Társaink a teremtettségben: az állatok

 Lelkes ünnep igehirdetés Mt 6,11 alapján október 4-én, az állatok világnapján

Jézus mondja és biztat, hogy mi is mondjuk: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”

Kedves Testvérek!

Különös kezdeményezés a mai istentiszteletünk. Magyarországon – úgy tudjuk -  még nem volt példa rá, hogy olyan istentiszteletet hirdettek volna, ahová kedvenceik is elkísérhetik a gazdikat. Pedig a háziállatok (különösen a kutyák és a macskák, de ide sorolhatjuk a lovakat is) évszázadok vagy akár évezredek óta társai az embernek. A Szentírás hangsúlyozza, hogy az állatok nem vehetik át az istenség szerepét az ember életében (2Móz 20,4), de nagyon fontos szerepet tulajdonít nekik, és védi is őket. A Biblia tiltja, hogy egy állatot kínozzanak vagy agyondolgoztassanak (pl.2Móz 23,12). Isten nem nézi jó szemmel a mértéktelen fogyasztást, ami az állatokat veszélyeztetné. Az állatokról ugyanúgy gondoskodni kell, biztosítva számukra az elegendő mozgást, élelmet és pihenést, mint az emberekről.

Assisi Ferenc szobra Pécsen, amint a galamboknak prédikál

A 800 éve elhunyt Assisi Ferenc nem csupán azt változtatta meg az egyházban, ahogyan a szegényekre gondolunk, hanem az állatokhoz és minden teremtményhez való viszonyban is újat hozott. Éppen ezért tették az állatok világnapját  az ő „mennyei születésnapjára”, október 4-ére. A szentek ünnepei ugyanis nem a földi születésnapjukon, hanem a haláluk napján vannak. Egyetemi városomban, Pécsen, a Ferencesek utcájának az elején van egy szobor, ahol Szent Ferencet úgy ábrázolják, amint éppen a galamboknak prédikál. Ő ugyanis szó szerint vette Jézusnak azt a parancsát, hogy „hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15). De sok más legenda is őrzi Ferencnek az állatokhoz fűződő különleges viszonyát. Az ő lelkisége alapozta meg azt, hogy a spirituális életünk fontos kísérőiként tekintünk ma a fákra, a csillagokra, a teremtett világ szépségeire.

Mai igénk, a Teremtés Hetének lezárásaként hálaadásra és egyben kérésre indít. Szinte mindenki ismeri a Jézustól tanult imádságot, a Miatyánkot, amelynek középső, negyedik kérése a hétből a mai igénk: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Az ima, amelyet Jézus tanít, kérő ima. Arra biztat, hogy kérjük Istentől mindazt, ami javunkat szolgálja. Az első három kérés Istennel kapcsolatos: szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod. A negyedik kérés az emberre és a földi élethez szükséges dolgokra irányítja a figyelmünket. A „kenyér” szó ugyanis Luther Márton magyarázatában nem csupán az élelmiszer, hanem mindaz, amire az élethez szükségünk van (jó időjárás, ruha, munka, jó szomszédok, de még a jó kormányzatot is ide sorolja Luther). Jézus arra tanít, hogy aggodalmaskodás és lefelé nézés helyett tekintsünk fölfelé – hiszen az ember görög neve, az antroposz, ezt jelenti – és hálát adva kérjük Istentől mindazt, ami kell.

Isten azonban a javakat nemcsak azért adja az embernek, hogy megtartsa önmagának. A kenyér mindig a MI kenyerünk. Sohasem az enyém. Ez a kenyér mindig közös, meg kell osztanom másokkal. Meg kell osztanom a családommal, a rám bízottakkal, a rászorulókkal. És igen, a rám bízott, velem élő állati teremtménytársaimmal is. Isten gondviselésének ugyanis mi, emberek vagyunk az eszközei. Hallottuk Mózes első könyvéből a lekciónkban, hogy a teremtésben Isten rábízza az emberre az állatokat. Hatalmunk alá vannak vetve, de nem azért, hogy hatalmaskodjunk rajtuk. Az állat nem eszköz, és nem tárgy. Az állat élőlény. „Lelkes állat”-mondja a régi magyar nyelv, animalis – mondja a latin, amiben benne van az anima, az érző lélekre utaló szó.

