Lélekbe fogadott testvérek

Igehirdetés Húsvét másnapján Mezőberény II. kerületben Apcsel 10,34-43 alapján

Szeretett Testvérek!

Gazdag ünnep a mai. Olyan istentiszteleten vagyunk együtt húsvéthétfőn, amelyet Isten megáldott igéje hirdetésével, az úrvacsora közös ünneplésével és azzal is, hogy a keresztség szentségében részesül egy fiatal testvérünk. A mi helyzetünk nagyon is emlékeztet annak a gyülekezetnek a helyzetére, akikhez Péter apostol beszélt a mai igeszakaszunkban. Mi is történt akkor?

A jeruzsálemi gyülekezetben elindult az első üldöztetés Jézus tanítványai ellen. Maga Saul is, a későbbi Pál apostol ekkor még „öldökléstől lihegve” sietett Damaszkuszba, hogy foglyul ejtse mindazokat, akik Jézus Krisztus nevét hívják segítségül. Még csak éppen útjára indult az evangélium Jeruzsálemből, az üldözés miatt hatalmas földrajzi távolságokat legyűrve elterjedt Júdeán és Galileán túl Samáriában, sőt egész Szíria provinciában. A tiltás és a büntetés ellenére az apostolok bátran hirdették, hogy Krisztus meghalt és feltámadt, pedig az első vértanúnak, Istvánnak már vérét ontották a Krisztus-hit miatt.

Péter apostol maga is elindul, hogy a tengerparti városokban bátorítsa a testvéreket igehirdetéssel és csodákkal.  A déli napmelegben látomást kap Istentől: egy csúszómászókkal teli lepedő ereszkedik le az égből, és Isten megszólítja Pétert: „öld és egyél”. Péter természetesen tiltakozik: a mózesi törvény szerint tisztátalan, nem kóser, azaz evésre nem alkalmas állatokról van szó. A mennyei hang azonban figyelmezteti: „Amit Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.” Ugyanekkor követek érkeznek, akik az istenfélő, de pogány, azaz nem zsidó származású katona, Kornéliusz házába invitálják Pétert. Ő felismerve Isten kezét az eseményekben, elmegy velük, a szokásokat és hagyományokat átlépve belép a pogány ember házába, és ott prédikálja a Jézusról szóló örömhírt.

Ezt az igehirdetést kaptuk a mai napon bátorításul. Péternek több prédikációját is feljegyzi az Apostolok cselekedeteiről írott könyv, ezeknek hasonló a felépítése. Már kivehetjük belőle a magját annak az Apostoli Hitvallásnak, amelyet a mai napig elmondunk az istentiszteleten. A názáreti Jézus az Isten Felkentjeként, azaz Izrael várva várt Krisztusaként járta az országot, csodákkal és jelekkel bizonyítva messiási küldetését. Rosszakarói azonban keresztre szögezve megölték. Isten harmadnapra feltámasztotta a halálból, s ezután megjelent több tanúnak, akik bizonyítékot kaptak arra, hogy Ő valóban él. Isten jobbjára ült, ahonnan visszavárjuk Őt dicsőségben, minden élő és halott bírájaként az utolsó ítéletre. Az Ő nevében való hitben bárki elnyerheti a bűnbocsánatot.

Ugyanaz a hitvallás tehát, melyet mi is vallunk, a hallgatóság vegyes, olyanok, akik zsidók, vagyis a hitben és az Istennel való szövetségben nevelkedtek, és olyanok, akik életük első igehirdetését hallják. A Szentlélek pedig leszáll a pogányokra, és Isten dicséretére indítja azokat, akiket a zsidók tisztátalanoknak tekintettek. Ezek után Péter apostol úgy gondolja, hogy nem tagadhatja meg tőlük a vizet, hogy megkeresztelkedjenek. Egy nem zsidó, római katona családja is része lesz Isten családjának, hiszen a Krisztusba vetett hit megtisztítja őket.

Mi is úgy vagyunk itt együtt, mint akkor az a gyülekezet. A gyülekezet kemény magja, akik rendszeresen hallgatják Isten szavát a templomban, azok, akiket ritkábban látunk, és az, akit először köszönthetünk testvérként. Kornéliuszék házában az a kicsiny gyülekezet ma azt üzeni nekünk, hogy ahogyan akkor befogadták egymást a testvérek, zsidók és pogányok, úgy mi is fogadjuk be egymást a mai napon. Ne azt keressük, ami elválaszt, ne úgy álljunk egymáshoz, mintha a másik tisztátalan volna. Vegyük észre azt a munkát, amit Isten láthatatlanul végez az emberi szívekben. Miből gondoljuk, hogy Istennek nincs hatalma arra, hogy megtisztítsa egy ember szívét? Miért hisszük, hogy a Szentlélek hatalma a templomfalakon belülre korlátozódik? Hiszen olyan sokszor, sokféleképpen szólít meg minket Isten.

