Szeret? Nem szeret? De hogyan szeret?!

  Igehirdetés pünkösdhétfőn Mezőtúron Jn 3,16 alapján: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Kedves Testvéreim!

2000 évvel ezelőtt, sőt már 3, 4 vagy akár 10 ezer évvel ezelőtt is történt, hogy a mindenkori ember felnézett az éjszakai égboltra, és lenyűgözve bámulta a csillagokat. Azt kérdezte magától, honnan van mindez? Ki teremtette? Ki hozta létre? Kinek az alkotása? És megszülettek a válaszok. Valaki más hozta létre, valaki, az embernél nagyobb teremtőről tanúskodnak a teremtett világ kincsei. A ragyogó égitestek, a változatos növényvilág, a különleges állatok. Hogy mindez egy rendkívüli képességű művész alkotása, nem volt nehéz elképzelni. Az tehát, hogy valaki nagyobb hatalmú lény van az ember fölött, régi kor vallásaiban is visszaköszön. Viszont ott van a gyötrő kérdés: szeret-e minket ez a bizonyos nagyobb hatalmú lény? És a vallások erre is válaszolnak. A válasz pedig többnyire nem, vagy legfeljebb egy bizonytalan talán. Talán szeretni fog minket az istenség, ha áldozunk neki, ha mi is adunk neki, ha mi is teszünk érte, például betarjuk a parancsait, iránymutatásait.

Kétezer évvel ezelőtt azonban valami egészen rendkívüli dolog történt. Jézus Krisztusban maga Isten, a Szentháromság egy Isten egyik személye, a Fiú lépett az emberek közé. Akárcsak más gyermekek, pici embrióként megfogant az édesanyja, Mária méhében. Megszületett a júdeai Betlehemben. Emberré lett. Isten emberré lett. Felnövekedve járt kelt az emberek között, a porlepte utakon, egyszerű ruhában, és tanította az embereket, beszélt Isten országáról. Arról az országról, ahol mindenkinek jut hely. A szegényeknek, számkivetetteknek, nyomorultaknak. Jézus válasza a kérdésre, vajon szeret-e minket Isten, egyértelmű és határozott IGEN. Egy visszavonhatatlan igen. Ezt az igent Jézus nemcsak szavakkal fejezte ki, hanem a tetteivel is megerősítette. Amerre csak járt, jót tett, tanított, gyógyított, csodákat tett, megetette az éhezőket. Végül pedig, amikor ellenségei érte jöttek, nem menekült el a kereszt elől, hanem önként odaadta, feláldozta az életét a mi bűneinkért. Harmadnapra pedig legyőzte a halált, kisétált a sírból, hogy az Atya mellé térjen vissza. Azóta is esedezik értünk, nekünk pedig másik Pártfogóként a Szentlelket küldte el.

Szív alakú szalvéták a mezőtúri Piros Betűs Ünnepről

Nem kell tehát tépdesnünk a virágszirmokat azon szorongva, vajon Isten szeret vagy nem szeret? Tudjuk, hogy szeret, méghozzá nem is akárhogy. Úgy szeret, hogy a legdrágábbat, egyszülött Fiát adja értünk.

Hiszel ebben, kedves testvérem? Mert Jézus azt mondja ebben a - dióhéjba is beleférő -evangéliumban, hogy ez rád is vonatkozik, ha hiszel. Mindenki, akárki, bárki, aki csak hisz, annak mind örök élete van. Nem kell semmilyen előfeltételnek megfelelni. Nincsenek apróbetűs részek, vagy rejtett záradékok. Jézus a vérével írta meg nekünk Isten szerelmes levelét. Nekünk csak el kell hinnünk, el kell fogadnunk, hogy Istennek ez a szeretete ránk is érvényes.

Talán többen vagyunk itt olyanok, akik egyébként fejből tudjuk ezt az igét, hiszen konfirmációkor meg kell tanulni, mint az evangéliumnak, Jézus Krisztus örömhírének rövid összefoglalását. De Luther Márton szerint ez az ige akkor használ neked igazán, ha a magad nevére tudod érteni: Úgy szerette Isten Luther Mártont… Seben Glóriát vagy bármelyikünket. Ezért most arra biztatlak, hogy a padokon található igés lapokba írd bele, helyettesítsd be a saját nevedet ebbe az igébe. Hogy ne tépelődjünk és kételkedjünk már soha többé. Isten szeret. Így szeret bennünket.

Imádkozzunk!

A teremtő Isten, aki világosságot gyújtott a világban és az élet leheletét adta belénk, áldjon meg minket teljes szeretetével. Megváltónk, Krisztus, aki felénk nyújtotta kezét, áldjon meg minket teljes békéjével. A Szentlélek Isten, aki körülöleli az egész világot, adjon nekünk Istenre sóvárgó szívet, és áldjon meg minket teljes örömével. Ámen (Varga Gyöngyi: Áldáskönyv egyik áldása nyomán)

 

Még mindig az örömhírről

 Kegyelem és békesség…

„Milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik!  Hallgasd csak! Őrállóid hangosan kiáltanak, együtt ujjonganak, mert saját szemükkel látják, hogy visszatér az Úr a Sionra.  Vígan ujjongjatok mindnyájan, Jeruzsálem romjai! Mert megvigasztalta népét az Úr, megváltotta Jeruzsálemet!   Kinyújtotta szent karját az Úr minden nép szeme láttára; meglátják majd mindenütt a földön Istenünk szabadítását.” (Ézs 52,7-10)

Kedves Testvérek!