Józanul és felelősen kell tehát bánnunk velük. Aki sokat élt már társállattal, pontosan tudja, hogy milyen mély lelki kötődés alakulhat ki velük. Luthernek volt egy kutyája, akit nagyon szeretett, Tölpel névre hallgatott, és Luther odáig ment a kutyával példálózásban, hogy őt hozta jó példaként az imádkozáshoz: „Bárcsak én úgy tudnék imádkozni (értsd: olyan kitartóan), ahogy ez a kutya nézi a húst.” Bár az állatoknak a keresztény teológia hagyományosan nem tulajdonít spirituszt, azaz szellemi lelket, amelyen keresztül közvetlenül tudnának kommunikálni Istennel, több teológus arról beszél, hogy amikor Isten újjáteremti a világot az idők végén, annak az állatok is részesei, kedvezményezettjei lesznek.

Az ember Isten képmására lett teremtve. Ez két dolgot jelent. Egyrészt mi is a teremtés részei vagyunk. Teremtmények vagyunk. Másrészt mi vagyunk azok a teremtmények, akik Isten képviselői, képmásának hordozói vagyunk a világban. Feladatunk, mandátumunk, hogy Isten akaratát megvalósítsuk a világban, gondoskodjunk a teremtett világról, helyesen éljünk a teremtményekkel és egyedül Istent imádjuk. Talán nem kell részleteznem, hogy ebben az ember csúfosan elbukott és elbukik ma is. Nem gondoskodunk jól, visszaélünk, sokszor kínokat okozunk és pusztítunk magunk körül. Növényeknek, állatoknak és embertársaknak is. Isten azonban kész megbocsátani és megszabadítani abból is, amit elrontottunk vagy elmulasztottunk.

Ezért lett ő maga emberré Jézus Krisztusban. Hogy új életet adjon nekünk a hit által. Hogy ne csak a földi, mindennapi kenyeret adja meg, hanem a lelki, mennyei kenyeret is. Jézus mondja önmagára, a saját testére, hogy mennyei kenyér, amely által az Atya örök életet ad a világnak. Ezt az ajándékot ünnepeljük az úrvacsorában. Isten annyira szeretett minket, hogy a saját Fiát adta értünk a kereszten, hogy halála és feltámadása által bocsánatot és új életet nyerjünk.

Nem vagyunk bezárva az elrontott dolgainkba. Isten megszabadított. Új alapokra helyezhetjük az életünket, arra, amit Jézus mond. A mai ünnepen adjunk hálát azért, hogy tudatosíthatjuk: a mindennapi betevő nem csupán arról szól, hogy mi gürcölünk és aggódunk, hanem Istentől jön. Tőle kérjük, neki adjunk hálát és adjuk tovább mindazoknak, akiket ránk bízott.

Imádkozzunk! Urunk, hála, hogy te táplálsz, napról napra szüntelen. Áldva légy, hogy minden új nap új öröm, új kegyelem. De a szívünk vágyakozva azért sóhajt tefeléd, engedd, Jézus, megízlelnünk örök élet kenyerét. (Evangélikus Énekeskönyv 71.sz. énekének szövege) Ámen

 

Lélekbe fogadott testvérek

Igehirdetés Húsvét másnapján Mezőberény II. kerületben Apcsel 10,34-43 alapján

Szeretett Testvérek!

Gazdag ünnep a mai. Olyan istentiszteleten vagyunk együtt húsvéthétfőn, amelyet Isten megáldott igéje hirdetésével, az úrvacsora közös ünneplésével és azzal is, hogy a keresztség szentségében részesül egy fiatal testvérünk. A mi helyzetünk nagyon is emlékeztet annak a gyülekezetnek a helyzetére, akikhez Péter apostol beszélt a mai igeszakaszunkban. Mi is történt akkor?

A jeruzsálemi gyülekezetben elindult az első üldöztetés Jézus tanítványai ellen. Maga Saul is, a későbbi Pál apostol ekkor még „öldökléstől lihegve” sietett Damaszkuszba, hogy foglyul ejtse mindazokat, akik Jézus Krisztus nevét hívják segítségül. Még csak éppen útjára indult az evangélium Jeruzsálemből, az üldözés miatt hatalmas földrajzi távolságokat legyűrve elterjedt Júdeán és Galileán túl Samáriában, sőt egész Szíria provinciában. A tiltás és a büntetés ellenére az apostolok bátran hirdették, hogy Krisztus meghalt és feltámadt, pedig az első vértanúnak, Istvánnak már vérét ontották a Krisztus-hit miatt.

