Minden embernek

 Textus: Tit 2,11-14

Kedves Testvérek!

Van egy szó, amely nagyon fontos a kereszténységben. Ez a szó gyakorlatilag nélkülözhetetlen, ha meg akarjuk érteni annak a lényegét, amit Jézus Krisztus hozott el számunkra. Philippe Yancey könyvében „az utolsó legjobb szó”-nak nevezi. Mi, magyarországi keresztények mégis talán félve, nehezen mondjuk ki, és talán gyakran mi magunk sem értjük igazán. Ez a szó a kegyelem.

A kereszténység alapja a kegyelem. Ha valaki ezt nem érti, ha nem ebben hisz, akkor nem keresztény. A kegyelem lényege az, hogy az elveszett, megítélt ember nem hogy nem azt kapja, amit érdemelne, hanem éppen ellenkezőleg: mindent megkap, amit nem érdemelne meg.

A kereszténység nem arról szól, hogy „egyszer megjavulok én, jó leszek majd”. Mert ilyen nincs. Az ember nem tud kibújni a saját bőréből. Nem arról van szó, hogy gyűjtjük a jópontokat a mennyei Atyánál, aztán egyszer csak már méltók leszünk hozzá. Nem. A kegyelem a bűnösöknek jár. Azoknak, akik reménytelen helyzetben vannak, Isten teljesen ingyen felkínálja a megváltást, a gyógyulást, az üdvösséget. A kegyelem nem azon múlik, amit mi teszünk vagy éppen nem teszünk, hanem azon, amit Isten tesz értünk Jézus Krisztusban. Jézus nem kevesebbet, mint önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól – attól is, amit mi tettünk, teszünk és még tenni fogunk; és attól is, amit mások tettek, tesznek és még tenni fognak ellenünk. Ennek a kegyelemnek nincs semmilyen előfeltétele. Mindenki, bárki jöhet.

Minden ember számára megjelent ez a kegyelem. Ez pedig azt is jelenti, hogy senkit nem rekeszthetünk ki belőle. Ez a kegyelem rendkívül inkluzív. Jöttek is kezdettől fogva zsidók, samaritánusok, görögök, rómaiak; férfiak és nők; rabszolgák és szabadok; buzgó vallásgyakorlók és öntudatos ateista filozófusok; épek és fogyatékossággal élők. Neurotipikusak és neurodivergensek. Mindenféle etnikumú, világnézetű; bármely többséghez vagy kisebbséghez tartozó emberek. Mert ezt jelenti a MINDEN szó. A minden az minden- mondja Túrmezei Erzsébet egy versének refrénjében. Ezt a mindent – bár néha kényelmes volna – mi, Jézus követői nem írhatjuk felül. Mert Isten ezt a kegyelmet minden embernek felajánlja. Ezért nekünk is úgy kell élnünk, úgy kell mozognunk az emberek között, hogy folyamatosan a fejünkben jár: az az ember, aki mellém ült a templomban, vagy a buszon; az az ember, aki sorban áll előttem a pénztárnál vagy a postán; az az ember, aki szembejön velem az utcán és akár köszön, akár nem; az az ember, akivel körbeállom a karácsonyfát; az az ember, aki nem tudja maga kifizetni a tüzelőjét; az az ember, aki a hóesésben forró vizes jakuzziban üldögél pezsgőt kortyolgatva – ebbe a MINDEN emberbe beletartozik. Ebben a MINDEN-ben mindenki benne van. Az is, aki antipatikus. Az is, akire teljes joggal haragszom.

Mert mi mindnyájan egy hajóban evezünk. Mindenki Ádám leszármazottja. Amikor a természetes életünket megkaptuk a szüleinktől, akarva-akaratlanul ezt a helyzetet is átadták: Istenfélelem és Isten iránti bizalom nélkül jövünk a világra. Egyedül Jézus Krisztus tud ebből megszabadítani. De Ő meg tud szabadítani BÁRKIT.

Amikor a kegyelmet végre megértjük és elfogadjuk, akkor viszont azt vehetjük észre, hogy elkezdünk lassan de biztosan átalakulni. Ahogyan az újszülött napról napra új és új képességeket bontakoztat ki, mi is így élhetjük át a bontakozó új életet. Isten kegyelme éltet, táplál, nevel. És mi ebben a kegyelemben növekszünk nap mint nap. Már nem vergődünk a hitetlenség és a mások kárára teljesülő kívánságok hálójában. Sőt, egyre józanabbul, egyre igazságosabban és egyre kegyesebben élünk: nem magunktól, hanem a kegyelem erejével. Mert a kegyelem nem csak egy papír, nem csak egy döntés, amely felment minket az Istentől elszakítottságunk következményei alól. A kegyelem valóságos erő, amely munkálkodik bennünk.