Múlt héten azzal zártam az igehirdetést, hogy unalmas leszek, mert mindig az örömhírről fogok beszélni. Talán a mai alapigénket hallva mindenki tudatosította, hogy valóban így lesz. Az öröm és az ujjongás az a központi jelenség, amely áthatja a mai igeszakaszunkat.

A prófétai képben egy hírnököt látunk szaladni. Az ókori világban még nem volt email vagy Messenger vagy mobiltelefon, de még posta sem. Az emberek többsége nem tudott írni. Nem kaphattunk levelet, se képeslapot. A leggyorsabb üzenetküldési lehetőség a hírnök volt. Fontos katonai híreket az ókori nagybirodalmakban gyakran lovas futárok szállítottak. A magánjellegű leveleket és üzeneteket pedig gyalogos hírnökök vitték.  Az eredeti szövegben nincs benne, hogy milyen hírt hoz a hírnök, de abból, hogy a szöveg szó szerint szép lábúnak nevezi, már utal arra, hogy a hír, amit hoz, örömteli tartalmú. Honnan tudták Jeruzsálem őrei, hogy örömhírt hoz a hírnök? Úgy rohant, ahogy csak tudott. Akármilyen messziről jött is. A hír, amit hoz, fontos, halaszthatatlan és pozitív tartalmú. Azután a prófécia kifejti az üzenet tartalmát, amit az őrállók ismételnek és megerősítenek: békesség, öröm, szabadulás. A szabadulásra használt szó rendkívül izgalmas, Jeshuah, ami nem más, mint Jézus neve héberül.

Ézsaiás próféciájának alkalmazása egy messiáshívő zsidó dicsőítő dalban

Az eredeti címzettek a babiloni fogság hivatalos végét ünnepelhették, azt, hogy az elhurcolt júdaiak végre visszatérhetnek Jeruzsálembe, de őket megelőzi maga az ÚR, aki előttük halad, visszatér a szent helyre. Ez a szabadítás olyan hatalmas, hogy minden nép számára látható lesz, egy olyan csoda, amely mintegy bizonyíték Isten hatalma mellett. A mai igeszakaszunk több ponton is párhuzamot mutat a múlt hetivel, érdemes őket egymás mellé tenni és úgy olvasni: a Biblia nyelve gyakran alkalmaz ilyen előre- és visszautalásokat.

Ézsaiás prófétát úgy is szoktuk emlegetni, hogy ő az Ószövetség evangélistája. Az egész prófétai könyv hemzseg a messiási próféciáktól és utalásoktól. Az Újszövetségben ezt a könyvet idézik leggyakrabban a szentírók. Ezt a mai igeszakaszunkat is. Már maga az evangélium kifejezés is, amely Jézus Krisztusról szól, alighanem innen eredhet.

Kivel kezdődik az evangélium? Nagyon érdekes, hogy nem Jézussal. Bizonyos értelemben Keresztelő Jánossal, aki gyakori szereplője az adventi evangéliumi részleteknek. Márk evangélista például mindjárt evangéliuma második mondatában szerepelteti Keresztelő Jánost, de Lukács is először János születését beszéli el és állítja párhuzamba Jézuséval. János evangélista pedig úgy beszél a Keresztelőről mint az első tanúról, aki a kritikus pillanatban megvallja – mit is? Hogy NEM ő a Messiás. Milyen izgalmas, nem? Isten először egy követet küld, egy hírnököt, egy útkészítőt, aki MÉG NEM az Eljövendő. Mielőtt elhangzana Isten szájából az a bizonyos nagy IGEN és nagy ÁMEN minden korábbi ígéretének beteljesedése a Fiúban, még utoljára küld egy szolgát, hogy aztán a Fiút is elküldje szolgai formában. János és Jézus között csupán fél év a korkülönbség. Ez az igeszakasz szokott Mária és Erzsébet találkozásának ünnepének igéje is lenni, amelyet néhány evangélikus gyülekezet is ünnepel a világ több pontján, de a Vizitáció jelenetét mindannyian jól ismerjük a magyar és nemzetközi egyházművészet jeles alkotásai révén. Erzsébet azt kérdi Máriától, hogyan lehetséges, hogy Urának anyja látogatja meg őt? S ez a kérdés feszíti később magát Jánost is Máté evangéliumában: Te jössz hozzám? – kérdi Jézustól.

Jánossal együtt mi is kérdezhetnénk Jézust: „Uram, te jössz hozzám?” Isten jön az emberhez? A szent jön a bűnöshöz? A méltó a méltatlanhoz? Hogyan lehetséges ez?