Péter apostol maga is elindul, hogy a tengerparti városokban bátorítsa a testvéreket igehirdetéssel és csodákkal.  A déli napmelegben látomást kap Istentől: egy csúszómászókkal teli lepedő ereszkedik le az égből, és Isten megszólítja Pétert: „öld és egyél”. Péter természetesen tiltakozik: a mózesi törvény szerint tisztátalan, nem kóser, azaz evésre nem alkalmas állatokról van szó. A mennyei hang azonban figyelmezteti: „Amit Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.” Ugyanekkor követek érkeznek, akik az istenfélő, de pogány, azaz nem zsidó származású katona, Kornéliusz házába invitálják Pétert. Ő felismerve Isten kezét az eseményekben, elmegy velük, a szokásokat és hagyományokat átlépve belép a pogány ember házába, és ott prédikálja a Jézusról szóló örömhírt.

Ezt az igehirdetést kaptuk a mai napon bátorításul. Péternek több prédikációját is feljegyzi az Apostolok cselekedeteiről írott könyv, ezeknek hasonló a felépítése. Már kivehetjük belőle a magját annak az Apostoli Hitvallásnak, amelyet a mai napig elmondunk az istentiszteleten. A názáreti Jézus az Isten Felkentjeként, azaz Izrael várva várt Krisztusaként járta az országot, csodákkal és jelekkel bizonyítva messiási küldetését. Rosszakarói azonban keresztre szögezve megölték. Isten harmadnapra feltámasztotta a halálból, s ezután megjelent több tanúnak, akik bizonyítékot kaptak arra, hogy Ő valóban él. Isten jobbjára ült, ahonnan visszavárjuk Őt dicsőségben, minden élő és halott bírájaként az utolsó ítéletre. Az Ő nevében való hitben bárki elnyerheti a bűnbocsánatot.

Ugyanaz a hitvallás tehát, melyet mi is vallunk, a hallgatóság vegyes, olyanok, akik zsidók, vagyis a hitben és az Istennel való szövetségben nevelkedtek, és olyanok, akik életük első igehirdetését hallják. A Szentlélek pedig leszáll a pogányokra, és Isten dicséretére indítja azokat, akiket a zsidók tisztátalanoknak tekintettek. Ezek után Péter apostol úgy gondolja, hogy nem tagadhatja meg tőlük a vizet, hogy megkeresztelkedjenek. Egy nem zsidó, római katona családja is része lesz Isten családjának, hiszen a Krisztusba vetett hit megtisztítja őket.

Mi is úgy vagyunk itt együtt, mint akkor az a gyülekezet. A gyülekezet kemény magja, akik rendszeresen hallgatják Isten szavát a templomban, azok, akiket ritkábban látunk, és az, akit először köszönthetünk testvérként. Kornéliuszék házában az a kicsiny gyülekezet ma azt üzeni nekünk, hogy ahogyan akkor befogadták egymást a testvérek, zsidók és pogányok, úgy mi is fogadjuk be egymást a mai napon. Ne azt keressük, ami elválaszt, ne úgy álljunk egymáshoz, mintha a másik tisztátalan volna. Vegyük észre azt a munkát, amit Isten láthatatlanul végez az emberi szívekben. Miből gondoljuk, hogy Istennek nincs hatalma arra, hogy megtisztítsa egy ember szívét? Miért hisszük, hogy a Szentlélek hatalma a templomfalakon belülre korlátozódik? Hiszen olyan sokszor, sokféleképpen szólít meg minket Isten.

Szól hozzánk a teremtett világon keresztül. A tavasz szépségében, a természet megújulásával is hirdeti a feltámadást és az új életet, hogy az Ő hatalma túlmutat a halálon. Szól hozzánk álmainkban, látomásainkban, megérzéseinkben. Kinek ne lenne olyan élménye, hogy Isten különös módon mutatott utat neki egy nehéz helyzetben? De szól az Isten az életünk hétköznapi és rendkívüli eseményein keresztül is. Péter és Kornéliusz találkozása nem véletlen volt, hanem az Isten tervének része, hogy megmutassa: Krisztus megváltása túlmutat Izrael határain. Ugyanígy a mi találkozásaink, az, hogy most éppen itt vagyunk, és nem máshol: emberek, akikkel megismerkedünk, akikkel beszélünk; mind-mind Isten üzenetét hordozhatják.