Jézus Krisztus első eljövetele által jelent meg az Isten üdvözítő, helyreállító, gyógyító kegyelme minden embernek. Amikor másodszor jön, akkor már nem szegénységben, gyengeségben, nem rangrejtve jelenik meg, hanem teljes dicsőségben, és teljessé teszi a világ újjáteremtését. Addig viszont minden nap a kegyelem ideje. Minden nap az üdvösség napja. És ez a kegyelem, ez a gyógyulás és helyreállás mindenki számára nyitva áll. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te vagy a mi Istenünk, megváltónk, gyógyítónk, helyreállítónk! Nélküled elveszettek maradnánk. Kérünk, add hogy minél jobban magunkévá tegyük azt a kegyelmet, amely Benned adatott minden embernek. És mi is olyan természetességgel hívjunk mindenki mást ebbe a kegyelembe, ahogyan az egyik koldus mondja el a másik koldusnak, hogy hol talál tápláló kenyeret. Ámen

Örömhír a fogságban

 Lekció: Mt 11,2-10

Textus: Ézs 40,1-11

Kedves Testvérek!

Mit jelent az, hogy evangélikus? Mit jelent nekünk az, hogy evangélikusok vagyunk? Ezt már sokszor és sokféleképpen próbálták meghatározni.

Már a 3. osztályos hittankönyvünkben le van írva, hogy az evangélikus szó az evangélium = jó hír, örömhír szóból származik. De mi az örömhír? Amikor a MEKDSZ-ben voltam diák-bibliakör vezető, akkor találkoztam először azzal a paradoxonnal, hogy a világ szemében – de sokszor a magunk szemében is- a jó hír valójában egy rossz hírt feltételez, vagy egy rossz hírrel kezdődik. Ezt a paradoxont a „Van egy jó hírem: bűnös vagy.” mondattal próbáltuk összefoglalni, jelezve, hogy milyen nehéznek tartjuk ezt, hogy a fogyasztói társadalom kellős közepén a diáktársainknak megpróbáljuk „eladni” Jézus Krisztus evangéliumát.

Ki az evangélikus? Andorka Eszter és aMEVISZ Bárka egy megfogalmazása nekem nagyon tetszik: "Evangélikus = akinek egy örömhír (görögül evangélium) határozza meg az életét. Ez az örömhír arról szól, hogy Istennek én személyesen fontos vagyok, Õ nem hagy reménytelenül belebonyolódva az engem körülvevő rosszba, gonoszságba, hanem megment, megvált, újjáteremt felelős emberként. Így hát felelős vagyok ügyéért, szeretettel és Őróla szóló tanúságtétellel tartozom a világ minden emberének. Sőt saját magamnak is újra meg újra meg kell fogalmaznom, meg kell értenem, ki az a Jézus, akit követni próbálok. Nem felejthetem el azonban: az, hogy Istenben bízni tudok, az Ő ajándéka, az pedig, amit hitemből szavakba öntök, mindig kevesebb, mint a nekem felkínált ajándék teljessége."

Na, de mi akkor az örömhír? Kezdjük talán azzal, hogy mi nem az.

Az örömhír nem az, hogy Isten megoldja minden problémádat.

Az örömhír nem az, hogy "ti, akik eddig nem voltatok vallásgyakorlók, most legyetek vallásgyakorlók".(Ez Szikszai Szabolcs gondolata a MEKDSZ Grund táborából 2016)

Az örömhír nem az, hogy bűnös vagy.

A mai prófétai igénk szerint az örömhír mindig egy olyan helyzetben hangzik el, ami emberileg reménytelen. Olyan rabságban, amiből emberileg nem tudjuk elképzelni a szabadulást. Olyan körülmények között, ami egyáltalán nem látszik dicsőségesnek. Egy olyan próféta szájából, aki nem tartja magát az örömhír hirdetésére alkalmasnak. Mégis megszólítja az ÚR.