Azért kell az evangéliumnak egy ilyen fantasztikus emberrel kezdődnie, mint Keresztelő János, hogy még inkább egyértelmű legyen, még egy ilyen kiválóság sem lehetett maga a Felkent. A legkiválóbb ember is megbotlik. Neki magának is a bűnbánat keresztségére van szüksége. Viszont János válik az örömhír első hirdetőjévé is. Ha tovább olvassuk a mai evangéliumi igeszakaszt, látjuk magunk előtt, amit János látott, és halljuk, amit mondott: Íme az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét. (A bárány az arámi nyelvben egyaránt jelent fiúgyermeket is)

Isten Báránya, az Isten Fia volt az egyedül méltó arra, hogy Krisztusként, Messiásként a világba lépjen. Azért jött, hogy a bűnöket elvegye. A legsúlyosabb, leggyalázatosabb bűnöket is. Magára vegye. Milyen izgalmas, hogy ugyanehhez az üzenethez jutunk, ha Ézsaiás próféta könyvét tovább olvassuk a mai perikópa után, az 52.fejezet végétől ugyanis elkezdődik az Úr szolgájáról szóló 4. ének, amelyben a szolga szenvedéseiről olvashatunk. Valaki, aki ártatlan szenvedése által szabadítja meg a bűnösöket. Otthon nyugodtan tegye ki-ki egymás mellé a két fejezetet. Vajon nem ez a Krisztus? – kérdezi a samáriai asszony, és mi is így kezdünk el hinni, ilyen kicsit bizonytalankodva, de már sok mindent megtapasztalva. A samáriai asszony is futott vissza a városba, hogy azoknak vigye az örömhírt, akik őt korábban kirekesztették. Az emmausi tanítványok azt kérdezik: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?” És amikor a saját kérdésükre igen a válasz, rohannak vissza Jeruzsálembe hanyatt homlok, mert az örömhírnek gyors lábúnak kell lennie.

Mondják történészek, hogy Jézus egy nagyon szerencsés időpontban jött a világra 2000 évvel ezelőtt. Éppen Augustus császár került hatalomra, megszilárdítva ezzel a Pax Romana-t, a viszonylagos béke és jólét államát. A Földközi-tenger medencéjét behálózták a római katonák által épített köves utak, ami lehetővé tette, hogy az apostolok az örömhírrel elképesztő sebességgel tudjanak közlekedni. Az apostoli levelek pikk pakk odaértek – persze a kor viszonyai között értve – a címzettekhez. A Jézus Krisztusban kapott szabadulás örömhíre néhány évtized leforgása alatt meghódította az akkor ismert világot.

Ma egy nagyon hasonló technikai forradalomban élünk. A hírközlés elképesztő mértékben felgyorsult. Nyomtatás, rádió, TV, internet, okostelefon. Ma már a nap bármely percében online lehetünk, híreket fogyaszthatunk a földgolyó bármely pontjáról. És ennek van egy csomó hátulütője. Ezek persze főleg rossz hírek, mert annak van hírértéke. Gyakran manipulált hírek, vagy a saját szokásaink, előzetes várakozásaink torzítják az információt. Meghalljuk-e a jó hírt, amit Isten ma is hirdettet önmagáról? Azt, hogy Ő uralkodik, nem erőszakkal, nem önkényes hatalommal, hanem szeretettel. Sőt, mi több, leszünk-e mi magunk is hírnökei, hordozói ennek az örömhírnek?

Pénteken a Kis Bálint iskola karácsonyi műsorán hallottam először a Carol of the Bells című angolszász karácsonyi ének magyar változatát. Csak pár sort idéznék a magyar szövegből: „Hírnöke most bárki lehet, kisgyerekek és öregek, Szent üzenet, zengje harang, szóljon a hír, szálljon a hang!”

A Glory dicsőítő zenekar magyar nyelvű feldolgozása a Carol of the Bells-re

BÁRKI lehet a hírnöke. Te is, én is. Legyünk örömhír-vivők. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, aki a rólad szóló örömhírt viszi, annak magának is hinnie kell. Kérünk, gyógyítsd kishitűségünk, erősítsd meg derekunkat, lábainkat és szívünket, hogy a gyermek lelkesedésével és a felnőtt felelősségével legyünk a Te hírvivőid, hiszen te az evangéliumot ránk bíztad. Ámen

Örömhír a fogságban

 Lekció: Mt 11,2-10

Textus: Ézs 40,1-11

Kedves Testvérek!

Mit jelent az, hogy evangélikus? Mit jelent nekünk az, hogy evangélikusok vagyunk? Ezt már sokszor és sokféleképpen próbálták meghatározni.

Már a 3. osztályos hittankönyvünkben le van írva, hogy az evangélikus szó az evangélium = jó hír, örömhír szóból származik. De mi az örömhír? Amikor a MEKDSZ-ben voltam diák-bibliakör vezető, akkor találkoztam először azzal a paradoxonnal, hogy a világ szemében – de sokszor a magunk szemében is- a jó hír valójában egy rossz hírt feltételez, vagy egy rossz hírrel kezdődik. Ezt a paradoxont a „Van egy jó hírem: bűnös vagy.” mondattal próbáltuk összefoglalni, jelezve, hogy milyen nehéznek tartjuk ezt, hogy a fogyasztói társadalom kellős közepén a diáktársainknak megpróbáljuk „eladni” Jézus Krisztus evangéliumát.