Szól az Isten a Szentírásban is. Az Ószövetségben prófétái által hívja népét arra, hogy keressék a kapcsolatot a Teremtő és Szabadító Istennel. És megígéri a Messiást, aki a végső bizonyíték lesz Isten végtelen szeretetére. És végül, a legnagyobb megszólítás maga Jézus Krisztus, Isten testet öltött Szava. A róla szóló tanúvallomások tömkelegéből áll össze az Újszövetség, Jézusról szóló igehirdetésektől zengnek a gyülekezetek kétezer éve. Ma már minden földrészen, minden országban, minden népnek, kinek-kinek a maga nyelvén, a maga kultúrájában szól az örömhír. Krisztus meghalt érted a kereszten. Krisztus feltámadásával legyőzte a halált. Krisztus nevében bocsánatot nyerhetsz, és te is megbocsáthatsz az ellened vétőknek, így békességet terjeszthetsz a világban.

Vajon ez a béke, ez az öröm, ez a bocsánat a mi fülünknek már közhelyszerűen hat? Eltompult a hallásunk? Nem becsüljük már azt a kincset, amit Jézus Krisztus személye jelent? Nem dobban már meg a szívünk, amikor a keresztre nézünk? Nem érzünk hálát, nem leszünk izgatottak, amikor jövünk a templomba, hogy Jézussal találkozzunk? Vajon más dolgok fontosabbá váltak?

Testvérek, elsősorban magamtól kérdezem ezt. Engem is megbolondít, elszédít az élet minden öröme és nehézsége. Én is küzdök emberi korlátokkal, aggaszt a jövő, szeretném, ha az embereknek megfelelnék, és dicsfényben fürödhetnék. Akárcsak Péter apostolt, engem is néha fejbe kólint egy-egy váratlan találkozás, Isten különös megszólítása. Ne akarjak ítélkezni, ne akarjam tisztátalannak kikiáltani azt, akit Jézus a saját vérén váltott meg, akit Ő megtisztított. Akárcsak Kornéliusz, én is összetévesztek embereket Istennel, előttük akarok leborulni, tőlük várom a segítséget életem problémáira.

Nagyon szeretem a húsvéthétfőben azt, hogy ez egy hétköznapra eső ünnep. A hétköznapok megszentelésére emlékeztet mindez. Túl az ünnepnap megszentelésén, azon a kiváltságon, hogy együtt ünnepelhetjük a vasárnapokat, Jézus feltámadására, halált legyűrő szeretetére emlékeztetve magunkat és egymást a közösségben, mi ráadásul még a hétköznapokat is megszentelhetjük. A gimnáziumban az az öröm- és egyben kihívás – hogy a hétfői napokon, ami munkanap, és a magyar kultúrában talán legkevésbé kedvelt nap, részt vehetünk áhítatokon. Ezek olyan percei a napnak, amikor Isten észrevétlenül a saját házává teszi azt a területet, amire felületes szemlélő talán azt mondja: „pogány ház ez, tisztátalan terület”. Ahol azonban Isten szavát hirdetik és hallgatják, ahol az élő Istent segítségül hívják, ott a Szentlélek is leszállhat és elvégezheti a maga munkáját, hiszen Isten kezét nem kötik emberi szabályok.

A Léleknek erről a minden emberi képzeletet meghaladó munkájáról tanúskodom ma, amikor a gyülekezetben egy fiatal testvérünk keresztelőjére kerül sor. Hónapok óta készültünk erre az alkalomra, és csodálatos volt látni az Úr kezét, ahogyan egy gyermekből felnőttet farag, ahogyan a hitet ébreszti egy ember szívében. Rendkívül hálás vagyok ezért a tapasztalatért, és arra kérem a gyülekezetet, fogadjuk be a legújabb testvérünket, és ne hagyjuk abba az imádkozást a gimnazistáinkért, hiszen hozzájuk és értük is küldött minket Jézus. Bátran lépjünk be az életükbe, ismerjük meg őket, és szeressük úgy, hogy rajtunk keresztül megérezzék Teremtőjük végtelen szeretetét.