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet” – ez az első felszólítás. A vigasztalás feltételezi, hogy valaki egy nehéz helyzetben van, szomorú, csalódott, elkeseredett vagy gyászol. Az öröm nem pusztán a jó helyzet vagy az ajándékok miatti hála, hanem valami olyasmi, ami mintegy felülről tör be a cseppet sem kellemes valóságunkba. Ezért nem lehet az evangélium soha egy fogyasztói üzenet. Nem szólhat arról, hogy fogyassz még többet és akkor majd boldog leszel. Az öröm nem puszta vidámság vagy toxikus pozitivitás, hanem Isten örömében való osztozás. Isten öröme pedig leginkább az elveszett ember újra megtalálásában ragadható meg(lásd az elveszettség példázatokat Lukács evangéliuma 15. fejezetében). Isten örül nekem, amikor hozzá fordulok. Mindig. Nem tudok olyat tenni, nem tudok Tőle annyira eltávolodni, hogy amikor hozzá visszatérek, akkor neki ne az öröm legyen az első reakciója. Ez az öröm lehet a miénk is, amikor látjuk, hogy akár a legkisebb is, vagy a legbűnösebb, Istenhez fordul.

Lehet, hogy sok rosszat tettünk életünkben. Biztosan hoztunk egy csomó olyan döntést, amit ma már szégyellünk, de az evangélikus ember nem engedheti, hogy a szégyen megbénítsa és megakadályozza az Istenhez fordulásban. Az evangélikus öröm feltételezi a bűnbánatot, és a bűnbánat mindig feltételezi az örömöt. Mert az evangélikus bűnbánat nem önmarcangolás vagy önostorozás, hiszen akkor azt gondolnám, hogy az én töredelmem nagysága vagy látható jelei eszközlik számomra a bűnbocsánatot. De nem! A bűnbocsánat mindig Istenből fakad, Istentől jön. Isten önmagáért bocsát meg. Isten önmagáért kegyelmez. Egyénként és közösségként is.

Egy kicsit megtévesztő a 140-es adventi énekünkben az, hogy egy picit mintha azt lehetne kiolvasni belőle, hogy Isten akkor jön el, és hozza el a dicsőséges beteljesedést, amikor mi, emberek sikeresen elhordtuk a halmokat és feltöltöttük a völgyeket. De Ő nem a mi készenlétünk miatt jön el, hanem azért készülünk, mert hisszük, hogy eljön.

Mi van velünk, mezőtúri és gyomai evangélikusokkal? Vagyunk még? Elégnek vagy kevésnek érezzük magunkat? Ha kevésnek érezzük magunkat, akkor igazunk van. De nem azért vagyunk kevesek, mert számszakilag kevesen vagyunk. Bár ez is igaz lehet. Azért vagyunk kevesek, mert minden emberi erőforrás kevés arra, hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdessük. Ezt, ha 200-an járnának templomba, és több milliós tartalékunk lenne anyagilag, akkor is kevesek lennénk hozzá. Ezért nekünk nem az emberi vagy a pénzügyi erőforrások a kincseink. Hálásak lehetünk az Istennek, hogy engedte, hogy ezek megcsappanjanak, mert így teljesen világossá vált, hogy a mi kincsünk semmi más, csakis és kizárólag az evangélium (ezt Luther már a 95 tételben "leszögezte").

Úgyhogy a kérdésem az, hogy megvan-e nekünk, mezőtúri illetve gyomai evangélikusoknak az evangélium? Tudjuk-e, hogy mi az? Tudjuk-e, hogy az evangélium nem jogosít fel az embertársaink megítélésére, hanem inkább tanúságtételre szólít? Tudjuk-e, hogy az evangélium azért örömhír, mert Isten örül nekünk, amikor hozzá térünk, amikor hozzá tér egy eltévedt lélek, és mi ebben az örömben osztozunk? Az evangélium nem azt jelenti, hogy mostantól minden heppi, vagy hogy mostantól minden könnyű. De azt jelenti, hogy mostantól már tudhatod, hogy soha nem vagy egyedül. Isten Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra melléd állt. Kiállt melletted a sötétség és gonoszság erőivel szemben. Jézus Krisztus Úr lett az életed fölött, és ez azt jelenti, hogy senki más rabszolgája nem vagy. Sem ördög, sem földi ember, sem evilági sem túlvilági hatalmak nem kényszeríthetnek téged engedelmességre, mert Jézus Krisztusban te szabad vagy.