Ki az evangélikus? Andorka Eszter és aMEVISZ Bárka egy megfogalmazása nekem nagyon tetszik: "Evangélikus = akinek egy örömhír (görögül evangélium) határozza meg az életét. Ez az örömhír arról szól, hogy Istennek én személyesen fontos vagyok, Õ nem hagy reménytelenül belebonyolódva az engem körülvevő rosszba, gonoszságba, hanem megment, megvált, újjáteremt felelős emberként. Így hát felelős vagyok ügyéért, szeretettel és Őróla szóló tanúságtétellel tartozom a világ minden emberének. Sőt saját magamnak is újra meg újra meg kell fogalmaznom, meg kell értenem, ki az a Jézus, akit követni próbálok. Nem felejthetem el azonban: az, hogy Istenben bízni tudok, az Ő ajándéka, az pedig, amit hitemből szavakba öntök, mindig kevesebb, mint a nekem felkínált ajándék teljessége."

Na, de mi akkor az örömhír? Kezdjük talán azzal, hogy mi nem az.

Az örömhír nem az, hogy Isten megoldja minden problémádat.

Az örömhír nem az, hogy "ti, akik eddig nem voltatok vallásgyakorlók, most legyetek vallásgyakorlók".(Ez Szikszai Szabolcs gondolata a MEKDSZ Grund táborából 2016)

Az örömhír nem az, hogy bűnös vagy.

A mai prófétai igénk szerint az örömhír mindig egy olyan helyzetben hangzik el, ami emberileg reménytelen. Olyan rabságban, amiből emberileg nem tudjuk elképzelni a szabadulást. Olyan körülmények között, ami egyáltalán nem látszik dicsőségesnek. Egy olyan próféta szájából, aki nem tartja magát az örömhír hirdetésére alkalmasnak. Mégis megszólítja az ÚR.

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet” – ez az első felszólítás. A vigasztalás feltételezi, hogy valaki egy nehéz helyzetben van, szomorú, csalódott, elkeseredett vagy gyászol. Az öröm nem pusztán a jó helyzet vagy az ajándékok miatti hála, hanem valami olyasmi, ami mintegy felülről tör be a cseppet sem kellemes valóságunkba. Ezért nem lehet az evangélium soha egy fogyasztói üzenet. Nem szólhat arról, hogy fogyassz még többet és akkor majd boldog leszel. Az öröm nem puszta vidámság vagy toxikus pozitivitás, hanem Isten örömében való osztozás. Isten öröme pedig leginkább az elveszett ember újra megtalálásában ragadható meg(lásd az elveszettség példázatokat Lukács evangéliuma 15. fejezetében). Isten örül nekem, amikor hozzá fordulok. Mindig. Nem tudok olyat tenni, nem tudok Tőle annyira eltávolodni, hogy amikor hozzá visszatérek, akkor neki ne az öröm legyen az első reakciója. Ez az öröm lehet a miénk is, amikor látjuk, hogy akár a legkisebb is, vagy a legbűnösebb, Istenhez fordul.

Lehet, hogy sok rosszat tettünk életünkben. Biztosan hoztunk egy csomó olyan döntést, amit ma már szégyellünk, de az evangélikus ember nem engedheti, hogy a szégyen megbénítsa és megakadályozza az Istenhez fordulásban. Az evangélikus öröm feltételezi a bűnbánatot, és a bűnbánat mindig feltételezi az örömöt. Mert az evangélikus bűnbánat nem önmarcangolás vagy önostorozás, hiszen akkor azt gondolnám, hogy az én töredelmem nagysága vagy látható jelei eszközlik számomra a bűnbocsánatot. De nem! A bűnbocsánat mindig Istenből fakad, Istentől jön. Isten önmagáért bocsát meg. Isten önmagáért kegyelmez. Egyénként és közösségként is.

Egy kicsit megtévesztő a 140-es adventi énekünkben az, hogy egy picit mintha azt lehetne kiolvasni belőle, hogy Isten akkor jön el, és hozza el a dicsőséges beteljesedést, amikor mi, emberek sikeresen elhordtuk a halmokat és feltöltöttük a völgyeket. De Ő nem a mi készenlétünk miatt jön el, hanem azért készülünk, mert hisszük, hogy eljön.

Mi van velünk, mezőtúri és gyomai evangélikusokkal? Vagyunk még? Elégnek vagy kevésnek érezzük magunkat? Ha kevésnek érezzük magunkat, akkor igazunk van. De nem azért vagyunk kevesek, mert számszakilag kevesen vagyunk. Bár ez is igaz lehet. Azért vagyunk kevesek, mert minden emberi erőforrás kevés arra, hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdessük. Ezt, ha 200-an járnának templomba, és több milliós tartalékunk lenne anyagilag, akkor is kevesek lennénk hozzá. Ezért nekünk nem az emberi vagy a pénzügyi erőforrások a kincseink. Hálásak lehetünk az Istennek, hogy engedte, hogy ezek megcsappanjanak, mert így teljesen világossá vált, hogy a mi kincsünk semmi más, csakis és kizárólag az evangélium (ezt Luther már a 95 tételben "leszögezte").

