebizonyítottam, hogy ő mennyire nincs rendben.

Még az evangéliumhirdetésünk is erről szól: Én már megtértem, elfogadtam Jézust megváltómnak, tehát rendben vagyok Istennel. Gyere te is Jézushoz, hogy rendben legyél! Isten elfogad, megigazít: rendbe rak. rendben leszel.

És mi van akkor, ha én nem érzem mindig teljesen és abszolút módon rendben magam? Mi van, ha nem tudom mindig átélni, hogy Isten elfogad? Ha látok magamban törést, feszültséget, gyengeséget, sőt: sötét bűnöket? Mi van, ha leülök beszélgetni valakivel, akit megerőszakoltak, vagy akit az anyja el akart vetetni, ha látok valamit, ami számomra elfogadhatatlan?

Mi van, ha sóhajtozom, mint egy szülő nő, miközben várok a megváltás beteljesedésére? Mi van, ha egyszerre vagyok - Lutherrel szólva - igaz ember és bűnös ember? Ha egyszerre igaz rám, hogy mindentől szabad vagyok, és mindent szabad nekem, és az is, hogy mindenki szolgája vagyok, alávetve bárkinek, akinek a hite gyengébb az enyémnél? Kell az, hogy mindenáron abba kapaszkodjak, hogy márpedig "rendben vagyok"? Vagy Jézus arra kér, hogy fogadjam el azt a feszültséget, amivel együtt jár az Ő követése? A kereszt egyszerre ábrázolja a megbékélést és a kifeszítettséget. nem létezik egyik a másik nélkül. Nem válok-e fogyasztói kereszténnyé, ha folyton folyvást csak vigasztalást keresek Jézusnál, ahogyan Kempis Tamás mondja? (folyt köv.)