Ha viszont ez a kincsünk megvan, ha tudjuk, hogy egy aranyteléren ülünk, akkor ne szégyenkezzünk. Adjuk tovább! Ez nem az a fajta kincs, amit őrizgetni kéne, nehogy ellopja valaki. Nem kell elrejteni vagy titkolni, hogy hol tartjuk. Ezt a kincsesládát ki kell nyitni, és nagyon nagyvonalúan adni belőle mindenkinek, akinek szüksége van rá. Minden nap szüksége van rá valakinek. A szomszédodnak, a családtagodnak, a barátaidnak, azoknak a félig-meddig ismert embereknek, akikkel találkozol. Ne félj tőle, hogy elfogy, mert nem fog. Az evangélium ugyanis, minél több emberrel osztjuk meg, annál inkább lesz a miénk is. Minél jobban engedem, hogy ez az örömhír átformálja az életem, annál többekre lesz hatással, és annál inkább visszahat rám is.

A prófétának a pusztában kellett elkezdeni kiabálni az örömhírt. Nekünk itt a templom, ahol vasárnapról vasárnapra hirdettetik az evangélium. Ez csoda. Ez ajándék. Ez az életünk alapja. Ez a legnagyobb kincsünk. Megígérhetem a gyülekezetnek, hogy maximálisan unalmas leszek, mert én mindig ezt fogom hirdetni. Amíg csak egy ember is eljön, nyitottan arra, hogy az örömhír formálja az életét, addig itt ez fog hangozni, amíg csak a Szentlélek adja az igét a számba.

Kérem a gyülekezet minden tagját, hogy imádkozzanak értem és velem együtt mindannyiunkért, városunkért!

Drága Úr Jézus Krisztus!

Te vagy az életünk alapja, te vagy az életünk Ura! Hálát adunk neked szabadításodért, hogy nem vagyunk már rabságban, nem kell a sötétségben ülnünk, mert te vagy a mi világosságunk! Kérünk, add hogy a Te örömhíred legyen valóban minden kincsünk, hadd formálja át az életünket, hogy egyre jobban hasonlítsunk rád! Add, hogy szereteted és bocsánatod új emberré tegyen bennünket, és hogy ebből a kincsből bátran és nagyvonalúan tudjunk másoknak is adni. Ámen

Lost and found (Jézus módra)

Áhítat a Szinyeis diákok tiszteletére tartott megemlékezésen 2017.január 23-án
"Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. 

Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy el megkeresni az eltévedtet? 

És ha megtalálja, bizony mondom nektek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül."

 (Máté evangéliuma 18,11-14)

Egy hatéves kislány egyszer felkerekedett, hogy világgá menjen. Összekészítette a kis motyóját, kedvenc ruháit, némi elemózsiát, és átvágott a házuk mellett nyújtózó nagy templomkerten. Az Isten háza mellett laktak ugyanis. A kert tele volt hatalmas fákkal, cserjékkel, és a végén egy zöld kapu nyílt a külvilágra. A kislány odaért, de ekkor egy titokzatos hang megszólította: "Ne menj el, én szeretlek, nekem fontos vagy."

Ez a kislány én voltam. Meg voltam győződve arról, hogy ha eltűnnék, nem hiányoznék senkinek. Nem vagyok fontos, értéktelen vagyok. Azt éreztem, hogy teljesen el vagyok veszve.

16 mécses van előttünk: azoknak a fiatal életeknek a szimbóluma, akik odavesztek a buszbalesetben. Olyanok voltak, mint mi: tele vágyakkal, álmokkal, reményekkel. Előttük az élet. Biztosan küzdöttek szorongással, és az értéktelenség-érzés is megkísértette őket, ahogyan engem is hatéves koromban, és azóta százszor. Pedig minden élet értékes. Mégis, amikor egy tinédzser hal meg, ha fiatalokat gyászolunk, akkor mi, felnőttek is a fejünkhöz kapunk: "Ez velem is megtörténhet? Miért pont ők? Mi miért vagyunk életben? Hiszen mi is kirándulunk busszal!" Ez a mai nap közös gyászra hív, nemcsak a hozzátartozók, nemcsak a Szinyeis diáktársak búcsúznak, mindnyájan elvesztettük őket. 