Úgyhogy a kérdésem az, hogy megvan-e nekünk, mezőtúri illetve gyomai evangélikusoknak az evangélium? Tudjuk-e, hogy mi az? Tudjuk-e, hogy az evangélium nem jogosít fel az embertársaink megítélésére, hanem inkább tanúságtételre szólít? Tudjuk-e, hogy az evangélium azért örömhír, mert Isten örül nekünk, amikor hozzá térünk, amikor hozzá tér egy eltévedt lélek, és mi ebben az örömben osztozunk? Az evangélium nem azt jelenti, hogy mostantól minden heppi, vagy hogy mostantól minden könnyű. De azt jelenti, hogy mostantól már tudhatod, hogy soha nem vagy egyedül. Isten Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra melléd állt. Kiállt melletted a sötétség és gonoszság erőivel szemben. Jézus Krisztus Úr lett az életed fölött, és ez azt jelenti, hogy senki más rabszolgája nem vagy. Sem ördög, sem földi ember, sem evilági sem túlvilági hatalmak nem kényszeríthetnek téged engedelmességre, mert Jézus Krisztusban te szabad vagy.

Ha viszont ez a kincsünk megvan, ha tudjuk, hogy egy aranyteléren ülünk, akkor ne szégyenkezzünk. Adjuk tovább! Ez nem az a fajta kincs, amit őrizgetni kéne, nehogy ellopja valaki. Nem kell elrejteni vagy titkolni, hogy hol tartjuk. Ezt a kincsesládát ki kell nyitni, és nagyon nagyvonalúan adni belőle mindenkinek, akinek szüksége van rá. Minden nap szüksége van rá valakinek. A szomszédodnak, a családtagodnak, a barátaidnak, azoknak a félig-meddig ismert embereknek, akikkel találkozol. Ne félj tőle, hogy elfogy, mert nem fog. Az evangélium ugyanis, minél több emberrel osztjuk meg, annál inkább lesz a miénk is. Minél jobban engedem, hogy ez az örömhír átformálja az életem, annál többekre lesz hatással, és annál inkább visszahat rám is.

A prófétának a pusztában kellett elkezdeni kiabálni az örömhírt. Nekünk itt a templom, ahol vasárnapról vasárnapra hirdettetik az evangélium. Ez csoda. Ez ajándék. Ez az életünk alapja. Ez a legnagyobb kincsünk. Megígérhetem a gyülekezetnek, hogy maximálisan unalmas leszek, mert én mindig ezt fogom hirdetni. Amíg csak egy ember is eljön, nyitottan arra, hogy az örömhír formálja az életét, addig itt ez fog hangozni, amíg csak a Szentlélek adja az igét a számba.

Kérem a gyülekezet minden tagját, hogy imádkozzanak értem és velem együtt mindannyiunkért, városunkért!

Drága Úr Jézus Krisztus!

Te vagy az életünk alapja, te vagy az életünk Ura! Hálát adunk neked szabadításodért, hogy nem vagyunk már rabságban, nem kell a sötétségben ülnünk, mert te vagy a mi világosságunk! Kérünk, add hogy a Te örömhíred legyen valóban minden kincsünk, hadd formálja át az életünket, hogy egyre jobban hasonlítsunk rád! Add, hogy szereteted és bocsánatod új emberré tegyen bennünket, és hogy ebből a kincsből bátran és nagyvonalúan tudjunk másoknak is adni. Ámen

Lélekbe fogadott testvérek

Igehirdetés Húsvét másnapján Mezőberény II. kerületben Apcsel 10,34-43 alapján

Szeretett Testvérek!

Gazdag ünnep a mai. Olyan istentiszteleten vagyunk együtt húsvéthétfőn, amelyet Isten megáldott igéje hirdetésével, az úrvacsora közös ünneplésével és azzal is, hogy a keresztség szentségében részesül egy fiatal testvérünk. A mi helyzetünk nagyon is emlékeztet annak a gyülekezetnek a helyzetére, akikhez Péter apostol beszélt a mai igeszakaszunkban. Mi is történt akkor?

A jeruzsálemi gyülekezetben elindult az első üldöztetés Jézus tanítványai ellen. Maga Saul is, a későbbi Pál apostol ekkor még „öldökléstől lihegve” sietett Damaszkuszba, hogy foglyul ejtse mindazokat, akik Jézus Krisztus nevét hívják segítségül. Még csak éppen útjára indult az evangélium Jeruzsálemből, az üldözés miatt hatalmas földrajzi távolságokat legyűrve elterjedt Júdeán és Galileán túl Samáriában, sőt egész Szíria provinciában. A tiltás és a büntetés ellenére az apostolok bátran hirdették, hogy Krisztus meghalt és feltámadt, pedig az első vértanúnak, Istvánnak már vérét ontották a Krisztus-hit miatt.

Péter apostol maga is elindul, hogy a tengerparti városokban bátorítsa a testvéreket igehirdetéssel és csodákkal.  A déli napmelegben látomást kap Istentől: egy csúszómászókkal teli lepedő ereszkedik le az égből, és Isten megszólítja Pétert: „öld és egyél”. Péter természetesen tiltakozik: a mózesi törvény szerint tisztátalan, nem kóser, azaz evésre nem alkalmas állatokról van szó. A mennyei hang azonban figyelmezteti: „Amit Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.” Ugyanekkor követek érkeznek, akik az istenfélő, de pogány, azaz nem zsidó származású katona, Kornéliusz házába invitálják Pétert. Ő felismerve Isten kezét az eseményekben, elmegy velük, a szokásokat és hagyományokat átlépve belép a pogány ember házába, és ott prédikálja a Jézusról szóló örömhírt.