Szól hozzánk a teremtett világon keresztül. A tavasz szépségében, a természet megújulásával is hirdeti a feltámadást és az új életet, hogy az Ő hatalma túlmutat a halálon. Szól hozzánk álmainkban, látomásainkban, megérzéseinkben. Kinek ne lenne olyan élménye, hogy Isten különös módon mutatott utat neki egy nehéz helyzetben? De szól az Isten az életünk hétköznapi és rendkívüli eseményein keresztül is. Péter és Kornéliusz találkozása nem véletlen volt, hanem az Isten tervének része, hogy megmutassa: Krisztus megváltása túlmutat Izrael határain. Ugyanígy a mi találkozásaink, az, hogy most éppen itt vagyunk, és nem máshol: emberek, akikkel megismerkedünk, akikkel beszélünk; mind-mind Isten üzenetét hordozhatják.

Szól az Isten a Szentírásban is. Az Ószövetségben prófétái által hívja népét arra, hogy keressék a kapcsolatot a Teremtő és Szabadító Istennel. És megígéri a Messiást, aki a végső bizonyíték lesz Isten végtelen szeretetére. És végül, a legnagyobb megszólítás maga Jézus Krisztus, Isten testet öltött Szava. A róla szóló tanúvallomások tömkelegéből áll össze az Újszövetség, Jézusról szóló igehirdetésektől zengnek a gyülekezetek kétezer éve. Ma már minden földrészen, minden országban, minden népnek, kinek-kinek a maga nyelvén, a maga kultúrájában szól az örömhír. Krisztus meghalt érted a kereszten. Krisztus feltámadásával legyőzte a halált. Krisztus nevében bocsánatot nyerhetsz, és te is megbocsáthatsz az ellened vétőknek, így békességet terjeszthetsz a világban.

Vajon ez a béke, ez az öröm, ez a bocsánat a mi fülünknek már közhelyszerűen hat? Eltompult a hallásunk? Nem becsüljük már azt a kincset, amit Jézus Krisztus személye jelent? Nem dobban már meg a szívünk, amikor a keresztre nézünk? Nem érzünk hálát, nem leszünk izgatottak, amikor jövünk a templomba, hogy Jézussal találkozzunk? Vajon más dolgok fontosabbá váltak?

Testvérek, elsősorban magamtól kérdezem ezt. Engem is megbolondít, elszédít az élet minden öröme és nehézsége. Én is küzdök emberi korlátokkal, aggaszt a jövő, szeretném, ha az embereknek megfelelnék, és dicsfényben fürödhetnék. Akárcsak Péter apostolt, engem is néha fejbe kólint egy-egy váratlan találkozás, Isten különös megszólítása. Ne akarjak ítélkezni, ne akarjam tisztátalannak kikiáltani azt, akit Jézus a saját vérén váltott meg, akit Ő megtisztított. Akárcsak Kornéliusz, én is összetévesztek embereket Istennel, előttük akarok leborulni, tőlük várom a segítséget életem problémáira.

Nagyon szeretem a húsvéthétfőben azt, hogy ez egy hétköznapra eső ünnep. A hétköznapok megszentelésére emlékeztet mindez. Túl az ünnepnap megszentelésén, azon a kiváltságon, hogy együtt ünnepelhetjük a vasárnapokat, Jézus feltámadására, halált legyűrő szeretetére emlékeztetve magunkat és egymást a közösségben, mi ráadásul még a hétköznapokat is megszentelhetjük. A gimnáziumban az az öröm- és egyben kihívás – hogy a hétfői napokon, ami munkanap, és a magyar kultúrában talán legkevésbé kedvelt nap, részt vehetünk áhítatokon. Ezek olyan percei a napnak, amikor Isten észrevétlenül a saját házává teszi azt a területet, amire felületes szemlélő talán azt mondja: „pogány ház ez, tisztátalan terület”. Ahol azonban Isten szavát hirdetik és hallgatják, ahol az élő Istent segítségül hívják, ott a Szentlélek is leszállhat és elvégezheti a maga munkáját, hiszen Isten kezét nem kötik emberi szabályok.

A Léleknek erről a minden emberi képzeletet meghaladó munkájáról tanúskodom ma, amikor a gyülekezetben egy fiatal testvérünk keresztelőjére kerül sor. Hónapok óta készültünk erre az alkalomra, és csodálatos volt látni az Úr kezét, ahogyan egy gyermekből felnőttet farag, ahogyan a hitet ébreszti egy ember szívében. Rendkívül hálás vagyok ezért a tapasztalatért, és arra kérem a gyülekezetet, fogadjuk be a legújabb testvérünket, és ne hagyjuk abba az imádkozást a gimnazistáinkért, hiszen hozzájuk és értük is küldött minket Jézus. Bátran lépjünk be az életükbe, ismerjük meg őket, és szeressük úgy, hogy rajtunk keresztül megérezzék Teremtőjük végtelen szeretetét.