Most okkal kérdezhetnétek: "Ha az élet ilyen kiszámíthatatlan, akkor mégis mit várhatok tőle? Mibe fektessek energiát? Nem tudhatjuk, mi fog kelleni az élethez, minden fölösleges!" Gyakran hallom tőletek, hogy áruljam már el, mikor fog kelleni a mindennapi élethez Avogadro törvénye vagy a Pithagorasz-tétel, de ha alaposan átgondoljátok, akkor is biztosak vagytok benne, hogy MINDEN, amit az iskolában tanultok, minden hatás, ami itt ér benneteket, az fölösleges? Berendezkedünk arra, hogy ellenséget lássunk a szüleinkben és a tanárainkban, de vajon el tudod-e képzelni, hogy egy tanár, akiről most azt gondolod, pikkel rád, visszamenne érted az égő buszba, hogy kimentsen? 

Azt mondtam a 9-es hittancsoportomnak, hogy ha az öt év hittanból csak egyetlen mondatot jegyeznek meg, akkor ez legyen az: Istenhez bármikor haza lehet menni. Jézus példázata az elveszett bárányról a mennyei Atya rendíthetetlen hűségét és szeretetét ábrázolja: ahogyan ő várja haza az elveszett gyerekeket, sőt, Jézust küldi, hogy keresse meg őket. Ezt a példázatot én rosszul értettem egészen ma reggelig. Mindig úgy gondoltam magamra, hogy én vagyok a pásztor, én keresem az elveszetteket, de ez nem igaz, én csak bojtár vagyok. Jézus az igazi pásztor. Jézus jött az elveszettekért. Én nem ismerlek mindnyájatokat, sokszor csak tömeget látok, de Jézus egyesével lát, név szerint ismer és a neveteket szólít titeket.

Hinni nem azt jelenti, hogy semmi rossz nem történik. Azt jelenti, hogy bármi történik, 

nem vagyok benne egyedül. Jézus velem van, és adja nekem az Atya szeretetét. 

A magyar kultúra napja is van, beszélünk a nemzet kincseiről, értékeiről. Pedig a nemzet kincse valójában ti vagytok. Még akkor is, ha ezt nem mindig hiszitek el magatokról, vagy ha mi nem mindig viselkedünk így veletek. Hiányoznátok, ha nem lennétek. Az egész nemzet hiányolna titeket, és az egész világ, mert van itt egy hely, csak neked. Van egy élet, amit csak te élhetsz. Jézus példázata arról is szól, hogy nemcsak egy szám vagy a tömegben. Te vagy az az EGY, akiért Jézus útra kel. Te vagy az az EGY, akiért Jézus az életét adja. Személy szerint TE, az egy, fontos és értékes vagy. Ne becsüld le magadat!

Isteni bújócska

2015.június 21-én, Kistarcsán és Csömörön elhangzott igehirdetés Lk 15,1-10 alapján

Pár éve egy egyetemi kiránduláson elvesztem: elszakadtam a csoporttól. Elbámészkodtam az öbölben, a horvát tengerparton, az esti sétán. Nem tudtam senki telefonszámát, sem a hotel címét, ahol megszálltunk. Leültem egy padra, és úgy döntöttem, megvárom, amíg megtalálnak, de iszonyúan féltem, és elhagyatottnak éreztem magam.

Jézus gyakran hasonlítja az ember Istentől elszakadt állapotát az elveszettséghez. Lukács evangéliumában 3 példázatot is mond erről: az elveszett bárány, az eltűnt ezüstpénz és végül az elveszett fiú történetét. Ez utóbbit tékozló fiúként szoktuk emlegetni, de a sztori tanulsága nem az, hogy helytelen dolog elpazarolni az örökségünket, hanem a csúcspont ott van, amikor az apa felkiált, miután évek óta nem látott fia hazatér: elveszett, de megkerült! Vannak magyarázók, akik szerint nemcsak egy, hanem két elveszett fiú is van ebben a példázatban: hiszen az idősebbik fiú, aki nem kérte ki az örökségét, nem ment el hazulról, hanem otthon maradt, és kötelességtudóan teljesítette az apja parancsait: legbelül, egészen mélyen ő is el volt veszve, mert nem ismerte fel az apja végtelen szeretetét, és képtelen volt vele együtt osztozni az öccse megtalálása feletti örömében.