Ezt az igehirdetést kaptuk a mai napon bátorításul. Péternek több prédikációját is feljegyzi az Apostolok cselekedeteiről írott könyv, ezeknek hasonló a felépítése. Már kivehetjük belőle a magját annak az Apostoli Hitvallásnak, amelyet a mai napig elmondunk az istentiszteleten. A názáreti Jézus az Isten Felkentjeként, azaz Izrael várva várt Krisztusaként járta az országot, csodákkal és jelekkel bizonyítva messiási küldetését. Rosszakarói azonban keresztre szögezve megölték. Isten harmadnapra feltámasztotta a halálból, s ezután megjelent több tanúnak, akik bizonyítékot kaptak arra, hogy Ő valóban él. Isten jobbjára ült, ahonnan visszavárjuk Őt dicsőségben, minden élő és halott bírájaként az utolsó ítéletre. Az Ő nevében való hitben bárki elnyerheti a bűnbocsánatot.

Ugyanaz a hitvallás tehát, melyet mi is vallunk, a hallgatóság vegyes, olyanok, akik zsidók, vagyis a hitben és az Istennel való szövetségben nevelkedtek, és olyanok, akik életük első igehirdetését hallják. A Szentlélek pedig leszáll a pogányokra, és Isten dicséretére indítja azokat, akiket a zsidók tisztátalanoknak tekintettek. Ezek után Péter apostol úgy gondolja, hogy nem tagadhatja meg tőlük a vizet, hogy megkeresztelkedjenek. Egy nem zsidó, római katona családja is része lesz Isten családjának, hiszen a Krisztusba vetett hit megtisztítja őket.

Mi is úgy vagyunk itt együtt, mint akkor az a gyülekezet. A gyülekezet kemény magja, akik rendszeresen hallgatják Isten szavát a templomban, azok, akiket ritkábban látunk, és az, akit először köszönthetünk testvérként. Kornéliuszék házában az a kicsiny gyülekezet ma azt üzeni nekünk, hogy ahogyan akkor befogadták egymást a testvérek, zsidók és pogányok, úgy mi is fogadjuk be egymást a mai napon. Ne azt keressük, ami elválaszt, ne úgy álljunk egymáshoz, mintha a másik tisztátalan volna. Vegyük észre azt a munkát, amit Isten láthatatlanul végez az emberi szívekben. Miből gondoljuk, hogy Istennek nincs hatalma arra, hogy megtisztítsa egy ember szívét? Miért hisszük, hogy a Szentlélek hatalma a templomfalakon belülre korlátozódik? Hiszen olyan sokszor, sokféleképpen szólít meg minket Isten.

Szól hozzánk a teremtett világon keresztül. A tavasz szépségében, a természet megújulásával is hirdeti a feltámadást és az új életet, hogy az Ő hatalma túlmutat a halálon. Szól hozzánk álmainkban, látomásainkban, megérzéseinkben. Kinek ne lenne olyan élménye, hogy Isten különös módon mutatott utat neki egy nehéz helyzetben? De szól az Isten az életünk hétköznapi és rendkívüli eseményein keresztül is. Péter és Kornéliusz találkozása nem véletlen volt, hanem az Isten tervének része, hogy megmutassa: Krisztus megváltása túlmutat Izrael határain. Ugyanígy a mi találkozásaink, az, hogy most éppen itt vagyunk, és nem máshol: emberek, akikkel megismerkedünk, akikkel beszélünk; mind-mind Isten üzenetét hordozhatják.

Szól az Isten a Szentírásban is. Az Ószövetségben prófétái által hívja népét arra, hogy keressék a kapcsolatot a Teremtő és Szabadító Istennel. És megígéri a Messiást, aki a végső bizonyíték lesz Isten végtelen szeretetére. És végül, a legnagyobb megszólítás maga Jézus Krisztus, Isten testet öltött Szava. A róla szóló tanúvallomások tömkelegéből áll össze az Újszövetség, Jézusról szóló igehirdetésektől zengnek a gyülekezetek kétezer éve. Ma már minden földrészen, minden országban, minden népnek, kinek-kinek a maga nyelvén, a maga kultúrájában szól az örömhír. Krisztus meghalt érted a kereszten. Krisztus feltámadásával legyőzte a halált. Krisztus nevében bocsánatot nyerhetsz, és te is megbocsáthatsz az ellened vétőknek, így békességet terjeszthetsz a világban.

Vajon ez a béke, ez az öröm, ez a bocsánat a mi fülünknek már közhelyszerűen hat? Eltompult a hallásunk? Nem becsüljük már azt a kincset, amit Jézus Krisztus személye jelent? Nem dobban már meg a szívünk, amikor a keresztre nézünk? Nem érzünk hálát, nem leszünk izgatottak, amikor jövünk a templomba, hogy Jézussal találkozzunk? Vajon más dolgok fontosabbá váltak?

Testvérek, elsősorban magamtól kérdezem ezt. Engem is megbolondít, elszédít az élet minden öröme és nehézsége. Én is küzdök emberi korlátokkal, aggaszt a jövő, szeretném, ha az embereknek megfelelnék, és dicsfényben fürödhetnék. Akárcsak Péter apostolt, engem is néha fejbe kólint egy-egy váratlan találkozás, Isten különös megszólítása. Ne akarjak ítélkezni, ne akarjam tisztátalannak kikiáltani azt, akit Jézus a saját vérén váltott meg, akit Ő megtisztított. Akárcsak Kornéliusz, én is összetévesztek embereket Istennel, előttük akarok leborulni, tőlük várom a segítséget életem problémáira.

Nagyon szeretem a húsvéthétfőben azt, hogy ez egy hétköznapra eső ünnep. A hétköznapok megszentelésére emlékeztet mindez. Túl az ünnepnap megszentelésén, azon a kiváltságon, hogy együtt ünnepelhetjük a vasárnapokat, Jézus feltámadására, halált legyűrő szeretetére emlékeztetve magunkat és egymást a közösségben, mi ráadásul még a hétköznapokat is megszentelhetjük. A gimnáziumban az az öröm- és egyben kihívás – hogy a hétfői napokon, ami munkanap, és a magyar kultúrában talán legkevésbé kedvelt nap, részt vehetünk áhítatokon. Ezek olyan percei a napnak, amikor Isten észrevétlenül a saját házává teszi azt a területet, amire felületes szemlélő talán azt mondja: „pogány ház ez, tisztátalan terület”. Ahol azonban Isten szavát hirdetik és hallgatják, ahol az élő Istent segítségül hívják, ott a Szentlélek is leszállhat és elvégezheti a maga munkáját, hiszen Isten kezét nem kötik emberi szabályok.

A Léleknek erről a minden emberi képzeletet meghaladó munkájáról tanúskodom ma, amikor a gyülekezetben egy fiatal testvérünk keresztelőjére kerül sor. Hónapok óta készültünk erre az alkalomra, és csodálatos volt látni az Úr kezét, ahogyan egy gyermekből felnőttet farag, ahogyan a hitet ébreszti egy ember szívében. Rendkívül hálás vagyok ezért a tapasztalatért, és arra kérem a gyülekezetet, fogadjuk be a legújabb testvérünket, és ne hagyjuk abba az imádkozást a gimnazistáinkért, hiszen hozzájuk és értük is küldött minket Jézus. Bátran lépjünk be az életükbe, ismerjük meg őket, és szeressük úgy, hogy rajtunk keresztül megérezzék Teremtőjük végtelen szeretetét.

How I met my God?

Igehirdetés Ap.csel. 8,26-40 alapján, Mezőberény II. kerület

Vannak életünkben sorsfordító találkozások. Megismerkedünk valakivel, és az életünk utána soha többé nem lesz olyan, mint előtte volt. Az első nagy szerelem, a házastárs, a legjobb barátaink olyan emberek, akikkel az első találkozás is már gyakran örökké emlékezetes. Magyarországon is sikerrel vetítették az Így jártam anyátokkal c. sorozatot, amelyben egy párját kereső fiatalember vívódásait láthatjuk, hogy megismerje gyermekei leendő anyját.

Vajon ezeket a találkozásokat a végzet vak istennője irányítja? Vagy csupán a véletlen művei? Emberi szervezés kérdése az egész? Vagy van a találkozások mögött Valaki, aki szeretettel tervez, szövögeti a szálakat, tisztelve közben mégis az emberi szabadságot?

Mai igénk egy ilyen sorsfordító találkozásról beszél. Fülöp evangélista és az etióp kincstárnok találkozásáról. Két olyan ember megismerkedéséről, akik vadidegenek voltak, és a köztük lévő óriási kulturális szakadék miatt emberileg nehezen is volt elképzelhető, hogy kapcsolatba kerüljenek. Hiszen a kincstárnok egy fekete bőrű afrikai ember, pogány (vagyis nem zsidó), így kultikus értelemben tisztátalan, ráadásul hazája szokásai értelmében a magas udvari pozíciót csak azon az áron tölthette be, hogy eunuch (herélt) volt, vagyis nem volt reménye a családalapításra. A mózesi törvények értelmében azonban arra sem, hogy az Úr gyülekezetéhez csatlakozzon (5Móz 23,2). Hiába volt gazdag és magas rangú, hiába kereste őszintén Istent, a jeruzsálemi templom udvaránál nem jutott tovább. Alighanem itt vásárolhatta meg Ézsaiás próféta könyvét egy papirusztekercsen, amit a hintón buzgón olvasott.

Fülöp és az etióp találkozását megörökítő ikon

Ezzel szemben Fülöp a Jeruzsálemben lángra kapott üldözés miatt magányosan járja Palesztinát, kitaszított, szegény, azt a jézusi, aszkéta életet éli, amelyet a Mester vándorló misszionárius tanítványaira hagyományozott. Faluról falura és városról városra jár, hirdeti Jézust, zsidó, de mégis megvetett, mint Jézus követője. Ha a Szentlélek nem biztatta volna Fülöpöt, hogy nyisson a hintón érkező különös ember felé, és ha Fülöp nem elég bátor, nyitott és engedelmes, akkor ez a találkozás nem valósult volna meg. 