Két csoportot látunk itt Jézus körül: az egyik a megvetettek, a társadalom legalja, az adószedők és bűnösök csoportja, akik Jézushoz igyekeznek, hogy hallgassák őt. A másik a farizeusok és az írástudók: a kegyes, vallásos emberek csoportja, akik a saját igazságukról vannak meggyőződve, és mélyen felháborítja őket az, hogy Jézus méltatlanokra pazarolja a figyelmét: "bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük", vállalja velük a közösséget. Szinte magam előtt látom, ahogyan a jámborak csoportja az egyik sarokban dúl-fúl, és Jézus elsősorban nekik mondja el ezeket a példázatokat. Jézus ezekben Istenre irányítja a figyelmet. Istenre, aki keres. Keresi az embert.

Nem szoktuk meg, hogy Istenre így nézzünk: mint aki elvesztett valamit, mint aki hiányt szenved valamiben. Hiszen Istennek definíció szerint nincs szüksége semmire, Ő nem lehet vesztes, nincs szüksége arra sem, hogy kutasson valami után. Pedig Jézus erre mutat rá, sőt, a saját küldetését is így határozza meg: "az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett". 

A vallások az emberi kultúrában mind beszélnek nekünk az Istent kereső emberről, de a Biblia egy gyökeresen új nézőpontot tár elénk: arról beszél, hogy Isten is keresi az embert. Ez már a Biblia első lapjain is így van: amikor az első emberpár az Éden kertjében szakít a tiltott gyümölcsből, szégyenében és félelmében elrejtőzik a kert fái között. Isten pedig jön, és keresi az embert, azt kérdezi: Hol vagy? Nem azért, mintha nem tudná, hanem az Isten vágya fejeződik ki ebben a kérdésben, az a vágy, hogy szeretné a tőle elszakadt, elveszett embert visszanyerni, megtalálni. 

Kalkuttai Teréz anyának van egy képe: ő a keresztre feszített Jézusra irányítja a tekintetünket, amint azt mondja: "Szomjazom". Teréz anya szerint jóval több van ebben a szóban annál, mint hogy a megfeszített Jézus ki volt száradva, és fizikai értelemben vett folyadékra volt szüksége. Szerinte ebben a szóban benne van Isten mély vágya arra, hogy az ember viszontszeresse Őt. Istennek nem azért van szüksége ránk, mert nélkülünk ne volna Isten, ne lenne az, aki. Azért van szüksége ránk, mert szeret minket, és viszontszeretetünkre vágyik.

Gondolkoztunk már azon, hogy miét szeretnek a gyerekek annyira bújócskázni? Ennek a játéknak nem az a lényege, hogy az embert végül ne találják meg, hanem ellenkezőleg: az a poén, hogy előbb-utóbb mindenkit megtalálnak, és együtt örül a hunyó azokkal, akik elbújtak. Ennek a játéknak nincs igazi vesztese, hanem ez egy győztes-győztes helyzet. Valami ilyesmi Jézus szerint a megtérés is. Úgy érzem, mi a keresztény hagyományban túlságosan is a bánat-ot emeljük ki a bűnbánatból. Mintha félnénk attól, hogy a bűn nem lesz a súlyának megfelelően kezelve, a komolyságot, a szégyent és az alázatot emeljük ki. Én nem akarom a bűnt elbagatellizálni, de úgy látom, ez a bűnbánati gyakorlat gyakran vezet egy önközpontú megtéréshez. Megtérek, de a bűnbánatban még mindig a saját bűnömre koncentrálok, arra, hogy én milyen nyomorult bűnös vagyok, Egyszóval: még mindig ÉN vagyok a középpontban. Jézus Istenre irányítja a figyelmet: arra, ahogyan ő tárja ki a karját az elveszettek felé, ahogyan Ő tud örülni egyetlen bűnös megtérésén is. 

El tudjuk-e képzelni, milyen határtalan öröm van a mennyben, amikor mi megtérünk? Hogy amikor eljövünk a gyülekezetbe, és kitárjuk a szívünket a bűnvallásban, akkor azt Isten szívesen fogadja, és kitörő örömmel hirdeti nekünk a bocsánatot? Mi történne, ha mi is így tudnánk örülni, amikor egy elveszett megkerül? Ha azt tudnánk mondani: "Régen láttalak a gyülekezetben" és nem úgy folytatnánk, hogy "hol voltál idáig?", hanem így: "Szívből örülök neked. Jó, hogy itt vagy." Osztozzunk együtt  a Megtaláló és a megtaláltak örömében!