Érted is, amit olvasol? - ezzel a kérdéssel kezdeményez beszélgetést Fülöp. Hogyan érthetném, amíg valaki meg nem magyarázza?- hangzik a válasz. Ez mindannyiunk számára személyes élmény lehet. Óriási a kulturális szakadék a Biblia szövege és köztem. Idegen, régies nyelvezet, furcsa képek, hiányzó háttérismeretek nehezítik, hogy a Szentírás szövege közvetlenül hozzáférhető legyen számomra. Idő és energia híján aztán sokszor el is marad a bibliaolvasás, hiszen nem érek rá, hogy utánanézzek, értelmezzem a magam számára. Azonnal oldódó, instant üzeneteket szeretnénk, de a Biblia olyan, mint a nyers hús: még alapos feldolgozásra szorul, míg emészthető lesz. Sokszor meg akarjuk spórolni ezt a munkát. Pedig egy pici befektetéssel, a Lélek megvilágosító erejéért könyörögve óriási kincsek tárháza lehetne számunkra is a Szentírás.

Egy bibliaolvasó program segítségével két éven át olvastam a Bibliát. Napi egy fejezet, kommentárokkal kiegészítve. Adott egy nagy adag háttérismeret, megtanított kérdéseket föltenni az igének, és rászoktatott a rendszeres igeolvasásra ez az anyag. Ezért a három hozadékért nagyon hálás vagyok.

Az etióp kincstárnoknak a kezében volt az Istentől ihletett Írás, de hiányzott hozzá a kulcs. nem tudta értelmezni Ézsaiás próféta képét az Úr szenvedő szolgájáról. Fülöp viszont ismeri a kulcsot. Ismeri Jézus Krisztust, aki neki is Megváltója, aki az egész Szentírás főszereplője. Ebből az igéből kiindulva ragyogtatja föl az idegennek Jézus alakját, és az ismeretlen, pogány főember hitre jut.

Luther szerint, ha a Bibliában nehéz, igehelyre bukkanunk, olyan szövegre, ami "kemény dió", akkor csak hozzá kell vágnunk a szöveget Jézus Krisztushoz, a Kősziklához, és az isteni üzenet máris édes dióbélként hozzáférhetővé válik. Így történik itt is: a hiányzó mozaikdarabkák a helyükre kerülnek.

Hermann Nauwincx: Az etióp eunuch megkersztelése

Mi akadálya, hogy megkeresztelkedjem? - kérdezi a friss hívő, amikor a vízhez érnek. Talán nem csak formaságból érdeklődött az akadályok felől, egyszerűen hozzászokott, hogy egy olyan ember, mint ő, akadályokba ütközik, ha Istenhez próbál közeledni. csakhogy Jézusban ledőlt minden akadály, és megnyílt az út Isten szívéhez. Csak a hit által közeledhetünk Istenhez, azzal a gyermeki bizalommal, ami elfogadja, hogy Ő elfogad bennünket a keresztségben. Ezt ünnepelhettük múlt héten, amikor egy kisgyermeket ajánlottunk Isten féltő szeretetébe. A hitvallás, amit olvasunk, a kereszténység legősibb hitvallása: Jézus Krisztus, az Isten Fia. Megváltó. Úr. Ezeken a neveken szólították Őt már első követői. Döbbenetes, hogy már kétezer éve létezik ez az ősi mag-hitvallás. Összeköt bennünket.

A történet végén ennek a két embernek az útja szétválik, de a kincstárnok azzal az örömmel folytatja útját, ami Isten Lelkének a gyümölcse. Mert aki találkozott az Úrral - hiszen végső soron nem Fülöppel, hanem Jézussal találkozott a főember - annak az élete megváltozik. nem abban az értelemben, hogy mostantól nem lesznek problémái, hanem birtokba veszi őt egy mély, intenzív öröm, ami felemeli őt a mindennapi szürkeségen. A kincstárnok új emberként megy tovább.

Mi lesz Fülöppel? Hát hogy lehet, hogy nem borul le előtte a nap és a hold, amiért ilyen nagy dolgot vitt véghez? Egy igazi hatalmasságot térített meg! Fülöp nem kaszálja le az ezzel kapcsolatos vélt vagy valós dicsőséget. Csak megy tovább, engedve a Lélek sodró erejének. érti, hogy a mandátuma, ami az örömhír hirdetésére szól, átmeneti, és nem azért kapta, hogy villogjon vele. Nekem is komoly tanulság ez. Kész vagyok arra, hogy hirdessem az evangéliumot itt, Mezőberényben, ős-evangélikusoknak és vallástalanoknak egyaránt. Öröm és kiváltság ez, és Isten hatalma megnyilvánul benne. Akkor is, ha hatszáz embernek prédikálok, és ha "csak" egyvalaki ül velem szemben a lelkigondozói szobában. Hiszen a "csak egy" emberek változtatták meg minden korban az egyház életét, egész arculatát. Akkor lett változás az egyházban, amikor a prédikátoroknak volt merszük kilépni a megszokott keretekből, mint itt, Fülöpnek. Amikor átlépjük az átléphetetlennek hitt határokat a Szentlélek hívására. Erre a változásra várok, ezért imádkozom. Isten mindenkor újraformálja az övéit, reformálja egyházát. Ne féljünk ettől, engedjünk neki!